Nászút a Föld körül

Cüneyt-től egészen emberi időben elindultunk, mivel már előző este összepakoltunk. Vendéglátónkat már várta egy kollégája a ház előtt, amikor búcsúzkodutnk. Ő indult a munkába, mi pedig az utunkra. Még Eskisehirben megálltunk egy helyen reggelizni, saját ételt ettünk egy kis vendéglő kültéri asztalainál, ahol a helyiek reggeliztek. Persze előtte megkérdeztük, hogy szabad-e, és persze szabad volt, és persze kaptunk egy-egy teát a határtalan török vendégszeretet jegyében. És ami nagyon-nagyon jólesett, hogy angol WC-jük volt. Tudom, most többen nevettek magatokban, de igenis nagyon jó leülni egy WC deszkára több hét „kihagyás” után. Szóval jól indult a napunk.

Mehmet Ali, az őrült kedves kamionsofőr

Eskisehir után a táj olyan lett, amilyet még nem igazán láttunk. Üres, méghozzá nagyon üres. Csak mezők voltak körülöttünk, és más semmi, mentünk bele a nagy semmibe a kétszer két sáv mellett. Mert ugye szokás szerint volt gyönyörű leállósávunk, aminek nagyon örültünk. Talán 20km-t sem haladtunk még, amikor azt láttuk, hogy út szélén egy ember a kamionja mellett veszettül integet nekünk, hogy álljunk meg és menjünk oda hozzá. Mehmet Ali elképesztő mi mindennel megajándékozott minket. Kaptunk tőle vizet, gyümölcslevet, szénsavas üdítőt, ayrant, süteményt és névjegykártyát. Az egész kis szekrényét kipakolta elénk, és amit nem bírtunk megenni/inni, azt pedig ránk hagyta és ragaszkodott hozzá, hogy vigyük magunkkal. Örültünk, hogy nem volt nála görögdinnye. :) Megfigyeltünk, hogy minden kamionsofőrnek van egy kis szekrénye a kamion oldalán, aminek ha lenyitja az ajtaját, az kis asztalként funkcionál, és máris kész a terülj-terülj asztalkám az út szélén. Emberünkről sugárzott a csupa-szív szeretet és adni akarás, amit mi örömmel fogadtunk, nagyon jól esett látni, hogy lám, egy kamionsofőr is lehet ennyire nagyon jó arc. A telefonszámát még külön be is keretezte a névjegykártyáján, és meghagyta nekünk, hogy feltétlen hívjuk fel, ha Sivrihisarba érünk. Sivrihisar kb. 80km-re volt ekkor előttünk.

Jóval vidámabban, jóllakottabban és gyorsabban folytattuk utunkat az enyhén hullámzó és emelkedő úton. A táj változatlan maradt, szeltük a leállósávban, körbe semmi, csak néha egy-egy vízmosás, egy vándorcigány tábor, balra dombok, jobbra szántóföldek. Így leírva nem is tűnik annyira üresnek a táj, de most esik csak le, miért volt az. Mert egy darab fát sem láttunk sehol. 800 és 1000 méter között hullámoztunk, és igazából élveztük, mert elég jól tudtunk haladni.

Egy ideális szieszta

Csak benzinkutaknál álltunk meg, vizet feltölteni, és egy-egy fél lírás jégkrémet felfalni. Sose gondoltuk volna, hogy ilyen jókat fogunk pihenni a benzinkutakon. Ebben a pusztaságban igazi kis oázis nekünk minden benzinkút. Van mosdójuk, vizük, 60 forintos jégkrémjük. Fel tudjuk frissíteni magunkat, bevizezzük a hajunkat, és úgy folytatjuk az utat egy kis felüdülés és pár perc pihenő után.
Sziesztázni elég későn, fél kettő környékén álltunk meg. Azért ilyen későn, mert csak ekkor jött szembe egy falu, ahol volt lehetőségünk árnyékot és ebédet találni. Pontosabban nem is szembejött, hanem le kellett térnünk a főútól és kb. egy kilométer kitérőt tenni, hogy megérkezünk a falu központjába. Ami egy igen lepukkant, koszos kis kocsma volt, üres termekkel és asztalokkal. Csak a kocsmáros lézengett ott meg néhány törzsvendég, akut teafogyasztók…

