Nászút a Föld körül

2012. június 01., 02. – péntek, szombat

Egy pihenap Muktinathban

Muktinath jelentése: „A hely, ahol lemérheted a hátizsákod súlyát”! :) Legalábbis számunkra ezt is jelentette, mert találtunk egy boltot, ahol volt egy akasztós-rugós mérleg, és ezen megmértük a táskáinkat. Vízzel moderáltan (3l) megpakolva 21kg-ot nyomott a táskám. Élelem ekkor már nem volt nálunk sok, tehát elmondható, hogy a táskám súlya 18 és 24 kiló között mozgott, mikor-hogy, attól függően, hogy éppen mennyi folyadék és élelem volt nálunk. Zita táskája 15kg nyomott, ami szintén nem könnyű! Végül nem vettem át tőle semmi holmit a hágón való átkeléshez, hanem ment a csorda, ahogy bírt, hisz nem siettünk sehová.

Mukthinatban eltöltöttünk egy pihenőnapot, ami föleg evéssel, pihenéssel és feltöltéssel telt. Ebben a faluban újra volt NCELL térerő így fel tudtam tölteni bejegyzéseket egészen előre egy hétre. Erre szükség is volt, mert ezután megint eltűnt a térerő egy jó időre.

Muktinath egyébként nagy hindu és buddhista zarándokhely, van itt a hegyoldalban egy kolostor és templom komplexum, ami állítólag nagyon híres, olyannyira, hogy még Dél-Indiából is zarándokolnak ide. Valóban láttunk jó pár hívőt, mikor meglátogattuk a helyet, ami mellett előző nap már elsétáltunk. Több templomot is megnéztünk, de ezek egyike se nyújtott igazán nagy újdonságot számunkra. A legfölső azért érdekes volt, mert ott volt élet, itt fürdőztek a hívek néhány medencében. A pontos történetét nem tudom ennek a helynek, de ahogy visszarémlik a dolog, valami olyasmi, hogy réges-régen egy láma / guru / jógi, vagy én nem is tudom, kicsoda, a lényeg, hogy egy spirituális személy itt sokat meditált, és ezért később ide építettek egy templomot. A templom körül, ha jól emlékszem 108 forrásból folyik a víz, persze ezek ki vannak építve, de a számnak van valami misztikája, mélyebb jelentése. A komplexum egyik sarkában találtunk egy különleges templomot, amiben jelen van néhány alapelem: a tűz, a víz, és a levegő, oly módon, hogy egy-egy helyen be lehet nézni egy sötét lyukba, amiben apró kék lángot láthatunk egy vízfelszínen. A gyúlékony gáz a föld alól tör elő, de a vízen keresztül – emiatt is különleges jelentőséget tulajdonítanak ennek a helynek.

Itt a templomoknál találkoztunk először Jan-al, a cseh sráccal, akivel ezen a napon még sok időt töltöttünk el, jól elvoltunk együtt, sokat beszélgettünk és lógtunk így hármasban, miután az is kiderült pár órával az első találka után, hogy ugyanabban a szállodában lakunk. Muktinathban is válogathatunk a szállók között, van itt egy Bob Marley nevezetű szálló, ami a legelőkelőbb, legismertebb, de éppen ezért viszont nem a legolcsóbb. Mellette viszont van két másik szálló, ezek kicsit koszosabbak, kicsit családiasabbak, na és persze jóval olcsóbbak, és ez leginkább az étlapon látható. A szobaárak a nulla és a száz rupi között mozognak, persze ehhez a szállóhoz csatolt étteremben kell fogyasztanunk, ezért aztán a szoba után a második dolog az étlap volt, amit megvizsgáltunk, amikor szállót választottunk.

