Nászút a Föld körül

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból.

Road to hell – Érkezés Teheránba

Ahogy közeledtünk Teherán felé, úgy vált egyre láthatóbbá az a hatalmas szmogfelhő, ami a város feletti eget uralta. Erről láttam már képeket, de sosem gondoltam volna, hogy élőben ennyire borzasztónak és félelmetesnek fog látszani. Szó szerint, valóban sötétbarna-fekete felhők voltak az égen a város felett, és a közben nyugaton lemenő nap fényében apokaliptikusabbnak tűnt az egész, pláne azzal az őrült nagy forgalommal, ami a közben kétszer négy sávosra duzzadt utat betöltötte. Már 30 kilométerrel a város előtt is néhol csak araszolt a sor. Így haladtunk befelé a 20 milliós nagyvárosba, én a platón a bringák mellett, néztem a naplementét és a rengeteg autót, az útszéli üzleteket, egyik lepukkantabb volt, mint a másik, gumisok, autószerelők, kis vegyesboltosok, mindenki próbálta magának megcsinálni a kis szerencséjét, de az egész csak egy koszos, lepukkant üzletsornak tűnt, és valahol szörnyen hatott ez az összkép. Most hogy nem kellett a forgalomra figyelnem, csak passzívan szemlélnem, még rosszabb volt a hatás, még inkább volt időm elgondolkodni azon hogy hová is tartunk – mind az adott pillanatban, mind 7 milliárdan, globálisan nézve, emberek a földön… De ezt már az előző fejezetben kifejtettem, úgyhogy most nem kezdenék neki újra.

A városba érve olyan tömegű autóforgalomban araszoltunk, amilyet szerintem még egyikünk sem látott. Jó egy órát tolongtunk így a kocsik között, amíg a reptér déli oldaláról felkanyarodtunk az Azadi Square-hez. Közben megtapasztaltuk, amit eddig is sejtettünk, hogy sofőrünk még az irániak között is a legagresszívabb, legpofátlanabb fajtából való. Mikor intettünk neki, hogy állj, itt jó lesz, lehúzódott nekünk, és lekaptuk a bringákat, megadtuk neki az e-mail címünket, de amikor köszöntünk volna el, a fülemhez nyomta a telefonját.

Egy éjszaka a rendőrségen – Drága leckét kapunk a nagy butaságunkért

A vonal túlvégén egy angolul igen gyatrán beszélő nő volt, aki valami 250 riálról beszélt nekem. No, mi a fene, az első iráni, aki pénzt kér tőlünk. A 250 riál bizonyára valami félreértés, mert az nagyon kevés lenne, csupán pár forint. Emberünk bizonyára 25000 riálra gondolt. Ennyi még pont volt nálunk Zita pénztárcájában, odaadtuk neki, de nem lett tőle boldog, újra beszélnem kellett a nővel, aki végre kibökte, hogy 250 dollárt szeretne az emberünk, vagy 2 millió 500 ezer riált, azaz 250 ezer tomant. Ennyi pénz sose volt nálunk egyszerre és most se, ráadásul pofátlannak is kezdtük tartani a követelését, ha az elején közli velünk, hogy csak 50 ezer forint ellenében szállít el minket idáig, egy Hoda Hafesszel gyorsan végetért volna a találkozásunk. Ekkorra már szép kis embertömeg gyűlt körénk és közöttük legnagyobb segítségünkre egy kék egyenruhás férfi, Mostafa volt. Kiválóan beszélt angolul, nagyon segítőkész és intelligens volt, elmondta, amit a körülöttünk lévő emberek is próbáltak, mégpedig, hogy ez az ember túl sokat követel tőlünk, a fair ár egy ilyen 50-60 ezer toman lenne, de semmiképpen nem 250 ezer. A sofőrünk nem nagyon tágított, mi elővettük a szendvicseinket, és egy kedves utcai árústól kapott teával jóízűen elfogyasztottuk őket, hátha ezzel hatni tudunk rá… Közben próbáltunk nyugodtnak látszani, de belül eléggé idegesek voltunk, mentünk volna már a CS-es barátainkhoz pihenni. Sajnos a szituáció nem akart így magától megoldódni, és hiába kérdeztem Mostafa-t, hogy a sófőrünk nem akar-e jobb belátásra térni, és engedni az árból, nem jutottunk előbbre. Holott én kész lettem volna már 60 ezret, vagyis 12 ezer forintot odaadni ennek a gazfickónak, csak hagyjon már minkét békén. Mert közben persze arra is rájöttünk hogy mi is hibásak vagyunk, nagy-nagy hibát követtünk el, amikor beszállás előtt nem kérdeztünk rá, hogy ingyen visz-e el minket, vagy pénzért. Ezelőtt az incidens előtt annyi-annyi kedves iránival találkoztunk akiktől annyi mindent kaptunk, hogy most valahogy triviálisnak tűnt, hogy a stoppolás is ingyenes, ezért eszünkbe se jutott rákérdezni a fuvar elején a pénzre. Ez nagyon nagy hiba volt, és a 60 ezer tomant úgy fogtuk fel, mint a tanulópénzt, de emberünk úgy gondolta, ez a tanulópénz nem lehet kevesebb 200 dollárnál. Merthogy közben engedett egy ötvenest, amikor szóba került a rendőrség, ám ez a 40 ezer forint nekünk még mindig elég volt ahhoz hogy hallgassunk Mostafa tanácsára, és valóban rendőrt hívassunk. Ebben ismét nagy segítségünkre volt Mostafa, aki mindent fordított nekünk, és gyakorlatilag még veszekedett is helyettünk. A vége az lett, hogy valóban megérkeztek a rendőrök és visszapakoltuk a bringákat a furgonra, ami rendőri kisérettel, a bringákkal, velünk és Mostafa-val a platóján egy rendőrkapitányságra hajtott, hogy ott tisztázzuk a szituációt.