Miután kihevertük az odabenti kellemes 28 fokban a kinti 40 fokban való tekerést, összeszedtük magunkat, kebab után kérdeztem. Az egyik fickó a kocsmából intett, hogy kövessem. Odakint intett, hogy pattanjak fel mögé a robogóra. Huha, mondtam magamban, hová megyünk, nem lehet olyan nagy ez a falu… Kb. 50 méterrel gurultunk odébb a motorral, hogy el ne kopjon a lábunk. Ideális helyet mutatott egy ebéd elfogyasztására az emberem. Visszamentünk a kocsmába, majd átgurultunk Zitával a bicikliken az étteremhez. A tulaj nagyon rendes volt, miután nem értettük meg egymást szavakkal, behívott a konyhába, ahol végigmutatta, hogy milyen ételek vannak és mi mennyibe kerül. Csirkepörköltet és rizst választottunk, összesen 5 líráért fejenként. Mikor tálalták, kiderült, hogy ebben az árban benne volt még a saláta, az ayran és a „konzerv víz” is, ez utóbbit úgy kell elképzelni, mintha a régi idők műanyag tejfölös dobozában raknák eléd, csak ez még vékonyabb és kisebb és csupán víz van benne. Ez a hely rettentően megtetszett nekünk, jó áron nagyon jót ebédeltünk, aztán még sikerült egy-két órát eltölteni itt, amíg odakint forróság volt, ügyködtünk ezt-azt a netbookon.
Ahogy újra rátettük magunkat az útra azt vettük észre, hogy nagyon gurulnak a gépek. Hullámzott alattunk az út, de közben szépen vettük fel a szintet, hamar ezer méter, és 30-40km/h felett találtuk magunkat. Nagyon élveztük ezt a száguldást. Ez a terep volt eddig talán a legideálisabb a rekukhoz.

Az aszfalt makulátlan volt, és a táj pont csak annyira volt buckás, hogy még akár 40-el is fel tudtunk tekerni a következő domb tetejére, mert annyira rövidek voltak az emelkedők, hogy megmaradt a lendületünk. Ha próbáltatok már jól megpakolt fekvőbringával lendületből, 40-50-el fölfelé hasítani egy dombra – és különösebb erőlködés nélkül meg is érkezni a tetejére -, tudjátok, miről beszélek. Fantasztikus érzés! :) Tényleg szuper volt ezen az úton bringázni.

Sivrihisar – Nincs nyugalmunk a bringáktól távol

Mivel ilyen gyorsak voltunk, így történhetett meg, hogy megérkeztünk sötétedés előtt Sivrihisar-ba, kamionos barátunk városába. Megtaláltuk a címet, ami a névjegyén szerepelt, de ott már csak egy bezárt telephelyet találtunk. Megmutattuk hát a szomszédban a benzinkutasnak a névjegyét, aki azonnal felcsörögte a barátunkat, és intett, hogy várjunk. 10 percen belül megérkezett egy kisebb teherautó, benne két barátságos fickóval, de egyikük sem a barátunk volt. Mutatták, hogy szálljunk be, elvisznek minket enni… Mi mutattunk a bringákra, hogy megyünk azzal, de ők csak intettek, hogy hagyjuk itt őket, a kutas figyelni fog rájuk, nem lesz baj. Ebbe először nem akartunk belemenni, de végül is engedtünk. Magunkhozvettük a legfontosabb értékeinket a táskákból, és magukra hagytuk a gépeket a kútnál. Embereink elvittek minket egy pár sarokkal odébb, egy lakótelepi lakásba, de úgy képzeljétek el ezt a lakást, hogy nagyon tipp-topp volt, szépen, már-már luxus szinten berendezve. Itt ültettek le minket, először a nappaliba, egy nagy síkképernyős TV elé, majd a konyhába, rengeteg étel elé. Előkerült egy gyerek és egy csinos, fiatal feleség is. Ő nem ült le közénk az asztalhoz, hanem szervírozta a nagyon finom és nem kevés étel. Csak a férfiak és mi, a vendégek ettünk az asztalnál. Nagyon kedvesek voltak, tényleg mindent elénk tettek, hamar degeszre ettük magunkat, csak a kommunikációval voltak némi nehézségek, kézzel-lábbal és kevés angol, illetve török szóval tudtunk csak beszélgetni, egyedül a nő tudott valamit angolul.

