Nászút a Föld körül

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de ezek már amolyan luxusriksák, fel vannak pimpelve, ki vannak fényesítve, és erősebb motor van bennük. Itt már nem a legolcsóbb motorizált közlekedési alternatívát képviselik, hanem a vagány, nyitott, taxióra nélküli közlekedést. Ezáltal drágábbak is. Többször utaztunk a „skytrain”-el is, vagyis a magasvasúttal. Ezekhez vagy mágneskártyás bérletet vásárolunk, vagy minden egyes alkalommal zsetonokat, melyek ára attól függ, hány állomást, milyen messze utazunk velük. Általában egy jegy ára 20-tól 60 bhat-ig terjed, vagyis 140-420 forint. A legolcsóbb mód a tömegközlekedésre a busz, ezt is kipróbáltuk, volt kellemes élményünk is, amikor éjszaka egy légkondis járat pikk-pakk hazarepített minket, és volt olyan is, amikor a Victory Monument-nél (egy nagy körforgalom és csomópont a központtól kicsit északabbra, a közepén egy nagy szoborral) volt, hogy egy fél órát is várnunk kellett. Ezen az állomáson a buszok egy öt sávos körforgalomban állnak be a megállóba, ami itt néha csak annyit jelent, hogy lefékeznek pár másodpercre a harmadik sávban, és neked így, két buszon átlátva kell kiszúrnod, hogy a te buszod érkezett-e meg, és ha igen, akkor átbumlizni két sávnyi, az utasait éppen le-fel pakoló buszon.

Bangkok tele van nagyon fura alakokkal. Azt már megszoktuk India óta, hogy egyes férfiak néhány ujjukon meghagyják a körműket akár 2-3cm-esre is nőni, de az már végképp meredek, hogy itt még nőnek is öltöznek egyesek. Őket hívják egyébként ladyboy-nak, és állandóan tele van a bulvármédia a sztorikkal hogy éppen milyen öreg német turistát csábítottak magukhoz, aztán raktak altatót az italába, rabolták ki és buktak le másnap, amikor egy német névvel ellátott bankkártyával próbáltak fizetni egy plázában valamilyen legújabb “okos”-telefonért.
Tudom, biztos én vagyok a konzervatív, vagy a maradi, vagy akármi, de ez nekem már sok és én aberráltságnak tartom. Láttunk férfi rendőrt olyan feszülős felsőben, olyan vékony felsőtesttel, amilyet otthon még nőkön sem látunk, és láttunk szőrös lábú, amúgy fiúnak is ronda srácot iskolaruhás lánynak öltözve flangálni az utcán, és akkor azt már el se merem mesélni, mit láttunk a legnagyobb plázában, ahol egy egész szint van csak a mobil kütyüknek és azok szereltetésére, egy másik meg csak a fényképezőgépeknek és a kameráknak. Ez az MBK nevű hely a stadion mellett, egy kb. Westend méretű pláza, amiben sajnos elég sok időt el kellett töltenünk, mire találtunk egy helyet, ahol megjavították a Panasonic fényképezőgépünket. Annak ugyanis nem nyílt ki magától a lencsevédője, csak, ha kézzel megpöcköltük. Ez azért nem jó, mert így nem tudtam volna vele fél kézzel fényképezni a kerékpárról, és előbb-utóbb össze is karcoltuk volna a kezünkkel a lencséjét, ha sokat nyúlkálunk oda, hogy mindig kinyissuk a védőt. Így hát megcsináltattuk a kicsikét, ez 600 bath-unkba, vagyis 4200 forintunkba került, de megérte, mert azóta is jól szuperál. A másik kiadásunk egy 1 TB-os kis Seagate 2,5”-os, USB 3.0-ás hordozható vinyó volt, hogy elférjünk végre valahogy a képeinkkel, és ne az legyen, hogy esetleg egy részük elveszik, ha bedöglik mégegy vinyónk. Egy 320 GB-os Samsung S2-es nemrég adta meg magát, adatvesztésünk ha minden igaz, nem történt, viszont most már vannak régi, a túra előtti képeink, amelyek már csak otthon, egyetlen merevlemezen vannak meg. Ezt a holmit egyébként már egy másik plázában, egy Fortune Tower nevű helyen vettük meg, ami sokkal kihaltabb és így kellemesebb is volt az MBK-nél.

A Kao San Road-on Marikával és Tibivel

Marika és Tibi egy kedves házaspár, valamikor év elején találtak a blogunkra, és valamikor szeptemberben vásároltak valamelyik légitársaság repülőjegyeiből két Bécs-Bangkok-Bécs jegyet, mert azokat valami piszok olcsón adták pár napig egy akcióban. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem 95, vagy 110 ezer forint volt egy jegy (oda-vissza?)? Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon kedvesen hoztak utánunk néhány holmit, és hogy egy fantasztikus napot töltöttünk együtt. Délelőtt találkoztunk a Kao San Road-on, majd a következő két fejezetben taglalt Wat-okat jártuk végig együtt.