Jól indultak a dolgok a rendőrségen, el tudtunk menni WC-re :) (ez fontos tényező volt, mert már majd behugyoztunk a sok várakozásban és vitatkozásban), és úgy tűnt, hogy a rendőrök igen haragosak a sofőrünkre, akinek többször leordították a fejét, hogy hogyan képzeli ezt az egészet. Végül kiböktek egy 160 dolláros összeget, azt mondták, ha ezt kifizetjük, mindenki mehet békével. Ám közben emberünkről kiderült, hogy igazi gazfickó, mert azt hazudta a rendőröknek, hogy minket még különböző turistalátványosságokhoz is elszállított. Bennem itt szakadt el a cérna, addig még valamennyire inkább magunkat okoltam az egész szituációért, amíg csak úgy láttam, hogy összehozott minket a sors egy önző emberrel, aki képes kihasználni a hozzánk hasonló buta turistát, de amikor megtudtuk Mostafa fordításában, hogy a sofőrünk hazudott a rendőrségnek, az már sok volt, utána nem csak egy egyszerű pénzvágyó embernek tekintettem az emberünket, hanem egy hazug bűnözőnek, aki képes egy kis pénzért hazudni a rendőrök színe előtt. Amikor ezzel a rendőrök is szembesültek, harmadjára is leordították az emberünk fejét, de sajnos a 160 dollárból nem lett kevesebb, amit nem igazán értettünk, hiszen a rendőrök is tisztában voltak vele, hogy 50-60 dollár (50-60 ezer toman) lett volna a fair ár egy ilyen fuvarért. Ennyi pénz már volt nálunk, de eszünk ágában sem volt kifizetni.

Ekkor már sajnos úton volt a rendőrségre Neda és Alireza, a Couchsurfing-es pár, akik elvállalták, hogy vendéglátóink lesznek Teheránban. A rendőrök hívták fel őket, és emiatt rettentő kellemetlenül éreztük magunkat Zitával, hiszen személyesen még nem ismertük őket, és bár a profiljuk alapján nagyon rendes embereknek tűntek, de ettől még nem akartuk őket kitenni ilyen dolgoknak, mint például, hogy a rendőrségen szedjék össze a vendégeiket, 160 dollár ellenében. Ezt nagyon-nagyon cikinek éreztük, és már előre szégyelltük magunkat emiatt. A telefonhívás után pár perccel aztán valahogy 70 dollárt lett a 160-ból, amire már azt mondtuk, hogy rendben van, csak hagy mehessünk már a dolgunkra(pihenni). Viszont ez csak addig állt, amíg meg nem érkeznek a barátaink (Neda és Alireza), akiknél ugye már lesz pénz, és azután már ki tudjuk fizetni a 160-at. Szóval gyorsan kellett cselekednünk, Zitával visszarohantunk a bringákhoz, előtúrtuk a titkos zsebekből a különböző pénzeket és végül dollárból, euróból és riálból összeállítottuk valahogy a kívánt összeget. Miután emberünk megkapta, még korántsem volt vége a történetnek, ezután jött a papírmunka, újlenyomatot vettek tőlünk, papírokat kellett aláírnunk, és még valami központba is fel kellett szólniuk a rendőröknek, merthogy turisták voltunk ezért külön szabályok vonatkoztak ránk, amikkel ők sem voltak tisztában. Amúgy nagyon rendesek voltak a rendőrök, még ők kértek elnézést, hogy az időnket rabolják. Persze ez nem változtatott azon a tényen, hogy Neda és Alireza közben közelednek a rendőrséghez, és ha megjelennek, az plusz 90 dollárunkba fog fájni, ezért én rohantam a telefonhoz, és hívtam őket. Sajnos már későn, mert épp ekkor érkeztek meg, a rendőrség előtt sikerült elkapnom őket, és tisztáznom velük a szituációt. Neda talpig csadorban volt, Alireza pedig öltöny-nyakkendőben és nagy szakállban, egyik kezét mindig az öltönye gombjai között tartva, mintha karót nyelt volna. Nagyon-nagyon komolynak tűntek így, kicsit meg is ijedtünk Zitával, hogy ilyen komoly embereknél fogunk lakni. Annak ellenére, hogy megértették a szituációt, később mégis bejöttek a rendőrőrsre, de nekünk már nem kellett kifizetnünk az egész 160 dollárt, ekkor már kezdtem is elveszteni a fonalat, mert mindenki csak farsiul beszélt körülöttünk és már csak a papírmunka befejeztére vártunk. Valószínű az történt, hogy Mostafa – aki ekkor még mindig segítségünkre volt, kb. este 11 körül – beadta a rendőröknek és a szélhámosunknak, hogy mi nem ismerjük Neda-t és Alireza-t, ők nem a barátaink, akiket az előbb felhívtak a rendőrök.

