Nászút a Föld körül

2012.05.29. – kedd

Lusta reggel, késői indulás

Előre elnézést kérek, mert a mai képek nem a legjobb „megvilágítást” kapták, mert csak délután kettőkor sikerült elindulnunk. Reggelre nem állítottunk ébresztőt, a tegnapi hosszú, kemény nap után úgy döntöttünk, ma megérdemeljük, hogy addig aludjunk, amíg jólesik. Ez nálam negyed kilenc volt, ekkor dobott ki az ágy, amiből Zita már hiányzott. Nem kellett keresni, tudtam, hogy hol van, mert a szomszéd szobából vidám nevetés szűrődött át. Zita már előttem felkelt és átment Brian-ék szobájába, hogy Rebecca bokáját ismét bekenjék Flectorral. Persze ebből aztán nagy dumálás is kerekedett, én pedig kihasználva az alkalmat, nekiálltam betűkbe vetni a tegnapi kalandos napunk történetét. Ez aztán vagy délig eltartott, és közben megsütöttünk egy csomó fokhagymás, lilahagymás lepényt, most már az elsőtől kezdve mind a nyolc nagyon jól sikerült, noha a főző most is elkezdett rosszalkodni, és kb. a negyedik után át kellett állnunk a gáz használatára. Nem tudom, milyen kerozint sikerült vennünk Chame-ban, de ilyen rosszul még a pakisztáni dízellel sem működött a főzőnk, és ez nagy szó! Délelőtt még rendeltünk magunknak „reggelit” is, pontosan ugyanazt a kört, mint tegnap, csak most a zöldséges sült krumplit azonnal bevágtuk, a főtt krumplit pedig úgy ahogy volt, meghámoztuk és eltettük későbbre, a lepények mellé. Mire összepakoltunk, már elmúlt dél, de azért én elővigyázatosan még 12:00 előtt fizettem, nehogy felszámoljanak nekünk még egy éjszakát, mert kicsit kicsúsztunk a „checkout time”-ból. Mikor már indulásra kész voltunk, még visszamentünk a vendéglő ekkor éppen kellemes meleg üvegházszerű részébe, ahol újabb őrült utazókra leltünk. Egyikük, egy francia srác fenn tervez sátrazni 5000m-en a Tilicho-tó környékén. Mesélte, hogy amikor fent járt az Ice-Lake-nél, nagyon bánta, hogy nem volt nála a sátra, és nem tudott ott éjszakázni, hogy tüzetesebben is felfedezhesse a környéket, ami neki is épp úgy tetszett, mint nekünk. Ő egyébként felmászott a tó fölé is, így járt már 5300m-en is. Szó ami szó, engem is hívogattak azok az ösvények és a hegyek az Ice-lake mögött, de akkor örültem, hogy egyáltalán oda, 4600m-re feljutottunk, és jól vagyunk, nem fáj fejünk és nincs semmi magashegyi betegségre utaló tünetünk. Egy másikuk pedig elmesélte, hogy dolgozott Ausztráliában „illegálisan”, és hogy abszolút nem volt para a dolog, összeismerkedett rendes helyiekkel, azoknak a „tax-number”-jére és számlájára ment a történet, és a végén kifizették, jól keresett, gyümölcsszedéssel, ahol kilóra, vagyis teljesítmény után fizették, és meg sem kellett szakadnia. Ezt az információt és a lány e-mail címét „elmentettük”, ha addig semmilyen másik lehetőséget nem találnánk. Persze az Anne féle vietnami angoltanárkodás tetszik eddig a legjobban, azt még talán annál is jobban élvezném, mintha a szakmámban helyezkednék el. De az is lehet, hogy ezt csak most gondolom így… Akárhogy is lesz, majd meglátjuk! :)

Felső-Khangsar – falu 4000 méteren

Az idő elrepült az újonnan érkezettek társaságában, és mire tényleg elhagytuk a Tilicho Lake Hotelt, már elmúlt délután két óra. A már járt ösvényen kellett visszasétálnunk pár száz métert, hogy újra megleljük a „Yak Kharka” felé vezető elágazást. Kezdetben nem sokat haladt fölfelé az ösvényünk, így viszonylag jól tudtunk rajta haladni, miközben azt azért éreztük, hogy most nehezebb a hátizsákunk. Pontosabban én ezt éreztem, Zita pedig azt, hogy most van hátizsákja. Az első komolyabb kaptató Felső-Khangsar (Upper Khangsar) előtt érkezett, ezt nyögve, lassan, de megmásztuk. A terep bokros volt körülöttünk, és a hegyek már „ismerősek” voltak. Ha visszanéztünk nyugat felé, igaz szembe a nappal, de láthattuk még utoljára a Tilicho-Lake-hez vezető völgyet, és az oly kedves sziklatornyos moréna lejtőt. Felső-Khangsarban nem sok életet láttunk, csak üres kőházakat. Az igazat megvallva még most sem tudjuk, hogy egy kihalt faluról van szó, ahová feljárnak Khangsarból az állatokhoz és a földet művelni vagy csak tényleg „kint” volt mindenki aki a falu lakója, mikor mi arra jártunk. Egy biztos, hogy embert egyet sem láttunk, csak kőházakat, és rengeteg állati szart az „utcákon”, na meg állatokat a közeli katlanban, egy kerítéssel körbekerített részen.

