Nászút a Föld körül

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Én ezalatt a bringáknál maradtam és közben szépen lassan körülvett a nép, és egy perccel később már azt vettem észre, hogy nem látok ki a nepáliak teljes körgyűrűéből. De nem akartak semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak, én pedig próbáltam türelmes maradni velük. Később Zita is megérkezett a fényképezőgéppel, úgyhogy ezt a jelenetet is meg tudtuk örökíteni.

Azt képzeljétek el, hogy innen még ki is kellett jutnunk! :) A külső kört pedig parkoló biciklik alkották, mert ugye amikor az n+1-edik Sanyi jött és meglátta a nagy tömeget, ő is tudni akarta, mi folyik ott letette hát a biciklit és közelebb furakodott hozzánk.

A „Welcome” családnál – Zita esküvői hennát fest

Este a naplemente előtt talán egy órával találtunk egy házat, amire ki volt írva, hogy „Welcome”, meg még két mondat vagy szó, de azok már nepáliul, ezért azokat nem értettük. Közelebb mentünk, hogy ha már így „welcoming”-olnak minket itt, akkor talán kaphatunk valami hátsókertet, vagy ereszaljat, ahol felállíthatjuk a sátrunkat, vagy annak csak a hálófülkéjét a szúnyogok ellen az éjszakára. Zita ment előre beszélni, én maradtam kicsit hátrébb a biciklin. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de 10 perccel később kaptunk egy szobát, ahová igaz, szűkösen, de még a bringák is befértek. Le tudtunk fürödni a hátsókertben egy a naptól felforrósított kis helyiségben, és vizet is kaptunk, amit átpumpáltunk a szűrőn. Zitát egy lány megkérte, hogy rajzoljon hennát a kezére a holnapi esküvőjéhez. Ez a lány szemben lakott, az út túloldalán, és 16 éves volt! A leendő férjét még soha nem látta! Ez az „arranged marriage”, vagyis a szőlők által rendezett házasság. A henna festés felkérésen Zita meglepődött, mert ezt más helyeken, pl. India egyes vidékein gyakorlott mesterek végzik, akiknél nagy sorban állás van, és akiknél fél éjszakákat töltenek a nők, hogy a leggyönyörűbb hennájuk nekik lehessen az esküvőjükön. Ehhez képest Zita egy messziről jött idegen, akit csak pár perce ismernek, de mégis, végül Zita elvállalta a megtisztelő feladatot, főleg, miután látta, hogy a lány másik kezére a szomszédok festettek hennát.

Zita egy-két órát elmatatott a lány kezével, gondosan dolgozott, és még egy magyaros mintát is belecsempészett a hennába. Én ez alatt az egyetlen angolul beszélő sráccal beszélgettem a lépcsőn. Este még vacsorát is kaptunk, a szomszéd néni főzött nekünk, és végre nem csak rizs volt, hanem parata is, ennek nagyon örültünk, mert jólesett végre egy kis változatosság a sok dálbát és csómin után.

Éjjel olyan meleg volt a szobánkban, hogy kiköltöztünk a teraszra, ahol a szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét. Még így is folyt rólunk a víz, ez mégis sokkal jobb volt, mint odabent a szaunában. Hajnali 5-kor keltünk, és 7 előtt már az úton voltunk, ám előtte még fényképezkedtünk a „menyasszonnyal”, és a családjával, valamint a mi szomszédainkkal, akiktől a vacsorát kaptuk.

Magunknak készítjük a reggelit

A reggelit úgy terveztük, hogy valami útszéli vendéglőben megkapjuk majd, és itt nagyot tévedtünk. Nepálban, a turisták által nem járt, déli, mezőgazdasági vidékeken (de lehet, hogy máshol is) úgy zajlik az élet, hogy hajnalban felkelnek, isznak egy teát, esznek valami „snack”-et, ami általában valami olajban kisütött, csípős, zöldséges töltettel megtömött tészta. Rendes ételt először csak délelőtt 10-kor esznek, ekkor jön az első dálbát. Mi nem akartunk eddig várni, és olajos-csípős szamoszát sem akartunk enni reggelire, ezért egy jó fél órás mászkálás után végül kikötöttünk egy vendéglő árnyékában, ahol a szomszéd boltban vásárolt tojásokat elkészítettük magunknak. De mire ide eljutottunk, engem kicsit már megevett az ideg, mivel mindig, ahányszor csak megálltunk, nagy, bámulós, értetlen tömeg vett minket körül. Bámulni azt tudtak, a körbeállásban is profik voltak, és a legügyesebb még azt is meg tudta kérdezni, hogy milyen országból jöttünk.

