Nászút a Föld körül

Tömegközlekedve a városon és az országon át

Szinte minden iráni, akinek említettük az útvonaltervünket, azt mondta, hogy Iszfahánt és Shirazt nagy kár, hogy kihagyjuk. Ezt annyiszor hallottuk, hogy végül megkértük Neda-t, hogy nézzen utána a vonatnak Teheránból Iszfahánba. Kiderült, hogy a jegy az éjszakai, hálófülkés vonatra 150000 riál, tehát kb. 3000 forint, és már mind elfogyott, de érdemes megpróbálnunk a pályaudvaron indulás előtt egy órával, mert 90%, hogy kapunk „last minute” jegyet. Megpróbáltuk! Zita szülinapjának az estéjén elindultunk a pályaudvarra. Neda-ék is mentek valahová kocsival, ezért a legközelebbi „Express Way”-ig elvittek minket. Itt rögtön találtunk egy taxit, el is kezdtem alkudni a sráccal, akiről hamar kiderült, hogy nem is taxis… :) Ennek ellenére intett, hogy pattanjunk be, és elvitt minket egészen a metróállomásig, teljesen ingyen. :) A metróban is hamar találtunk segítséget a jegyvásárláshoz, 40000 ezer riálért vettünk két darab, két utazásra alkalmas jegyet. Egyszer át kellett szállnunk, jó sokat metróztunk, úgy éreztem, átkelünk az egész város alatt. Vicces volt látni, hogy a legelső vagonrész le van választva egy korláttal, ez a „Womens Only”, azaz csak női szakasz. Persze néhányan – többek között Zita – utaztak nők a férfiak között, de a nők között férfiak nem. Az is elgondolkodtató volt, hogy a női részleg kb. tized akkora volt, mint a férfi, de még az a kis rész sem volt tömve, ellentétben a férfi szakasszal. Hol vannak a nők, mit csinálnak, teleportálnak? Valószínűbb, hogy nem utaznak annyit, hanem otthon mosnak-főznek-takarítanak… Bár ez egy ekkora 20 milliós nagyvárosban talán már nem így van, inkább csak nem láttuk az összes női részleget a vagonokban.

Megáll a vonat, hogy imádkozni mehessenek az emberek

A vasútállomás előtt még taxiztunk egy pár kilométert 200 forintért, aztán elindultunk a pályaudvar forgatagában megtalálni a jegypénztárt. Nem volt könnyű, mert jól elrejtették, viszont miután megtaláltuk, hamar kiadták a jegyeinket, amelyek névre szóltak, ezért még az útlevelünket is elkérték a kiállításukhoz. A vonatnál kiderült az, amitől tartottunk, külön helyünk van. Nem azért, mert férfiak és nők külön utaznak, hanem, mert mivel az utolsó pillanatban vettük a jegyeket az utolsó fennmaradt helyek közül, azok már nem egymás mellé szóltak. Megpróbáltuk megoldani a problémát azzal, hogy elcseréljük a jegyeinket, de ez kezdetben nehezen ment, mivel senkit nem találtunk, aki angolul beszélne, de aztán az én kupémba beszállt Hamed(21) és Heshmat(23), egy testvérpár, akik aztán megoldottak mindent, és éjjel még elég sokáig beszélgettünk, amíg le nem nyitottuk az ágyakat és el nem dőltünk rajtuk. Ahhoz képest, hogy vonaton voltunk, elég jól aludtunk, leszámítva azt, amikor hajnali 5-kor megállt a vonat, és rajtunk kívül mindenki leszállt és átsétált egy dzsámiba imádkozni! Igen, ezért állt meg a vonat, csak azért, hogy az utasai le tudjanak szállni imádkozni, amikor annak itt van az ideje – hajnali ötkor.

Az imaszünet után már nem sokat mentünk, alig aludtam vissza, és már meg is álltunk Iszfahán-ban, a vonat végállomásán.

