Nászút a Föld körül

2012.05.28. – hétfő

Egy másik bolygón

Ó, te jó ég, micsoda napunk volt! Ugye fent ébredtünk négyezer méter felett, egész pontosan 4067m-en a Hotel Tilicho Peak nevű vendéglőben. Én az éjjel háromszor jártam ki a WC-re, mert nagyon mozogtak a beleim, és csikart a hasam. Valamivel megint elcsaptam magam, a részleteket inkább most hagyjuk. :) Reggel 5:15-kor szólt először a telefon, amire hármat rászundiztunk, szóval a végén fél hatkor keltünk. Ekkor a nap már fent volt, és pár perccel később a szobánk ablakát is elérte. Ha valaki ekkor azt mondja nekem, hogy ma felmászunk ötezer méterre a Tilicho-tóhoz és onnan vissza is térünk ide, nem igazán hittem volna neki, inkább megkérdőjeleztem volna: „Ember, láttad volna, mik történtek velem a WC-n az éjjel…” – és ez még nem minden, mert furcsa álmaim is voltak, valószínű a kevés oxigén, a nehéz takaró, és a Himalája semmihez nem fogható tájai voltak az okai, hogy azt álmodtam, hogy egy másik bolygón vagyok. Egyébként nem volt rossz ott az álom, de sajnos másra már nem emlékszem, csak arra, hogy egy érdekes másik bolygón voltam, ahol ott volt a bátyám, és a felesége Edit is.

A reggelit hatra kértük, és készítettünk hozzá teát a benzinfőzőn. Majd miután az ismét, sokadjára is eldugult, a melegítést folytattuk a gázon. Reggelire kértünk egy „Boiled Potatoes”-t, vagyis főtt krumplit és egy „Veg. Fried Potatoes”-t, vagyis zöldséges főtt-sült krumplit. Ilyen magasságban ilyen távol mindentől egyik sem volt olcsó, de ezt már elfogadtuk, mint ahogy a vendéglátóink is azt, hogy csak egyszer kérünk ételt egy nap, és ez a reggeli, hajnalban. Két hatalmas tál ételt tettek elénk, én a negyedét sem tudtam megenni a főtt krumpliknak, de ez nem is volt baj, hisz így megvolt a „packlunch”-unk, amihez még a tegnap estéről maradt néhány saját készítésű lepényből is került. Amíg én vizet szűrtem, Zita meghámozta a maradék krumplit, és az ő káposztás krumplija mellé elpakoltuk mindet egy zacskóba. Ezen kívül már csak mogyorókat, magokat, némi csokoládét és persze 5 liter tiszta ivóvizet pakoltunk be és fel a hátizsákra, néhány plusz réteg meleg ruha, az esőruhák, a pótelemek és a vízszűrő mellé.

„Landslide Area” – Ha itt lóval is el tudnak menni, akkor mi is át tudunk jutni!

Így indultunk el felpakolva 7 óra előtt néhány perccel. A hátizsák még így is sokkal-sokkal könnyebb volt, mint amúgy, és szinte észre se lehetett venni, hogy rajtam van, annyival könnyebb volt annál, mint amikor tele van az összes cuccunkkal. A vendéglőnk kapujánál épp fenyőleveleket égettek egy kis, erre a célra épített füstölőben. Ez valamiféle buddhista vallási szertartás, a lényegét pontosan nem értjük, de a fenyőnek finom füstje volt, és a „Windows” márkájú gyufásdoboz is mindenképpen egy érdekes látvány volt.

