Nászút a Föld körül

Amberban nem csak az elefántokkal voltunk, hanem a városban is körbenéztünk. Kedvenc helyünkké vált egy útszéli, négykéreken guruló ámlett árus(omlett = tojásrántotta árus kölyök). Amíg ő sütötte nekünk a finom – kérésre csili nélküli – tojásokat, mi angolra tanítottuk, így a végén mindenki jól járt. Bár ő valószínű a tojásokért kapott 10-10 rupiért jobban odavolt, mint az új szavakért.

Hindu templomok és sírhelyek Amberben

Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon.

Még egy nagyon érdekes helyen jártunk Amber határában, ez pedig Raja Bharmal cenophat-ja, vagyis sírhelye volt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy sok kis oszlopos kupolás épület foglalt helyet egy parkban. Igen pofásan festettek így egymás mellett. Eddig még sose láttunk ilyesmit, ezért amikor beléptünk, még azt se tudtuk, mi is pontosan, ahol járunk.

Az erődhöz menet láttunk egy nagyon szép szemétkupacot az út szélén. Egy tehén üldögélt mellette békésen, míg egy koszos kis malac és néhány kutya falatozott a szemétből. Indiában ez az utca „természetes” képe. Ahogy az út és a házak közötti kis fedetlen csatornákban folyó szennyvíz is. A szagok egyébként nem olyan durvák, mint az a leírás alapján elképzelhető. De az is lehet, hogy csak az orrunk szokta már meg. :) És az is érdekes, hogy elkezdtük a szépet látni egy szeméthalomban, illetve a szemét körül összegyűlt állatokban. Az bizonyos, hogy az indiaiak máshogy viszonyulnak a szeméthez, mint mi

A tó, a gát és a park

Az erődöt nem a legrövidebb úton közelítettük meg, mert vissza akartam menni arra a helyre, ahonnan érkezésünkkor először megpillantottuk az erődöt a tóval. Merthogy a főút a völgy túloldalán halad, és az út és az erőd között még egy szép, duzzasztott kis tavacska is található. Itt megálltunk egy fagyira, és a tó partján lévő kis „cenophat”-szerű pihenőhelyen elnyaltuk, mialatt csodáltuk a kilátást. Ezen a helyen kismillió galamb volt, és erre rászálltak a helyiek is, magvakat árultak a turistáknak, hogy azoknak legyen mivel etetni a galambokat. De az is lehet, hogy a galambok szálltak rá a magvakra, és a mag volt előbb, s nem a galamb. :) Miközben élveztük a fagylaltot és a mesés kilátást, összeraktam a képet. Az a ligetes terület a betonfal tetején maga a gát, ami ha áttörne, a mögötte lévő, még szebb és rendezettebb parkot elöntené a víz. Erre a „gát”-ra aztán mi is átsétáltunk, és megcsodáltuk onnan is a kilátást. Mindkét irányban gyönyörű volt. A parkra innen nagyon jól rá lehetett látni, a tó pedig azért volt érdekes, mert éppen két öreg horgászott rajta egy csónakban. De az is lehet, hogy halászott. :) Nem tudom pontosan mi a különbség a kettő között, de ha az a különbség, hogy a horgász zsineggel és csalival nyomja, a halász pedig hálóval, akkor halászt láttunk. Pont sikerült elkapnom, ahogy kiveti a hálóját. Amit pár perccel később kihúzott a vízből, de csak egy apró hal volt benne, annyira apró, hogy valószínű ez volt a szerencséje, mert emberünk visszadobta a vízbe.

Az Amber erődben

A gátról hosszú lépcsőkön tudtunk feljutni az erőd kapujáig, aminek a túloldalán egy nagy udvarba lyukadtunk ki. Ez még nem volt fizetős rész, és itt egy pillanatra azt hittük, hogy juhhééé, mégsem fizetős az erőd, persze aztán a nagy lépcsők tetején csalódnunk kellett, mert kérték a jegyeket, amiket aztán meg is vettünk, egy csomó másik jaipuri látnivalóval együtt, kétnapos kombóban, 300 rupiért darabját. Előtte azonban még meglátogattuk a Siladevi templomot, ahol a 16. századtól 1980-ig – amíg a kormány be nem tiltotta – minden áldott nap feláldoztak egy kecskét. ’80-ig milyen jól mehetett a kecsketartóknak az üzlet, 365 kecske minden évben! :) A templomban egyébként nem volt szabad fényképezni, és belépés előtt nem csak a cipőt és a zoknit, de még az övet is le kellett venni.