Hajnalban az Imám téren és a nagy bazárban

Hamed-el és Heshmattal együtt taxiztunk be a belvárosba, így olcsóbb volt. Buszt sajnos nem találtunk a vasútállomásról, ezért muszáj volt taxiznunk. A taxi az Imám tér sarkában tett ki minket, ez a tér a világon az egyik legnagyobb városi tér, Iszfahán főtere, és egyben leghíresebb látnivalója. Ekkor kora reggel még szinte teljesen üres volt, így csendben, nyugalomban tudtunk végigsétálni a hosszúkás téren. Erre a sétára még Hamed és Heshmat is elkísért minket, de aztán ők hazamentek az édesapjukhoz, viszont délután egyre megbeszéltünk egy találkozót, mert nagyon szerettek volna minket „idegenvezetni” a városban. Zitával kettesben maradtunk, körbesétáltuk a nagybazárt, ahol ekkor még csak éppen nyitottak az üzletek. Érdekes volt végignézni, ahogy a boltosok kicsomagolták és leporolták a portékájukat, aztán meglocsolták a járdát az üzletük előtt. A bazárt elhagyva étel után néztünk, mert nagyon éhesek és fáradtak voltunk. Nagyon jó volt leülni egy helyre és csak ülni és enni, és nem rohanni sehová. Az igazság az, hogy Iszfahánra állítólag „egy nap nem elég”, de mi úgy voltunk vele, hogy örülünk ennek az egy napnak is, és ezt az egy napot – mert elég fáradtak voltunk ezen a napon – sem rohanással akarjuk tölteni, hanem inkább élvezni. Úgy voltunk, hogy inkább megnézünk csak feleannyi látnivalót, de azokat élvezzük, és nem csak rohanunk és rohanunk, hogy a nap végére már hullafáradtak legyünk (persze így is azok lettünk), hanem megnézünk annyit, amennyi belefér ebbe a tempóba, és megpróbáljuk minél inkább magunkba szívni a város feelingjét, illetve élvezni azt.

Ebben persze ez a bolond, és nagyon aranyos testvérpár, Hamed és Heshmat nagy segítségünkre voltak, délután már velük bolyongtunk, és igaz, hogy nagyon-nagyon fáradtak voltunk, de nagyon élveztük ezeket a közös sétákat és beszélgetéseket. A nap végére igazi nagy barátságot kötöttünk, már amennyire egy nap alatt lehet. Hamednek, a kisebbik fiúnak olyan szemei voltak, hogy messziről látszott a srácon, hogy egy igazi „a légynek sem tudna ártani” típus. Ezen felül még igazi dinka is volt(megint csak jóértelemben), mert amikor ezt próbáltuk neki elmondani, nem értette, ellenben azt hitte, valami baj van vele, és igyekezett azonnal megigazítani a frizuráját… :) Egyébként még mind a ketten egyetemre járnak, de emellett dolgoznak is, egy festékgyárnak terítik a termékeit a boltok között.

Dzsámi az ezer fős háremnek

Mielőtt még újra összejöttünk volna Hameddel és Heshmattal, megnéztünk két dzsámit amelyek az Imám térről nyíltak, a nevüket és részletes történetüket most nem részletezem, arra vannak más fórumok is, én meg már nem emlékszem, és a Lonely Planet könyvet Iránról, ami ekkor nálunk volt, már visszaadtuk Neda-nak. Az első dzsámiban leültünk a sarokba, és csodáltuk a hatalmas, üres teret a kupola alatt. Zita a Lonely Planetból kiderítette, hogy ez volt az a dzsámi anno, ami kizárólag a király ezer nőből álló háremének épült… Hát nem lehetett valami szerény fickó az a király, az biztos. A másik dzsámi, ami az Imám térnek a bazárral átellenes sarkában van, szintén nagyon pompázatosnak tűnt. Ide is szedtek egy jelképes összegű belépőt, amiért körbejárhattunk odabent. Egy középső nagy udvarból oldalra is nyíltak nagy kapuk, amelyek mögött udvarok és nagy oszlopos csarnokok voltak. Sajnos minden szabadtéri részét beépítették sátortetővel ennek a dzsáminak, így nem igazán lehetett jó fotókat készíteni. Miközben ebben a dzsámiban nézelődtünk, kb. ötször állítottak meg minket, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és hogy mennyire tetszik Irán, illetve Iszfahán. Pedig azt hittem, hogy itt, ebben a városban nem fog ez folytatódni, mivel ez a turisták által kedvelt hely. Azt gondoltam, hogy majd tele lesz külföldiekkel és nem fogunk kitűnni közülük. Hát nem így volt, mert ez a turistatömeg is nagyjából 90%-ben irániakból állt, akik előszeretettel állítottak meg minket kérdéseikkel kíváncsiságból, kedvességből, és mivel eleve nagyon fáradtak voltunk, ez még csak rátett. Képzeld el, hogy 10 percenként megállítanak, és el kell mondanod valakinek angolul ugyanazt a történetet: ki vagy, honnan jöttél, mennyire nagyon tetszik Irán… :) Mégsem lehetsz olyan bunkó, hogy azt mondod, “Please leave me alone!”, csak mert nagyon fáradt vagy…