A menetet egy meredek fölfelével kezdtük, ami egy másik vendégháznál végződött. Tegnap jövet ennek a tetejét láttuk csillogni magasan a hegyoldalban. A látvány a völgyünk másik oldalára elképesztő volt innen fentről. Leláttunk egészen a kanyargó patakig, aminek a hangját is hallottuk. Majd fölfelé erdős, bokros hegyoldal következett, amit néha furcsa alakú sziklák és szűk kőomlásos részek, moréna lejtők tagoltak. Az egésznek a tetején pedig havas sziklás hegycsúcsok fénylettek a felkelő nap fényében. Ami ekkor egyébként a hátunk mögül, Manang és a Chulu hegycsoport felől tűzött ránk, pontosan abból az irányból, amerre az elmúlt napokban túrázgattunk és pihentünk. A táj egyébként a mi oldalunkon is hasonló lehetett, de ebből mi sokat nem láttunk, csak néha néhány cifra alakú sziklát alattunk, vagy bokrokat felettünk. Hó valószínű a mi déli oldalunkon nem volt, hiszen ide a nap többet süt, nem véletlen, hogy az út és a települések is itt vannak, és nem a jóval zordabb északi oldalon, szemben. Ezen a völgyön haladtunk nyugat felé, a Tilicho Lake irányába. Persze a tóra még nem gondoltunk, csak az előttünk álló szakaszra koncentráltunk, a Tilicho Base Camp-ig, mert tudtuk, hogy már ez sem lesz egyszerű. Tegnap Thomas egy meredek, moréna lejtős részről beszélt, ahol épp csak olyan széles az ösvény, hogy el lehet férni rajta. Ezt a szakaszt magunk előtt a távolban már fel is fedeztük, és tényleg nem nézett ki egyszerűen.

Amíg odaértünk még történt egy néhány dolog: Először is át kellett kelnünk egy kis patak felett egy függőhídon. A híd után bő 30m-en egy olyan meredek szakasz következett, amilyenen eddig talán nem is haladtunk még az Annapurna körül. Ez ráadásul nem csak, hogy meredek volt, hanem csúszós, apró köves is, és a szakadék, és a sziklafal között kanyargott. Még jó, hogy előre láttuk, hogy nem lesz hosszú ez a szakasz. A tetején hirtelen kiszélesedett és síkra váltott az ösvény. Mikor felértünk, összenéztünk Zitával, mert mindketten éreztük, hogy ez „meredek” volt, és hogy ez lefelé még sokkal nehezebb lesz.

Fent aztán meg tudtunk lódulni, ismét könnyű szakasz következett, ahol újra csodálhattuk a gyönyörű tájat körülöttünk. Zita meg-megállt, lefényképezni a virágokat, én pedig az előttünk álló hegyet csodáltam, aminek az oldalában, az apró köves morénalejtőben haladt egy ösvény amit a miénknek véltem. Ahogy közeledtünk, úgy vált egyre egyértelművé, hogy az valóban a mi ösvényünk. Ugyan volt egy felső út is, de azt senki nem javasolta nekünk, se a GPS, se a papírtérképünk nem jelölte, így nem is jutott eszünkbe arra menni. Mint később megtudtam, az az út már a Tilicho Base Camp előtt felmászik 4900m-ra majd vissza 4100-ra a Base Campbe. Ha erre mentünk volna, tuti előbb kikészülünk a sok mászástól.