A falu egyébként nem akármilyen látvány volt, egy kis gerinc végén található dombra építették, és a háttérben azokkal a havas hegyekkel igazán szép látványt nyújtott. Itt kicsit balra fordult az utunk, és kikerültük a falu körül az állatok miatt egy kőkerítéssel elkerített földeket. Sajnos ezt nem szintben tettük, hanem kellett hozzá egy kicsit mászni is, ami ekkor már nem esett olyan jól. Pihenésképpen megálltunk egy napos, szélvédett helyen enni. A szélárnyékot a kőkerítés adta, és ekkor jól megfigyelhettük, hogy az alacsonyabb szakaszain a kerítés tetejére szúrós bokrokat pakoltak, hogy a kecske, ami mindenhová felmászik, mert az a lételeme, ide, erre a kerítésre ne másszon fel, illetve ne másszon át rajta, és egye meg a túloldalon a veteményesben található zöldségeket. Az ebéd a lepény volt, egy kis főtt sós krumplival, és a magokkal, amiket még Manangban vettünk – félig általunk készített, félig vásárolt ételek. Jól esett kicsit ülni és pihenni, mert tegnap elszoktunk a súlyos hátizsákoktól, és ma minden lépés kétszer-háromszor nehezebbnek tűnt velük a fölfelékben.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ma mindenre képes vagyok!

A fölfelékből pedig volt még bőven. A magashegyi (4000m feletti!) földeket elhagyva meredeken elindultunk fölfelé az ösvényünket követve. Sűrű bokros részen haladtunk, néhol úgy kellett félrehúznunk a lábunkat, hogy a szúrósabb fajta bokrok ne érjék a nadrágunkat. Ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy nyílt egyre jobb kilátásunk Manangra, és a Marsyagdi völgyére. Miközben másztunk ki a gerincre, jó érzés lett úrrá rajtam. Bár most keservesen húzta a vállamat a nehéz hátizsák, mégis azt éreztem a tegnapi napunk, és az esti, illetve reggeli beszélgetéseink után, hogy bármire képesek vagyunk. Kisebb „csalásokkal”, de gyakorlatilag elbringáztunk ide Nepálba, felmásztunk ötezer méter magasra, és ahogy az elmúlt napokban szerzett ismerőseink elmondták, a külföldön való munkaszerzés sem lehet különösebb akadály, aki keres, az talál, és jó pénzeket lehet találni, ha jól keresi az ember. Szóval az a rohadt pénz sem lesz majd akadály, biztos vagyok benne, hogy találunk egy olyan lehetőséget, ahol néhány hónap alatt elő tudjuk teremteni az út hátralévő részéhez elegendő pénzmagot. Talán még kicsit többet is, és akkor nem kell majd mindenütt úgy garasoskodni, mint azt például itt is tesszük, hanem sűrűbben ehetünk egy jót valahol, vagy vehetünk Zitának egy finom tejeskávét, egy süteményt, nekem pedig talán jut majd mobilinternetre a kicsit drágább országokban is… :)

Akárhogy is lesz, mi megyünk előre, napról napra, országról országra, újabb élményeket, tapasztalatokat és barátokat szerzünk, addig amíg élvezzük, és amíg úgy nem érezzük, elég volt, és haza szeretnénk menni. És ha egyszer hazaértünk, ott is nagyon jó lesz, és nem érnek véget a mindennapi csodák, mert ezeket mi teremtjük, mi látjuk meg magunk körül, és mi éljük meg, csak rajtunk múlik!

Biztos éreztetek már Ti is hasonlót, amikor valami jó dolog történt Veletek, amikor sikerült valami, ami nagyon nehéz volt, amikor egyszerre sok és erős pozitív visszacsatolást kaptatok, és ezek miatt úgy éreztétek, Tiétek a világ, és mindenre képesek vagytok! Na, hát én is valami ilyesmit éreztem, miközben fölfelé haladtunk a gyönyörű kék ég alatt. Pedig, ha végignéztem volna magamon, ahogy vastagon állt az orromon a „naptej”, és ahogy zihálva vettem a levegőt, miközben csak lassan lépegetve haladtam, akkor valószínűleg elsőre nem gondoltam volna, hogy ez a fickó mindenre képes. Mégis, belül ezt éreztem, és ez számít igazán.