Azt, hogy hol találunk ezen a reggeli órán rendes ételt, senki nem tudta megmondani nekünk, pedig a nap már egész magasan járt, és kezdett egyre melegebb lenni. Már rég az úton kellett volna lennünk, méghozzá tele gyomorral, ehelyett itt evett a fene. Végül megcsináltuk magunknak a reggelit, persze ezt is egy kisebb közönség nézte végig, amitől megint nem lettünk boldogabbak. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog, és tudom, hogy nem kellett volna olyan idegesen kezelni ezt a helyzetet, de így történt. A fémbögrével végigjártam az embereket, és kértem a „mozijegy árát”, vagy ha nem fizetnek a moziért, akkor forduljanak el, vagy menjenek el. Ez nem volt szép dolog, de amikor folyamatosan mindig, mindenki bámul, amikor neked problémád van… Na mindegy, ez tudom, hogy nem volt szép, de változtatni már nem tudok rajta. Legközelebb türelmesebbek leszünk.

Hogyan győzd le a szembeszelet!?

A biciklin is bugos maradtam egy kicsit, főleg, hogy már második napja szembeszelünk volt. Pontosabban tegnap délután óta, amióta befordultunk kelet felé. Ezt a szembeszelet csak szépen, fokozatosan sikerült „legyőzni”. Ha 15km/h-val haladtunk, az már gyorsnak számított, holott közben olyan erővel kellett hajtanunk a gépeket, mintha a szél nélkül 25-30-al tekernénk. Máskor volt, hogy csak 12-vel bírtuk nyomni, mert a szél felerősödött, vagy mi fordultunk még inkább szembe vele. Ez mondanom sem kell, bosszantó volt, de csak addig, amíg hagytam. Vagyis inkább addig, amíg bosszankodtam rajta. Tudom, ez leírva, és így képernyő előtt átgondolva teljesen triviális, de a valóságban átállítani magad rá, amikor napokig szembeszélben tekersz, és tudod, hogy ha a szél nem lenne, haladhatnál 1,5-2x gyorsabban is, akkor nem könnyű. De nem lehetetlen! Szóval szépen lassan eljutottam oda, hogy elfogadjam, hogy szembe fúj a szél. Ha nem fogadom el, és emésztem magam rajta, azzal csak tovább nehezítem magamnak az utat – és attól nem fog elmúlni a szembeszél. Szóval ahogy teltek az órák és a napok itt a Terai-on Siliguri felé, szépen lassan elfogadtam: ha fújni akar, hát fújjon, még így is tudunk haladni. Amikor olyan külső körülményből fakadó nehézség ér, amin tuti, hogy nem tudok változtatni odakint, akkor nem lehet mást tenni, el kell fogadni, és meg kell tanulni vele együtt élni.

„Működik a vonal!”

Ez a második délelőtt ugyan még elég borúsan telt odabent a sisak alatt, de azért ezalatt is láttunk sok szép és érdekes dolgot. Az út tele volt helyiekkel, és ők mint mindig, mindenütt Nepálban, nagyon különböztek tőlünk. Például abban is, hogy mind vidámabbak voltak nálunk. :) Visszaintegettek, megcsodáltak minket és volt egy apuka, aki még engem is megmosolyogtatott: egy esernyővel védte a naptól a gyermekét, aki közvetlenül a kormány mögött ült a vázra szerelt kis ülésen. Ilyet mi is szerezni fogunk otthon a hagyományos kerékpárjainkra, ha egyszer lesz gyermekünk! Mennyivel jobb neki így, mint mögöttem, itt láthat előre, pont úgy mint én, és még a kormányt is foghatja. :)

Ebéd előtt megálltunk még egyszer, egy nagy fa alatt próbáltunk elbújni, de hamar itt is megtalált minket egy motoros. Azt hittük, ő is csak megbámulni akar minket, vagy esetleg lefényképezni, de nem, nem ez történt. Óva intett minket, hogy üljünk odébb a fától, mert annak közelében kígyók lehetnek! Ó, ez remek! :) Odébb foglaltuk helyet, de még mindig árnyékban. Innen láthattuk, ahogy egy közeli kúthoz átjárnak az út túloldaláról az asszonyok a vízért, amit közvetlenül kézzel húznak fel.