Séta Iszfahánban Hameddal és Heshmattal

Miután újra összeverődtünk Hameddel és Heshmattal, elnyaltunk egy fagyit együtt, majd átsétáltunk egy fás parkba, ahol bőven volt árnyék és így a hőmérséklet is jóval elviselhetőbb volt, mint bárhol másutt a városban, ezért le is ültünk pihenni egy padra. Itt Zita irigykedve nézte a szökőkútban játszadozó kislányt, akin se kendő, se hosszúnadrág nem volt, ellenben önfeledten pancsolt a hűs vízben. A 8 év alatti gyerekeknek ugyanis nem kell még kendőt hordaniuk, és semmilyen más öltözködési szabály sem vonatkozik még rájuk, még gyereknek számítanak. Zitának viszont nagyon melege volt ezen a forró napon a kendőben és a hosszúnadrágban, ezért szeretett volna belemászni ő is a vízbe, és ezt szóvá is tette a két iráni barátunknak, akik ezen teljesen kiakadtak, mert azt gondolták, hogy valóban be fog menni a vízbe. Mondták, hogy oké, de csak a kendőben, mire Zita tovább adta alájuk a lovat, hogy oké, teljesen le fog vetkőzni, de a kendőt a fején hagyja, és úgy fog bemenni a vízbe. Szegény Hamed teljesen megrémült, mert komolyan elhitte, hogy Zita le fog vetkőzni… :) A parkban aztán találtunk egy nagy fa épületet, ami múzeum is volt egyben, de az útikönyvünk azt írta, nagyon jól meg lehet csodálni kívülről is, ezért mi is így tettünk. Az épület történetét firtató tábla is odakint volt, így megtudhattuk róla, hogy ez a ház volt a hárem királynőjének az otthona. Nem elég, hogy ezer nője volt annak a rettentő szerény királynak, még meg is különböztette őket, és egynek külön kis palotát építtetett. Mit érezhetett a másik 999 nő? Ők csak másodikok? :) Egyáltalán, milyen lehetett a kapcsolata a királynak azzal az ezer nővel? Volt, akit valószínű évekig sem látott…

Örmény keresztény templomoknál

A parkot elhagyva egy gyors kebabozás után a folyó felé vettük az irányt, ahol egy nagyon híres, nagyon soklyukú hidat láttunk, viszont folyót nem. Az már jó pár éve kiszáradt, így maradt a meder, az iszfahániak nagy bánatára. Annyi helyen használják öntözésre a folyó vizét a fentebbi szakaszain, hogy mire ideérne, már el is öntözték az egészet. Hiába, 70 millió éhes iráni szájat etetni kell valamiből… :) Szóval egy jót sétáltunk az üres folyómederben, aztán pedig buszra szálltunk, mert olvastunk egy örmény keresztény negyedről a belváros DNY részén, ezt igyekeztünk meglátogatni. Az első templom, ahová megérkeztünk a leghíresebb, belépős volt, ide már borsosabb árat kértek, nekünk, külföldi turistáknak 30000 líra, azaz kb. 600 forint volt a belépő, de igazán megérte. Már a templomkert is nagyon szép volt, de odabent a templomban aztán olyat láttunk, amit még soha… :) Rémképeket a falon! Ebben a templomban telis tele volt az összes fal freskókkal, de ezek egy része olyan brutális és rémes volt, ábrázolták a poklot és egyéb borzalmakat, szó szerint véresen. Zita szerint azért láthattunk ilyen brutális képeket a templom falán, mert a készítői az örmény keresztények üldözésének próbáltak meg emléket állítani. Zita itt kiélhette hittanár-nevelőtanár mivoltát, mert Hamed rettentő kíváncsi volt a keresztény világ dolgaira és működésére, ezért kb. 1 órát töltöttünk ebben a szép templomban, amíg Zita kész kis felvilágosítást tartott a srácoknak a kereszténységből. Sok tévhitet feloszlatott bennük azt hiszem. Egyébként ez a templom gyönyörűen rendbe volt téve és makulátlan állapotban volt, és látszott rajta hogy nagyon óvják is. Jó volt ezt látni a törökországi sumela kolostor összekarcolt és firkált freskói után. Távolról sok minden rosszat el lehet képzelni az iszlám világról, de az még 40 nap Törökország és közel két hét Irán után nekünk is meglepő volt, hogy így védik és óvják a keresztény templomokat egy ilyen iszlám országban mint Irán.

