Bejárat > Ázsia, Nepál > Annapurna kör – 23. nap, 20,8km, 2516m, Marpha – Lete

Annapurna kör – 23. nap, 20,8km, 2516m, Marpha – Lete

június 29th, 2012

2012. június 05. kedd

A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Reggel kicsit unottan álltam hozzá a naphoz, mondván, hogy majd biztos megint unalmas, egyhangú, szembeszeles kősivatagokon kell átkelnünk, de nem így volt.

A folyó túloldalán egy Chairo nevű helyen rögtön találtunk egy kis Gompát, amit épp felújítottak. Az egyik szerzetes volt oly kedves, és kinyitotta nekünk az épületet. Odabent szép volt és „régi”, de én ekkor még különösen nem tudtam élvezni dolgot, mint ahogy a létet sem, mert reggel nem sikerült mindent kiürítenem magamból. Ezen a helyzeten aztán pár száz méterrel és néhány bokorral odébb segítettem, és ezek után már mindjárt minden könnyebb volt. Közben azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehet, hogy nekünk ennyi gyomorbajunk van? Lehet, hogy másoknak is ennyi van, csak ők nem szövik bele az útinaplójukba, mert mondjuk, nem aznap írják, amikor történik! :) De én most írom, ma, ennek a napnak az estéjén, amikor még mindig úgy mozognak a beleim, ahogyan Ázsia előtt elképzelni sem tudtam volna. És közben tudom, hogy sokan mások is így, vagy még ígyebb jártak, elég ha a sok más utazóval való beszélgetésekre gondolok. Most nem említek konkrétumokat, mert az még egy dolog, hogy én itt kibeszélem a saját bélműködésem, de másokét már tényleg nem kéne. :) Egy biztos, Ázsiában ez a buli része, de túlélhető és elviselhető, nem kell tőle félni, vigyázni kell, de ha jön, el kell fogadni, és ki kell kúrálni. Persze nem mindig rögtön a szigorú diétával, mert a 21kg-os táskát cipelni kell valamiből! :)

Na de visszatérve a mai utunkra: gyönyörű helyeken jártunk, már rögtön az után, hogy elhagytuk Chairo-t! Ligetes, mezős, erdős részek váltották egymást. Végre újra erdő, végre újra zöldben! Néhány kilométert tudtunk így haladni ezen a viszonylag könnyű és sík terepen, de aztán balról egy másik völgy csatlakozott be a miénkbe, és ez számunkra egy hatalmas kőmezőn való átkelést jelentett. Itt már nem haladtunk olyan könnyen és vidáman, mert ez a kőmező egy folyómeder volt, ami ezen a részen kiszélesedett. Víz nem nagyon volt benne, de víz vájta árkok annál inkább. Itt a jelet is elvesztettük, nem láttunk több piros-fehér felfestést a köveken. Persze ahogy az egésznek a végére értünk, egy falu határában újra megpillantottuk az ismerős jelet egy villanyoszlopon.


Újra mászunk, de csak egy kicsit

Ahogy túlértünk a falun, úgy lett egyre gyanúsabb az előttünk lévő képből, hogy hamarosan nagy mászásnak nézünk elébe. Előttünk a Kali Gandaki széles, szürke völgye átmenet nélkül váltott át egy meredek, erdős hegyoldalba, amit nagyobb földleszakadások is tarkítottak. Kétfelé mehetett az utunk: vagy fel a hegyoldalban, hogy felülről kerülje meg a földletöréseket, vagy lent a hegyoldal aljában, a szürke kőmezőben a folyó mellett – talán akár a folyóban. Ezért ez utóbbit meg sem kockáztattuk, noha láttunk ösvényeket, amelyek lefelé tartottak a folyóhoz. Mi maradtunk a kijelölt úton, ami fölfelé tört az erdőben. Felmásztunk 150m-t, ami nem volt könnyű, de épp meg sem szakadtunk, relatíve könnyen és gyorsan mozogtunk a súlyos táskákkal, és a levegőért sem kellett úgy kapkodni, mint pár nappal ezelőtt 4-5000m környékén. :) Viszont kilátás az innen is volt, szemközt a Kali Gandaki nyugati oldalán így fentről csodálhattuk a Tukuche nevű települést, a fölötte egy sziklaperemmel feljebb lévő földeket és az oda felvezető utat. Miután átbuktunk a földcsuszamlás felett, magunk elé is kiláttunk a fák közül. Láttuk, hogy jóval alattunk folytatódik az út a fenyőfák között, lent egy másik folyó torkolatán keresztül. Meredek szerpentinen leadtuk a szintet, amit pár perccel ezelőtt vettünk fel, és máris ott találtuk magunkat, pontosan azon a kis kikövezett úton, amit odafentről is láttunk. Ez a szép út egy helyen eltűnt néhány méterre, mert egy néhány méter mély víz által kimosott árok keresztezte. Még épp nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne tudjunk lemászni, és felmászni a túloldalt rajta. Azért meg kell hagyni, a táskákkal nem volt könnyű, de végül is mindkettőnknek baj nélkül sikerült.


