Nászút a Föld körül

1. nap – Megdöglünk a melegtől

Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A táj egyébként szép volt, mesezöld mezők mellett haladtunk, és ezt még a kemény emelkedőn is tudtuk élvezni, persze főleg akkor, amikor megálltunk egy-egy percre egy kanyarban lenézni, csodálni és fényképezni.

A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.

2. nap – Kezdődik a hullámvasút

Már hét óra előtt az úton voltunk ezen a napon. A lejtő, amit tegnap délután elkezdtünk, most folytatódott, de csak néhány kilométert, amíg el nem értük a Trisuli folyót, ahonnan már ennek a folyónak a völgyében haladtunk, de most már fölfelé. A folyó felett köd ült, és ez sajátos hangulatot adott az egész környéknek, nagyon élveztük ezt a reggeli tekerést, annak ellenére is, hogy itt a Trisuli mellett már tekerni is kellett, méghozzá sokszor fölfelé. Elkezdődött a hullámvasút, amiről nem is sejtettük, hogy két teljes napig fog tartani. A Trisuli mellett kemény volt a menet, mert végig vagy föl, vagy le tekertünk, alig volt sík rész, ahol sokáig élvezhettük volna a lejtőn felvett lendületet, és a könnyű tekerést a síkon. Az idő nagy részét 4-5km/h-val haladva töltöttük a fölfeléken, egy másik kis részét pedig 40-50-el lefelé száguldva. Na de hát így jár az ember lánya és fia, ha megpakolt rekukkal indul neki ilyen meredeken hullámos útnak.

Ahogy belekanyarodtunk a délelőttbe, úgy lett a hőség ismét egyre nehezebben elviselhető. Éppen beszéltük már Zitával, hogy le kéne menni a Trisulihoz, és jól belecsobbanni nyakig, hogy lehűtsük magunkat, amikor az út bal oldalán valaki szaladni kezdett mellettünk, és kiabálta a szülőhazánk nevét angolul! Jól van, jól van apám, felismerted a magyar zászlót, ügyes vagy, de ugye most ezért nem kéred, hogy megálljak Neked egy fölfelében? – Gondoltam magamban, és közben az emberünkre se néztem igazán. Sokszor van, hogy a helyiek követnek pár métert, vagy integetnek vagy kiabálnak nekünk, és ha ilyenkor mindig mindenkinek megállnánk, bizony lehet, hogy nem jutnánk messze a nap végére. Ez az ember azonban kitartóbb volt a többieknél, és amikor végre komolyabban szemügyre vettem, felfedeztem benne a Gorepani-ból megismert holland barátunkat, Mr. Hasmenést. :) Raftingolni jött a Trisuli völgyébe. Pár perccel később újra integetett nekünk egy dzsip hátuljából, majd néhány kilométerrel odébb láttuk a bandát beöltözni. Itt mi is megálltunk, kihasználva, hogy van egy kedves barát, aki tud figyelni a bringákra, amíg mi nem vagyunk mellettük, Zitával leszaladtunk a Trisuli partjára, és megmártóztunk a folyó hideg vízében. Ez nagyon, nagyon jól esett nekünk, jól lehűtötte a testünket, igaz, sajnos csak rövid időre, mert a nagy hőségben és fölfelékben hamar újra átmelegedtünk. A holland barátunk elmondta, hogy, 1000 rupiért (2700 Forint) eveznek a vadvízen egy 3-4 órás menetet! Hm, ez azért nem rossz, ezt lehet, hogy nekünk is meg kéne talán majd lépni, gondoltam.

A nagy fügefát és esti szálláshelyet kutatva

Délutánra kicsit odalettünk az állandó fel és lemenetelben, mert alig haladtunk és nagyon elfáradtunk. Ebédelni csupán pár kilométerre a mártózás után álltunk meg, és nagyon kikaptuk a helyet, mert itt megjött újra a kedvünk. Nem volt túl nagy körülállós tömeg körülöttünk, csupán néhány kedves helyi, akik nem voltak nyomasztóak, sőt! A dálbáthoz kaptunk sok uborkát és hagymát és néhány kíváncsi gyermektekintetet is sikerült lencsevégre kapni, így egy órával később a megállástól számítva jóval vidámabban indultunk újra útnak.

Persze az út továbbra is kiborítóan nagy hullámvasút volt, és csak lassan haladtunk rajta. Az útikönyv említett egy Trisuli Centre nevű raftingos helyet, valami nagy fügefánál („The Big Fig”), ezt néztük ki kora délutáni, és erre a napra végleges megállónak. Egyrészt azért, mert már nagyon fáradtak voltunk és nem siettünk sehová, másrészt azért, mert reméltük, hogy hátra sikerül nekünk is ilyen olcsón eveznünk egyet egy csoporthoz hozzácsapódva, akár még ma délután, vagy holnap reggel.

