Nászút a Föld körül

Andriséktól viszonylag korán el tudtunk indulni, ami azért volt jó, mert még várt ránk 400 méter szintemelkedés az út elején. Ezt először a tőlük kivezető utcákban kezdtük meg, majd a szigetet körülölelő, széles, leállósávval is ellátott főúton. Ez utóbbi már egyáltalán nem volt meredek, kényelmesen haladtunk, míg meg nem álltunk az előzőekben már említett játszótéren. Mivel az eső most is szemerkélt, a tető alá húzódtunk be, és amíg Zita ebédet főzött, én elkezdtem szállás után keresgélni. Egy kis asztal volt, így egy szintén számítógépen pötyögő hölggyel szemben ültem le. Egy idő után beszélgetni kezdtünk, és amikor elmeséltem neki, hogy mit csinálok, nagyot mosolygott, és azt kérdezte, hogy hiszek-e a “véletlen egybeesésekben” (“coincidences”), merthogy ő ismer egy lelkes csapatot Oaklandben, akiknél mindig van egy szabad szoba, és a vezetőjük, Marió ráadásul nagy bringás. A hölgy rögtön megírta Mariónak, hogy jövünk, de később végül a dologból nem lett semmi, mert a szobájuk foglalt volt és Marió pedig vidéken bringázott. Igaz, ez nem is volt baj, mert pár nappal később Cyndi visszaírt San Franciscoból, hogy szívesen fogad minket a házában, ami közel van minden látnivalóhoz a városban.

A nagy lefelé, és tábor a parton

Ebéd után már nem maradt hátra sok az emelkedőből, és némi lapos hullámvasutazás után elkezdődött a nagy lefelé.

1200m-ről zúztuk le egészen tengerszintig

A kis út a partra menet

A tengerparton lekanyarodtunk a főútról megnézni a partot, és mivel sátrazókat találtunk egy igen barátságos kis kialakított kempingben, úgy döntöttünk, véget vetünk a mai napi bringázásnak. Kerestünk egy helyet a sátrunknak, majd felállítottuk azt.Eredetileg még a kb. 200m tengerszint felett lévő Nehaaluig el szerettünk volna menni, de mivel olyan jól nézett ki ez a hely és olyan kevés időnk maradt sötétedésig, végül úgy döntöttünk, itt maradunk, és ezt nem bántuk meg.

Kaptunk egy tál ételt a kedves sátorszomszédainktól

Vigyázni kell a lehulló kókuszdiókkal, nehogy egy ügyvéd meglássa, amint az ráesik a vállunkra, mert még 3 millióra pereli az államot…

A kapott tál étel mellé azért még készítettünk egy második kör vacsorát is :)

Miután megettük az ajándékba kapott ételt a mellettünk táborozó hawaii családtól, mi is sütni kezdtünk, illetve én megint a gépen pötyögtem, ugyanis még konnektort is találtunk a kialakított pihenőhelyeken. Jól haladtam a naplóval, ami már ekkor kezdett elmaradozni, és este nagyon jót aludtunk a sátorban. Mostanra úgy ahogy sikerült kipihennünk a Mauna Keát.

Sátrunk reggel, lebontás előtt

Fejedelmi reggeli egy nehéz nap kezdetéhez: tükörtojás lepénnyel :)

600m fölfelé az barátságos arcokig, akik ijesztőek kéne, hogy legyenek

A pihenésre, ahogy a kiadós reggelire is szükségünk volt, mert ezen a napon 600 méter magasba kellett felkapaszkodnunk.

Kifelé menet a kempingtől

Száz méterrel feljebbről

Most kivételesen szerencsénk volt a széllel, ez háttal fújt nekünk. :) – Ha valaha tervezitek körbekerekezni Hawai’i Nagy Szigetét, Ti is az óramutató járásával megegyező irányba tegyétek, mert itt lent a déli csücskében csúnya szelek tudnak fújni – de így csak háttal kapjuk őket! :)

Egy benzinkútnál megálltunk pihenni a légkondiban és kicsit feltöltődni energiával – itt találta Zita ebben a hosszú újságban ezt a teljes oldalnyi képregényt – elmondása szerint nem voltak olyan jók, mint az otthoniak pl. a Metropolban :)

A Zitának való hely: Enyhén hippis kávés büfékocsi egy templomnak a fényes udvarán :) – Kár , hogy ez épp akkor jött szembe, amikor elindultunk a pihenőnkből

Nem tudom, miért, de ez a ház nagyon tetszett

Talán mert ketten ültek a lépcsőjén

Furcsa gyümölcsök az útszéli becsületkasszás kirakatban

A fölfelé nem volt olyan vészes, közepesen meredeken, de egyenletesen emelkedett, még épp meg tudtuk tekerni különösebb kínszenvedés nélkül, miközben azért a szintet is szép gyorsan vettük fel. És amint a képeket láttátok, azért látnivaló is akadt útközben. :)

Ocean View előtt, miután kereszteztünk egy szép nagy fekete lávamezőt, és már kezdtünk épp megfáradni és megéhezni, az út baloldalán Ki’i-ket, vagyis ősi hawai’i őrszobrokat, hosszúkás, magas fafaragványokat fedeztünk fel. Rögtön le is kanyarodtunk hozzájuk és áttolva a bringákat a széles, mély, kavicsos parkolón készítettünk róluk és velük néhány fényképet.

