Nászút a Föld körül

Mahendranagar – Küzdelem az ATM-ekkel

Nepálba a legnyugatabbi határátkelőnél, Mahendranagarnál léptünk be. Az első utunk egy, az út bal oldalán lévő, barátságos kis házikóba vezetett, az „Immigration Office”-ba. Azért kellett Moradabagban szereznünk két százdollárost, mert bizony a 3 hónapos vízum Nepálba 100 dollár. Vagyis már 105! Vagy csak az irodai alkalmazott húzott le minket, ezt már nem tudjuk meg soha, itt nem mertünk alkudozni. :) A vízumokat egy kis nyomtatvány kitöltése után megkaptuk 210 dollár ellenében, bár én ezt nem láttam, mert a ház mögötti mellékhelységben guggoltam, s közben… Te jó ég, úgy megindultak a beleim, mint talán még soha. De megkönnyebbültem és tudtunk továbbmenni. Gondolkodtunk egy a bevándorlási iroda épülete mögötti sátrazásban, de végül nem kérdeztük meg. Merthogy itt végre láttunk sátrazásra alkalmas, barátságos, nyugodt füves területeket, és ez nagy szó, mert ilyesmit nem is tudom, hány ország óta nem láttunk. Persze elkényelmesedtünk már a sok olcsó szálloda, gurdwara, vagy a barátságos, befogadó családok által, és ezért végül nem vitt rá minket a lélek egy sátrazásra, hanem tekertünk tovább. Az iroda egyébként utánunk le is húzta a rolót, mi voltunk az utolsók, akiket ezen a napon itt kiszolgáltak vízummal.

Mahendranagar központja innen még pár kilométerre volt, de ekkor már sötétedett, ezért ezen az estén már nem sokat láttunk Nepálból, de amit érzékeltünk, azok a következők voltak: tényleg nincs autó az utakon. Ami van, az rendőrségi furgon, busz, vagy teherautó, de ezek is kevesen vannak. A forgalmat rengeteg kerékpáros és néhány motoros teszi ki. Köztük sokan nem, vagy alig vannak kivilágítva. Van fű az út mentén! Indiában ilyesmit nemigen láttunk, mert annyi volt az ember és a jármű, hogy kitaposták, és mindenütt csak por volt és föld.

Mahendranagarban nem jelölt egy szállodát sem a gépész, és az útikönyvben sem volt róla térkép, ezért kérdezősködnünk kellett, mert már teljesen besötétedett. Elgurultunk egy hotelig, de az piszok drága volt, 600 rupi alatt nem akart szobát adni, azt meg kicsit sokalltuk. Könnyű számolnunk a nepáli rupival, mert az átváltás, és a banki költségek után egy rupi 2,7 forint, ami azt jelenti, hogy egy nap 1000 rupit költhetünk, ha szeretnénk tartani a kitűzött átlag napi büdzsé keretet. És ehhez túl sok volt ez a szálloda, ezért elkezdtünk egy kicsit kóborolni. Találtunk egy még drágábbat, aztán végül sikerült egy másikat találni, igaz a főút és egy másik széles utca kereszteződésében volt, de csak 300 rupit kértek.