Na de most már térjünk vissza a „kinti” dolgokra, mert azért azok is megérdemelnek egy néhány szót! :) Jobbra lent, a völgy túloldalán egy gyönyörű fenyves erdő közepén egy szép tisztást pillantottunk meg, ösvény vezetett oda Manang felől, és épületek is voltak a kis mezőn. Ha ott tényleg élnek emberek, ahogy innen látszik, akkor nem akármilyen életük lehet. Biztos túlromantizálom ezt, de valahogy nekem tetszik ez az egyszerűség. Ők ott biztos nem aggódnak az esti híreken, vagy a lakáshitelen… Persze az is biztos, hogy megvannak a saját gondjaik, amit én innen, a nyugati kis kényelmes felfogásommal, a szemközti gerincről nem látok, és fogalmam sem lehet róluk.

Kavicsok a patakban

Ahogy kiértünk a gerinc peremére, csodás látvány tárult elénk az alattunk kettéágazó völgyre, és az eddig ilyen szögből (fentről!) nem látott észak felé kanyarodó másik völgyre. Két nappal ezelőtt megírtam, hogy hogyan hívják ezeket a folyókat, de azóta láttam egy másik térképet, amin máshogy hívták őket, ezért most csak maradjunk annyiban, hogy észak felől jön a fekete színű folyó a Thorung La irányából, nyugatról pedig, a Tilicho-Lake felől a világosabb folyó. Innen fentről is gyönyörűen lehetett látni az összefolyásukat, na és azt a kis függőhidat is, amin két napja kereszteztük a „Fekete-folyót”. Akkor a folyó után kiértünk egy kis plató szélére, amit innen fentről szépen ki lehetett venni, mint ahogy egy másik sík mezőt is a folyó túloldalán. Ennek a pereme egy sziklafal volt, ami a már egybefolyt és biztosan Marsyagdi-nak hívott folyó széles, kavicsos völgyébe szakadt bele. Az egész látvány, Manang-al a távolban igen megkapó volt, és akkor még a látóhatárt magasan uraló 6-7 ezres hegyeket most nem is részleteztem.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ahogy még arról sem szóltam, hogy ezen a helyen fel volt állítva egy kisebb imazászló, aminek a tövéből gyönyörűen el lehetett látni az észak felé, a Thorung La felé vezető völgyben is. Konkrétan azt is jól ki lehetett venni, hogy merre vezet tovább a mi utunk, sőt, innen már azt is láttuk hogy hol fogunk ma éjszakázni. Ja, az elején nem szóltam a mai „haditerv”-ről. Számunkra egyértelmű volt, de ha az olvasóval nem közlöm, Nektek nem lesz az. Szóval a mai adag 8km volt a gépész szerint, és ezalatt a táv alatt át kellett hogy érjünk ebbe a bizonyos északi völgybe, ezen a felső úton, ami egy „shortcut”, vagyis levágás. Igaz, hogy kicsit mászni kellett hozzá, de így jóval rövidebb távon eljutunk Yak Kharkába, ami igaz, hogy csak 4000m-en fekszik, de onnan már csak 7km Thorung Phedi (4450m), vagy 8km a High Camp (4820m), amely helyekről már közvetlenül támadható az egész Annapurna körtúra csúcspontja, a legmagasabb hágó, az 5416m magas Thorung La.

