Nászút a Föld körül

A tatkal jegy hajnali fáradalmai

Maduraiba nem volt kellemes a megérkezés. Először is a vonaton nem tudtuk túlságosan kipihenni magunkat, mert Zita nem aludt jól, én pedig nem aludtam sokat – hajnali kettőig naplót írtam. Aztán amikor ezután sem tudtam elaludni, akkor realizáltam a szomorú tényt, hogy ha megérkeztünk, nem ám az lesz, hogy egyből mehetünk egy szállodába aludni, hanem várhatjuk meg a reggel 8 órát a vasútállomáson, és csak miután megvettük a másnap este induló vonatra a tatkal jegyet akkor indulhatunk pihenni. Szóval aludtam kb. 2-3 órát a vonaton, de nem többet, amikor valahogy hajnal 5 és 6 között leszálltunk Madurai-ban. Az a nyomorult vonat most bezzeg vagy fél órával korábban befutott – ennyivel is kevesebbet tudtunk aludni, mert amikor már bent álltunk az állomáson, mindenkit felvert a nyüzsgölődő tömeg. Az állomás mellett egy épület első emeletén megtaláltuk a booking office-t, ami előtt már ekkor nagy sor állt. Pontosabban szólva először csak ült. Az emberek tisztes távolságba ültek egymás mellett a gyalogos rámpán, ami felfelé a bejárathoz vezetett. Aztán valamelyik okos elöl fél órával a nyitás előtt úgy gondolta, hogy ő feláll, mert miért ne, hátha akkor előbb kinyitnak, vagy gyorsabban telik majd az idő. Ez még nem lett volna baj, de a többi okos követte őt ebben, és a nyugodtságban üldögélő sor a következő percekben összetömörült egy az előzőnél háromszor sűrűbb, álló sorba. Persze ez rajtunk kívül senkit nem zavart, de mi fogtuk a fejünket rendesen, hogy hogyan lehetnek ilyen sügérek. A műsornak ezzel nem volt vége, mert amikor tényleg kinyitottak, és egy fickó a bejáratnál sorszámokat írt a jegykérelmi lapokra, akkor az emberek úgy tömörültek ezelőtt a csávó előtt, mintha bármi is múlna azon, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Szó szerint összenyomták egymást, és a sorban engem is. Ebből persze hamar elegem lett, mert mindenre vágytam egy kialvatlan éjszaka utáni reggelen, csak arra nem, hogy egy pár tucat koszos (elnézést érte, de tényleg) indiaival szendvicsben álljak sorba. Próbáltam velük megértetni, hogy attól nem kerülnek előbb sorra, ha jobban nyomják egymást előre, és kértem, hogy egy kis terem had legyen. Ezt látszólag megértették, és a köztünk lévő 1mm távolság a következő fél percre átmenetileg 10cm-re nőtt, aztán ezt nem bírták tovább, és újra összedörgölőztünk. Nem, nem melegek voltak, egyszerűen sügérek. Túl sügérek ahhoz, hogy megértsék a sor lényegét. Bent már nagyjából könnyen és gyorsan ment minden, a sorban ülésen már csak mosolyogtam. Volt kb. 100 szék, és ezeknek úgy a harmadán én mind ültem, mivel amikor néhányan sorra kerültek, mindig haladtunk előre. Az emberek persze nem egyszerre álltak fel és ültek le, így előfordulhatott, hogy mire valaki felállás után újra leült volna, már nem volt helye, mivel a mögötte ülő nem figyelt arra, hogy hová ül le. Ezt az egész üldögélős hacacárét át lehetett volna hidalni egy kijelzővel, vagy egy kis kiabálással, ha már úgy szeretnek ezek itt a szubkontinensen hangoskodni. És azt még mindig nem értem, hogy az angoloktól hogy nem tanultak meg rendesen sorban állni! :) A jegy megvétele gond nélkül ment, mert már nagyon profik voltunk az ilyesmiben. Vikiék mutattak egy nagyon jó weboldalt, az indairailinfo.com-ot, ahol egyszerűen le lehet kérni a vonatokat és megnézni azok részleteit, hogy milyen napokon járnak, hogy milyen vagonokból állnak, vagy, hogy mikor hol járnak, sőt ezt még egy térképen is meg lehet nézni, akár valós időben is!