A Ki’i eredetileg gyakran ijesztő, rémisztő fa fejszobor volt Hawai’in, melynek védelmező, őrző szerepet tulajdonítottak – Na most, ezen látszik, hogy csak korunkbeli másolat, mert ki ijedne meg ettől a pofától?! :)

Ez már inkább rémisztő, bár ez is mintha inkább zokogna… :)

Két rémisztő alak a ki’ik között :)

Itt jól látszik, mekkorák is valójában a ki’ik

Ocean View biztos hogy nem egy sok száz éves falu, mert az utcái mind 45 fokosak a hegyre és merőlegesek egymásra, először azt hittem, valamit rosszul látok a térképen vagy ez valami lezárt katonai terület lehet, pedig valójában nem, ez volt maga a település… :)

Ez nem egy lezárt terület a GPS OpenStreetMap térképén, hanem az utcarajta Ocean View településnek! :o

Ahol egyébként sikerült vennünk kenyeret, és egy elég kietlen piactéren rizses, tésztasalátás halat, ugyanis úgy döntöttünk, ebben a szélben nem pocsékoljuk az időnket főzéssel. 7 és fél dollár volt ez az étel, de úgy voltunk vele, hogy most belefér, a lényeg, hogy haladjunk, mert még hosszú nap állt előttünk. A fölfelének még nem volt vége, a következő kilométereken hullámzott a táj, majd szép lassan, és egyre egyenletesebben, majd egyre meredekebben lejteni kezdett. Közben persze most is láttunk ezt azt az út szélén. :)

Zebra-Csacsi barátság – Tényleg, hogy hasonlítanak… Nem lehet, hogy a zebra valójában egy pigmenthibás szamár? :)

Minden Hawai’inak azonnal shakába áll a keze, amint fényképezik – különösen a gyerekeknek :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazás előtt már egész masszív lefeléken zúzhattuk, mígnem végül meg nem érkeztünk addig a pontig, ahonnan már egészen bizonyosan tudtam, hogy onnantól csak lefelé kell mennünk. Még pár kilométer száguldás után lent voltunk újra a tengerparton, leadtuk mind a hatszáz méter szintet amit reggel óta felvettünk.

The City of Refuge – Ahol sötétebb az ég a pálmafáknál

Azért jöttünk le ide mert tudtuk, hogy itt van egy gyönyörű part, ahol jó eséllyel sok szépet láthatunk majd a víz alatt a sznorkelling és búvár útikönyv szerint (amit még Honoluluban fényképeztem be a barátainknál), és nem csak, hogy a szomszédban van egy másik merülőhely, ahol kis szerencsével még delfinekkel is találkozunk, hanem itt van egy történelmi hely is, a City of Refuge. Mivel alig két óránk volt már csak hátra a naplementéig, és igencsak kimerültünk ezen a hosszú napon, ezért ezen a napon már csak ezt a helyet néztük meg, és merülni nem is terveztünk. A bicikliket a parkoló mögötti mosdó mellé láncoltuk egy biztonsági kamera őrző szeme elé, majd az SPD cipőt túra- és futócipőre váltva elindultunk felfedezni Hawaii egyik legnagyobb jelentőségű történelmi helyét. Ez a hely onnan kapta a nevét, hogy anno itt a különböző bűnt vagy hibát elkövetett őslakosok menedéket kaphattak az amúgy bárhol máshol rájuk váró büntetés elől. Bevallom őszintén, ott akkor úgy voltam vele, hogy majd alaposan utánaolvasok a részleteknek és itt majd jól beszámolok Nektek sok érdekességről, de bocsájtsátok meg, hogy most mégsem teszek így. Ugyanis azóta eltelt több mint egy hónap, és az útinapló ezalatt nagyon lemaradt, ezért inkább ezzel haladnék, hisz a City of Refuge-nak máskor is utánaolvashatok, ahogy Ti is bármikor megtehetitek. :) Amúgy tényleg nagyon szép volt, és nagyon kellemes kis sétát tettünk a gyönyörű pálmafák alatt, amelyeknek most különös varázsa volt, ugyanis míg itt lent a parton sokszor beragyogta őket a lemenő nap fénye, addig a sziget felölt a háttért e csodás előtérnél jóval sötétebb, borús fellegek takarták, így az egésznek volt valami varázslatos összképe. :) Hiszen általában ez fordítva szokott lenni, az erdő, az előtér, a fák árnyékot, sötétséget adnak, míg felettük az ég fénylik. :)

City of Regure – A menedék városában

Ilyennel halásztak

Frankó csónakjaik is voltak

Tényleg ilyen gyönyörű volt, ahogy a képen is látszik

Nehezen bírtunk betelni a látvánnyal

Azon a kapun belül, a kőfal túloldalán már menedékük volt a bűnösöknek a büntetés elől

Két nagyon híres ki’i, amit képtelenség volt így az esti fényekben szemből lefotózni :)