Fontos volt, hogy olcsóak legyenek az ételek, és hogy legyen konnektor, lehetőleg a szobában, de legalább a vendéglőben, asztal mellett, hogy tudjam sokat használni a netet(a mobiltelefont) és a netbookot. Ezen kívül még volt gázzal melegített víz is a zuhanyban, ami nem kicsit jólesett a testünknek, pláne, hogy benne volt az árban. Legutóbb Yak Kharkán fürödtünk, ketten egy vödör forró vízből, akkor még pénzért ugye, mert oda mindent szamárháton kellett még szállítani. Szidom itt mindig a modern civilizáció átkait, de azért persze élvezni is tudjuk a vele járó olcsóságot. Itt Mukthinatban ugyan még mindig drágaság van, de jóval mérsékeltebbek az árak, mint a Marsyagdi völgyében, ahová csak szamárháton lehet eljuttatni az árukat. Szidom és utálom a koszos, büdös teherautókat, de bizony azért örülhettünk az olcsóságnak Muktinathban, mert ők vitték oda azt! Odaát a hegy túloldalán azt a nyugalmat fizettük meg, ami a teherautó, busz, motor mentes világgal járt. 17 napig csak egy markolót láttunk és egy repülőt, semmilyen más motorizált járművel nem találkoztunk, és ezt nagyon élveztük. Csak szamárkaravánokkal és teherhordókkal, de ők se bűzt, se zajt nem keltettek, ellenben az élet ott is folyt, és nem mondhatnám, hogy sokkal rosszabb volt, mint a hegynek ezen az oldalán, ahol már van dzsip út, és fel lehet jönni a terepjáróval, de talán még egy masszívabb kis teherautóval is. A szolgáltatások terén közel ugyanaz a szint megvolt odaát is, a dzsipút nélküli világban is, csak épp kicsit drágábban. Mégis, a hegynek az az oldala, még nekünk, alacsony költségvetéssel utazóknak is jobban tetszett. Néha bosszankodtunk a magas árakon, de ez sose tartott sokáig – boldogok voltunk a saját főztünkkel, vagy a főtt krumplival. Jó volt ott lenni, de ugyanakkor nem tagadhatjuk le, hogy honnan jöttünk: bizony hiányzott már a térerő, az internet, az olcsóbb és szofisztikáltabb ételek. Leveseket, spagettit, pizzát, édes-savanyút is ettünk. Ezek persze mind helyi módon voltak elkészítve, ezért még mindig kicsit „érdekesek” voltak, de attól még szerettük őket. Igaz, Zita belefutott egy spenótos lasagne-be, ami igazán nem volt se finom, se lasagne, de ezt leszámítva minden finom és jó volt, amit Muktinathban ettünk.

Sajnos a kerozinos főzünk végleg bemondta az unalmast, és bár rájöttünk, hogy mi a baja, megjavítani nem tudtuk. A kézikönyv szerint „Primus mineral oil”-al kell bekenni az üzemanyagtartály pumpáját, de ilyen nem volt nálunk, se más hasonló anyag. A szilikontól – amit adtak hozzá, de nem a pumpához, hanem a tömítésekhez – pedig csak rosszabb lett a helyzet, végül semmilyen nyomást nem tudtunk beletenni a pumpával a tartályba, így a kerozinnal való főzésről le kellett mondanunk. Ez itt „lent” 3600-on, túl a hágón már nem volt olyan fájdalmas, de azért nem örültünk neki.

A homok mandala a Jharkoti gompában

A pihenőnap után sem siettünk nagyon tovább, későn keltünk és hosszan, kiadósan reggeliztünk lent a szállónk éttermében, Jan-al és a házigazdáink 2-3 éves forma kisfiával. Az apróság nagyon közvetlen volt, mindent odahordott az asztalunkhoz, kiöntötte a cukrot az asztalunkra, majd Zita ölébe ült, ahol aztán be is pisilt! :) Zita moshatta ki a nadrágját. A gyerekkel nem sokat törődtek a pisi ügyben, és ő sem zavartatta miatta magát nagyon, mászkált, s fel-alá járt tovább a pisis nadrágjában.