Ezt a hágót innen a peremről még nem láttuk, de az ösvényünket igen, ahogy meredeken lefelé folytatja, és a völgy alján, pontosan egy másik patakkal való összefolyás felett átér egy hídon a két patak közé, ott felkaptat egy háromszög alakú, zöld, feltehetően sík párkányra, aminek a túloldalán már ott a „nagy szamárút”, amin szinte szintbe elvisz minket a völgy oldalában Yak Kharká-ig, a mai végállomásunkig. Ezt az utat a fentről való megcsodálásra után aztán be is jártuk. Lefelé meredek, keskeny ösvény vezetett, ez sok helyen csúszós, kavicsos volt, és egy-két kisebb moréna lejtőn is át kellett vágnunk. Ezeken szinte eltűnt az ösvény, de a tegnapiak után ezen már nem lepődtünk meg. Közben gyönyörű fás részeken is áthaladtunk. Zita észrevette, hogy ezek a fák érdekesen „hámlanak”, egy vékony, de egybefüggő réteget dobnak le a törzsükről. Zita egy ilyet zsebre is vágott, mire én megjegyeztem, hogy ezt meg minek, talán jó lesz majd, ha elfogy a WC papír, vagy miért? Persze Zita csak szereti az ilyen apró csodákat, ahogyan a kis virágokat, madarakat, pillangókat is rendre mindig megcsodálja. Lent a hídnál leültünk kicsit pihenni és beszélgetni. Egyszer csak egy közeli, hangos sikoly törte meg a csendet. Mielőtt még abbamaradt volna, átállt nyerítésbe ez a sikolyhang. Vagyis csak mi véltük sikolynak, valójában egy a közelben szabadon legelésző ló hívta így fel a figyelmet magára. Filmbeillően tudnak nyeríteni errefelé a lovak, sok ilyet hallottunk már az elmúlt napokban, de most mégis meglepődtünk, mert ahogy kezdődött a hang, még nem ismertük fel, hogy egy lótól jön. Pár perccel később, amikor kis fahídon átkeltünk a folyó túloldalára, egy másik lovat is felfedeztünk odébb fent magasan a hegyoldalban. Ő is szólt, hogy hozzánk vagy a közeli barátjához, nem tudjuk, nem értünk lóul. :) A híd mellet óriási, 5-6 méteres sziklák hevertek a patakban. Érdekes volt ilyen közelről látni, milyen hatalmasak, mert amikor odafentről néztük, szinte csak apró kavicsnak tűntek, ami mellett a híd maga már nem is látszott olyan magasból.

A híd után meredek fölfelé kezdődött, föl kellett, hogy kapaszkodjunk a platóra. Ez nem volt könnyű menet, és egyikünknek sem esett túl jól, de 10-15 perc múlva már fent álltunk a peremen, szóval túl lehetett élni. Odafent nekem elő kellett venni a sálat, mert hideg szél fújt. Zita már régóta a dzsekijében volt, és most nekem is eljött az ideje, hogy feljebb öltözzek, mert csak egy póló, és egy vékony, egyrétegű melegítő volt rajtam. A mező egyébként nagyon szép volt, amihez az is hozzátett, hogy itt újra ránk sütött a nap, amiről én erre a napra már lemondtam, mert amikor szemközt a lefelé jövetben átnéztem ide, úgy tűnt, hogy mire ideérünk, már árnyékban lesz ez az oldal. Úgy látszik, csak felhők mögé bújt a nap akkor, és azért tévedtem. A plató ilyen közelről már nem is volt annyira sík, valójában kicsit teraszos, hullámos terepről volt szó, amit rövidre legelt fű, bokrok, és a fűben „szétdobált” kövek borítottak. A kövek tényleg úgy festettek ezen a szép gyepen, mintha valaki szétdobálta volna őket. Ezen kívül már csak a rengeteg állati ürülékkupac volt a gyepen ami így már nem is volt annyira hívogató.

Ahogy kiértünk a „sztrádára”, újra a túraútvonal fő ütőerén voltunk, visszacsatlakoztunk a főútvonalra a Thorung La felé. És ez tényleg egy sztráda volt az elmúlt napok ösvényeihez képest, itt nem csak a két lábfejünk fért el egymás mellett, hanem néha akár ketten egymás mellett is tudtunk sétálni a sokszor egy méter széles, kitaposott úton. Érdekes, hogy itt már nem nevezhetem „szamárút”-nak az utunkat, mivel a szamarakat idefent lovak váltották le. Lehet, hogy a szamár már nem „működik” jól 4000m felett?

Kihasználva az út szélességét tudtunk egymás mellett sétálni és közben beszélgetni. Zita nagyon fáradt volt, azt mondta, ez a nap jobban megviseli, mint a tegnapi 25km, 1000m szint, táska nélkül. Ennyit számít a táska! Túl nehezek a hátizsákjaink, nagyon nehéz, és hosszú távon kényelmetlen cipelni őket, ezért a velük járó plusz fájdalom annyira be tud tenni a napunknak, hogy azt képesek vagyunk nehezebbnek érezni, mint a tegnapit, ami amúgy fizikailag biztos, hogy sokkal, de sokkal keményebb volt, még táskák nélkül is. Na, de azért ne higgyétek, hogy végig keseregtük a táskák súlya alatt ezt az utolsó három kilométert, mert ez nem így volt. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi lesz, ha legkésőbb egy óra múlva végre megérkezünk Yak Kharkába, és megtaláltuk a szállásunkat, és elfoglaltuk a szobánkat. Teát főzünk, lefürdünk, eszünk…