Sauru és néhány kisebb nehézség az ösvényünkben

A torkolat után szép erdős részeken haladtunk, ahol észre sem vettük, megint felszedtünk kb. 50 méter szintet. Ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor kiláttunk magunk elé, a következő folyó torkolatára. Ez most sokkal szélesebb és laposabb volt, itt még ritkábban voltak a fák, azok is leginkább csak a mi oldalunkon. A torkolat közepén egy nagyobb házsort is felfedeztünk, és egy keskeny, pilléres, hosszú hidat, ami a Kali Gandaki völgyének túloldalára vezetett. Lent Sauru faluban sajnos a kútból nem folyt víz, pedig azt terveztük, hogy itt vizet szűrűnk, mert ekkor már csak fél liter volt nálunk. El nem keseredtünk, mert Kokhethani innen már alig 4km-re volt csak, és ott úgy sejtettük, találunk majd mindent, még vendéglőket is. Azon egész nap elviccelődtünk, hogy a hasonló hangzású magyar „kokettálni” szó mit is jelenthet pontosan. Ha jól sejtem, akkor valami olyasmit jelent, hogy érdekből barátságot / haverságot / szövetséget kötni, de könnyen lehet, hogy megint tévedek! :)

Kokhethani-ig viszont várt még ránk egy és más. A széles, kopár torkolaton hamar átvágtunk, csak egy kis erecskét kellett átlépni a túl végén, és máris a hegyoldal aljában találtuk magunkat. Innen az ösvény néhány földcsuszamlásos szakaszon vitt át, amit én csak onnan tudok, mert Zita elmesélte nekem, és mert távolról láttam, ahogyan az amúgy általában nem bátortalan feleségem talán egy fél percig is elnézegetett egy részt, mire átkelt. Én magam ezek után úgy döntöttem, meg sem próbálom. Helyette a Kali Gandaki kavicságyán sétáltam el Zita alatt a hegyoldal egy olyan szakaszához, ahol az út még csak két méter magasban ment, és ahol a „folyó” még csak akkora volt, hogy át tudtam rajta ugrani. Itt aztán feladtam a táskámat és a botomat Zitának, majd egy könnyű ugrással fent termettem az úton. Így jóval egyszerűbb és veszélytelenebb volt, mintha a csúszós ösvényen jöttem volna. Persze ezt csak onnan tudjuk, mert Zita ott jött.

A kalandoknak ezzel még nem volt vége, mert az ösvényünk a sziklafal oldalában egy szakaszon nagyon összeszűkült. Még néhány fenyőtörzs is le volt fektetve, hogy több helyünk legyen elférni az egyik szűk kanyarban, ahol alattunk zubogott az itt már nagyobb, több méter széles Kali Gandaki. A fatörzsek még nem volt elég segítség ahhoz, hogy én is átférjek a zűrös szakaszon, ugyanis a táskám a hátamon jóval a fejem fölé ért, és ez akkor sem változott, ha lehajoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig megakadt a táska a sziklában, és ezt én nem tartottam olyan viccesnek. Gondoltam rá, hogy ha a szikla felé fordulva araszolva kelek át a fatörzseken, akkor a táska nem fog a sziklához érni, viszont ez esetben elég egy rossz lépés, és ha elvesztem az egyensúlyomat, akkor háttal, a hátamon a zsákkal beleesek a folyóba, ami nagyon, de nagyon nem lett volna vicces, ezért ezt meg sem próbáltam, helyette lebűvészkedtem valahogy a táskát a hátamról a szűk ösvényen, és a 21 kilót magam előtt rángatva valahogy átjutottam.