Amikor már majdnem megérkeztünk a köves részhez, három lovas előzött le minket. Ezen mi nagyon meglepődtünk, nem gondoltuk volna, hogy itt lóval lehet közlekedni. Először is, hogyan jöttek fel a híd után azon a meredek szakaszon a lovakkal? Másodszor hogyan fognak átkelni ezen az előttünk álló moréna lejtős részen? Lehet, hogy nem is olyan húzós ez a szakasz, mint gondoljuk? Pár perc múlva megláttuk a választ, az embereink leszálltak a lovaikról, és maguk mögött vezetve, libasorba haladtak a lovakkal a meredek hegyoldalban. Hamarosan mi is megérkeztünk erre a részre, amit egy tábla is jelzett „Landslide Area” felirattal. Ez nem riasztott vissza minket. Ha Thomas is megjárta botok nélkül kétszer a szakaszt, és a lovak is meg tudják járni, akkor mi is át tudunk kelni itt – Gondoltuk, és közben már rá is léptünk a köves ösvényre. Kezdetben nem is volt olyan vészes, mint azt gondoltuk, az ösvény ugyan szűk volt, de annyira nem, hogy azon kellett volna izgulnunk, mikor lépünk le róla. Ugyanígy stabil is volt, se a lábunk alatt, se felettünk, se alattunk semmit nem mozdult a kőlejtő. Viszont a látvány azért az nem volt semmi, ahogy le, vagy felnéztünk, mindkét irányban hatalmas, sík lejtőt láttunk az apró kövekből. Bizony, ha ez megindulna, szaladhatnánk! A nehézséget azonban mégsem ezek a szakaszok okozták, noha néha pár lépésnyit tényleg olyan részen kellett haladni, ahol talán ha egy lábnyomnyi sík rész volt a meredeken elterülő kövek között. Ezeken gyorsan átlépkedtünk, néha kicsit megindult a föld alattunk, de sose csúsztunk lejjebb és sose indítottunk ezzel nagy lavinát a kövekből. A nehézség a sziklatornyos szakaszokon való átkelés volt. A moréna lejtőt négy-öt szakaszra bontották ezek a lejtővel párhuzamos sziklatorony sávok, amelyeken értelemszerűen valahogy az ösvénynek és nekünk is át kellett jutnunk. Ezt rendszerint meredek, lépcsős, vagy csak csúszós köves szerpentineken kellett megtennünk, amelyeknek a végén újra kilyukadtunk egy moréna lejtős szakaszra, ami általában hatalmasabb volt, mint az előző, és ahol újra, nagyjából síkban haladt a kis utunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Jó fél órát elvoltunk így ezen a szakaszon, közben nagyon megfontoltan, nagyon óvatosan haladtunk, és nem felejtettük el csodálni a magunk körül magasodó sziklákat és az alattunk elterülő tájat. A völgyre innen nagyon jól rá lehetett látni, a patak egy hosszú, kanyargó szakaszát beláttuk, az előteret pedig az alattunk elnyúló óriási moréna lejtő, és a sziklatorony sávok alkották. Az összkép csodálatos volt, mi azonban csak a biztonságos, kevésbé kitett, szilárd talajú szakaszokon álltunk meg hosszabb időre csodálni és fényképezni. A szakasz végét egy, az előzőhöz hasonló tábla jelezte, de most a másik oldalát láttuk, amire az volt írva, hogy „Thanks!” – mit köszönnek, hogy nem indítottam lavinát, és ezzel megtartottam az ösvényt eredeti állapotában? Vagy, hogy baj nélkül átjutottunk a „Landslide area”-n és túléltük? :)

A Tilicho Base Camp-nél

Az út innentől befordult a gerinc mögé, aminek eddig az oldalában haladtunk, és így hamarosan megpillanthattunk egy teljesen új völgyrészt, aminek az egyik kanyarulatában ott figyelt egy nagyobb házcsoport, a „Tilicho Base Camp” 4100m-en. Bizony, eddig szinte semmi szintet nem vettünk fel. Ugyan időközben jártunk 4200m-en is, de azt a morénalejtőn szépen mind leadtuk. Köves szakaszok egyébként még itt is voltak, ezek is megérdemelték volna a „Landslide Area” táblát, ám ezek már tényleg nem voltak olyan vészesek, a rajtuk való átkelés alatt jutott időnk és figyelmünk megfigyelni, hogy nyugat felé micsoda hegyek és gleccserek magasodnak az égig. Fent a távolban hófehér hegyoldalakat pillantottunk meg, egész nagy területen mindenütt hófehér volt a hegyoldal, masszív hó és jég borította az északi és a nyugati oldalát a hegynek. Lent pedig ennek a jégtömegnek az alját láthattunk magunk előtt, egy gleccser aljának a képében. Ez már nem volt olyan hófehér, „koszos” volt és csak azért fedeztük fel, hogy ez egy gleccser legalja, mert már nem az első ilyet látjuk itt a Himalájában. A szürke kövek közül kikandikáló jégdarabok, a kétoldalt a jég által kitolt földnyelvek mind arról árulkodtak, hogy ha nem is olyan látványosan és egyértelműen láthatóan, de épp egy gleccserrel állunk szemben. A ház nagyon nem akart közeledni, és ez kicsit nehéz volt lélektanilag, de persze a végén csak odaértünk. Rögtön beültünk, ledobtam a zsákot magamról, rendeltünk két teát, és amíg kihozták, a cipőket is lehámoztuk magunkról. Jó volt kicsit megszellőztetni a már igénybevett lábaink. A teához a hozottat fogyasztottuk, megettük a krumpli ételek felét, egy kis csokit és mogyorót. Sokat nem pihenhettünk, talán mindennel együtt fél órát ha állhattunk a Tilicho Base Camp-ben. Ebben már benne volt a fogmosás, és a fizetés is. Utóbbi nem ment könnyen, mert a személyzet egyetlen embere jól eltűnt valahol a ház mögött, és úgy kellett előkerítenem, hogy odaadjam neki a két teáért a 115 rupit (Black Tea 50, Milk Tea 65).

