Nászút a Föld körül

Eredetileg csak 3 napot terveztünk Tbilisiben tartózkodni, de a püspök meghívott minket egy „beszéd”-re egy ifjúsági találkozóra, amit szombaton, a Madridi Katolikus Ifjúsági Találkozóval egyidőben és annak mintájára itt is megrendeztek, Tbilisitől nem messze. Mi szombat reggel terveztünk továbbindulni, de erre a megtisztelő meghívásra nem lehetett nemet mondani, ezért maradtunk szombaton is, és csak vasárnap indultunk tovább. Na de ne rohanjunk így előre, kezdjük az elején.

Zita, a jó feleség

A hasmenésem elég szépen eltűnt, miután diétára fogtam magam. Nem volt egyszerű csak étcsokin és kétszersülten élni, de megérte, mert egy-két nap után szinte tünetmentesnek tűntem. Zita ezért készített is finom főzeléket, amit az anyukájától kapott leves recept alapján készített el. :) A főzet ugyanis levesnek indult, de aztán, mivel csak kis lábosunk volt, krumplis-répás lé olyan sűrű lett, hogy én már inkább főzeléknek hívtam azt. Ami egyébként tényleg nem volt rossz, főleg ahhoz képest, hogy Zita most kezdte bontogatni főzőtudományát. Igaz, ami igaz, az időpontot tökéletesebben nem is választhatta volna meg erre, hiszen napok óta gyakorlatilag koplaltam már, amikor ezt az ételt elém rakta – amiből így aztán 3 tányérral is fogyasztottam. Tehát elmondhatjuk, hogy a feleségem a házasságunk alatt főzött első teljesen önálló főztje sikert aratott nálam. :) Zita egyébként más téren is bizonyított, hogy jó feleség. Az egész részleget, ahol laktunk, nagyon szépen rendbe vágta és kitakarította. Ezzel sok legyet ütött egy csapásra: tisztaságban töltöttük a hátralévő napokat; Zita azáltal, hogy elrendezett mindent, sokkal jobban otthon érezte magát a helyen; és persze ezzel egy szívességet is tettünk a szállásért cserébe, hiszen sokkal nagyobb tisztaságot hagytunk hátra, mint ami érkezésünkkor fogadott minket. Egy szó, mint száz, nagyon büszke vagyok az én Zitámra, mos, főz, takarít, leteker 3500km-t Tbilisiig… Kell ennél több egy jó feleségtől? :)

Közlekedés Tbilisiben

Aztán persze a városban is több ízben körbenéztünk, hatalmas, 10km-nél is hosszabb sétákat tettünk az utcákon, aminek a végére minden nap elég szépen elfáradtunk. Az első ilyen alkalommal viszonylag céltalanul bóklásztunk, átsétáltunk Rustaveli-re, majd végig a sugárúton a Tavispuleba, vagyis a Freedom (szabadság) térig. Van valahol egy Rose Revolution Sq. is, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy a kettő nem ugyanaz, ugyanis utóbbit nem találtuk meg. Valamikor a 90-es években volt egy sikeres forradalom Grúziában, amikor sikerült a népnek lemondatnia az akkori politikai vezetőt, aki állítólag nem sok jót tett az országért. Ezt a békés forradalmat nevezték Rose Revolution-nak és ennek az emlékére nevezték át a teret is így. Aztán hogy a politikai elit valójában mennyire cserélődött le, az már egy másik történet, de ezt már nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy rosszabb viszonyokra számítottunk Grúziában, de kellemesen csalódtunk, mert ahol jártunk, ott jó utakkal találkoztunk, és autók is jártak rajta bőven. Nem láttunk hatalmas szegénységet sem, mert bár a grúz vidéki emberek nem dúskálnak a materiális javakban, de épp nem éheznek, és az udvarokban, ha nem is fekete X5-ös, de egy-egy régi Volga vagy Lada általában ott figyelt. A főváros ehhez képest viszont egyenesen pompás. Ahol éppen nem folyik felújítás, ott nagyjából rendben voltak az utcák, és arányaiban több fekete terepjárót láttunk az utakon, mint otthon Budapesten. Ez utóbbit nem is igazán értettük, se azt, hogy alapjában miért jó ilyen drága, ilyen nagy, és ilyen fekete autókkal járni a várost, se azt, hogy hogyan telik itt ennyi embernek ilyen drága autóra. A városban amúgy a tömegközlekedést a marschutka nevű lepukkant mikrobuszok alkotják, és egy fuvar igen olcsó, igaz ezt mi csak hallásból tudjuk, mert mindig csak sétáltunk.