Sally tanácsára nem a „főúton” mentünk tovább, hanem rögtön a szállónk mellett lekanyarodtunk egy kis ösvényre, és alulról támadtuk a következő falut, ami a kb. 3km-re lévő Jharkot volt. Itt rögtön meg is álltuk, mert megéheztünk. :) Igazából annyira későn indultunk, hogy már induláskor éhesek voltunk, de az hülyén nézett volna ki, ha ugyanott ebédelünk ahol reggeliztünk. Itt Jharkotban csak egyetlen nyitva tartó éttermet találtunk ahol megebédeltünk, majd kettéváltunk. Pontosabban én maradtam a fenekemen és elővettem a laptopot, majd naplóírás közben újra felvándoroltam az Ice-lake-hez, amíg Zita meglátogatta a közeli buddhista templomot, természetesen a súlyos hátizsákja nélkül – arra én vigyáztam. A gompában éppen ima volt, Zita leült egy sarokba, és végignézte a szertartást, nagyon jól érezte magát, és a végén még teával is megkínálták a kedves szerzetesek. Akik egyébként az elmúlt két hétben egy homok mandalát készítettek. A mandala meditációs eszköz, készítése közben a szerzetesek meditálnak, és egy mandala valahol az elmúlást is szimbolizálja, hiszen miután elkészült, nem „tartják meg”, hanem „elmúlik”, elfújja a szél, vagy lebontják, lerombolják. Ezt a mandalát 12 szeletre vágták, a szeleteket összesöpörték, és elvitték egy faluba, ahol beleöntötték a 12 részt egy patakba, ezzel megáldva a patak vizét és a falut.

Földteraszok, kősivatag, sziklabarlangok és szembeszél

Jharkot után egy darabig még gyönyörű zöldellő földteraszok mellett haladtunk a völgy bal oldalában, ahol nemsokára kilyukadtunk a dzsip útra. Ezt követően hamarosan eltűntek a zöld földek is, és kősivatagban találtuk magunkat. A földekkel együtt a csatornarendszer is eltűnt. Az ösvényünk mellett egy csatorna is volt, amiben hatalmas vízmennyiséget vezettek. Szemtanúi voltunk, ahogy lapos kövekkel elzártak egy csatornát, és ezzel elterelték egyik csatornáról a másikba a vizet, így juttatva azt el a megfelelő földteraszra. Mindezt egy ásóval, és kövekkel megoldva, semmi vízvezeték, vagy szivattyú! :) Persze ehhez a terep is kellett, valószínű ezért is tűnt el minden zöld egy vonal után – odáig már nem tudták elvezetni, vagy nem volt elég víz. Vagy ember, aki megművelje a földet, ezt már nem tudjuk.

A kősivatagban egy kisebb emelkedő várt ránk, aminek a tetején hátranéztünk, és elbúcsúztunk a hegyektől, amik között tegnap előtt átkeltünk. Innentől kezdve nem volt többé kilátásunk rájuk, mert egy gerinc takarásába kerültek. Viszont szemben a völgyünk túloldalán új dolgokat láttunk: a sziklás hegyoldalt furcsán erodálta, felszabdalta. Még apró barlangokat is láttunk a sziklák oldalában. Hogy ezeket a természet, vagy ember alkotta, akkor nem tudtuk eldönteni, de most, hogy visszanéztem az erről készült fotókat, szinte biztos vagyok, hogy ember, mert még rendes épületek romjai is láthatóak a sziklák lábánál.

A szél, ami feltámadt, később tovább erősödött, és néha már-már viharossá vált, ráadásul szembefújt velünk. Muktinathban mondták ugyan, hogy délután nagy szelek fújnak a völgyekben, ezért délelőtt túrázzunk, de ez nekünk nem sikerült. :) Hát most megkaptuk a szelet, néha olyan erővel fújt ránk, hogy meg kellett állnunk, egyszerűen nem bírtunk előre sétálni, mert a szél megállított minket. Nem egyenletesen fújt, ezért néha szinte teljesen elállt, máskor meg olyan erővel kapott belénk, amilyet talán még nem is tapasztaltunk.