A szoba az első emeleten volt, és a lépcső szűk volt, de azért valahogy felfértek a bringák. Én ekkor már nagyon ki voltam merülve, és kész gyötrelem volt felcipelni a gépeket. Nem is értem, hogy bírtam ki… Nagyon kivoltam, iszonyat kikészültem, de ez az egész érzés csak a határ után kezdődött. Aztán hamarosan megtudtam, miről van szó. Nem csak, hogy végigfostam az egész éjszakát, de ezen felül még rosszul is voltam, minden bajom volt, gyenge voltam, próbáltam hányni, de nem ment. Mégis, másnap valahogy magamhoz tértem. Éreztem, hogy gyenge vagyok, meg ugye ezek után diétáztam is és csak vizet ittam, de ezek ellenére egész jól elvoltam, túlestem a nehezén. Szaladhattam ki az utcára! De milyen utcára, a nepáli utcákra! Széles út, osztott sáv, szinte csak bringások, és az út mentén sincs tömeg, nincsen őrület! Vidáman sétáltam az első ATM-hez így, de az még nem nyitott ki, várjak 10 percet. Addig odébb sétáltam, és megpróbáltam mégegyet. Your bank is busy… Oké, következő: elnyeli a Visa-mat, és nem mondd semmit, csak lefagy! Na, de jó! Reklamálok, mondják, nyugodjak meg. Jó, de addig leülök ide a kis helységbe a pénzautomata mellé, el ne vigye más a kártyámat, ha véletlenül közben kiadná. Negyed óra múlva hátulról hozzák. Feladom, visszamegyek Zitához, magamhoz veszem az ő MasterCardját is. Próbálom az előzőleg zárva tartott automatánál, de azt mondja, Out of Service! Megyek tovább, próbálgatom az ATM-eket, három különböző bankkártyával, de a legkülönfélébb hibaüzeneteket adják, melyek ráadásul nem is voltak konzisztensek egymással. Mert az egyikre azt mondta a gép, hogy No Network, a következőre meg, hogy Wrong Pin. Honnan tudja, ha nincs hálózat? Na mindegy, végre az egyik elkezdett búgni Zita bankkártyájára, és kiadott 10 ezer rupit. Én boldogan kezdtem széttépni a cetlit, amire Zita a PIN kódját írta, és mikor végeztem ezzel és nyúltam volna a pénzért, a gép visszahúzta azt! Ááááá, de hát ez 5 másodperc sem volt! Megőrülök! De legalább a kártyát kiadta! Mentem fel a bankba, egyenesen a bankfiók vezetőhöz, mert a számláról már nem tudtam többé pénzt kivenni, mert ezt az összeget azért természetesen zárolták – ezt onnan tudtam, mert csak 30 ezer forint volt rajta, a pénzünk mind az én számlámon volt, mert ott tudtuk jó kamatra lekötni. A fiókvezető azt mondta, írjunk levelet az otthoni bankunknak, amiben mindent részletezünk… Ezt meg is tettük később, és készségesen válaszoltak, hogy 30 napon belül visszakapjuk a pénzünket. Persze kb. egy héttel később már visszarakták, de addig még… Na, de ne rohanjunk előre. Ezek után feladtam, és felváltottam egy 50 dollárost. Boldogan mentem vissza a Nepálban vezető mobilszolgálatató, az NCELL helyi irodájába, ahol egyébként az egész körutamat kezdtem, azért, hogy nepáli SIM kártyát szerezzek internetre és telefonálásra. Persze amikor először jártam náluk, azt elfelejtették mondani, hogy igazolványfényképet is hozzak, ne csak útlevelet, úgyhogy mehettem megint vissza a szállodába. Zita már aggódott, hogy hol voltam ennyi ideig. Hát sétálgattam bankról bankra, éhgyomorra vagy 5km-t! Nem is kezdődhetne Nepál szebben! Az NCELL-esek amúgy rendesek voltak, grátisz fénymásoltam pluszba a vízumomból és az útlevelemből, csak hogy legyen nekem is. A SIM kártya igénylő lapra még a nagyapám nevét is fel kellett írni, középső névvel! Viszont egy sorral feljebb írhattam volna édesanyámat is, vagy a feleségem nevét. Ki érti ezt? De a legdurvább, hogy még ujjlenyomatot is adnom kellett. Mindezt kétszer, mert az a SIM kártya, amivel az internetcsomag jön, nem alkalmas telefonálásra. A telefonálós SIM kártyával viszont nagyon drága a megabájt. Szóval így lett két SIM kártyánk, ezért most mindig cserélgetni kell. Az egyik, az 5GB internet örök életre az volt 2200 rupi, tehát kb. 6 ezer forint, a másik pedig 150 volt és ebből 100 lebeszélhető. Szóval rögtön elköltöttünk egy csomó pénzt, ahogy megérkeztünk Nepálba, de ez megérte, mert így a kommunikációnk meg lesz oldva a két hónapra. És ha leosztjuk, akkor ez bizony csak 100 forint naponta. Cserébe van internetünk szinte mindenütt, és tudunk telefonálni, vagy hívást fogadni. Utóbbi csak úgy megy, hogy előbb sms-t kapok az illetőtől az internetes SIM-re, és aztán cserélek és visszahívom, ugyanis az időnk 99%-ban az internetes SIM van a telefonunkban.
Na de elég ebből a SIM-esdiből, térjünk vissza a kézzel fogható világba, Mahendranagarba. A városka ugyan nagyon is élt, és mozgott, de ez sehol sem volt az indiai őrülethez képest. Habár azt meg kell, valljam, első reggel furcsa álmaim voltak, ugyanis erre a dudaszólamra ébredtem fel, kb. tízszer:

Igen, azért volt olcsó ez a szálló, mert a buszpályaudvar tőszomszédságában volt. Még jó, hogy csak reggel, és késő délután tülköltek egy-egy órát, utána végig csend volt. Mondjuk az a néhány óra meg kell hagyni, meredek volt. Oké, hogy nem 1,3 milliárd fő, csak 27 millió, de azért a nepáliak is tudnak zajt csinálni, ha akarnak. A járműstatisztikához végül nem volt lendületem, pedig jó lett volna megszámolni, hogy 10 perc alatt hány kerékpáros, riksás, motoros, autós, teherautós és buszos halad át az úton. Egyszer még egy olyat is láttunk, hogy egy biciklis riksás vitt egy motort! Biztos szervizelni kellett, vagy kifogyott a benzin. Otthon Európában külön trélere van egy motornak, ha szállítani kell, itt meg feldobják egy háromkerekű kerékpárra, aztán viszik! :)