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol kénytelenek voltunk hamar egy kört rajzolni a porban a bringák körül, hogy azzal megóvjuk őket a kíváncsi helyiektől. Ez csodák csodájára működött, a vonalat nem lépték át a nepáli barátaik, sőt ha valaki újonnan jött ezt mégis megtette, akkor a többiek szóltak rá, hogy hékás, vigyázz, ott a vonal!

Ez már csak azért is örvendetes volt nekünk, mert így végre nekünk is volt egy kis terünk, mivel mi a bringák mögött, egy olyan asztalokkal és padokkal körülvett helyen ültünk, ahová így nem tudtak odajönni a helyiek. Így tudott egy kicsit járni a szél a tető alatt, és csak tíz patakban folyt rólunk a víz, miközben a dálbátot ettünk. Éreztük, hogy nem szabad rögvest az ebéd után továbbindultunk, mert nem csak odakint, bent a fejünkben is túl nagy volt a „hőség”. Le kellett kicsit nyugodnunk, sok volt nekünk ez a reggeli gubanc, ez a sok ember mindenütt, és ez a nagy meleg, ami máris itt volt rajtunk, hiába keltünk fel hajnalban, alig haladtunk. Szóval kerestünk egy helyet a sziesztára, és ezt meg is találtuk egy a vendéglő mögötti ház udvarán, a teraszon. Ide persze csordaként követett minket a főleg gyerekekből álló tömeg, de a kapun nem sokan jöttek túl, és őket is hamar el tudtuk zavarni. Itt sikerült feltöltenem egy cikkhez az utolsó képeket is, és mindkettőnknek sikerült egy kicsit pihenni, sőt megkockáztatom, hogy pár percet még aludtunk is. Zita talán fél órát is. Igen, biztos, hogy aludtunk, mert közben egy kecske valahogy átjutott rajtunk, és beszökött a szobába, ahol a házigazdánk aludt, és arra ébredtünk, hogy kizavarta az állatot, mert az elkezdett valamit megenni a szobában. :)

Amikor indulni készültünk, eleredt az eső, de nem tartott soká. Épp csak arra volt jó, hogy lehűtse kicsit a levegőt, és hogy átöltözzünk miatta. Végül az esődzseki a táskában maradt, és a délután már sokkal könnyebb volt. Jót tett nekünk a pihenő, a délután már nem voltunk mérgesek a világra. Néhányan, akik beszéltek angolul, szóba elegyedtek velünk, és így volt, akivel 5-10km-en keresztül is beszélgettünk.

A napot egy Kanchanpur nevű helyen zártuk. Már kilométerekkel előbb megtudtuk a bringás barátainktól, hogy ott fogunk találni szállodát. Az első hely, ahová vezettek minket, egy koszos, sötét lyuk volt, amiért 400-at akartak kérni. Mondtam, hogy ne vicceljenek velünk, ezért maximum 80-at vagyunk hajlandó adni. Erre továbbvezettek ugyanabban az utcában a falu szélére, ahol egy sokkal pofásabb, nagy, kerttel is körülvett házban mutattak először egy emeleti, tágas, világos szobát, ez már csak 300 rupi volt. Mondtam, hogy ez szép, de ez még mindig nagyon sok, maximum 100 rupink van szállásra. Végül 150-ért megkaptunk egy kisebb, földszinti szobát, és ez pont így volt jó, mert így nem kellett emeletre cipekedni a bringákkal, és itt is volt ventillátorunk, ami lehetővé tette, hogy ne őrüljünk meg éjjel a hőségtől a szúnyogháló alatt.

ui: A bejegyzésben elveszett egy vízibivaly, kérjük, aki megtalálja, adja le a célsátorban! :)