Kagbeni zöld oázisa, a Red House, és a jakburger

Egy ponton a turistautunk levált a dzsipútról és attól picit jobbra folytatta. Ezután nem sokkal kiértünk egy peremre, ahonnan megpillantottuk a mi völgyünk és a Kali Gandaki folyó völgyének a találkozásában Kagbeni falut és az őt körülvevő zöld oázist. A szürke sziklarengetegben a falut körülvevő zöld mezők tényleg oázisként hatottak. Innen még volt egy kis szerpentinezés lefelé, néhol köves és meredek, mert a széles dzsip utat kellett kerülgetnünk a meredek, üres hegyoldalban. Ezt követően már nem volt sok hátra, és végre megérkeztünk Kagbenibe. Nem mentünk ezen a napon sokat, de az fárasztó volt, talán mert most jött ki rajtunk igazán a fáradtság, és nem a tegnapi pihenőnapon.

Hamar megtaláltuk a „Red House” nevű helyet, amit Jan ajánlott nekünk, és amit mi is ajánlunk Nektek! A piros épületet már messziről ki lehet szúrni. A séf egy fiatal srác, aki írtó jól főz, a hagymakrémleves, a rántották, és az a „pancake”… Hmmm, minden isteni finom volt, és komolyan mondom, majdnem maradtunk még egy napot csak a finom ételek miatt. Ráadásul olyan szuper szobánk volt, tiszta, új, rendezett, és fürdőszobás, hogy nagyon élveztük! Ráadásul az épület régebben gompaként üzemelt, vagyis egy részt még mindig az: a folyosón látni néhány imamalmot, és külön kérésre kinyitják neked a „templomként” üzemelő helyiséget. Itt fotózni nem lehetett, de ha tehetitek, gyertek el Nepálba, és kiránduljatok el Kagbenibe, egyetek finomakat, és nézzétek meg a Red House-ban található gompát!

Kagbeniben egyébként nem csak a Red House-ban töltöttük az időnket, körbenéztünk a faluban is. Találtunk egy „7Eleven” boltot, ami azért vicces, mert valójában nem az, csak átvették a brandet – mindenféle rosszérzés, vagy egy lehetséges per veszélyérzete nélkül. A 7Eleven egy élelmiszerbolt lánc a „fejlett” országokban, olyan, mint nálunk a CBA. Az, hogy itt a hegyek között, még mindig nem távol az igazán modern civilizáicótól ilyen 7Eleven boltot találjunk, teljesen valószínűtlen – lenne, ha errefelé nem vennék teljesen figyelmen kívül azt a nálunk természetes szokást, hogy nem lopjuk el és használjuk más cég nevét, logóját a saját üzletünk felfuttatására. Itt ez valahogy teljesen természetes. Ahogy a buszokon „Adidas” és „Volvo” feliratok szerepelnek, úgy egy üzletet is hívhatnak 7Elevennek. Az „Adidas”-t a buszokon egyébként a mai napig nem értjük, de a Volvo az érthető: minden komolyabb busz, ami nem helyi, hanem mondjuk célzottan turistáknak szánt, és azok közül is a magasabb igényűeknek, az általában Volvo márkájú. Ezért aztán sok olyan helyi buszra, ami mondjuk már kapott belül párnázott üléseket és egy valamilyen házilag felszerelt képernyőt a sofőr felett, felfestik, hogy „Volvo” – mintha ez csak annyit jelentene, hogy „kényelmes”. :) Persze valójában ez a kényelem még mindig nagyon messze van mindentől, amit otthon megszokhattunk.

Visszatérve Kagbenibe, még egy érdekes dolgot találtunk a 7Eleven mellett: A YakDonald’s éttermet. Hála az égnek nem írták ki rá, hogy „Fast Food”, és nem is volt az, sőt odabent egészen kellemes légkör fogadott minket, és az étlapon elfogadható árak szerepeltek, ezért én úgy döntöttem, hogy bizony egy jakburgert most meg kell kóstolnom. Zita erre a dologra nem volt vevő, mert számára a jak egy aranyos állat, amit ő nem tud megenni. :)