Bent az erődben én személy szerint nem kaptam meg az előtte belengetett „wow” élményt, bár azért csúnya sem volt, azt meg kell hagyni. Udvarról udvarra haladtunk, és mindenütt láttunk valami érdekeset. Az egyik udvarnak szép kertje volt virágokkal, a másik oldalában egy milliónyi apró tükörrel díszített épület volt. Kívülről nem láttuk, de az útikönyv szerint az egyik helyiséget anno légkondival is felszerelték. A falak belsejében csövekben hideg víz áramlott. Miután átverekedtük magunkat az udvarok közötti zegzugos, elveszős járatokon, végre kilyukadtunk az erőd túloldalán, ahonnan egy lépcsőn folytathattuk volna tovább a szabadban a domb tetejére, ahol még egy erőd foglalt helyet, még magasabban, egészen a gerinc tetején. Folytathattuk volna (!) ha az erre odatelepített biztonsági őr ebben meg nem akadályozott volna minket. Mint később megtudtuk, az az erőd külön belépős, és a tó túlsó végétől lehet csak bejutni a belépő, és a hosszú séta, vagy taxizás ellenében. Mi ezt később sem léptük meg, mert jobbat találtunk ki. Na, de még ne szaladjunk előre, mert kifelé menet az erődből még láttunk egy-két érdekes dolgot. Megtudtuk, hogy egy alagúton keresztül a két erőd össze van kötve a föld alatt (ott sem engedtek át…:D), és láttunk egy kígyóbűvölőt, na  meg egy nagyon kellemes kis kortárs művekkel telepakolt kiállítótermet. Utóbbi nagy örömömre kényelmes fotelekkel is tele volt pakolva, így végre elnyúlhattam kicsit a hosszú egész napos séta végén.

 

A kilátás az amberi városfalról

Egy másik napon, amikor igazából csak fagyizni indultunk a már említett helyre, én kitaláltam, hogy felszaladok az erőddel szemközti hegyoldalra épített várfalon. Ez a fal toronyirányt tört felfelé, és lépcsők is voltak az oldalában, aljában pedig se kapu, se ember, se tábla nem tiltotta a fal megmászását, így én azon nyomban neki is láttam annak, miközben Zita valahol néhány emelet magasságban megállt, mondván, neki onnan elég a kilátás. Én vidáman törtem fölfelé a hatalmas lépcsőfokokon, és élveztem, hogy percről percre egyre csodálatosabb kilátás tárul elém, ahogy egyre magasabbra jutok. Mikor felértem a gerincre, észrevettem, hogy közben Zitának is kedve támadt megmászni a falat, és már a nyomomban van. Pár perc múlva már egymás mellett ülve csodáltuk a nem akármilyen panorámát. Szemben a vár, alatta a tó és a park, mindettől jobbra pedig Amber városa, tele emberekkel, templomokkal, színes épületekkel. Még tovább a városfal szeli ketté a látképet, ahogy végigfut a gerincen, és még tovább, tovább…

Egészen körbe ér, a város mögötti dombokon eléri az erődöt, és eltűnik mögötte. Ez egy nagyon komoly falrendszer, és ez csak innen tűnt fel nekünk. A falat egyébként mára már túlnőtte a város, ahogy kinéztünk a túloldalt, láttuk, hogy Amber már a falon túl is szépen kiterebélyesedett. Nagyon örültem, hogy végül Zita is feljött, mert így bőven elidőzhettünk együtt(!) ezt a fantasztikus a kilátást csodálva. A falon aztán voltak kisebb kalandjaink, mert elhatároztuk, hogy nem arra megyünk le, amerről jöttünk, hanem egy másik irányba, arra, amit a lenti panoráma képen jobbra láthattok, a torony mögött. Valahol félút környékén egy majom állta az utunkat, és amikor közeledtünk hozzá, mérgesen vicsorgott ránk. Mivel ekkor még nem tudtunk semmit ezen fekete pofájú majmok viselkedéséről, ezért ettől megijedtünk, és egymásra néztünk, hogy mitévők legyünk. Ezek a majmok elég ügyesen mozognak, gyorsak és nem is olyan kistestűek. Szinte bármiben meg tudnak kapaszkodni, ezért nyilvánvalóan szép karmaik is vannak, amiket nem akartunk közelebbről látni. Végül a majom oldotta meg a dolgot azzal, hogy odébb állt, és felmászott egy toronyba, amit szerencsénkre meg tudtunk kerülni.