Kifelé menet még egy tanácstalanul lézengő német házaspárnak gyorstalpalót tartottunk az indiai vonatjegyvásárlásról, aztán elindultunk szálloda után. Ekkor már bőven fent járt a nap az égen, és Madurai-ban beindult az élet. Ebbe a városba azért jöttünk, mert sokaktól hallottuk és sok helyen olvastuk, hogy itt van egy nagyon híres templom, ami még Tamil Naduban is nagy szám, pedig ebben az államban aztán dögivel vannak templomok mindenütt. És azért most (április 4-én), hogy összefussunk a Goán megismert Eszterrel, és az édesapjával, akik Eszter jógatanfolyama után együtt csavarognak néhány hétig Dél-Indiában.

Olcsó szálloda Maduraiban? Olyan nincs! :)

A szállodakeresés most sem ment egyszerűen. 5-600 rupiért kínáltak szobát mindenütt, még ott is, ahol az előző évi, 2011-es útikönyv 200-300-as árakat említett. Zita leült az egyik tisztább szálloda aulájában, én pedig nekilódultam a táskák nélkül még néhány hotelt felkeresni. Találtam pár 400 rupis szobát, de ezt az árat még mindig nagyon magasnak találtam. Egy riksás elvezetett egy 300 rupis helyre, ott azonban tele voltak. Aztán még bevándoroltam a fél belvárost, közben persze néhány önkéntes segítő mellém verődött, akik váltig állították, hogy tudnak egy helyet ahol 300 a szoba, persze ezek a helyek mindig tele voltak. Végül egy muki talált nekem harmadjára egy helyet, ahol 350-ért mutattak egy harmadik emeleti, viszonylag csendes és nem túl mocskos hátsó szobát. Erre már rámondtam, hogy rendben, visszarohantam Zitáért és a cuccainkért, aztán együtt újra megnéztük, és el is határoztuk, hogy erre az egy éjszakára meg fogja tenni.

Nem értettük amúgy, mi itt ez a nagy drágaság, mert Kerala, Hampi vagy Gokarna mind sokkal tisztább, és sokkal turistagettósabb helyek voltak, mégis olcsóbb volt arrafelé minden, mint itt az „igazi” Indiában, Maduraiban. Mert ahogy az utcákat jártam, azt éreztem, hogy visszaérkeztünk a nagy zsúfolt, zajos, mocskos, büdös részre, utóbbi három hely, na meg Goa is, ennél sokkal sterilebb, európaibb volt, mint ami itt fogadott minket. Persze ez csak rövid időre zavart minket, mert azelőtt már hozzászoktunk ehhez, és mert miután bevettük a szobánkat, ezen a napon nem is igyekeztünk már sehová, csak pihenni egy kiadósat.

A Madurai Paratha – Nagy kedvencünk!

Este azért még levonultunk a közeli helyi éttermekhez, és ekkor végre megtaláltunk a nekünk való ételeket. Finom paratha és sült csirkecomb, fillérekért! Utóbbit az orrunk előtt sütötték ki forró olajban, úgyhogy nem kellett félni tőle. Én persze azért még leizzadtam evés közben, mivel a csirke egy csípős piros masszával volt bekenve. Evés után még leragadtunk a szomszédos étteremnél, ahol egy forró parázzsal teli hordószerű valami tetején egy nagy kerek vaslapon olyat bűvészkedett a szakács, hogy csak lestünk. Folyamatosan pörgött, és az alatt a 15 perc alatt, amíg leesett állal figyeltük, legalább 5 féle ételt készített – mindet a vaslapon. Ezek közül a paratha folyamatosan ment. Paratha néven északon egy egész más típusú, a csápátira sokkal inkább hasonlító lepényszerű dolgot kapni, de itt délen, Maduraiban ezek a parathák nekünk nagyon bejöttek, ettünk is belőlük sokat. Volt, hogy csak úgy magában megettünk vagy 10 parathát, nem is kértünk hozzá mást, csak „gravy”-t, vagyis szószt – ezt ingyen adták hozzá, és így már tudtunk mit tunkolni a parathával. :) Itt úgy nézett ki a paratha, mint egy kisebb, réteges, levegős és kicsit zsíros lepény, és ami a legjobb volt benne, hogy volt tésztája, nem csak egy vékony kemény valami volt, hanem lehetett harapni, puha volt, és lehetett vele rendesen tunkolni, nem csak, mint „ehető kanál” funkcionált az ételhez, hanem volt tartalma és élvezet volt enni. Ezt a parathát emberünk úgy készítette, hogy a kollégái által reggel már előre apró, egyenlő méretű gombócokra darabolt tésztákat egy igen érdekes, spéci és gyors kézmozdulattal kinyújtotta hártyavékonyra, majd az így nyert szuper vékony tésztát négy mozdulattal újra gombóccá hajtogatta, majd jól odavágta a többi, ilyen módon már meglevegősített gombóc mellé. Ezeket egyesével kilapítgatta, majd a forró vaslapra dobta, ahol egy kis fémpálcával megforgatta őket, majd levette őket és kisebb kupacokban jól megcsapdosta, összetörte őket, hogy még levegősebbek legyenek. Eközben persze tükörtojásokat, rántottákat és dószákat is készített a vaslapon. Utóbbi egy köretnek és „csomagolásnak” is használt palacsintaszerű, lisztporból készült, vékony történet, amit a legkülönbözőbb féle dolgokkal szoktak megtölteni. Másnap visszamentünk, hogy videóra vegyük az emberünk konyhaművészetét, mert tényleg őrületnek találtuk, amit és ahogy művelt. Az egész felvétel meghaladná a fél órás terjedelmet, ezért kicsit megvágtam:

Amint látjátok, Zita is beállt kipróbállni, mit tud, és a végére egész belejött. :) Azt azért érdemes megfigyelni, hogy amíg Zita előkészített 7 parathát a sütéshez, addig a muki vagy 30-at meg is sütött, és mindemellett még egy tükörtojást és valami rántottaszerű őrületet, ami olyan csípős lehetett, hogy én már a látványától is leizzadtam! :)

A Sri Meenakshi Tempom

Na, de nagyon előrerohantunk és kihagytunk közben egy teljes napot. Ez a nap eseménydús volt, csak épp nem akartam miatta a paratha-történetet kettészakítani. Szóval másnap, a Maduraiban töltött második napunkon az volt a cél, hogy meglátogassuk és felfedezzük a város fő nevezetességét, a Sri Meenakshi Tempomot. Meenakshi állítólag egy gyönyörűséges nőszemély volt, ám volt egy szépség-„hibája”, méghozzá, hogy három melle volt. Akkor azonban, amikor Shivával találkozott, aki később a férje lett, ez a harmadik melle eltűnt. :o Micsoda legendák… Itt lent délen ez a templom állítólag épp akkora nagy szám, mint fent északon a Taj Mahal. Ezért nem is akartuk kihagyni annak ellenére, hogy egy ideje már “Temple Overload”-ban, vagyis Templom túlterhelésben, Templomitiszben szenvedünk. Már odafelé sok érdekeset láttunk, az utcák – mint általában mindig mindenütt Indiában – tele voltak élettel, olyannyira, hogy az nekünk bizony sok is lett volna, ha előző nap nem pihenünk egy kiadósat. Így viszont sikerült vidáman ráintegetni a számomra az itteni utcák hősének számító teherriksások egyikére, aki vissza is jelzett nekem egy Viktóriát! :) Örülök, hogy sikerült kicsit megtanulnunk utazni, és sikerült megnyugodnom és nem mint az őrült mindig rohanni mindent megnézni, mert úgy a mennyiség könnyen a minőség rovására menne. Most már inkább úgy vagyunk, hogy könnyedébben lemondunk dolgokról, és csak kevesebb helyre megyünk el, de ott megpróbáljuk a lehetőségekhez mérten nagyon jól érezni magunkat, és beszívni a hely varázsát. Erre rövid időnk volt Maduraiban, de úgy érzem, ahhoz képest egész jól sikerült. Na de érkezzünk már meg végre ehhez a bizonyos gyönyörűség templomhoz. Ami nem csak, hogy szép, hanem hatalmas is, egy nagyobb háztömböt elfoglal. A bemenetel ingyenes, csak a videózásért kell fizetni, tehát menjetek olyan fényképezőgéppel, ami tud videózni, és akkor nem kell kifizetni a 30 rupit – merthogy a fényképezés viszont ingyenes. :)