Ezután már nem volt több húzós rész. Még egy-két meredek, köves szerpentinen le kellett másznunk, de ezek tényleg nem voltak már rázósak. Később az ösvényünk is kiszélesedett, egy ponttól sokkal szélesebb úton haladhattunk, amin látszott, hogy egy markolóval vájták a hegyoldalba.


Kururiku és halastó Sirkungban

Egy újabb torkolatba lyukadtunk ki, de most először végre nem a hegyoldalból kellett lemászni a faluba, hanem már odalent voltunk, szép zöld erdős részen haladtunk, amikor egyszer csak előttünk termett Sirkung falu. Először egy épülő szállodát pillantottunk meg, és itt le is dobtuk magunkról a zsákokat, mert most Zitának akadtak elintézni valói a természettel a bokrok mögött. Én eközben csak ültem a fűben a hátizsákomnak dőlve, és élveztem a létet. Élveztem, hogy nem húzza a vállamat a súlyos hátizsák, és élveztem, hogy zajlik az egyszerű, de nagyszerű élet előttem: asszonyok köveket válogattak egy nagy kupacból, és azokat egy kosárban odahordták egy épülő szálloda elé. Egy kis tavacska mellett macska mászkált, és egy 3-4 éves forma kisgyerek egy hozzá képest nagy kapával „játszott”, vagyis utánozta a szüleit. Valahogy egy csecsemő bőgött, amire a válasz egy a fák tövében turkáló kakas hangos kukorékolása volt. A kukurikú után a gyermek mindig elhallgatott kicsit, de aztán rendre újra kezdte, mintha csak azt próbálná, milyen hangosan tud üvölteni. Egyszer láttam egy videót egy kutyáról és egy babáról, ahol a baba abbahagyta a sírást, amikor a kutya elkezdett vonyítani az ég felé. Nem gondoltam volna, hogy a kakas is képes elhallgattatni a kisbabát, még ha csak pár másodpercre is! :) Ezt a helyet egyébként elneveztük „Open Toilette Hotel”-nek, mert amikor megérkeztünk, megkérdeztük az itt dolgozó embereket, hogy van-e WC a közelben, mire az egyik asszony felnevetett, és körbemutatott: „Open Toilette” – közölvén, hogy oda megyünk a dolgunkat végezni, ahová akarjuk, csak ne a szálloda WC-jébe, mert az még csak szerkezetkész. Később egyébként megpillantottuk a gyereksírás forrását, egy fonott, kosárszerű bölcsőben ronggyal letakarva. Miután az egyik nő elkezdte ringatni, egyből elhallgatott a baba – ez sokkal hatásosabb volt, mint a kakas! :) Aztán előkerült egy férfi is a tavacskánál, és valami bottal mahinált. Egy halat húzott ki a vízból, a végén már kézzel. Erre felfigyeltem, és nem csak én voltam így. A gyerek is eldobta a kapát, és a macska is megindult az esemény felé. Az asszonyok egy lábost hoztak, amibe hamar helyet kapott a halacska. Itt aztán van élet! Gyerekek, kakas, hal… és persze tehenek, azok mindenütt rengetegen vannak, szinte alig volt olyan perc, amikor nem hallottunk egy tehenet múúúzni vagy kolompolni ezen a napon. Most is, amikor továbbindultunk innen, egy kisebb csoportban jöttek szembe. Sirkung egyébként érdekes hely, most van fejlődőben, a torkolat közepén keresztülhúzódik egy út, e mellett nem csak ezt az egy helyet láttuk épülni.

Ez az út úgy néz ki, hogy a két oldalán ástak egy-egy kb. 1 méter mély árkot, és az így nyert földet feldobálták középre, így mi kb. egy fél méter magas töltésen haladtunk. Ezt az egészet még szép fasorral is körbeültették, szóval egy-két év múlva, amikor ezek a kis szállók felépültek és a fák is nagyobbra nőttek, ez a környék nagyon pofásan fog kinézni.


Kokettálni Kokhethaniban?