 

Egy dolgot először nagyon nem értettem a fallal kapcsolatban. Rajtunk, és a majmon kívül egy teremtett lélek sem volt a falon, pedig összességében vagy két órát fent lehettünk rajta. Viszont lent az erőd körül tobzódtak az emberek. Számomra sokkal nagyobb élmény volt idefent lenni, mint végigjárni azokat a „fancy” udvarokat az erődben, mégis, ezzel úgy látszik egyedül vagyok. A választ abban találtam meg, hogy a fal megmászása kíván némi kitartást és fizikumot, ami miatt sokakban fel sem merül az, hogy fel is lehetne menni. A másik dolog, ami miatt üres volt a fal, az az lehet, hogy nincs reklámozva. Mivel ingyenes, és nem is lehet hozzákapcsolni semmilyen fizetős szolgáltatást (tuktuk, elefánt), nem érdeke senkinek, hogy felhívja a falra a figyelmet. Még az útikönyvünk sem említi meg, egyetlen szóban sem. Pedig az egyik legszuperebb hely, ahol eddig Indiában jártam, az ez a fal volt.

Murphy velünk volt ekkor is itt a falon, mert a fényképezőgépből természetesen ekkor fogyott ki az aksi. Rendszerint van nálam tartalék, legalább oly módon, hogy a GPS is nálam van, és abban van még egy pár AA aksi, de most, mint már írtam, eredetileg csak fagyizni indultunk, oda pedig úgy gondoltam, felesleges a gépész vagy a pótelem. Azért sikerült sok jó fotót lőni, csak épp nem annyit, és nem úgy, amennyit szerettem volna.

Részben ezért, részben pedig azért, hogy meghódítsam ezt a monumentális falrendszert, elhatároztam, hogy másnap kora reggel felkelek Zitával együtt, és amíg ő az elefántokkal van, én felfutok szemközt a falon, és körbejárom az egészet, hogy végül ugyanitt kössek ki, és lássam minden zegét-zugát a falnak, na meg persze mindenhonnan a csodás kilátást. Ez aztán sajnos elmaradt, mert éjjel nem bírtam magammal, és sokáig fent voltam, naplót írtam, így aztán hajnalban képtelen voltam felkelni, csak lenyomtam az ébresztőt. Ezt aznap még nagyon megbántam, mert az a nap volt az indulásunk napja is Amberből, de később felengedtem, mert Zitával kitaláltuk, hogy másfél-két hónappal később, amikor visszatérünk Delhibe, Amberen keresztül tesszük majd azt. Nem csak a fal meghódítása, hanem az elefántok, illetve más dolgok miatt is, na de ezekről majd csak a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad”

Talán ebből és az eddigi bejegyzésekből már érezhető, hogy India mennyire őrületes, mennyire sokszínű, és milyen káprázatos számunkra – és remélem a beszámolókon keresztül számotokra is. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy India nem könnyű terep. Legalábbis nekünk nem volt az kezdetben, de ezt lehet, hogy azért is éreztük így, mert azt vártuk, hogy a bringák nélkül majd sokkal könnyebb lesz – és mert Pakisztánban nagyon elkényeztettek minket. :) A lényeg, amit mondani akarok, hogy bár ebben a bejegyzésben már nem írtam, de még mindig „küzdöttünk” Indiával, még ekkor is voltak nehézségeink, azt hiszem egyikünknek hasmenése is volt ekkor, és általánosan fáradtak és kimerültek voltunk a sok kényelmetlen utazástól és a nyomuló (Helly My Friend! – You are not my friend, and thank you, but I’m not going to buy anything from you!) emberektől. A minap (hetekkel az imént taglalt napok után) hallottam valakitől, a következő mondatot: „India előbb elvesz, aztán ad.” Ezt nagyon igaznak találom.

Indiát el kell fogadni olyannak, amilyen. Mert elsőre nagyon vad, nagyon kemény, nagyon elképzelhetetlen és felfoghatatlan nekünk – még nekünk is, pedig szárazföldön érkeztünk 14 országon út idáig –, ezért jobb, ha engedjük, és elfogadjuk olyannak, amilyen, és nem küzdünk annyit ellene. Persze ezt megint csak leírni könnyű, megtanulni, aztán úgy tenni és érezni nem annyira, de azért nem lehetetlen. Lehet nézni mindenütt mindennek a jó oldalát, mert láttátok, hogy még a nyomornegyedben is fantasztikus élményeink voltak. A jó dolgokra kell koncentrálni, és amikor valami

rossz vagy kényelmetlen történik velünk, akkor azt is el kell fogadni, túl kell esni rajta, és csak úgy gondolni rá, hogy ez is India része, ezt is meg kell kapjam, ha látni és érezni szeretném az egészet – Indiát. Ezekkel együtt is százszor megéri felfedezni ezt az őrült országot! Igyekszem ezentúl főleg a pozitívumokra koncentrálni az írásokban is, de ne gondoljátok, hogy megsavanyodtam, vagy nem vagyok már olyan örök-vidám, mint eddig, ha nem csak erről szól minden sor, szóval bocsássátok meg nekem, ha sokszor akár bekezdéseken keresztül írok a nehézségeinkről is.