A templomnak 12 hatalmas gopuramja, vagyis templomtornya van. Ezek mindegyike tele van isteneket, istennőket és különböző hősök, és a velük kapcsolatos történeteket elmesélő szobrokkal, de olyan színesen és részletgazdagon, hogy ha azt nem a saját szememmel láttam volna, akkor nem hiszem el. Bent a templomban sok helyre mi, nem hinduk nem mehettünk be, de amit láttunk, az így is gyönyörű volt. Mi a déli kapun jutottunk beljebb, itt rögtön egy hatalmas, éppen üres medence köszönt ránk, de nekem még így is nagyon tetszett, mert ez is piros-fehérben pompázott, mint a hampiban látott párja. Bent hatalmas folyosókon és termeken hömpölygött a tömeg (vasárnap volt, április 6.) de ha felnéztünk, elállt a lélegzetünk, olyan gyönyörű oszlopszobrokat láttunk, és a mennyezet pedig tele volt színes… mandalákkal?

Egy helyen találtunk egy fénycsóvát, ami egyenesen a mennyezeten kör alakban tátongó lyukból szakadt alá, és mert mint mindenütt Indiában, még itt is rendesen szállt a por a levegőben, a fénysáv gyönyörűn látszott, ezért aztán eljátszottunk vele egy kicsit. Zita átölelte a fényt, a kezét tartotta bele, én pedig próbáltam megtalálni az ideális szöget a jó fotókhoz. Végül feladtam, mert nem volt olyan a hely, hogy találjak ilyen szöget, de azért mi nagyon jól elszórakoztunk vagy egy negyed óráig. :) Ahogy továbbsétáltunk, láttunk még érdekes termeket, és rengeteg sorban álló, vagy csak a szobrok (istenek) között üldögélő hívőket. A nyugati kapuig is elsétáltunk, ahol nagy meglepetésemre egy kisebb bazársor fogadott minket.

A legdurvább az egészben az volt, hogy az árusok közvetlenül a gyönyörű szobrok mellett vagy között árultak, nekitámaszkodtak a műalkotásoknak, és úgy kezelték az egész helyet, mintha csak egy szimpla piacon lennének. Persze ez nekik természetes volt, és csak nekem furcsa, mert szerintem ha Európában lenne ugyanez a templom, ezekhez a szobrokhoz tilos lenne hozzányúlni, de még az is lehet, hogy üvegfal mögött lennének. Itt viszont elég erősen él az egész hely, és vannak olyan szobrok, amelyeket vallási szokások keretében bekennek mindenféle, számomra ismeretlen és nagyon furcsa színű anyagokkal. Egyébként itt is olyan volt a mennyezet, hogy ha felnéztünk, ott maradt egy darabig a tekintetünk.

Élet az utcán – A vizet szűrni kell, a részeg meg dögöljön meg?

Visszafelé a templomtól még láttunk ezt-azt az utcákon. Ilyen volt a fa templomszekerek és azok hatalmas nejlonbódéja. Tennénk fel arogánsan a kérdést, hogy minek van, ha nem azért, hogy lássuk, akkor meg miért fedik be? Hát valószínű nem azért van, hogy egész évben láthassa a kíváncsi turista, hanem azért, hogy alkalomadtán használják. Máskor pedig le van takarva, hogy ne rohadjon szét az elemektől a óriási fa építmény. Mert ugye ez is él, ezt is használják, mint Indiában mindent. Ezért is szeretjük Indiát: nem egy kiállító teremben vagy egy élettelen múzeumba érkezett, hanem a lábad alatt, a szemed előtt, a fejed felett, és Veled zajlik a nagybetűs, az őrületes, a soha eddig ilyen formában nem látott élet! :)

Következőnek egy az utcasarkon teljes természetességgel ülő, a portékáit áruló, és közben a földről vacsorázó, a nagy szakálla alatt mosolygó ember képében. És még nem szóltam a téglát a fejükön cipelőkről, vagy a banánfa frissen hajtott ágát vékony szeletekben áruló emberről. Utóbbi finomságot kipróbáltuk, káposzta íze volt, és vettünk Eszteréknek is, ez lett volna Nektek „a meglepetés”, ha aztán a nagy rohanásban nem felejtjük el odaadni… Bocsi! :) Remélem nem bánjátok, akkora nagy durranás nem volt, tényleg csak káposzta íze volt, és fehér, könnyű, puha anyaga, semmi hatalmas durranás. :)