Sirkungtól légvonalban nem voltunk már messze a kokettálós (Kokhethani) falutól, de innentől még jó egy órát menni kellett, mivel az út apró kis öblöket került ki. Ezek az öblök csodaszépek voltak, lent mocsaras mezők zöldelltek, rajtuk a hiányozhatatlan tehenekkel, mi pedig mindezt gyönyörű fenyves erdőben, vagy annak határában kerültük meg a hegy oldalt. Három-négy ilyen öblöt megkerültünk, mire az utolsónak a végében az utunk felszökött egy kisebb peremre, innen ráláttunk az egész Kali Gandaki völgyére hátrafelé. Elbúcsúztunk tőle, mert tudtuk, hogy hamarosan egy nagyobb balrakanyart fogunk megtenni. Ez meg is történt, ott ahol összeszűkült a völgy, egy híd mellett haladtunk el. Ezen mi nem keltünk át, mert tudtuk, hogy ha továbbmegyünk a folyó bal oldalán, pár száz méter múlva megérkezünk Kokhethani-ba. Először egy gyönyörű, fenyőerdős, füves zöld hegyoldalt tűnt fel előttünk szemben, majd ahogy bevettük a balrakanyart és kitárult előttünk a Kali Gandaki egy újabb szakasza, úgy tűnt fel előttünk Kokhethani.

Az első étteremben rögtön tűrhető árakat találtunk, ide betértünk, és rendeltük egy nagy kancsó teát, egy „Veg. Fried Rice”-t és egy dálbátot. Utóbbi 280 volt, és csak azért érte meg ennyiért, mert a dálbátra a legtöbb helyen, így itt is kérés nélkül jár egy „rátöltés”, magyarul a rizsből, a dálból és a curry-ből is kapsz még egy adagot. Esetünkben most a dál nem volt más, mint üres lé, lencse nem volt benne, és ez volt a szerencsém, mert különben talán még most is ott csücsülnék annak a vendéglőjének a mellékhelyiségében. De ezt inkább nem részletezem tovább, csak még annyit, hogy a második adag dálbátot eltettük és később ettük meg vacsorára, én pedig 2km-el később azt hittem, hogy újfajta élménnyel „gazdagodom”, de végül túléltem a dolgot egy ijedtséggel. Éreztem, hogy soha nem tapasztalt erővel hív a természet, olyannyira, hogy minden mozdulatot óvatosan kellett megtennem, nehogy a gatyámba csináljak. Lassan levettem a súlyos hátizsákom, magamhoz vettem a WC papírt, majd osontam a bokorhoz. Mint ekkor kiderült, csak gáz volt, és nem több, na de ezt ugye nem tudhattam előre! :) Itt ezen az utolsó 4km-en egyébként gyönyörű zöld volt a táj, olyan zöld, hogy szinte már olyan volt, mintha a sárga lencsés, borús időre való napszemüvegem át néztem volna. Persze ez nem volt rajtam, csak a természet tombolt a monszun kezdetén, 2600m-en a Himalájában.


Lete, See You Lodge

Most itt vagyunk Lete-ben, a „See You Lodge”-ban, ezt a szállót magyar hegymászók javasolták valamelyik blogjukon. Ők áprilisban innen mentek fel az Annapurna I északi alaptáborába. Jövet láttunk egy-két csúcsot a felhők között, de azok a Nilgiri déli csúcsai voltak, s nem a legmagasabb Annapurna. Állítólag látni innen az Annapurna I 8091m magas csúcsát, de most este már nem volt szerencsénk a felhőzettel. Reggel jóval esélyesebb a dolog, így ha minden igaz, holnap megpillanthatjuk végre az egész Annapurna csoport legmagasabb csúcsát! :) Ideje már, hisz 24. napja lesz, hogy túrázunk az Annapurna körül, és túl vagyunk már a 200 gyalogolt kilométeren! :)
Ma visszajött a kedvem, aminek nagyon örülök! A kősivatag és a szembeszél nagyon elvette a kedvem a további túrához, de mai szép nap után mindketten azon gondolkodtunk, hogy ha holnap elérjük Tatopani-t, onnan már csak két nap a túraútvonal hivatalos vége, Naya Pul, amit meg kéne lépnünk, már csak azért is, mert a két nap között Ghorepani-ban aludnánk, ahonnan az utolsó nap hajnalán felsétálhatnánk zsákok nélkül a Poon Hill nevű helyre.