Négyezerről Ötezerre

A Base Camp-től a tóhoz felvezető utat a moréna lejtő utáni kanyarból már alaposan szemügyre vettük. Láttuk, hogy füves-bokros, talajjal borított és morénás, köves szakaszok váltják egymást, feljebb egyre sűrűbben, mígnem végül az utolsó talajjal borított szakaszon szerpenre vált az út, és eltűnik a magasban. Fent a sziklás nyereg mellett már nem láttuk, merre halad tovább. Hát ez várt ránk, ennek indultunk neki, és tudtuk, hogy ezalatt 900-1000m szintet is fel kell másznunk. A Base Campből 10:10-kor indultunk el, és a hallottak alapján úgy számoltunk, hogy két és fél, három óra alatt fel kell jussunk. Ezt a tempót fontos volt tartanunk, hogy még naplemente előtt vissza tudjunk jutni, hacsak nem akarunk majd itt éjszakázni a Base Campben. Ehhez egyikünknek sem volt nagy kedve, de mint lehetőséget, nyitva tartottuk.

Az út egy patakon való átkelés után egy szerpentinen kaptatott fel egy mellékgerincre, aminek a tetejéről elkezdődött a várva várt fölfelé menet, át a morénalejtőkön és a talajjal borított, fűves-bokros szakaszokon. Jól haladtunk, több száz méter szintet is fel tudtunk venni két pihenő közben, a pihenők alatt pedig fantasztikus tájat csodálhattunk, szemben a hegyekből egyre többet láthattunk, ahogy egyre magasabbra értünk, alattunk pedig egyre apróbbá vált az a hegygerinc és az út rajta, ahol jövet a házhoz haladtunk. Én általában ezeket a dolgokat fotóztam, sok panorámát készítettem, és néha rövid videókat is, hiszen tudtam, hogy nem akárhol vagyunk, és hogy nem akármilyen pillanatokat élünk meg, még akkor is, ha közben nehéz erre odafigyelni, mert úgy lihegek ebben a magasságban, mintha ugyanezt a fölfelét tengerszinten futnám, és nem lassan, megfontoltan sétálnám. Ugyanígy a combjaink is elsavasodtak minden egyes indulás után, erre Zita is sokat „panaszkodott”, és én is nagyon éreztem. Én még a tüdőmben is éreztem egy furcsa, összeszűkülő fájdalmat, mintha a bordáim össze akarnák roppantani a tüdőmet. Ezt csak akkor éreztem, amikor reggel, és a Base Camp-i pihenő után elindultunk, és mindig csak 10-20 percre, utána magától elmúlt. Ugyanezt éreztem már a Pamírban is, ezért nem aggódtam miatta különösebben, noha tudtam, hogy most még magasabbra fogunk törni, mint akkor a 4655 méter magas Akbajtál-hágó. De azt is tudtam, hogy tegnap előtt jártunk ugyanilyen magasan, és akkor mind a ketten vidáman elvoltunk, se fejfájás, se szédülés, se semmi, ami magashegyi betegségre utalna. Szóval ezúttal alaposan akklimatizálódtunk, ezért a magasság miatt nem sokat aggódtunk. Persze mindketten bőszen kapdostuk a levegőt, és tudatában voltunk annak, hogy nemsokára olyan magasan leszünk, mint még soha ezelőtt, és hogy ez a magasabban lesz, mint a Mont Blanc, és a legvégén, a legtetején a bűvös, mágikus ötezer métert is el fogjuk érni. Ez a tudat ott akkor nem töltött el minket különösen nagy mámorral, egyszerűen azért, mert nem erre koncentráltunk, hanem arra, hogy menjünk, haladjunk, és hogy élvezzük, csodáljuk a körülöttünk lévő nem akármilyen magashegyi tájat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szemben egy vízesés tűnt fel közvetlenül egy gleccser mellett. A víz egy párkányról zuhant alá a szabad levegőben, ugyanis egy túlnyúló föld-(vagy jég?)-nyelvről ömlött a mélybe. Mellette a gleccser sem olyan volt már, mint odalent, itt sokkal több jeget láttunk, ha pedig még feljebb néztünk, ott minden hófehér volt, sziklát alig lehetett látni a hegyből, csak a fehér havat, és jeget. Ahogy megérkeztünk a szerpentin aljára, a GPS-t a zsebemből előkapva konstatáltam, hogy már 4700m-en vagyunk, vagyis „új magasságokban járunk”. Ennél még nagyobb örömmel töltött el minket, hogy a szerpentinen végre újra talaj volt a lábunk alatt, és ez ráadásul nem volt olyan meredek, mint az előző, köves szakaszok. Itt gyorsan tudtunk haladni, szinte néhány perc alatt felkaptunk még 100 méter szintet a szerpentin tetejéig. Innen már fentről csodáltuk ugyanazt a vízesést, amit pár perce még alulról láttunk és innen még közelebb látszottak a szemközti hegyek és a gleccser. Itt viszont a szél is feltámadt, és a terep is újra kövesre váltott, ezért sokat nem időztünk, hanem törtünk előre. Hamarosan az ösvény kilaposodott, és kiszélesedett egy másfél méter széles úttá, aminek két oldala kövekkel volt kirakva, és ami egy kisebb, saras katlanban haladt. Ezeket a dolgokat együtt mi betudtuk annak, hogy felérkeztünk a plató szélére, és már alig vártuk, hogy a következő kis domb tetejéről megpillantsuk a Tilicho-tavat. A magasságunk is megfelelő volt már ehhez, ugyanis 4900 és 5000 méter között jártunk. Ám a tó csak nem akart megjelenni! Mentünk dombról dombra, ugráltunk a köveken, hogy ne ázzon el a hólében a cipőnk, kerülgettük a kisebb tavacska méretű pocsolyákat, hómezőkön keltünk át, de „csak” kisebb tengerszemeket láttunk, no meg bal oldalt óriási, havas-jeges hegyoldalt, elképesztő közelségből.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A Tilicho-tónál, 5007 méteren