Mahendranagarban csak egy napot töltöttünk, mert aztán valamivel jobban lettem, és ezért úgy döntöttünk, hogy irány tovább, vár minket Nepál! A pihenőnapunk másnapján kereket oldottunk. Kifelé menet a városból megpróbáltunk még néhány bankautomatát, de hiábavaló volt minden. Az a kevés pénzünk maradt, amit még Delhiben Ritával váltottunk, illetve ami maradt az 50 dollár átváltása után. Ez néhány ezer rupi volt, amivel úgy számoltunk, hogy elég lesz a következő nagyvárosig. Úgy terveztük, hogy kb. egy hét alatt elbringázunk Pokharáig, ahol megállunk, letesszük a bringákat, és hátizsákra váltunk, hogy kiránduljunk kicsit az Annapurna környékén.

Bringával Nepál útjain – Végre nyugalom!

A bringázás nagyon élvezetes volt India után. Igazán fellélegeztünk, mert az út szinte üres volt, és minden sokkal nyugodtabb volt. Újra hallottuk a madarak énekét, volt nyugalmunk az úton, és az autóktól egyáltalán nem kellett tartanunk, mert valóban, nincsenek az utakon autók Nepálnak ezen a részén. A táj szép volt és egyszerű. Falvak, mezők, erdők, házak, keresztben kiszáradt, vagy majdnem teljesen üres, nagy folyómedrek. Persze mert a Himalájának azért van vízhozama monszun idején. :) De most még nincs monszun, ezért voltak üresek a medrek. Az út legtöbbször sík volt, de néhol azért kaptunk egy kis emelkedőt, de ezek se hosszúak, se meredekek nem voltak. Az úton tudtunk beszélgetni a bringásokkal, és ez most nem volt terhes, sőt, legtöbbször mi kezdeményeztük a párbeszédet. Persze volt, hogy nem beszéltek angolul, de azért mindig találtunk egy-két embert, akivel el tudtunk társalogni. Ez azért volt most kellemesebb, mert az út közben szinte teljesen üres volt, így nem kellett minden idegszálammal a forgalomra figyelni, hanem tudtunk kedélyesen beszélgetni. Amikor megálltunk inni egy üdítőt, le tudtam írni a nepáli számokat, és néhány alapszót, mert készségesen megtanítottak rá a bolt előtt üldögélők. Tömeg itt is gyűlt körénk, de nem olyan sokan, hogy az annyira nagyon zavaró legyen. Az azért látszott az úton és az út mentén, hogy itt még nagyobb a szegénység, mint Indiában. Egyrészt mert sokkal nagyobb volt a bringások és a gyalogosok száma, valamint még a buszok tetején is tömeg volt, másrészt mert az út mentén rengetegen éltek olyan kis összetákolt kunyhókban, mint amilyeneket Delhi nyomornegyedében is láttunk. Igaz, ezek nem voltak úgy egy rakáson és nem csak műanyagból meg mindenféle szemétből voltak, hanem javarészt sárból, fából és egyéb természetes anyagokból, és rendszerint a települések külső részein voltak, szép erdő alatt. Szóval összességében nem nevezhetőek nyomornegyednek, pofás kis kunyhók voltak az erdő szélén. Az út szélén a hátukon hatalmas halom tűzifákat cipelő asszonyok pedig mosolyogtak, pedig én már a hátukon cipelt teher láttán is elszörnyedtem. Pedig valószínű itt is boldogok az emberek úgy ahogy vannak, a mi nyugati felfogásunk szerint „nagyon szegényen”, mert itt aztán még annyit se kapnak az egyre-gyorsabban-egyre-többet-egyre-nagyobbat kultúrából, mint Indiában. És ismétlen, a nyugati kultúrával csak bizonyos téren vagyok elégedetlen, nem az egésszel! Ha ez nem így lenne, szerintem önteltség lenne itt most részemről minden szó.

Hosszú idő után újra sátrazunk!

Napközben elhatároztuk, hogy mivel ideális hozzá a környezet, az este beállta előtt pár órával már lelassítunk és elkezdünk táborhelyet keresni egy szép sátrazáshoz. Ez nem ment olyan könnyen, mint hittük. Először egy település központjában álltunk meg, itt Zita elszaladt élelmet vásárolni, én pedig megkérdeztem a közeli rendőrőrsön, hogy a hatalmas kertjük egy hátsó szegletében sátrazhatunk-e, de sajnos nem engedték meg. Mikor visszaértem a főúthoz, egy nagy busz fékezett épp, és a tetején egy kisebb tömeg fiatal ült, és nepáli zenére énekelt és „táncolt” – már amennyire egy száguldó busz tetején ülve lehet táncolni. Ez már önmagában nem akármilyen látvány volt számomra, és ezt még tetézte az, amikor megláttak a fiatalok. Még nagyobb tombolásban törtek ki, és vadul integettek. Sajnos a fényképezőgép gyors előrántásához nem volt elég lélekjelenlétem, pedig nem akármilyen felvétel lett volna.