Amit nagyon furcsálltunk Tbilisi-ben, hogy a 4 nap alatt, amíg a városban voltunk, összesen körülbelül 4 zebrával, vagyis gyalogosátkelővel találkoztunk. A széles sugárutak közepén néha egy percet is álltunk, mire át tudtunk jutni a túloldalra, mert az autósoknak eszükbe sem jutott átengedni minket. Viccelődtünk is Zitával, hogy itt a túloldalra születni kell, meg hogy egy átkelés előtt jó, ha magunkhoz veszünk 1 napi hideg élelmet, mert könnyen lehet, hogy sokáig az út közepén ragadunk. De ami még durvább volt, hogy ez azon a kevés zebrán is ugyanígy ment. Hiába volt felfestve a zebra, azt az autósok magasról lesz*rták, amikor elindultunk az átkelőn, nem hogy megálltak volna nekünk, le sem lassítottak, dudálva kikerültek minket, és még nekik állt feljebb, hogy mi a fenét képzelünk mi, hogy letesszük a lábunkat az úttestre, amikor látjuk, hogy ő éppen felénk száguld a fémdobozában. Ez Tbilisi, itt mások a szokások, nincs jogunk anyázni, itt ez a normális. :)

Lengyel barátok Artúréknál

A szállásunkon egyébként rengeteg lengyel fordult meg, nyilván Artúr, a pap miatt, aki ugye egy őrült lengyel, mint már írtam az előző bejegyzés végén. Egyik este 4 lengyel hegymászóval beszélgettünk, éppen aznap érkeztek vissza az orosz határ melletti, 5033m magas Kazbegi nevű hegy sikeres meghódításáról. Irigykedtem egy sort rajtuk, majd magamba szálltam, hogy én mi jogon irigykedem rájuk, amikor én több évre „vettem ki szabadságot”, ami alatt igaz, hogy nem mászom meg ekkora hegyeket, de viszont éveken át utazunk, és igaz, hogy más típusú, de rengeteg nagyon szép élményben van részünk. Mindenesetre csodálattal hallgattam a csúcshódításuk történetet, és néztem meg a térképeiket a hegyről. Egyikükkel igen jót beszélgettünk, elmesélte, hogy a munkahelyén egyszer rendeztek egy ki-mit-tud-más-európai-országokról versenyt, amelyen ő lett a második a Magyarország kategóriában. Bizony mondott is pár olyan tényt az országunkról, amit én nem tudtam volna így kisujjból kiszopni, ezért kicsit el is szégyelltem magam. :)

A Tsminda Sameba Katedrálisnál

Aztán egy másik nap két lengyel nővel mentünk el várost nézni. Felsétáltunk egy, a város keleti oldalán lévő dombon található nagy aranytetejű templomhoz, a Tsminda Sameba Katedrálishoz. Innen gyönyörű kilátás nyílt a városra. Itt amikor bundáskenyeret majszolva pihentünk a lépcsőkön, egyszer csak megszólított minket egy srác, aki valahonnan nagyon ismerős volt. Pár másodperc múlva beugrott nekünk, hogy ő az a bringás, akivel az isztambuli Couchsurfing hajón találkoztunk. Ő végig a Fekete-tenger partján tekert, és már egy hete itt van Tbilisiben, ez a város a végállomás számára, innen hazarepül. Mondta, hogy amikor kerékpárboltot keresett, egyetlen egyet talált a városban, egy nagyon frankó, régi, betonból épített velodróm, vagyis versenypálya mellett. Meg is mutatta a térképen, hol van, de sajnos később nem találtam meg ez alapján, pedig kíváncsi lettem volna rá. Még azt is elmesélte, hogy ez volt élete első hosszabb kerékpártúrája, de ez olyan jól sikerült, és annyira fantasztikus volt, hogy már most biztos benne, hogy jövőre folytatni fogja, talán innen Tbilisiből indul, és továbbteker keletre újabb néhány ezer kilométert az ’isztán országokon át.