Mostafa egy nagyon rendes figura volt, csupa szív ember, mikor elbúcsúztunk annyi jót kívánt nekünk, amennyit talán még soha senki, mi meg nem tudtunk hogy hálálkodni neki, mondtuk, hogy jöjjön Budapestre, ha csak arra repül, mint pilóta, mi a reptér közelében lakunk, stb, stb… De ő erre csak mosolygott, és annyit mondott, hogy csak maradjunk ilyen aranyosak és kedvesek, és persze ezentúl mindig kérdezzünk rá mindenre, hogy pénzbe kerül-e, vagy sem… :) Az e-mail címe azért megvan a srácnak, szóval a hálánk még valahogy, valamikor utol fogja érni, de azt még nem tudjuk hogyan és milyen formában. :)

Miután végre a papírmunka is lezárult, végre lepakolhattunk a kisteherautóról és elválhattunk a szélhámosunktól. Ekkor már közel jártunk az éjfélhez. Nem gondolom, hogy az emberünk túl boldog volt a 70 dollárjával, mindenesetre legközelebb remélem előre fogja tisztázni az árakat, ha külföldi utasokat vesz fel, és azt is remélem, hogy utoljára hazudott rendőrök előtt.

Neda és Alireza azt javasolta, hogy meg se próbáljunk bringával áttekerni hozzájuk, mert a város másik végében laknak, ráadásul hegynek fölfelé. Gyorsan el akartak tűnni a rendőrség környékéről, amit mi eleinte nem értettünk. Egy ideig erősködtünk, hogy de eltekerünk hozzájuk, de annyira ragaszkodtak ahhoz, hogy kerítsünk az utcáról még egy furgont, ami elvisz minket bringástul hozzájuk, hogy végül belementünk, elvégre elég bajt okoztunk már nekik így is, ezért úgy voltunk a dologgal, hogy kerül amibe kerül, azt tesszük, amit mondanak, úgy lesz ahogy ők akarják, csak ne okozzunk több zűrt nekik. Alireza hamar talált egy figurát, akinek a furgonjára éppen felfértek a bringák, és már robogtunk is, valóban jó sokáig, jó 20 percet át az éjszakai Teheránon. Ez újabb 25 dollárunkba fájt, de úgy voltunk vele, hogy még ez is a tanulópénz része. Tehát összesen 95 dollárunkba, vagyis majdnem 20 ezer forintunkba fájt ez a butaságunk, amit igyekszünk többé nem elkövetni.

Miután megérkeztünk Neda-ékhoz, kivetkőztek magukból a szállásadóink, Neda rövidujjú otthonkát vett, Alireza pedig rövidnadrágot és csíkos polót. Mosolyogtak és nevettek, lazá voltak és közvetlenek, ettől mi is hamar kiengedtünk, és megkönnyebbültünk, mégsem két vérkomoly, karót nyelt emberrel van dolgunk, csupán a rendőrség miatt volt az egész színház… :) Amit persze mi is teljesen bevettünk, Neda-ék nagyon komolyan viselkedtek a rendőrségen, viszont a valóságban annál lazábbak és barátságosak. Megtudtuk azt is, hogy miért kellett minél gyorsabban eltűnnünk a rendőrség közeléből és miért kellett furgonnal elhoznunk a bringákat. Neda-ék nem akartak több találkozást a rendőrökkel, mert hivatalosan az iráni állampolgároknak nem szabad külföldi vendégeket fogadniuk, csak bizonyos engedélyek és papírok beszerzése után, amiket alkalmanként el kéne végezni. Szóval elméletileg a Couchsurfing mint olyan nem működhetne Iránban, de a hatóságok még nem szereztek róla tudomást, ezért működhet, és működik is, a website sincs letiltva, csupán az a szerver, amin a fotók vannak, de azt is ki lehet kerülni egy egyszerű proxyalkalmazással.

Egy szó mint száz, megtanultuk a leckét, megfizettük az árát, és többé már nem fogjuk elkövetni. Neda-éknál pedig nagyon jó dolgunk volt Teheránban és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, de erről majd a következő bejegyzésekben…