Ez a fügefa azonban csak nem akart szembejönni, mi pedig fáradtak voltunk már nagyon, és megálltunk volna. Zita megkérdezte egy háznál, hogy nem alhatunk-e valahol az eresz alatt, és ennek a vége az lett, hogy felajánlottak egy üres szobát, ám még megemlítették mellé, hogy ételt azt nem tudnak adni. Ez gyanús lett, hisz ételt nem is kértünk, akkor miért mondanak ilyeneket? Éppen ezért rákérdeztünk az árra, mire kibökték, hogy a szoba bizony 1000 rupi lesz! Micsoda? Ezer rupiját, vagyis az egész napi büdzsénket, 2700 forintot adjak oda egy szobáért? Úgy látszik, rossz helyen vagyunk… ennél még egy szálló is olcsóbb, vacsorával együtt. Ez nem esett jól és elgondolkodtatott minket. Úgy látszik, ez a Pokhara-Kathmandu szakasz nem számít annyira vidéknek, hisz itt van a sok raftingtábor, ráadásul a turisták által leginkább kedvelt két nepáli város között. Így történhetett, hogy turistának (ráadásul gazdag turistának!) néztek minket, nem pedig embernek… Vagy legalábbis utazónak. Persze ezért különösen nem haragudhattunk rájuk – és nem is mutattunk ilyesmit – csak egyszerűen továbbálltunk és nekiveselkedtünk a következő emelkedőnek.

Ennek a tetején már volt valami tábla a bozótban, amiről le tudtam olvasni, hogy „Big Fig”, és ettől bizakodóak lettünk! Mégiscsak meglesz az a fügefa! Lent a lejtő alján egy öböl mellett meg is találtunk egy nagy puccos épületet, alatta egy tábort sátrakkal és kunyhókkal. Megkerestem a recepciót, ahol csak egy szakács volt (a konyha is volt egyben), aki felhívta a főnökét, majd kért, hogy várjunk negyed órát, mire az megérkezik. Megjött, bőrcipőben és nyakkendőben, mobiltelefonálva. Olyan árakat mondott csupán a maradásra, hogy attól égnek állt a hajunk. Ráadásul folyamatosan dollárban beszélt, hiába mondtuk neki, hogy nincs nálunk egy árva dollár sem csak nepáli rupi, ő csak folytatta, hogy ő megérti, mert tudja, milyen az bringázni, hisz ők is szerveznek bringás túrákat, ezért ad nekünk jelentős kedvezményt, csupán 1800 rupiért sátrazhatunk az épület alatt a folyóparton. Hú, apám, Te megvesztél, abból mi két napig élünk. Intézd csak a százfős csoportjaidat Kathmanduból, mi pedig nem raboljuk tovább azt a jaj, de drága idődet, hanem inkább gurulunk tovább! Ezt gondoltam, de megint csak nem ezt mondtam, csupán szerényen közöltük, hogy ez sajnos nekünk nagyon sok, úgyhogy bye-bye!