Aztán volt olyan is, ami felbőszített minket. Először egy reklámszöveg, ami azt mondta, hogy „víz vagy dohány – szűrni kell!”. Mi van? Mióta természetes dolog, hogy a vizet szűrni kell? Persze, Indiában lehet, mert kicsit túl gyorsan kicsit túl sokan lettek már itt a szubkontinensen és nincs az a víz, amibe más ne piszkított volna már bele, vagy ha a szomszéd nem is, akkor ami talán még rosszabb, egy nagyvállalat gyára… És az a baj, hogy elég egy generáció, és az ilyen dolgokat az ifjak már természetesnek veszik – szűrni kell a vizet, nahát, mindig is kellett mióta élek, mindig is műanyagpalackban adták az iható vizet pénzért, vagy nekünk kellett otthonra megvenni a szűrőt pénzért, mi abban a rossz? (Berzenkedik a tősgyökeres pesti… akinek világ életében a csapból folyt a víz, amit a jóságos vízművek szűrt meg/klórozott fel. Na de azért akkor is abszurd gondolat, hogy Pesten vagy Indiában, bárhol a világon olyan koszban élünk, hogy szűrni kelljen az Élet alapvető mozgatórugóját, az ivóvizet.)
India őrületes, sokszínű, és gyönyörű, a kultúrájával nem is tudom, hogy vetekedhet bármely más ország a világon, de félek, ennek a csodaszép, hihetetlen birodalomnak itt csúnya vége lesz pár évtizeden belül, ha nem találnak ki néhány radikális lépést a populációszabályozás és a fenntarthatóság irányába. Mindegy, majd meglátjuk, én kívánom nekik, hogy sikerüljön a csoda, de az nem lesz egyszerű, az hétszentség!

Jajj, de felhúztam magam már megint egy kis hirdetésen! :) Remélem, nem gondoljátok, hogy egy megkeseredett méregzöld emberke vagyok, mert ez nem így van, pozitívan telnek a napjaink a nászúton, csak épp közben nyitott szemmel járok, olvasok, figyelek, gondolkodom, és van, hogy olyat látok ami nem tetszik, és szóvá is teszem itt a blogon. A következő ilyen dolog egy az út szélén a sárban fekvő eszméletlen ember volt. Ez inkább Zitát zaklatta fel, nem értette, hogy miért nem kezdenek ezzel az emberrel valamit a mellette dolgozó, áruló, boltos embertársai. Mikor odamentünk, közölték velünk, hogy csak részeg, és hagyjuk ott mi is. Persze Zitának ez nem volt elfogadható válasz, először mentőt akart hívni, de aztán annyira mondták körülöttünk, hogy „csak ivott”, és jó ez így, hogy a mentőt végül hanyagoltuk, és Zita csak stabil oldalba rakta, hogy ha hányni támadna kedve, ne fulladjon bele a saját hányásába. Mert persze a hátán feküdt a muksó. Mindezt az utca népe teljesen meglepetten és segítségnyújtás nélkül nézte végig. Zitát nagyon felzaklatta ez az egész. Hogy egy ember fekszik az utcán, és senki rá se néz, le se sz@rják. Még szerencse, hogy az utca olyan keskeny és zsúfolt volt, ami mellett feküdt, hogy se riksás, se motoros nem tud rajta kijönni nagy sebességgel, így nem tudnak az emberen áthajtani.