Talán egy kilométert is haladtunk a peremtől, mire végre megpillantottunk egy dombot, amin láttunk néhány imazászlót kifeszítve. Sejtettük, hogy e mögött már ott lesz végre a tó, és nem csalódtunk. Meglepődni azért sikerült, mert a tó mélyebben feküdt, és jegesebb volt, mint mi azt gondoltuk. E dombra fölfelé menet átléptük az 5000m-es magasságot, és a gépész szerint most 5007m-en álltunk. Egy kis vendéglőt találtunk a domboldalban, de hiába zörgettünk, senki nem volt itt, nem épp a főszezonban járunk, ez abból is látszott, hogy senkivel nem találkoztunk a Base Camp óta. A vendéglő előtte hosszú padokra rogytunk le, és innen csodáltuk az elénk táruló jégvilágot. Balra néhány kisebb gleccser recseget-ropogott, a tó túloldalán a távolban havas csúcsok magasodtak, jobbra tőlünk pedig szintén néhány havas hegy tette teljessé a képet. Itt elfogyasztottuk a maradék lepényeket, a két-két főtt krumplit sóval, majd következhetett a csokoládé és a mogyoró. Minden falat rettentő jól esett, nem éreztük a magasság okozta állítólagos étvágytalanságot. Persze az is lehet, hogy az 5000 méter ilyesmihez még „kevés”.

Zita is jól volt, nem ártott meg neki a magasság, talán még jobban is érezte magát odafent, mint én. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mindezt végigcsinálta, és szemmel láthatóan még nagyon élvezte is. Amikor én a hegyeket és a gleccsereket fényképeztem, ő a virágokat és a pillangókat, idefent pedig tényleg elemében volt, még egy ugrós képhez is volt ereje, amikor nekem igazából már elég volt a magashegyi levegőből, és a mehetnék kerülgetett.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

De azért persze nem indultunk vissza ilyen hamar, talán egy órát is eltöltöttünk odafent. Az ebéd után még előkerült a táskából az állatfarm, és néhány támogatónknak is készítettünk pár fényképet, hiszen Ironclad pulóverekben és kesztyűkben voltunk, Rudy Project szemüvegeket viseltünk, és a széldzsekink a Vaude egy-egy vízálló modelljei voltak. Az Evobike-nak sajnos most nem tudtunk fotózni, pedig ők is megérdemelték volna.