Miután beszereztük a vacsorához és a reggelihez valót, elindultunk, hogy az első alkalmas helyen megálljunk és sátrat verjünk. Persze ilyen hely most csak nem akart jönni, pedig előzőleg, amikor még a menés mellett voltunk, sok ilyet láttunk. Végül egy híd után, egy folyó ártere melletti zöld, fás mezőt néztünk ki egy hosszú ház mögött, hogy a főútról ne legyünk láthatóak. Ki is néztük a helyet, de még mielőtt elkezdtünk volna sátrat állítani, meg kérdeztük a szomszédos ház lakóit, hogy szabad-e itt sátraznunk. A válaszuk, már amit értettünk belőle, nem volt se egyértelmű, sem bíztató, ezért odébb álltunk.

Ekkor kezdett kicsit vészes lenni a helyez a táborkeresés terén, mivel mindketten már elég fáradtak voltunk, és a naplementéig sem volt hátra már egy teljes óra. Ilyenkor mindig az van, hogy ahogy telik az idő, úgy leszünk egyre fáradtabbak és nyűgösebbek, és ha erre még rájön az is, hogy közben sötétedik, akkor az idő múlásával egyre kisebb az esélyünk, hogy egy jó táborhelyet találjunk, egy olyat, ami tetszik nekünk. Ennek tudatában voltunk ekkor, ezért próbáltunk gyorsan és hatékonyan cselekedni. Egy visszautasítás és egy vízfelvétel után végül találtunk egy udvart, ahol a szénakupac mellett engedélyt kaptunk a sátrazásra. Két takaros kis ház, egy ól, és egy udvari WC volt az udvar környékén. A főúttól egy fás rész választott el minket, a házak mögött pedig már földek voltak, szóval a hely ideális volt nekünk. A szomszédból hamarosan előkerült egy lány, aki beszélt angolul, így azt is el tudtuk mondani, hogy kifélék és mifélék vagyunk.

Nem kellett megbeszélnünk egymás között, de mindketten tudtuk, hogy mi a dolgunk. Még együtt gyorsan felpattintottuk a sátrat, berámoltunk, én betettem az előtérbe a bringákat, majd amíg Zita fürdött az udvari WC-ben, én vizet szűrtem. Eztán én jöttem a fürdéssel, a Zita által már kijárt módszert követtem, a kis helyiségben az Ortlieb lavórunkból mertem a vizet magamra a kis acélbögrénkkel. Így kevesebb víz fogyott, meg aztán már különben is nagyon hozzászoktunk ehhez az ázsiai bucket-shower technikához. :) Mire végeztem a fürdéssel, Zita már majdnem elkészült a vacsorával. Otthonról kapott krémlevest és chowmein-t ettünk, utóbbit mákkal, mivel Delhiben a Magyar Nagykövetségen kaptunk egy kis mákot. Szóval érdekes vacsoránk volt, ezúton is köszönet mindenkinek, aki beleadta, vagy szállította nekünk a hozzávalókat! :) A chowmein-t már itt vettük Nepálban, ez a helyi tészta, tojás nélkül, csak lisztből. Főzés közben egyébként még kíváncsian néztek minket néhányan a háziak közül, de ez nem volt akkora tömeg, és nem volt olyan zavaró, hogy gondot okozzon nekünk, na meg aztán pár perccel később már nem voltunk olyan érdekesek és ment mindenki a dolgára, és magunk maradtunk. Ez utóbbi szerintünk soha nem történt volna meg Indiában, mert ott annyi az ember, hogy mindig jött volna utánpótlás. És számunkra nem kellemes, ha több tucat szempár lesi minden mozdulatunkat, és olyan közel jönnek, hogy az már zavaró is legyen. Elég, ha egyvalaki rossz ember közülük, és elemel valamit, ami nekünk fontos. Szóval ezért soha nem is próbáltunk sátrazni Indiában, és az sem hiányzik, hogy fél szemmel mindig a kíváncsi tömeget lessük. Viszont most örültünk, hogy hosszú idő óta újra megtehetjük, hogy sátrazzunk, és ezt igazából nagyon élveztük. 9 óra felé már megvacsorázva, elmosogatva, megfürödve, és sok liter kész ivóvízzel készen bent voltunk a sátorban a bringák mellett. Ez jó érzés volt.