A Kao San Road egy kb. 300m hosszú utcaszakasz, ami arról híres, hogy itt kapni mindent, ez a fő turistagettó, éttermekkel, könyvesboltokkal, szuvenírásusokkal, vendégházakkal, masszázsszalonokkal, utazási irodákkal, és még ki tudja, mi mindennel van teli, talán jobb, ha nem is tudunk mindent. :)

Viszont amit láttunk, arról mesélek egy kicsit! Az utca végén van egy rendőrség, de ez nem zavarja azt a kb. tucatnyi árust, akik mindenféle plasztikkártyát és egyéb oklevelet kínálnak eladásra. Konkrétan kapni itt mindenféle igazolványt, nemzetközi diák és tanár igazolványt, jogosítványokat, újságírói igazolványt, de még diplomákat is. Láttunk magyar jogosítványokat is, és bár biztos vagyok benne, hogy ez otthon egyből fennakadna az első ellenőrzéskor, ahol a mágnessávon tárolt adatokat is kiolvassák, de azért ez akkor is durva, nagyon durva. Mert ezt a jogsit más, nem EU-s országokban szerintem simán lehet használni autóvezetéshez, de meg az is lehet, hogy személyazonosság igazolására is. Szóval ez szerintem gáz, az hogy ott a rendőrség és nem szólnak mindehhez egy szót sem, számomra még mindig érthetetlen. Ugyanígy a „Golf Bar Coctails Very Strong – We Do Not Check ID Cards & Restaurant” nevű étterem is nagyon kemény, persze ez már egy fokkal kevésbé furcsa számomra. Aki olyan tehetős és annyira „nyugati” országból/kultúrából való, hogy 18/21 év alatt az az életcélja, hogy eljöjjön Bangkokba, és itt leigya magát… úgy kell neki, engem nem érdekel, amíg minket nem bánt! :) Végülis ez is egyfajta út, amit manapság a fiatalok nagyrésze bejár, én is bejártam, csak vigyázni kell, ott ne ragadjon az ember azon a szinten.

Este a wat-olás (lásd következő két alcím alatt) után visszatértünk ide, hogy megcsodáltuk a fantasztikus vajaskenyereket a 7Elevenben:

Aztán kiültünk a rendőrség elé enni egy kis finom utcai kaját, és meginni néhány sört. Azért a rendőrség elé, mert itt kérdeztük meg, hogy szabad-e az utcán alkoholt fogyasztani… Persze, hogy szabad, itt ne szabadna?! Nagyon jót beszélgettünk itt Marikáékkal, elmesélték, hogy Mohácson, ahol élnek, a gátra járnak ki futni, ahol mindig összetalálkoznak Duna menti kerékpártúrázókkal, és volt már, hogy így meghívtak valakit magukhoz az otthonukba egy éjszakára maradásra, sőt, nemrégiben a Couchsurfing-re is regisztráltak, és már így is vendégül láttak egy-két nem akármilyen figurát.

Zita rajtuk keresztül egyébként szilvás gombócot kapott az anyukájátót, ami meglepetés volt, és nagyon betalált, Zita könnyes szemmel falta a nagy kedvencét. Marika, Tibi, köszönjük a segítségeteket, nagyon jó volt Veletek találkozni és együtt lenni ezen a napon! De ennek a közös élményeinknek és bejegyzésnek itt még nincs vége, csak én a témák összefogása végett egy kicsit megbontottam a tér-idő kontinuumot a történetben.

Wat Phra Kaew – The Temple of the Emerald Buddha

Itt lakik az „Emerald Buddha” akármit is jelentsen ez, és itt található a Grand Palace is a királyi család „formális” otthona. Ratakosin (régi bangkoki) stílusban épült itt minden, ami több mint 100 épületet jelent az elmúlt kétszáz évből. Ezt a helyet nem csak mi, turisták látogatják előszeretettel, hanem Buddha és a királyi család „rajongói” is. Ezt a bizonyos Emerald Buddhát mi is láthattuk, bent egy templom közepén egy emelvényen ült és ki volt világítva. Ezen a helyen persze nagy tömeg volt, és odabent tilos volt fényképezni, na de mire való a 12x optikai zoom és a visszatartott lélegzet, ha nem arra, hogy „kihozzuk” azt a Buddhát egy kicsit onnan. :) Ez a figura állítólag mindig be van öltöztetve, és az évszakoknak megfelőlen személyesen maga a király öltözteti át! Ja, ezt már lehet, hogy írtam, de a királyról rosszat mondani, írni, gondolni nem szabad, még nekünk, külföldieknek sem. A király nagyon okos, és szemüveges, és ott van minden óriásplakáton, ahogy a kezét az állához téve éppen az ország és az emberek sorsának jobbá tételén gondolkodik. Továbbá a király biztosan nagyon szeret fényképezni, mert azt hiszem nem csak a plakátokon, de még az egyik bankjegyen is egy nagy tükörreflexe fényképezőgéppel a nyakában van ábrázolva. Egyébként soha nem is hallottunk semmi rosszat a thai királyról, így ha akarnék se tudnék semmi rosszat elmondani róla. Persze nem akarok, mert akkor az erre a célra létrehozott bíróság a király védelmében írt törvények alapján elítélne, és a (királyi?) börtönben kötnék ki.