Ez a terep már nem bringának való vidék, ide már csak a ló jön fel, az is nehezen, hisz ahogy elnéztük az ide felvezető utat, ők is „összeszarták magukat” – viccelődtünk fölfelé jövet az út közepén hagyott kupacok láttán. A kérdés már csak az, hogy a gyönyörűségtől, vagy az erőlködéstől terítették be a szűk ösvényt az ürülékükkel? Apropó, ha már témánál vagyunk, reggel bevettem öt széntablettát a bajomra, és azóta semmi gond nincs, csak „békaveszély” van, ezért sokszor én haladtam hátul, de amúgy a WC-re nem kellett rohangálnom, az aktív szén elállított mindent. Ez nagy szerencse, mert ha nem így történik, lehet úgy kellett volna tennem, mint a lovak, ugyanis rengeteg helyen olyan meredek volt a terep, hogy ha rám tör a menés, máshová nem lett volna lehetőségem… Bocsánat, hogy mindig kilyukadok erre a témára, de ha egyszer ez is a napunk része volt, akkor muszáj belevennem a történetbe, hisz ahogy már írtam, reggel nem úgy állt a helyzet, hogy bizakodóak lehessünk a feljutással kapcsolatban, ám a végén mégis itt álltunk. Egészen háromnegyed kettőig, amikor is visszavonulást fújtam!

A lefelé menet – Mogyorós rizs ebédre

Tudtuk, hogy a hegyről még le is kell jutnunk, és hogy ez az út nem lesz sokkal könnyebb és rövidebb, mint a fölfelé jövet. A sík, havas-pocsolyás részeken most volt időnk felfedezni a virágokat, amik még itt 5000m-en is nőnek, ahol gyakorlatilag amúgy tényleg alig van már élet. Néhány kövirózsán, és a virágokon kívül sok más növényt nem nagyon fedeztünk fel, viszont láttunk még pillangókat, legyeket, és egy-két madarat is. Milyen durva már, hogy itt a Himalájában ilyen magasságban még ennyi élet van, miközben odahaza az Alpokban az ennél alacsonyabb Mont Blanc-on már csak havat és jeget találunk.

A szerpentin tetejéhez való megérkezés kész megváltás volt, mert itt végre elállt a szél, és újra talaj volt a lábunk alatt, nem pedig csúszós kövek. Gyorsan le is értünk az aljára, ahonnan ismét néhány morénás szakasz következett, de ezek már nem voltak olyan meredekek és a füves talajjal borított szakaszok egyre sűrűsödtek, ahogy szaladtunk lefelé. Mert szinte szaladtunk, igen jó tempóval haladtunk lefelé, ahol megengedte az út, ott mi is megengedtük a lépteinket, aminek a vége az lett, hogy a tótól a Base Campig szűk másfél óra alatt leértünk, és a botjaim pedig 15-20cm-el rövidebbek lettek. Igazíthattam vissza őket, amíg az ételre vártunk, ugyanis annyira kimerültünk, és annyira kifogytunk minden élelemből, hogy itt kénytelenek voltunk rendelni valamit, kerül, amibe kerül. 210-be került, és „Plain Rice”, vagyis üres rizs volt a neve, ugyanis az idővel is gyengén álltunk, és ez volt az egyetlen étel, ami nem instant zacskós történetből készült, és a vendéglős el tudta készíteni „5-10” perc alatt. A rizs önmagában elég sovány eledel lett volna, ezért jobb híján egy kis mogyoróval és szárított magokkal dobtuk fel, de még így is elég sivár ízvilágot kaptunk. Persze mese nem volt, energiára volt szükségünk, ezért az utolsó szemig bevágtunk mindent a tányérról.

Az 5-10 percből persze 15-20 lett, így nem tudtunk 4-kor elindulni, pedig ezt kitűztem célnak, mert úgy számoltam, hogy 3 óra kell naplemente előtt, hogy biztosan, baj nélkül haza tudjunk érni. Ezt persze bőven számoltam, így nem estem kétségbe a 4:10-es indulásunk miatt.

Vissza a moréna lejtőn – „Mit eszik itt a hópárduc?”