Na ezek már közelítenek a félelmeteshez! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az a pici lyuk a ház bejárata. Hát ők sem tartottak bent zongorát, az tuti! :)

Tele volt a part rákokkal

A fák pedig színes madarakkal

Ez a másik ház kicsinyített mása, ez nem volt szent hely, ehhez közel lehetett menni megnézni

Ősi hawai’i táblás játék, fekete (vulkáni) és fehér (tengeri, mészkő?) kövekkel

A házikó belülről. Ügyes építészet, hisz nem használtak szeget, minden természetes, egyszerű anyagokból készült, a természet által néhány év alatt növesztve – Ehhez nem kellettek kohók, bányák, igaz, pár évente újra kell húzni, és se hideg, se atomtámadás ellen nem véd

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A City of Refuge térképe

És a benne lévő dolgok háttértörténete – annak aki kíváncsi a részletekre! ;)

Vacsorára sárgaborsófőzelék izgalmakkal

Miután kijártuk magunkat a menedék városában, már csak egy dolog volt hátra a napból. Valami menedéket találni. Nem vágytunk nagy dologra, csak pár négyzetméter gyepre, ahová fölállíthatjuk a sátrunkat, vagy egy ugyanekkora tetőre, ami alá leteríthetjük a matracainkat.

Az egész City of Refuge egy gyönyörű sziklás part tőszomszédságában van

A parttal szemben láttunk egy gyönyörű zöld mezőt aminek a közepén egy hosszú tető állt, alatta rengeteg kenuval. Dolgozott ott egy ember, de amikor megkérdeztük, hogy szabad-e, egy ösvényt magyarázott valamivel feljebb az úton, balra befelé a part felé. Ezt meg is találtam a GPS-en, és elindultunk ennek irányába. Útközben próbáltunk bekérdezni egy kertes házhoz, de nem volt otthon senki. Aztán jobbra, egy tágas udvarról egy nagyon szakadt pickup tolatott ki, rajta egy csoport hawaiival. Megkérdeztük őket, hogy szabad-e az udvar elejében lévő nyári konyha teteje alatt éjszakáznunk, és nagyon készségesek voltak. Bár ők épp elfelé indultak horgászni, de még azt is megengedték, hogy az udvar közepén lévő apró fürdőszobát is használhatjuk. Ezzel elhajtottak, mi pedig ott maradtunk, boldogan, hogy van egy kis tetőnk így a nap végén. :)

A naplementénk…

…és a vacsoránk: sült SPAM szeletek sárgaborsófőzelékkel :)

Miután megfőztük a Zita által már jóelőre PET-palackban beáztatott sárgaborsófőzeléket, és jóízűen megettük, egy autó érkezett az udvarra, és sofőrje egy fiatal férfi meglepődve kérdezte, hogy mi a fenét csinálunk itt? Hivatkoztunk a horgászokra, akik engedélyt adtak nekünk, egyiküknek direkt ilyen esetre elkértük a nevét, és bár ismerős volt emberünknek e név, de nem nagyon hatotta meg, azt mondta, hogy az illetőnek nem volt joga ilyesféle engedélyt adni nekünk, mert ő a tulajdonos, és a horgászni induló barátunk csak az unokatestvére, de nem lett volna joga engedély adni nekünk a maradásra.

Úgy terveztem, hogy itt most befejezem a beszámolót, mert ha minden jól megy, ezen a héten minden napra jut majd egy epizód, de most úgy döntöttem, elállok az ilyen szappanoperás elemektől, hiszen úgysem az ilyenek miatt szerettek olvasni minket. :) Legalábbis remélem. Szóval a fickó, látva, hogy normális emberek vagyunk, és hallva, hogy azonnal felajánlottuk, hogy ha szeretné, pár percen belül összepakolunk és elhúzunk innen, hamar megenyhült. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy elnézést kértünk és illedelmesen bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és mit csinálunk, és ehhez még egy Facebook és webcímmel, mottóval ellátott kis angol nyelvű névjegykártyát is adtunk. Mire ő elmondta, hogy ez az egész helyzet nem a mi hibánk, hanem az unokatesóé és hogy oké, ha reggel tényleg elmegyünk, akkor most már maradjunk, nem akar nekünk az önhibánkon kívüli okok miatt kellemetlenséget. Ezzel fellélegeztünk, és megköszöntük neki a kedvességét, mire ő amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Jó, hogy nem kellett innen elmennünk, mert amíg Zita főzött, én lecsekkoltam feljebb az ösvényt, és hát az minden volt, csak fekvőbringával járható nem, és egy barátságtalan ótvar nagy tüskés susnyásba vezetett, ahol kb. mindenünk defektet kapott volna a kerekektől a matracokig.

Végül jót aludtunk, és másnap, vagyis utolsó előtti Hawai’ion töltött napunkon nem akármilyen kalandoknak néztünk elébe. De erről majd holnap, ugyanitt, ugyanekkor. ;) Maradjatok velünk! :D

Történt 2014.06.06-07-én, bicikliztünk 67 és 78km-t, megírtam és beszerkesztettem július 11-én.