Sajnos a múzeum része ennek a templomnak zárva volt azon a napon, amikor mi ott jártunk, és amikor átsétáltunk a szomszéd templomba, oda se tudtunk bejutni, csak kívülről tudtuk megcsodálni. De nem keseredtünk el, mert volt még egy harmadik templom egy háztömbbel odébb. Mikor odaértünk, már sajnos zárt kapukat találtunk, emiatt Zita elég csalódott volt, mert beleélte magát, hogy láthat még egy templomot, de sajnos miután kétszer körbejártuk és visszamentünk az előző helyre, azután sem találtunk senkit, aki kinyitotta volna nekünk a helyet, aminek elvileg 7 óráig, vagyis még épp nyitva kellett volna lennie ott jártunkkor.

A vallási rendőrség figyel Téged!

Amikor ebbe a templomba próbáltunk bejutni, egy érdekes dolgot láttunk az utcán Heshmattal. Ő hívta rá fel a figyelmünket, mi észre sem vettük volna a „vallási rendőrséget”. Egy nő talpig fekete sátorban az utcasarkon állt, és azt figyelte, hogy minden nőn rendesen rajta van-e a kendő, nem látszik-e ki nagyon a haja, vagy a nyaka, és egyáltalán a „hijab”-nak megfelelően öltözködik-e. Amikor Zita feltűnt a színen, rá szemmel láthatóan nagyon szúrós szemmel nézett, de nem szólt nekünk, valószínű azért, mert tudta, hogy turisták vagyunk – és mert elég gyorsan elhúztunk a helyszínről. Egyébként az iráni fiatal „divatot követő” nők egy része se veszi túl komolyan már ezt a kendő mizériát. Erősen sminkelik magukat, tincsek lógnak ki a kendőjük alól, ami alól már egyébként is kilátszik a fél hajuk, szinte már csak a hátsó copfjukra van akasztva a kendő. Persze ha az ilyet meglátja az erkölcsrendész nő… Akkor nem tudjuk, mi történik, de az ejnye-bejnyétől a pénzbüntetésen, vagy börtönön át az ostorcsapásig bármit el tudok képzelni. :)

Többet ér a pénzünk, mint egy hete!

Mire befejeztük a templomoknál a nézelődést, már esteledett, ezért visszafelé vettük az irányt az Imám tér felé. Megálltunk egy parkban pihenni, itt a srácaink elrohantak valahová, mint kiderült, imádkozni. Na de nem ám akárhol, hanem ilyen vészhelyzetekre felállított ketrecekben. Ha az esti piknik közben hallanád meg a müezzin imára hívő énekét és nincs mecset a közelben, nem kell kétségbeesned, a parkban a WC-k mellett erre a célra fel van állítva két ketrec, egy a nőknek, egy a férfiaknak. Ezek a kis helyek csak egy ráccsal vannak elválasztva a parktól, de mivel hivatalosan kijelölt imádkozó helyek, ezért ha ott imádkozol, az teljesen frankó! Amúgy rengeteg nagyobb étterem és útszéli pihenőhelyen is láttunk imahelyeket, ezek a gyakorlatban a női és a férfi WC között egy kis mecsettel jelölt szobák, amiben nincs más csak egy nagy szőnyeg. Este még nagy szerencsénkre találtunk egy nagyon jó pénzváltóhelyet, ahol még a 100 dollárosainkat is örömmel felrobbantották apróbb címletekre, na és persze egyet 100-as zöldhasút át is váltottunk riálra. Na de mennyi riálra!?! 1 millió 260 ezer riálra, azaz majdnem 250 ezerrel, vagyis 25%-al több riálra, mint legutóbb Teheránban! Nem tudom, mi történik a mi kis utazásunk közben a nagyvilágban, de hogy ennyit változzon egy valuta ára a dolláréhoz képest, az nagyon durva. Mielőtt arra gondolnátok, hogy legutóbb csak átvertek és rossz árfolyamon váltottak, biztos hogy nem így volt, mert egyrészt kétszer, két helyen is váltottunk, másrészt legutóbb egy bankban tettük azt, közvetlenül a főnöknőnél, aki egy tünemény volt, és csak a mi kedvünkért kérte le az árfolyamokat a központból, mert amúgy nem is foglalkoztak volna váltással. Mindenesetre ezzel az árfolyamváltozással mi nagyon jól jártunk, át is kellett állítanom a szorzót a költségtáblázatban, na meg a fejemben is, hiszem ezzel most gyakorlatilag minden olcsóbb lett számunkra. :)