Egyébként az egész Wat Phra Kaew komplexuma akkora, mint egy nagyobb háztömb, és mindenféle érdekes templomot, szobrot, sztupát és egyéb számunkra furcsa, de szép épületet megtalál itt az ember, amelyeknek felsorolásától most megkímélnék mindenkit, az csak egy fordítás lenne a Lonely Planetből, amire se Ti, se én nem vágyunk, ugye? :)

Wat Pho

Ez a hely nagyon hasonlított a Wat Phra Kaew-re, viszont nekünk Zitával mind a kettőnknek sokkal jobban tetszett, és nem csak azért, mert olcsóbb volt a belépő. :) Ez a hely valahogy hangulatosabb, parkszerűbb, és sokkal sokszínűbb és érdekesebb volt. Szóval ha Bangkokban jártok és már levetkőztétek a „mindent látni akarok, amiről az útikönyv azt írja, must see” érzést, és esetleg szűken álltok a büdzsével, lehet érdemes csak a Wat Pho-t megnézni, és a Wat Phra Kaew-et kihagyni.

Először körbejártunk egy nagy fekvőbuddhát egy épületben, amit persze olyan szorosan építettek köré, hogy így már csak túlságosan közelről volt csodálható a Buddha. Persze ezt a fajta zsúfoltságot itt már megszoktuk, ez jellemző volt mind a két helyre.

Itt nem csak a szobrok, a sztupák és az egész helynek a légköre volt jó, hanem az is, hogy itt volt egy kis történés, egy kis élet is a szokványos turista + zarándoktömegen kívül. Történetesen itt valami rendezvény készült, aminek a keretében, ha jól vettük ki, végig fog vonulni a leterített szőnyegen a király fia, vagyis a herceg! Ezért aztán zenekar trombitált az egyik sarokban, és a díszőrség is fel-alá masírozott a sztupák között:

Őket egyébként jó volt megfigyelni pihenő közben is, ahogyan a nagy fekete tökfedőjüket fölpakolták az asztalra, a puskáikat pedig egymásnak támasztva halmokba rakták. Sajnos az óriási fekete bukósisakokat nem engedték felpróbálni és végül a hercegről is lemaradtunk, ha csak a lányok nem őt látták, amikor valaki, aki fölé esernyőt tartottak, végigvonult a szőnyegen. Persze ezt egyáltalán nem bántuk, mert nagyon tetszett nekünk a hely, és remekül szórakoztunk. Az egyik templom bejáratánál két tigris(?)kutya ült, akiknek a szájában egy-egy kőgolyó figyelt, és az Istennek nem akarták őket kiköpni:

Ha már a videóknál tartunk, azt is elkaptuk, ahogy a bejárat előtt az utcán a rendőr táncolva, vagy legalábbis ritmusra mozogva irányítja a forgalmat:

A Street Food, az utcai kaja Bangkokban

És ha már a videóknál tartunk, van itt még néhány, de ezeket már csak linkelem, aztán aki akar, rájuk klikkel és megnézi őket! :) Kaptunk az egyik 7Eleven előtt helyi paratát a U.S. Army-tól, itt pedig az egyik kedvenc helyünkön, Goy-éktól nem messze kapunk éppen thai noodle soup-ot, vagyis thai marhahúslevest tésztával. És zöldségekkel, valamint rengeteg, rengeteg finom szójacsírával. És végül, de nem utolsó sorban, a kedvencünk, a shake. Erről képtelenség volt leszokni, annyit tudtunk tenni a fenntarthatóság ügyében, hogy mindig visszavittük a poharat, a pohárfedőt és a szívószálat, és máskor nem kértük a műanyagzacskót hozzá. Ez egy olyan nagyon finom nyalánkság volt ezeken a meleg napokon, és olyan olcsón adták (helyi „kisvállalkozók”, az utcán), hogy egyszerűen nem bírtuk megállni, szinte minden nap vettünk náluk mindenféle finom csokis, meg kávés, meg Ovaltine-os shake-et.

Egy szép napon pedig végre újra kerékpárokra ültünk, és elindultunk Északnak, Vientiane, és Laosz felé. Erről a körről valószínű valamikor 2013. márciusában fogunk visszatérni Bangkokba, ugyanis ez csak egy „kitérő”, hogy lássuk Észak-Thaiföldet, Laoszt, Vietnamot és Kambodzsát is, ha már egyszer itt vagyunk. Csak néhány ezer kilométer és pár hónap kitérő, ennyit igazán megér, nem igaz? :)