Dél-Oszétiáról és Akhbázia-ról – A 2008-as 5 napos orosz-grúz háború

Na, de amiért igazából elkezdtem az előző bekezdés, az az akart lenni, amit a két lengyel nő a séta közben mesélt Dél-Oszétiáról és Akhbázia-ról. 2008-ban volt itt egy háború, amikor az oroszok bevonultak és elfoglalták ezt a két területet 3 nap alatt. Azóta ez a két terület nemzetközileg nincs elismerve önálló államként, de se Grúziához, se Oroszországhoz nem tartozik. Ez az, amit eddig tudtam erről a két, a helyi térképeken piros szaggatott vonallal körülvett területről, de miután a lengyel barátaink is meséltek a háborúról, kíváncsi lettem, és utána olvasgattam ennek a háborúnak a wikipedia-n. (Mire nem jó a Kindle ugye-ugye…) Valójában a legtöbb forrás azt mondja, hogy a grúzok támadtak először, bár erről mennek a viták. A támadást azért indították, mert az ezeken a területen élő (nem grúz) népek már nagyon mocorogtak az autonómiáért. Ez már a Szovjetunió szétomlása és a mai Grúzia létrejötte után elkezdődött, de 2008-ban hágott a tetőfokára. Két nappal azután, hogy a grúzok támadást indítottak, a másik oldalról az orosz „békefenntartók” is offenzívába kezdtek, és 3 nap alatt kisöpörték a grúzokat ezekről a területekről. Hogy kinek volt igaza, és ki lépett helyesen, arra sok-sok olvasgatás után sem sikerült rájönnöm, ezért erről nem is foglalnék állást, de az tény, hogy most van a Grúzia térképen két piros folt, és ezek a területek hivatalosan nem tartoznak semmilyen országhoz. Sokan azt mondják, hogy ez a helyzet, hogy ebben a Kaukázusi övezetben ilyen a szituáció, az orosznak direkt jó, és szándékosan tartja fent. Az pedig megint egy érdekes dolog, hogy csak néhány orosz-közeli ország ismerte el ennek a két területnek az autonómiáját, viszont az ellenkezőjét se merte kijelenteni sok ország, se nemzetközi szervezet. Így most van ez a két terület, amit a világtérkép ugyan még Grúziába jelöl, de valójában nem tartoznak sehová. Ez nem hiszem, hogy túl jó az ott élőknek, legyenek azok grúzok, dél-oszétiaiak, vagy akhbáziaiak…

Én nem tudom az igazságot, sőt amit leírtam, az is csak egy nagyon apró és nem biztos, hogy helyes szelete annak, mindenesetre nagyon érdekes volt így, innen, testközelből szembesülni ezekkel a dolgokkal, a grúzok szájából is hallani erről a háborúról, és a grúz-orosz viszonyról. Így már a furcsa képeslapokat is megértettem, amit egyik nap az utcán láttunk Tbilisiben.