Ekkor már telve volt a fényképezőgép memóriakártyája, és igazából nem is volt nagyon mit fényképezni, hiszen jövet mindent sokszorosan megörökítettem. Most maradt a tiszta élvezet: nem is értem hogyan, de a 20km és az 1000m emelkedés után még mindig maradt erőnk, mindketten nagyon élveztük a Base Camptól visszafelé vezető szakaszt. Újra megcsodáltuk a gleccser alját és a felettünk most így a délutáni napban még élesebben fénylő fehér hegycsúcsokat. Csak mentem, és élveztem minden lépést, minden pillanatot, minden gyönyörű képet, ami elém tárult. A lépésből és a látványból is volt bőven, így nem unatkoztam. Amikor kicsit tágabban is belegondoltam, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk, hogyan kerültünk ide, és mit csinálunk, kisebb eufóriába kerültem, olyasmibe, amibe máskor az emberek leginkább csak szerek segítségével jutnak el. Itt tapossuk Zitával a Földgolyónk hátát, a legnagyobb, szinte felfoghatatlanul hatalmas hegységrendszerét, a Himaláját járva, elképesztő tájakat látva, lassan egy éve, hogy úton, végigjöttünk 16 országon, bicikliztünk 8600km-t. Keresztülmentünk annyi, de annyi mindenen, most pedig gyalogolunk, már több mint két hete, ezek között a gyönyörű hegyek között, ahol szinte az idő is megállt: egy markolón és egy kisrepülőn kívül nem sok minden emlékeztetett minket arra idekint, hogy a 2012-t írunk.

Zita sem volt híján az örömöknek, az ő kedvencei a sziklák! Már idefelé is odavolt a moréna lejtőn található, elképesztő alakú sziklatornyoktól, és az azokon való átkelésektől, de most hazafelé még inkább tetszett neki. Most a délutáni nap már nem szemből sütött, és ha a hegy részben árnyékot is vetett erre a tájra, összességében még mindig szebb volt, mint délelőtt, és ezt Zita nagyon élvezte, minden szebb részen meg-meg állt csodálni a szikákat, és lefényképezni őket. Persze most is nagyon ügyeltünk minden léptünkre, és most sem történt baj. Ismét hallottuk a furcsa madarakat középen az egyik sziklatornyos átkelésnél, csak most épp nem lefelé kellett óvatoskodnunk a csúszós köveken, hanem fölfelé kellett kapaszkodnunk a meredeken. Lassan, de biztosan haladtunk, és közben nem felejtettük el élvezni az egészet. Most a völgyre is jobb szögből sütött a nap, nem pedig szemből, mint reggel, így ez is szebb látvány volt. Szemközt a Chulu hegycsoport uralta a horizontot, és jó volt látni, milyen hatalmasak innen lentről, noha pár órával ezelőtt úgy éreztük, mintha egymagasan lennénk velük. Zita továbbra is ámuldozott a sziklatornyoktól, ezért el is határoztam, hogy ha egyszer hazajutunk erről az útról, az egyik következő utazásunk Csehországba indul majd, azokhoz a csodálatos homokkősziklákhoz, amiket Zita szerintem még jobban fog élvezni, hisz azokra a legtöbb helyen ki is lehet mászni.

Most nem mászkáltunk a sziklákon, örültünk hogy baj nélkül átjutottunk a „Landslide Area”-n. Innen már csak egy nehéz rész volt hátra, a híd előtt lemászni azon a meredek, szűk, csúszós, köves szerpentinen, amin már idefelé is húzós volt a fölfelé jövet. Mikor megérkeztünk erre a helyre, Zita kimászott a lefelé előtt egy kisebb szirtre, ahová még éppen kisütött a nap az utolsó sugaraival, és ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Ide én is utána másztam, és együtt élveztük az utolsó napsütéses perceket.

A lefelében lépésről lépésre, a botot is használva, nagyon óvatosan baj nélkül lejutottunk. Átkeltünk a hídon, és vidáman folytattuk a sétát a már ismert úton. Aztán egy helyen mégis elbizonytalanodtunk, mégsem volt annyira ismerős az út, mert az kettéágazott, és mi ebből az irányból nem tudtuk elsőre eldönteni, merre van az arra, amerről jöttünk. Mielőtt még a GPS-t hívtuk volna segítségül, Zita megtalálta a saját lábnyomainkat az út porában – Ennél egyértelműbb jel nem kellett. Ebből az is látszik, hogy nem sokan járták ezt az utat a mai napon. Mielőtt megérkeztünk volna, még láttunk néhány állatot felettünk a bokrok között legelészni. Szarvuk volt és patájuk, valami hegyikecskefélék lehetnek, de arról fogalmunk sincs, pontosan mi lehet a nevük. Arra a kérdéséré viszont Zita megkapta a választ, hogy „Mit eszik itt a hópárduc?” – ugyanis a fentebbi, kietlen tájakat elnézve valóban úgy tűnt, errefelé nem nagyon talál magának élelmet a ritka állat. Hát most bebizonyosodott, hogy ez nem így van, egész nagytestű zsákmányt is találhat magának a ragadozó.