Yak Kharkában

Azóta szállásunkat már megtaláltuk, és a teát már megittuk, sőt a szomszéd szobában lakó angol párt is megkínáltuk belőle. Sajnos az egyikőjük magashegyi beteg lett, akartunk neki adni diamox-ot, de állítólag allergiás rá, így azon a tanácson kívül, hogy igyon és egyen sokat, és ereszkedjen még lejjebb, ha nem lesz jobban, mást nem tudtunk mondani, sem segíteni. Pedig szívesen adtunk volna a gyógyszerből, mert jó eséllyel nekünk már nem lesz rá szükségünk. Ez lesz a harmadik este, hogy 4000m felett alszunk minden gond nélkül, holnap se leszünk sokkal magasabban, aztán pedig, ha átkeltünk az 5416m hágón, lemegyünk Muktinathba, 3800m-re. Az, hogy kutya bajunk, valószínű egyrészt mázli, mert jól bírja a magasságot a szervezetünk, másrészt annak köszönhető, hogy lassan jöttünk, és miközben relatíve alacsony helyeken aludtunk, napközben mindig felmásztunk, fokozatosan egyre magasabbra, először 4000-re a lámához, aztán 4600-ra az Ice Lake-hez, tegnap pedig 5000-re a Tilicho-hoz. Ezek után egy 4400-on, vagy 4800-on való alvás, majd egy 5400m-en való átkelés nem okozhat gondot. Bár a táskákkal egy nap alatt 1000m-t való emelkedés azért még nem lesz piskóta, az biztos, de az is, hogy megcsináljuk, e felől nincs kétségem.

Ma este egyébként először fizettünk „Hot Bucket Shower”-ért, aminek keretében 150 rupiért kaptunk egy nagy vödör forró vizet, és egy kis merőedényt. Ebből mind a ketten megfürödtünk, ami elképesztően jól esett. Ezek után már csak a vízszűrőt kellett ismét megjavítanom, mert tegnap a pumpa rész tömítését beszélgetés közben szilikonoztam újra, és úgy látszik nem figyeltem eléggé, mert ma újra elkezdett ereszteni. Aztán a tea után a maradék krumplit megpirítottuk egy kis fokhagymával, hogy egyrészt meleg legyen, másrészt legyen valami íze. Csak ezek után álltunk neki a dálbát készítésének, hogy fogyjon a maradék rizsünk és a lencsénk. A főzéssel sajnos a gázunk is jócskán fogyott, mert a főző ma nagyon megmakacsolta magát, és megint eldugult, annyira, hogy most még a gázzal sem tudtuk kipucolni, és hiába szedtem szét és pucoltam meg újra a szabályozónál, az sem segített. Közben Zita többször cserélte a rendszert a gáz és a kerozin között, ami nem kis melóval és időveszteséggel járt. Nem is értem, hogyan nem vesztette el a türelmét… Ha nincs baj a főzővel, több mint egy órával korábban ehettünk volna, így viszont minden egyes cserénél egy csomót várni kellett, hogy az egész főző lehűljön. Mindezt csak azért, mert legutóbb Chame-ban valami trágya kerozint sóztak ránk. Legközelebb, ha ilyen helyzet lesz, feltankolunk több palack gázból, vagy beszerezzük azt a híres-neves „quality white gas”-t, amit a Primus főző használati utasítása annyit emleget.

A csorda leglassabb tehene :)

Itt a szobában megemeltem Zita táskáját, mikor megérkeztünk, és konstatáltam, hogy alig könnyebb, mint az enyém, talán öt kilóval sem… Ez durva, mert eddig azt hittem, az én táskám jóval nehezebb. Eddig is terveztem, hogy így lesz, de most már el is határoztam, és közöltem is Zitával, hogy a Thorung La napjára átveszek tőle ezt-azt, mindegy hogyan, de valahogy bele tesszük, vagy felkötözzük a táskámra.

Nem kell hősködnöd, nem kell, hogy tedd az erős férfit! – Jött erre Zita válasza, mire én: Ez nem hősködés, egyszerűen csak arról van szó, hogy én jobban bírom, és így jobban fogunk együtt haladni. Tudod, mi egy csorda vagyunk, a csorda sebessége pedig a csorda leglassabb tehenének sebessége. A leglassabb tehén pedig Te vagy Drágám! Na, szépen nézünk ki – fakadt ki Zita – , egy éve se vagyunk házasok, és máris „leglassabb tehén” lettem? Ekkor persze nagy nevetésben törtünk ki, ami csak fokozódott akkor, amikor Zita elkezdett „Múúúzni”, mint egy boldog boci a Himalája magashegyi legelőin…