Tbilisi látnivalói

Na de térjünk vissza Tbilisi-re. Több szép templomot is láttunk, köztük néhány örményet is. A templomok közül kiemelnék egyet, a Metekhi templomot, aminek szintén pazar fekvése van. Lent a folyó mellett található, az óvárostól nem messze, a Metekhi híd keleti lábánál, egy nagy sziklaperemen a folyó felett. A templom mellől nagyon szép kilátás nyílik a városra. Mi először naplemente környékén jártunk itt, és káprázatos volt a látvány. Ennél szebb talán már csak a város nyugati oldalán található dombról lehetett, a Mtatsminda-ról. Ide nem jutottunk fel, de terveztük, csak már nem jutott rá idő, se erő, pedig egyik este még egy Couchsurfing találkozó is volt fent a parkban. A Metekhi hídtól északra található a folyón egy vadonás új gyalogos híd. Ez a híd biztos, hogy mostanában lett csak átadva, mert egyetlen Tbilisi térképen sem láttuk még jelölve. Az új gyalogos híd igen modern és szintén nagyon szép látványt nyújt. Amikor rajta sétáltunk, még nappal volt, és furcsa, apró led-szerű valamiket láttunk a híd korlátjának üveglapjaiban. Ami érdekes volt, hogy a ledekhez semmilyen vezeték nem vezetett, valószínű a két üveglap volt a vezető, ami közé be voltak rakva. Ezek az üveglapok érzékeny lehetettek, mert amint leültünk a hídon a járda peremére, és nekidőltünk ennek az üvegnek, jött egy biztonsági őr, és felállított minket. Amikor aztán besötétedett, láttuk, hogy ezek valóban ledek, és nem akármilyen fényjátékot produkálnak. Nem csak a korlátnak változott a fénye minden egyes méteren, hanem a híd üvegtetejének kivilágítása sem volt konstans. Volt, hogy szinte teljes sötétségben sétáltunk a hídon, máskor meg teljes fényárban. De ez a fényjáték igazán látványos akkor volt, amikor távolról csodáltuk a hidat. Amit egyébként alulméreteztek, mert amikor este jártunk rajta, igen nagy tömeg zsúfolódott össze rajta, és alig tudtunk átjutni rajta a túlpartra. A híd nyugati partján egyébként már részben elkészült egy nagyon szép, új parkos rész, ami mindkettőnket a budapesti Millenáris parkra emlékeztetett. Itt aztán végképp tobbzódtak az emberek, amit meg is értettünk, mert igen kellemes hely volt, ahonnan nem akármilyen kilátás nyílt a városra. Ez a park Miniszterelnöki Palota és a folyó között húzodott, és minden fontosabb, a város nyugati oldalán található nevezetességre rá lehetett innen látni. Fent a TV-torony szintén játszott a fényeivel, de láttuk innen az erődöt is, a Metekhi és néhány másik templot, na és persze egy világosszürke szobrot, amiről azt mondják, „a grúzok anyja”. Egyik kezében egy kardot tart, ami arra utal, hogy a grúzok nem félnek megvédeni az országukat, a másik kezében pedig egy almát nyújt, ami pedig azt a határtalan grúz vendégszeretetet mutatja, amiben nekünk is részünk volt néhányszor.

Ami nem látszott erről a térről, azok a fürdők a Metheki híd keleti lábánál. A „Tbili si” név valami olyasmit jelent, hogy meleg víz. Merthogy a város alatt meleg vizű természetes gyógyforrások találhatóak, amiket terveztünk is kipróbálni. A Lonely Planet írta, hogy 2 lári a belépő, és 5 egy masszázs, hát erre kíváncsiak voltunk, ezért körbejártunk a környéken. Messze a legolcsóbb fürdő az, amelyik kívülről kék csempés, és messziről inkább tűnik dzsáminak, mint fürdőnek. Itt valóban 2 lári a belépő, de csak a nőknek, a férfiaknak már 3. A turpisságra akkor jöttünk rá, amikor odabent körbejártunk. A női részlegen csak zuhanyzó van, a férfiaknák található két meleg vizes medence, amiben el lehet terpeszkedni, és a 20 perces masszázs már nem 5, hanem 10 lári. Igazából még így is megéri a buli, persze csak férfiaknak, hiszen a nőknek nincsen medence. Ennek okát a fertőzésveszélyben láttuk. Mindenesetre így már nem ruháztunk be a fürdőre, hiszen az alapjában véve Zitának lett volna nagy élmény. Egyébként ezen a részen találni még más fürdőket is, azok azonban jóval drágábbak, viszont igényesebbek is, és található bennük női medence is.

Az óváros egyedi, hangulatos kis utcáin nagyon szerettünk csatangolni, itt is ugyanazok a körbe erkélyes házak voltak a jellemzőek, mint vidéken, csak itt városi formában, több emelettel, kert nélkül.

Betévedtünk a Grúz Nemzeti Bank ingyenesen látogatható pénzmúzeumába, ahol sok érdekes láttunk. 92 és 95 között például kuponok voltak, a szovjet összeomlás után 3 évvel jött csak a lári-fári, előtte a Capitaly-t idéző apró bankjegyek voltak. Aztán láttunk mindenféle afrikai állam bankjegyeit, ami ezeken nekem nagyon tetszett, hogy nem épületek, nem a nemzet híres emberei voltak rajta, hanem vadállatok. A pálmát viszont abszolút a kuvaiti dinár vitte az olajfinomítóval. Végül is őszinte, az biztos, jó ha tudja a polgártárs, honnan van az a pénz

Azt hiszem minden lényegeset leírtam a városról, ami így elsőre kiszaladt. Még oldalakon keresztül lehetne mesélni Tbilisi-ről, mert nagyon jó és szép város, amit a hasmenéses koplalás és a napi hosszú séták ellenére nagyon élveztünk. Mindenkinek meleg szívvel ajánljuk Tbilisit, néhány napot mindenképpen érdemes itt eltölteni.