Vacsora Eszterrel és az apukájával

Na, és akkor legyen elég a negatívumokból, mert igazából nagyon szép volt ez a nap Maduraiban, ezek ellenére. Már csak azért is, mert az egésznek a fénypontja, az I-re a pont, csak ezután jött, a találkozás Eszterrel és apukájával. Az elején említett és a videóban is látható 7 parathát már velük együtt fogyasztottuk el, majd átsétáltunk egy tetőtéri étterembe, ahol egy olyan, de olyan fantasztikusat ettünk és beszélgettünk, hogy csak azt bánom, hogy az egészre nem volt több időnk másfél óránál. Eszterék sokkal másabb ételeket kedveltek meg az indiai konyhából, mint mi, és mivel megvendégeltek minket (amit ezúton is nagyon-nagyon köszönünk!), mi is mertünk ezt-azt kérni, sőt még egy sör is lecsúszott, />úgyhogy voltak kulináris élvezetek, és közben megismerhettük Eszter apukáját, aki már gyerekkora óta vágyott Indiába, és hát a háttértudása ennél fogva elég komoly… :) De amúgy is, a világról igen jól informált volt és élmény volt Vele beszélgetni. Mindeközben végre nem ettek minket a szúnyogok, mert itt fent a tetőt, a sokadikon nem jártak, itt már csak a kellemes hűs szél járt, és mindemellett még a Sri Meenakshi Tempom tornyai is látszottak. Egyszóval elképzelni sem tudtunk volna szebb zárást a Maduraiban tett látogatásunknak. Na jó, az jobb lett volna, ha több időnk van, és nem megy a vonatunk 9:30-kor, na de ne legyünk telhetetlenek. :)

Eszterék visszakísértek minket a pályaudvarhoz, ahol már csak fel kellett vennünk a cuccainkat és felszállnunk a vonatunkra. Útközben Zita elsütött egy poént, amiről én akkor teljes egészében lemaradtam, most is csak azért tudom megemlíteni, mert Eszter megemlítette kommentben: Szóval épp egy bőr cipőbolt előtt sétáltunk volna el, ha egy tehén nem állta volna el teljes széltében a járdának nevezett sártengert. A boci – ahogy a bocik szoktak minden ajtó vagy kapu előtt Indiában – csak nézett, bámult befelé a boltba, de nem mozdult. Erre Zita megszólalt: „Remélem nem az anyukáját keresi!” :)

Elmegy a vonatunk (?) zuhanyzás közben

A pályaudvaron a menetidő szerint még volt szűk 20 percünk a vonat indulásáig. Miután gyorsan felmartuk a két Hello Journey-t, meg a Keralában vásárolt szürke szuveníres szatyort (mert az időközben felgyűjtött cuccok már nem fértek el), Zita még úgy gondolta, hogy belefér a zuhany. Átverekedtük magunkat a váróban szana-szét fekvő indiai családokon (itt így várják a vonatot… :D) és lepakoltunk a mosdóhelyiség előtti székekre. Zita épp berohant a női mosdóba, amikor az egyes vágányon, a vonat, amiről tudtuk, hogy Chennai-ba megy, szépen lassan elkezdett gurulni. Eszterék utána futottak, és hamar megtudták, amit időközben én is elkezdtem sejteni. Ez egy másik vonat, ami ugyan oda megy, csak pár perccel korábban. A durva az, hogy emlékszem, volt vagy 6-7 vonat ezen az éjjelen, ami mind Chennai felé ment. Mindegyik végeláthatatlan hosszú, 10+ vagonosok. Van itt nép dögivel Indiában, ha ennyi vonatot tele tudnak tömni. Nekem már csak 10 perc volt hátra a vonat indulásáig, amikor Zita kijött az egyetlen szappanunkkal, így startolhattam befelé életem leggyorsabb zuhanyzására a férfimosdóba. Mikor kiértem, még mindig üres volt az egyes vágány, ahová többek szerint a vonatunkat vártuk. Nekem ez kezdett gyanús lenni, úgyhogy végül még az állomáskapitányt is megkerestük, és csak akkor nyugodtam meg, amikor ő is megerősítette az egyest. Mindenki, akit kérdeztünk, egyből azt mutatta, hogy hová álljunk a peronon, hogy a kocsink pont hozzánk guruljon be, nem pedig azt, hogy melyik peronhoz siessünk, mert számukra triviális volt, hogy az ilyen nagy vonatok az egyesre érkeznek. :)
Miután felszálltunk a vonatra, realizáltuk, hogy nincs egy csepp ivóvizünk sem egészen holnap reggelig. Mielőtt emiatt kétségbe eshettünk volna, azt is észrevettük, hogy Eszter eltűnt az édesapja mellől… Mert vízért szaladt, hozott nekünk két palack vizet, így megmentett minket a kiszáradástól! :) Ezúton is köszönet Nektek még egyszer mindenért, fantasztikus volt ez a gyors, de velős találkozás Maduraiban, mi nagyon élveztük!

(este a vonaton jó szokásomhoz híven alig aludtam, ellenben újabb 8-10 oldalt ekkor is haladtam az útinaplóval)