Brian és Rebecca Kaliforniából

A Hotel Tilicho Peak-hez negyed hétkor érkeztünk vissza, elégedetten dobtuk el magunkat az ágyon, kivoltunk, de nagyon, 25km-t tettünk meg végig 4000m felett, úgy hogy közben több, mint 1000m szintet is másztunk. Ez nem kis túra volt, és ezt mindketten éreztük magunkon. A napnak azonban még nem volt vége, erőt kellett gyűjtenünk egy mosakodáshoz. Le kellett még fürödnünk a jeges patakvízben, mert a lábunk büdös és poros volt az egész napos cipőben lét után, az arcunkon pedig sok rétegben állt a 40 faktoros naptejnek csúfolt, Pokharában vásárolt hamisítvány. Utóbbit, mindegy mennyi marad benne, vissza fogjuk vinni a patikába, és ha nem adják vissza az árnak legalább a felét, a maradék krémből ki fogjuk írni nekik a pultra, hogy „Fake!”.

A napnak azonban még ezzel sem volt vége, mert újra összetalálkoztunk a Manangban csak futtában megismert Kaliforniai párral, Rebecca-val és Brian-el. Most igaz, nem tudom, honnan maradt rá erőnk, de sokkal többet beszélgettünk velük, mint legutóbb. Sokat meséltek Amerikáról, ahol a sztereotípiával ellentétben nem mindenki a tévé előtt bezombult, megvezetett „fogyasztó”, virágzik az „organic local food market”, és bár a bankok fűnek-fának adnak hitelt, hogy aztán az illető egész hátralévő életére rabszolgává váljon, és az emberek egy nagy része még mindig a nagy lakás, nagy autó, és „ha a szomszédnak van, nekem is azonnal kell!”-ben hisz, pozitív változások láthatóak, pl. bizonyos közösségekben már az a menő, ha nincs tévéd otthon, és mersz valamit kezdeni magaddal.

Ők holnap készülnek a Tilicho Lake felé indulni, így sok hasznos tanáccsal és információval el tudtuk látni őket az úttal kapcsolatban, valamint Rebecca egy kis Flector krémet is kapott tőlünk az enyhén bedagadt bokájára. Mivel pár napja megrántotta, ezért csak könnyen, lassan haladnak, hogy kíméljék a bokáját. Így ők két nap alatt tervezik megtenni ugyanezt a kalandot, amit mi ma végigcsináltunk. Két nap valóban kényelmesebb rá, de azért mi sem mondhatjuk, hogy rohantunk. Ha nem hétkor, hanem hatkor indultunk volna, a végén se kellett volna elsietni a Base Camp-től és még egy dálbát is belefért volna a napba. :)

Lefekvés előtt kontaktot cseréltünk, és meghívást kaptunk Kaliforniába Brian-ékhez. Kaliforniáról szintén sok jót hallottunk Tőlük, ezért ha eljutunk odáig, tényleg meg fogjuk fontolni a látogatást. Ugyanígy mi is meghívtuk őket Budapestre, és biztos vagyok benne, hogy ha egyszer eljönnek majd, nagyon fog tetszeni nekik a magyar főváros. Ahogy nekünk is, ha egyszer hazaérünk! :) Mikor elindultunk otthonról, még szabadott dohányozni a kocsmákban, de azóta már tilos, sőt mire hazaérünk, jó eséllyel működni fog a „Bubi” bérbringa rendszer a belvárosban.

Szóval az emberek világában sok dolog változik évről évre. De ezek a hegyek maradnak, és állnak évről évre szinte ugyan úgy, hatalmasan és méltóságteljesen. Mindegy, ki vagy, honnan jöttél, és mikor jössz meglátogatni őket, ugyanazt a végtelen, leírhatatlan békét, csendet és nyugalmat megtalálod köztük, amit ezen a napon mi is megéltünk.