A Katolikus Ifjúsági Találkozón

Negyedik nap, mint már az elején írtam, hivatalosak voltunk a helyi Katolikus Ifjúsági Találkozóra. Itt nem voltak több tízezren, mint Madridban, de talán százan voltunk. Artúr vitt ki minket a terepjárójával, az összejövetel egy táborban volt, nem messze attól az újonnan felhúzott óriásvárostól, amit csak az útról láttunk, de onnan hihetetlennek tűnt. Egyforma házak végeláthatatlan sorát láttuk. Mint megtudtuk, ez az a menekülttábor, ahol a Dél-Oszétiából és Akhbáziából 2008-ban elmenekült grúzok élnek. Félelmetes látvány volt, de valahol mégis pozitív, hiszen legalább volt az államnak pénze felhúzni egy ilyen új várost, és nem az utcán, vagy ki tudja, hol kell élnie ezeknek az embereknek.

Magán az ifjúsági találkozón csak néhány órát vettünk részt, de az eseménydús volt. Ebédre érkeztünk, finom husit kaptunk, krumplival, zöldséggel és desszertnek dinnyével. A főételből én két tányérral is fogyasztottam, ám torkosságom miatt súlyos árat fizettem. Megfeledkeztem múló gyomorfertőzésemről, és valószínű túl sok zsírosat ettem egyszerre. Pont, mielőtt mi jöttünk volna, rámjött a WC-zhetnék, kétszer is el kellett rohannom a mellékhelységbe, hogy ott elkeserítő állagút székeljek. Visszaestem a hasmenéses-fosós állapotba, ami nagyon nem volt jó fejlemény így egy nappal a továbbindulásunk előtt. Az előadást leginkább Zita tartotta meg, arról kellett beszélnünk, hogy hogyan hoztunk meg ilyen nagy és komoly döntéseket, mint pl. a házasság, vagy ez az utazás. Én közben örültem, hogy élek, és nem kell WC-re rohanjak. Csak néha szóltam közbe, akkor is csak rövideket. De Zitának azt hiszem, sikere volt, némi humort is belevitt a dologba, és dicsérte a grúz vendégszeretetet, valamint megjegyezte, hogy milyen szép nagycsaládokat láttunk itt Grúziában. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy ez egy igazi kincs, hogy itt még így élnek emberek, és erre vigyázni kell, és fenntartani ezt a családmodellt, mert sokkal jobb, mint ami mostanában nyugaton dívik, sajnos már nálunk is Magyarországon. (Legyél független, önálló, költözz külön, vegyél fel lakáshitelt egész életedre – hisz csak így lehetsz ma menő!)

És hogy hogyan hoztunk meg ilyen nagy döntéseket? Zita tavaly elment 900km-t zarándokolni Santiago de Compostella-ba, sőt onnan még tovább Finisterre-be, a világ végére. Séta közben volt ideje gondolkodni, és végül arra jutott, hogy ha majd megkérem a kezét, akkor igent fog mondani. Én néhány héttel a hazaérkezése után meg is kérdeztem tőle, hogy nem akar-e a feleségem lenni, mert tudtam, hogy ő az, akivel le akarom élni az életemet, és akit a gyermekeim anyjának szeretnék majd. Ez az érzés azóta csak erősödött bennem, szóval azt hiszem, nem tévedtünk. Az útról pedig talán már írtunk, utazni akartunk, amíg még függetlenek vagyunk, amíg még nincs gyerek. Az, hogy egy világkörüli útiterv lett belőle, egy hosszú álmodozás, egy folyamat eredménye.

Megkérdezték a fiatalok a táborban, hogy mit fogunk tenni, ha jön a baba? Mondtuk, hogy ez a következő project, de ha netán útközben jönne a baba, akkor meghoznánk a fájó döntést: azonnal hazautaznánk. Erre a válaszra nagy tapsot kaptunk, holott ha átgondoljuk, ez az egyetlen helyes és ésszerű lépés.

A találkozó után megkaptam a magamét az anyósomtól, hogy még mindig hasmenésem van, és Kati néni szigorúan meghagyta, hogy diétázzam. Igaza volt, és ezt meg is fogadtam, innentől kezdve napokig csak étcsokit, főtt krumplit és kétszersültet ettem. Nem volt könnyű, főleg, hogy Örményország, ahová továbbmenni készültünk, nem a síkságairól híres.