A mi lelkünket pedig egyre csak nyomta, nyomta valami, egyre jobban és jobban. Az egyedül hagyott biciklik… Közben barátaink mondták, hogy Mehmet Ali, a kollégájuk, akivel találkoztunk, hamarosan érkezik, csak várjunk rá türelemmel. Az a hamarosan nekünk túl későn volt, a nő segítségével egy tudtuk értetni a jótevőinkkel, hogy nagyon aggódunk a bringák miatt, mert most azok a mindenünk, az otthonunk, és kértük, hogy menjünk vissza hozzájuk a benzinkúthoz. Ez meg is történt, de előtte embereink még körbevezettek autóval Sivrihisaron, megnéztük a dzsámit és egy épp felújítás alatt lévő keresztény épületet. Sajnos élvezni ezt a túrát már nem tudtuk, mert egyre csak a bringák jártak a fejünkben. Megfogadtuk, hogy soha többé nem hagyjuk őket magukra úgy, hogy nincsenek valahová biztonságba lezárva egy zárt helyen, még akkor sem, ha a helyiek fél óráig győzködnek, hogy az pedig ott rendben lesz.

Mehmet Ali családjánál Sivrihisarban

Persze a bringák és a cuccaink rendben voltak, senki nem nyúlt a hozzájuk, és mire odaértünk a kútra, épp befutott Mehmet Ali is. Átmentünk hozzájuk, ugyanis ő lett a mai estére a szállásadónk. Amikor megtudták, hogy sátrazni terveztünk, kinevettek minket… ::) Mehmet Alinak van egy 8 éves forma kisfia, egy jóval szerényebb lakásban laknak, nagyon otthonosan, feleséggel és nagymamával. A kisfiúval felfrissítettük a töröktudásom, már ami a számokat illeti, most már el tudok számolni 29-ig bármikor, fejből. Mindebben Mehmet Ali 8 éves kisfia volt a segítségemre. Jó volt náluk lenni, persze nem csak azért, mert zuhanyoztunk, ágyban aludtunk, és reggelit kaptunk, hanem mert láthattuk ennek a csupa-szív, egyszerű, de annál nagyszerűbb embernek az otthonát, a családját. Amikor meséltem, hogy „számítógép hálózatokkal” foglalkozom, egyből helyeselt és bólogatott Ali, és büszkén mutatott a fiára, hogy neki is valami hasonlóan „menő” szakmát szeretne majd. Remélem sikerül majd neki, vagyis inkább, hogy bármilyen utat is talál majd magának a srác, boldog lesz, és büszke lesz rá az édesapja. Öröm volt látni Ali-t, még egy fiatalkori fényképe is előkerült, 100 méterről látszik a jóság a szemében. Nagy élmény volt velük lenni egy estét. Ha valaki ezen a nap reggelén azt mondta volna, hogy az estét egy török család otthonában töltjük, nem örültem volna neki, mert úgy terveztük, hogy sátrazunk és ketten leszünk, hogy legyen időnk egymásra és az útra (naplóírás, fényképválogatás), de este Mehmet Ali-éknál egyszerűen annyira jó volt, hogy egyáltalán nem bántam, hogy emiatt másra nem jutott idő. Elég volt rájuk nézni, különösen Mehmet Ali-ra, látszott rajta, hogy nagyon boldog, hogy a vendégei lehetünk. És mi próbáltunk minél jobb vendégei lenni.