Szóval a napnak még mindig nem volt vége, pedig mi már nagyon szerettük volna! Négy-öt ezt követő emelkedő után végül csak eljött az a bizonyos „The Big Fig”, igaz, először itt sem akartak fogadni, mondván, hogy tele vannak. Azért mi leültünk egy bolt előtt, benyaltunk egy üdítőt, és csak ültünk, kicsit megsemmisülve e nap nehézségei után. Persze ez így nem maradhatott, én felpattantam és körbenéztem. Egy takaros kis köves utca vezetett hátra néhány ház között egy hatalmas gyalogos függőhídhoz, aminek a túloldalán a köves parton ott volt felállítva egy hatalmas raftingtábor sátrakkal. Az utcán volt chowmein-es étterem és találtam egy üres, szép épületet, kitárt ajtókkal. Felmentem a fadeszkás, meredek lépcsőn, és fent egy másik üres szobát találtam, virágos erkéllyel a folyóra és szemközti nagy fügefára. Visszamentem a hölgyhöz, aki az előbb közölte velem, hogy tele vannak, és rákérdeztem, hogy nem alhatnánk-e ott az emeleten az erkély mellett, abban a szemmel láthatóan üres, és jelenleg használaton kívüli szobában. Hamarosan előkerült egy fickó, aki az egész itteni raftingbulinak a főnöke volt. Ő volt Durga, aki abszolút visszaadta ezen a napon a jókedvünket, és rengeteget segített nekünk, amiért nagyon hálásak voltunk, főleg azok után, hogy milyen ajánlatokkal találkoztunk a délután folyamán. Ő beengedett minket egy belsőbb, zárható helységébe is a háznak, ahol még szúnyoghálók is voltak. Ide be tudtuk zárni a bringákat és át tudtunk menni este a raftingtáborba, ahol még vacsorát is kaptunk. Mindezért cserébe nem kért semmit, csak azt mondta, hogy ha adni akarunk valamennyit, akkor az bármennyi lehet, amennyit jónak látunk. Eszünkbe jutott a pamíri vendéglátásaink és azok „kifizetése” kapcsán Reku papa által írt hozzászólás, miszerint ha utólag adunk pénzt, az olyan mintha beáraznánk azt amit kaptunk. Éppen ezért, amikor átadtuk Durga kollégájának az 500 rupit, nyomatékosítottuk benne, hogy sokkal többet is szeretnénk adni, és sokkal többre becsüljük azt, amit kaptunk tőlük, de nekünk most egyszerűen csak ennyire telik. Ők persze megértették, volt közös nyelv, tudtunk beszélgetni. A táborban éppen egy nepáli outdoor cég alkalmazottai buliztak, ez a félévente megtartott céges bulin, ahol ma raftingoltak, holnap pedig felmennek valami híres libegővel („cable car”) valami nagyszerű helyre a közelben. Az Annapurna körül, és az Everesten is vezetnek túrákat, mesélte egyikük, miközben mi a hatalmas adag dálbáttal küzdöttünk, amit külön csak nekünk készítettek. Látszott, hogy mind a rafting cég, vagyis Durgáék, mind az ügyfeleik nepáli viszonylatban jól állnak a pénzből, minket mégis sikerült egyből úgy kezelniük, hogy az nekünk rettentő jól esett. A délutáni tapasztalatok után úgy éreztem, hogy aki nem teljesen „szegény”, az csak a pénzt keresi másokban is, de ők végül megcáfoltak ebben, és ez nagyon jól esett. A ház, amiben aludtunk egyébként Durgáék által lett építve, méghozzá, hogy önkéntes tanárok lakhelyét szolgálja. Mi úgy aludtunk el, hogy úgy éreztük, jobb helyen nem is lehetnénk. Jó volt, hogy este még volt pár nyugodt óránk, amikor csak ültünk két kihajtható székben a folyóparton és bámultunk ki magunkból Zitával. Durgáék raftingolást a késő délutáni órákban már nem indítottak, és már másnap sem, így ez most elmaradt, de nem is bántuk, most túl fáradtak lettünk volna talán hozzá, majd legközelebb!

3. nap – Vége a melegnek és a hullámvasútnak

Mivel este már szépen összepakoltunk az utolsó erőnkből, reggel gyors volt az indulásunk. Volt nálunk reggelinek való is, néhány répa és fánkszerű sütemény, ezeket még az erkélyen ülve betoltuk, majd negyed hétkor már kint is voltunk az úton menetkészen! Ilyen korán rég nem indultunk el, ám mint később kiderült, ennek ezen a napon nem volt nagy jelentősége, ugyanis ekkor már nem nagyon bújt elő a nap a felhők közül, végre enyhe időt kaptunk, szinte napsütés nélkül. Ez nagy könnyebbség volt, és ennek nagyon örültünk. Ezen a napon sok érdekeset nem láttunk, először folytatódott a nehéz hullámvasút, majd valahol a nap második felében végre abbamaradt, és egy nem túl meredek, ráadásul egyenletes fölfelében felértünk Naubise-be, ahol be is fejeztük a napot, végre kora délután. Továbbmenni nem volt értelme, mert igaz, hogy innen már csak 24km Kathmandu, viszont abban van 600m szintemelkedés is, magyarul végig meredek szerpentinen halad az út, és ennek már nem akartuk kitenni magunkat ezen a napon.
Najó, két érdekes dolog azért történt ezen a napon: reggel az első faluban rengeteg szárított halat árultak, ezt még az útikönyv is említette, és valóban, hosszú száz métereken keresztül lógtak az útmenti éttermek előtt ezek a halak nagy csokrokban. Nekünk viszont nem volt reggel hozzájuk gusztusunk, így beértük a látványukkal.

Aztán pár kilométerrel később egy nagy rakás vízibivallyal találkoztunk. Mamák és borjaik össze volta kötve párokba, így szállították őket egy teherautón a kathmandui vásárba eladásra. Most éppen pihenőjük volt, ki voltak terelve a platóról és egy-egy karóhoz voltak kikötözve, a gondozóik pedig ennivalót raktak eléjük. Emellett nem bírtunk elmenni, letámasztottuk a bringákat, és közelebb mentünk az állatokhoz.