Az éjszakai Imám tér

Az iszfaháni kalandjainkat ott fejeztük be, ahol elkezdtük, az Imám térre csavarogtunk vissza a nap végére. Estére nagyon szépen megtelt piknikező helyiekkel, telis-tele volt a zöld gyep családokkal, körben pedig az épületek és a dzsámik gyönyörűen ki voltak világítva. A füves részt körülölelő sétányon 10 másodpercenként robogtak el a turistákat kocsikáztató lovaskocsik, alig lehetett tőlük fényképezni, és egyáltalán nyugodtan sétálni. Úgy látszik itt ez a lovaskocsikázás nagyon bejön az embereknek, vagy egyszerűen a tér része lett, mert nagyon nyomatták. Egy nagy-nagy búcsú a srácoktól, és már egy taxiban ültünk, újra kettesben, robogtunk a állomás felé. Hihetetlen két figurát ismertünk meg ebben a két srácban, már az önmagában elképesztő volt, hogy szinte az egész napjukat ránk szánták, és ettől nagyon-nagyon boldognak tűntek, a végén pedig annyi jót kívántak nekünk, hogy ha csak a tizede teljesül, már elég lesz egész életünkre. Az ilyen találkozásokkor egyébként mindig mi is meghívjuk a barátainkat Magyarországra – persze csak azzal a kitétellel, ha várnak még vele 2-3 évet, mire hazaértünk! :) Sajnos elég kicsi az esélye, hogy otthon látjuk őket viszont, mert elég messze vagyunk már és elég komolyak a vízumszabályok irániaknak Európába, de ha csak néhányuk eljut Budapestre, és ott viszonozhatjuk a kedvességüket, már nagyon boldogok leszünk.

Hosszú az út hazafelé

Hazafelé busszal mentünk, ami 11-kor indult és reggel 6-kor érkezett meg Teheránban. A vonatra már nem kaptunk jegyet és nem akartuk megkockáztatni visszafelé a „last minute” opciót, mert ha lemaradunk róla, akkor egyrészt kidobtunk 2000 forintot taxira (oda-vissza a vasútállomásra), másrészt fennállt volna az esélye, hogy ittragadunk Iszfahán-ra, amit nem szerettünk volna, annak ellenére, hogy Hamedék biztos nagyon örültek volna nekünk, ha maradunk éjszakára. Szóval buszoztunk, és hát nem volt túl finom, az üléseket bár ledöntöttük, de még így sem voltak túl kényelmesek az alváshoz. A naplóíráshoz meg aztán túlontúl fáradt voltam, így maradt a félálomban való forgolódás egészen Teheránig.

Mikor leszálltunk, taxisok tömege támadt ránk, akik mind egy szálig válltig állították, hogy a metroig csak taxival tudunk eljutni, de mi nem dőltünk be nekik, mutattuk a lábainkat: jobb és bal, kettő is van belőle, látod, nem fogok neked fizetni, csibészek! Miután végre találtunk egy embert, aki nem taxisofőr volt, egyből megmutatta nekünk, merre van a metróállomás. Kb. 10 perc sétára volt…  Megint átmetróztunk fél Teherán alatt, és a metrótól még egy 10-es express buszra is fel kellett pattannunk, hogy megérkezzünk Neda-ék közelébe. Csak később esett le, hogy ez a 10-es busz volt az, amit hosszú sorokban kígyózva láttunk sorakozni hajnalban a buszállomás mellett. Ha akkor tudjuk, hogy merre jár, spóroltunk volna 2 óra metrózást. Így viszont legalább nem ébresztettük fel Neda-t és Alireza-t még mielőtt maguktól fel nem keltek volna. Talán még soha nem voltunk ilyen fáradtak ezen az úton, mint ezután az iszfaháni kiruccanás után. Hazaérkezés után reggel 8-tól délután fél 5-ig aludtunk. Ennek ellenére bőven megérte Iszfahán a látogatást, főleg, hogy megismerhettük Hamedet és Heshmatot, a bolondkedves testvérpárt.