Viszlát Sivrihisar!

Reggel aztán felfedeztük az teraszukról Sivrihisart világosban. Tegnap este már csak a naplementében láthattuk, de most világosban még pompázatosabb volt a várost körülölelő sziklacsoport. Úgy kell elképzelni ezt a várost, hogy gyakorlatilag egy szikla katlanba épült.Előző este, amikor közeledtünk, nem is értettem, hol lehet ez a város, mert ahogy elnéztem a GPS-en, pont a sziklák helyére saccoltam, de ott nem láttuk épületeket, csak sziklákat. Na, hát aztán ahogy közelebb értünk, kiderült, miért nem. Mert Sivrihisar a sziklák közé épült, egy katlanban. Elég egyedülálló fekvésű város, föleg ezen az amúgy kietlennek tűnő tájon.

Sivrihisarból kifelé menet Mehmet Ali, és a kollégája még megmutattak egy rövidebb utat, ami kivitt minket a főútra egy olyan úton, ami nem adott le annyi szintet. A felhajtónál elbúcsúztunk, majd ismét útra keltünk. Mehmet Ali egy igazi szép napot szerzett nekünk, öröm visszagondolni rájuk és Sivrihisarra. Nagyon meghálálni nem tudtuk mivel azt a rengeteg szeretet, amit kaptunk tőlük, de a címük megvan, úgyhogy majd meglepjük őket egy-egy képeslappal valahonnan a messzi nagyvilágból. :)

Újra kis utakon

Csak pár kilométert haladtunk a főúton, aztán letértünk balra. Rögtön felkapaszkodtunk 1100 méter fölé, átkeltünk egy kisebb hágón, majd egészen 700m-ig ereszkedtünk, de mindezt szép lassan, több 10km-en, és nem akármilyen tájakon keresztül. Valamivel dombosabb volt a vidék, mint az előző napi, de tekintve, hogy most egy sokkal kisebb, még elhagyatottabb úton tekertünk, még inkább azt az érzést keltette a táj körülöttünk, hogy a semmi közepén hajtunk. Többször álltunk meg sziesztázni, először egy nagyon apró kis faluban, pont az egyik pénteki ima alatt. A péntek nagyon fontos nap az iszlámban, ezért szinte teljesen kihalt volt a falu, mindenki a mecsetben imádkozott. Amíg ők mekka felé fordulva az istenüket imádták, mi uborkás sajtos kenyeret faltunk a falu egyetlen kis vendéglő-boltja előtt. Hamarosan előkerültek a népek is köztük fiatal srácok is, egyikük Antalya-ban tanul, ahhoz képest, hogy itt az isten háta mögött tengeti a nyári szünetét, elég modern srác volt, még mobil internet is volt a telefonján. Miután kezdett kicsit terhessé válni a körülöttünk üldögélő kisebbfajta tömeg, úgy döntöttünk, hogy továbbállunk és keresünk egy lazításra alkalmasabb helyet a sziesztára. Nehezen tud kikapcsolódni az ember, ha közben azt kell lesnie, hogy melyik kíváncsi helyi fog úgy hozzáérni a bringájához, hogy feldöntse azt, vagy kárt tegyen benne. Vagy akár eszébe jusson eltávolítani róla valamit. Utóbbit nehezen tudjuk elképzelni a törökökről, ám ennek ellenére azért nem lankad sose a figyelmünk, és ha olyan van, zárjuk a táskáinkat, mert az ördög sosem alszik.