Este a szállónkban még történt egy említésre méltó dolog. Mivel lámpát kapcsoltunk, a bogarak a körte köré gyűltek, és ennek néhány kis gekko rettentő mód örült, végignézhettük, ahogyan megközelítik, majd elkapják és felfalják a bogarakat. Volt nekik kaja bőven, így alaposan belakmározhattak, nekünk pedig megvolt az esti mozi. Más állatok is „betörtek” a szobánkba, méghozzá apró, talán az 1cm-t sem elérő békák.

4. nap – A nagy fölfelé, és a nagy büdös teherautók

Utolsó nap, a végső nagy kaptatóhoz nem tudtunk megint olyan korán felkelni, de ez nem is volt baj, mert ezen a 4. napon sem bújt elő nagyon a nap a felhők mögül. A szerpentin viszont kemény volt, különösen a végén, amikorra megsokasodtak a buszok, és a teherautók, ráadásul az út minőség sem volt a legtökéletesebb a hágó előtti métereken. Ezek a járművek pedig mondanom sem kell, büdösek voltak, és ahogy az errefelé szokás, veszettül dudáltak. Egy helyen megállított minket egy ürge, fényképet akart rólunk, persze épp a legnagyobb meredek közepén. Nagylevegőt vettem, és nem küldtem el sehová, csupán mondtam, hogy 10 másodperce van, mert ha a pulzusom 120 alá esik miatta, mérges leszek. Ebbe a 10 másodpercbe még az is belefért, hogy adjak neki egy névjegykártyát a webcímünkkel, úgyhogy végül kölcsönösen boldogan váltak el az útjaink.

Mire felértünk a hágó tetejére, nagyon utáltam az egész világot, amiért a teherautók és a buszok ilyen mennyiségben és minőségben közlekednek benne. Ezt most nem részletezem, leírtam már párszor, miket tud olyankor érezni és gondolni egy zöld lelkületű bringás, amikor telepüfögik a tüdőjét és teledudálják a fejét ezek a járművek. Fent pihentünk egy fél órát, kicsavartam a felsőmből és a fejpántomból fél liter izzadságot, majd felsőt cseréltem és ettünk-ittunk valamit, amit persze az üdítőt leszámítva mind műanyagba csomagolva kaptunk. Ezeket is a büdös teherautók hozták, mi sem vagyunk különbek, miattunk is járnak ezek a dögök itt, mit kéne hát tenni? Tudatosan előre betankolni zöldségekből, gyümölcsökből, egyszerű, helyi ételekből, és csak azokat fogyasztani. Kicsit nehezebb lenne a csomag, de talán megérné, még jobb érzés lenne úgy bringázni!

A Kathmanduba való megérkezés természetesen nem volt egy olyan egyszerű lefelé menet, mint azt mi gondoltuk, voltak benne kaptatók, és sűrű városi forgatagos részek, úgyhogy még egyszer meg is álltunk, mielőtt megtaláltuk volna Madhukar-ék „Newa Nasa” éttermét. Madhukar egy azon bringások közül, akikkel Lumbiniben találkoztunk, és Kathmandu Balaju nevű negyedében van egy helyi ételekkel és szép udvarral szolgáló étterme, közvetlenül a 3 emeleten szétterülő, nagy családi háza mellett, ahol ő és a testvérei laknak és amit még az apukájuk épített. Belépve az udvarba három biciklit láttunk felakasztva egy kis tetővel ellátott tároló alatt, és ez már nagyon tetszett. Ráadásul Madhukar a mindennapi bringázást nem csak hobbiból és szenvedélyből műveli, hanem azért is jár szinte mindig mindenhová bringával, hogy ne szennyezze a környezetét. Az étteremben bringás mezben szolgálta ki a vendégeket, akiknek egy jó része egyébként személyes jóbarátja is, és a pulton láthattunk egy nagy plakátot, ami a netről már ismerős volt, de Madhukár rátette a mostani, és korai – bringázás előtti – , „hájasabb” énét. Ez méginkább tetszett, nemhogy csak teszi, hanem hirdeti is, és felvállalja a dolgot! A délelőtti teherautós, buszos kaptató kicsit odatett a zöld lelkemnek, de ezt Madhukar a nap végére tökéletesen visszaállította, jó volt megtapasztalni, hogy még itt a távoli Nepálban is összehoz minket az út olyan emberekkel, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak (és cselekednek!!!), mint mi!

Nyolc napot laktunk Kathmanduban Madhukaréknál, na de arról most már csak legközelebb! ;)