Onnan állítólag gyönyörű a kilátás az egész „Annapurna Range”-re. Ugyanennek a napnak a délutánjára már le is érhetnénk Naya Pul-ba, ahonnan már csak két óra busszal Pokhara, a 100 rupis, zöldségekkel szuper gazdagon megpakolt, pirított szalámis szendvicsek, a 140 rupis sör, és a minden földi jó városa… :) Persze ez csak a ma esti terv, meglátjuk még, milyen lesz az idő és milyen kedvünk lesz, aztán úgy és addig megyünk, amíg jól esik! Majd kigondoljuk Tatopani termálvizes medencéjében ázva, hogy hogyan tovább… :) Most viszont alvás, mert holnap nem 10-kor kéne elindulni! :)

  1. június 29th, 2012 14:08-nél | #1

    Árpi! Ezek a gleccservizek miatt állandóan vízjárta helyek némi földmunkával alkalmasak lennének halnevelésre is. Ha el nem viszi az áradás…
    Egyáltalán feljebb találkoztatok bármilyen hallal kapcsolatos tevékenységre? Sőt ezekben a szűk völgyekben százszámra lehetne kisebb vízi erőműveket építeni. Napelemet, napcellát használnak? Gondolom mindezek elemi akadálya a szegénység. Az állam apró dolgokba azért beruházhat, mert egyik-másik kötélhíd nagyon pofás. Az viszont kétségtelen, hogy egy (vagy akár több száz) kötélhíd messze kevesebbe kerül, mint egy kisebb erőmű.

  2. Halmos Ferenc
    június 29th, 2012 16:36-nél | #2

    Nem lett volna kényelmesebb egy normál bringát fölpakolni és akár végigtolni a meredek részeken mint a dögnehéz hátizsákokat cipelni ?
    Olvastam a neten,van aki így csinálta.

  3. Németh András
    június 29th, 2012 17:30-nél | #3

    @Turista Magazin_nyomdász napenergiát hasznosító parabola főzőszerkenytyűt fotóztak is Árpiék még az elején. De a vízenergia előállítás meg a halnevelés azért nem hinném hogy menne ezekben a folyókban/patakokban. A folyók évente kétszer (olvadás és monszun) szerintem nagyon kiáradnak és olyankor mozog a rengeteg hordalék is, ami a kikotort tavat feltölti, a vízerőművet tönkreteszi (talán valami olyan rendszert lehetne elképzelni mint régen a malmoknál hogy ásnak egy külön malomárkot, de mivel a folyók egy-egy áradás után lehet hogy a kavicságy túlsó felén fognak folydogálni ezért lazán lehet hogy ez a módszer sem működik.
    Volt viszont egy-két rész ahol az út mellett kis csatornákon vezették a legkisebb erecskék vizét, azokra talán lehetne tenni valami igen kicsi erőművet, de számomra úgy tűnt hogy az áramot már felvitték szinte minden helyre (hisz Árpi többször írta hogy olyan szállást keres ahol van konnektor).

    Még olyan rendszert tudok elképzelni hogy a patakból egy csövön kivezetnek vizet amit elvisznek néhány méterrel lejjebb és ott egy pici turbinát hajtanak meg vele, egyszer volt valami ilyen a tévében, de most hirtelen nem találom a neten, pár méteres magasságkülönbség esetén (ami itt adott) már működhet, de ez csak egy-egy házat lát el.

    vagy itt van ez: http://www.magyar-mernok.hu/?view=doc;1691, de a hordalékbehordásra itt is figyelni kell nagyon

    itt is van egy cikk: http://ingatlanmagazin.com/epites-es-felujitas/5-ev-alatt-megterulhet-hogyan-telepithetunk-hazi-vizeromuvet/2/ de szerintem a fotókon látott vízfolyások vízhozamingadozásai továbbra is problémásak

  4. Németh András
    július 2nd, 2012 15:53-nél | #4

    Sziasztok!

    A neten olvastam valahol hogy a szokásosnál is intenzívebb a monszun idén (valami 1600mm esett júniusban ami a szokásos duplája (nálunk átlag 2,5 évi eső, egy hónap alatt) és hogy áradások vannak Nyugat Indiában meg Bangladesben. Mivel már megszoktam hogy a híreknek nem hiszek ezért kérdezlek titeket hogy mi a helyzet? Tudtok haladni, vagy tényleg komolyan sok a víz?

Hozzászólások lezárva