Fürdés a patakban

A falu után egy kiszáradt sóstót találtunk, sajnáltuk hogy alkalmatlan a fürdésre a szinte már száraz iszap. Viszont pár kilométerrel odébb egy pataknál teljesen jó fürdőhelyet találtunk, letámasztottuk a homokfal tetején a bringákat, lemásztunk egy kisebb fajta zubogóhoz, és megmártóztunk a hűs patakban. Nagyon jólesett fürödni a hidegvízben, különösen, hogy a legmelegebb órákban találtuk meg ezt a fürdőhelyet. Nekem először nem tetszett a fürdés ötlete, na de hát egymillió más érv miatt ezért van mellettem mindig Zita, hogy rávegyen a jó dolgokra, amikor nekem éppen – ki tudja miért – nincs hozzájuk kedvem.
Egy faluval odébb aztán ismét találtunk egy bolt-vendéglő kombót, egy fokkal kultúráltabban mint az előző faluban. Itt már bent is le lehetett ülni, és ezt pont ideális volt nekünk, mert az összes helyi kint lézengett, bent hűvösebb volt, és még konnektort is kaptunk az ayran mellé, így tudtam kicsit a dolgainkat is rendezni így sziesztaidőben, amíg Zita szundított egyet.
Fél hat környékén aztán erőt vettünk magunkon és továbbindultunk. Néhány igazán isten háta mögötti falun mentünk keresztül, ahol a házak csak úgy random voltak szana szét építve, és sárból voltak tapasztva a falaik. Néhol az út is murvásra váltott, aminek annyira nem örültünk, de végül is nem volt vele gond, ha eltűnt az aszfalt, kemény murva váltotta fel, amin szintén jól lehetett haladni. Úgy éreztük, igazán távoli helyeken tekergünk. De ezzel nem volt különösebb bajunk, biztonságban éreztük magunkat. Kiértünk egy magasabb rendű útra, amin látszott, hogy hamarosan kibővítik, átépítik a nyomvonalát, mert egy helyen, ahol elkanyarodott, az egyenes folytatásában hatalmas mértékben szétbontották a hegyet. Még itt ezen a távoli helyen, az apró falvak között is ilyen nagy mértékű építkezések folynak.

Este Yarali szélén, egy vendéglő parkolójában

A napot egy Yarali nevű falu határában zártuk, itt álltunk meg vacsorázni, tavuk sys-t, vagyis nyárson sütött csirke falatkákat rendeltünk salátával, fejenként 5 líráért. Miközben az ételre vártunk, észrevettük, hogy van wifi, elkértük hozzá a kulcsot, és felszabadultunk a netre. Erre muszáj volt, mert még nem volt vendéglátónk Kappadókiában, és szét kellett még küldenünk pár kérelmet, hogy növeljük az esélyét egy pozitív válasznak. A sátorhely keresés már problémásabb volt, mindenütt körben vagy szemétdomb volt, vagy magas gaz. Végül a vendéglő és a benzinkút közti területen, egy nem használt tetős, kiülős részt ajánlottak fel a helyiek. Kicsit előtérben volt, de annyira barátságos volt a közeg, hogy nem bántuk. Miközben a sátrunkat állítottuk, kiderült, hogy egy férfi fodrászsalon tőszomszédságában fogunk táborozni. A fodrász egy 18 éves srác, gyakorlatilag még gyerek, de már szakmája van, mit gyakorol is. Az estét aztán a vendéglő (és bolt, mint mindenütt errefelé) helyiségében töltöttük, skype-oltunk a hazaiakkal és intéztük, amit kellett. Zita közben az itt dolgozó gyerekekkel randalírozott facebook-on, nagyon aranyosak voltak, ahogy a google translate-el kommunikáltak velünk. Egyikük azt mondta, ha felnő és lesz felesége, ők is ilyen nászútra indulnak. :) Azt hittük a világ végén vagyunk, de az, hogy a vendéglőben az internetről mentek a TV-n a filmek, nem erről árulkodott. Törökország minden nap tartogat meglepetéseket.