Nászút a Föld körül

Jhelum-ból, Faisal-éktól nem sikerült olyan korán elindulni, mint szerettük volna, de azért 10-kor sikerült elstartolnunk a háztól, és valamivel később már kint is voltunk a GT Road-on, hála Faisal-nak, aki motorbiciklivel kikísért minket, hogy mutassa az utat. Nagyon jó volt velük tölteni egy délutánt és egy estét, és ők igazán szerették volna, sőt egyenesen kérték, hogy maradjunk még. Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.

Miután kiverekedtük magunkat a városból, már csak egyetlen egy nehézség várt ránk, méghozzá egy masszív kis kaptató. Alattomos volt, először csak enyhén kezdte, azt hittük ennyi lesz, de egy kanyar után bekaptuk a meredeket, ami végeláthatatlannak tűnt az aljáról. Persze nem volt az, megtekertük ezt is. Fent megálltunk egy technikai szünetre, mert Zitát hívta a természet. Amíg bent ólálkodott, én megleptem egy üveg kóla vásárlásával. Itt népszerű az üveges üdítő, aminek örültem, mert így legalább műanyaggal nem szennyezzük a környezet. Annyira! Mert azért attól még, hogy üvegben adják, még van öko-lábnyoma a kólának, és azt is tudom, hogy kár környezetvédelemről meg fenntarthatóságról papolnunk (az egészséges életmódot ne is említsük) amíg kólát iszunk, de akkor ott ez volt a legjobb megoldás, hogy egy kis energiát magunkhoz vegyük, és egy kis meglepetéssel szolgáljak Zitának. Persze aztán az egész no-plastic örömömet elvette a szívószál, amit a kólához adtak és amit azért érdemes errefelé elfogadni, mert az üveg nyakán ki tudja, milyen bacik laknak. Na mindegy, legközelebb narancsot veszünk, annak biztos kisebb a lábnyoma, mint a kólának, és talán egészségesebb is.

A kődobáló büdös kölke és Ben Johnson

Két kerék, négy gyerek: Nagycsalád a motoron :)

Alig hagytuk el a kólás történet helyét, egy másik útszéli pihenőnél történt egy kis ütközetünk. Néhány zsákkal mászkáló koszos utcagyerek mellett haladtunk el. Ki tudja, mit gyűjtögettek a zsákjaikban, valószínűleg a szemétből válogatták ki az értékesíthető részeket, talán a műanyagot. De az is lehet, hogy csak égetni valót gyűjtöttek, bár szerintem inkább „pénzt” gyűjtöttek a szemétből.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy Zita bukósisakján koppant valami. Megdobtak minket kővel a kis mocskok. Erre visszafordultunk, hogy beszéljünk velük, mire elfutottak. Félig szánt szándékkal hogy hasson, félig valódi dühből hangosan és káromkodva közöltem a helyben tanyázó felnőttekkel, hogy tanítsák móresre a kölyköket, mert megdobták a feleségem kővel, ami nagyon nem vicces dolog. Küldjék iskolába a büdös kölyköket és tanítsák meg őket viselkedni! Néhányan érthettek valamit a dühös angolomból, mert motorra pattantak, és elindultunk együtt a GT Road-on tovább. Először azt hittem, hogy most akkor kapunk tőlük egy kis „biztonsági kíséretet”, aminek nem örültem, mert feleslegesnek találtam volna a hangos motorizált kíséretet, de nem erről volt szó. Embereink valószínű ismerték a kölyköket, mert két házzal odébb megpillantottuk egy poros utcában felénk leselkedni az egyik zsákos ebadtát. A fickók leszálltak a motorról és utána eredtek, mire az futni kezdett. Nekem sem kellett több, ledöntöttem a bringát és a nyakamba vettem a lábaimat. Iszkolt a kissrác a zsákjával erdőn s mezőn át, én meg az SPD-ben loholtam utána, hamar magam mögött hagytam a motoros üldözőket és szépen közeledtem a sráchoz. Töltéseken keltünk át és letöréseken ugráltunk le. Rohant a srác rendesen, de ha tudta volna, hogy egy tájfutóval van dolga… :) A vége mégis az lett, hogy hagytam, had menjen, mert közben egy olyan mezőre is kiértünk, ahol sátortáborban éltek az emberek. A srác ezen is átrohant, de én ezen túl már nem akartam követni, mert egyrészt nem éreztem jó dolognak, hogy Zitát egyedül hagytam, és egyre messzebb van tőlem, másrészt azt se tartottam jó ötletnek, hogy az indiántáborokon átrohanjak, ki tudja, hová… Pedig 100% biztos voltam benne, hogy el tudom kapni a kölyköt, de aztán? Elverem, és…? Engem is elvernek a felnőttjei? A következő bringásokat aztán meg még jobban megdobálja a srác? A harmadik dolog pedig, ami megállásra késztetett, az a lábizmaim. Pontosan tudtam, hogy nem használtam igazán a lábaimat futásra Magyarország óta. És arra is emlékeztem, hogy hogyan görcsölt be Nándival mind a négy lábunk az Éjféli Nap Tájfutóversenyen anno Norvégiában. Pedig akkor csak két hónapja bringáztam még a futás helyett, és akkor nem is sprintelgettem így. Szóval nem hiányzott egy húzódás a lábaimnak, többek között ezért is, kicsit keserűen, de hagytam futni a kölyköt, remélve, hogy a kergetőzésből is megtanulta a leckét. Épp, hogy ez átfutott az agyamon, még meg sem álltam a sprintelésből, amikor egy fiatal srác Ben Johnsont megszégyenítő tempóval elhúzott mellettem, egyenesen a kölyök után. Aztán még követte néhány másik fiatal. A motorosok leadták nekik a drótot, hogy el kell kapni a suhancot, mert rossz fát tett a tűzre. Na, jól van akkor, így talán még jobb is, ha a sajátjai verik el, talán jobban megtanulja, hogy idegeneket kővel dobálni nem kifizetődő móka.

Zitához hamar visszasétáltam, ő közben felállította a bringámat a porból és néhány helyivel beszélgettek a szituációról. Ekkor eszméltem csak, hogy igazából nem is futottam olyan mesze, és az egész dolog nem volt több talán 3 percnél sem. Nem vártuk meg a fejleményeket, hanem tekertünk tovább. Útközben beszélgettünk Zitával, és ő azon a véleményen volt, hogy el kell verni ilyenkor a gyereket, mert pontosan tudta, hogy rosszat tett, hiszen úgy rohant, mintha az élete múlt volna azon, hogy elkapom-e, vagy sem. Én még mindig nem tudom, mi a jó megoldás. Ha úgy elverjük, hogy azt egy jó darabig ne felejtse el, és emlékezzen arra, hogy ilyet nem szabad tenni, az jó? Én megpróbáltam volna talán beszélni is a fejével, de ez bizonyára nehezen ment volna a nyelvi akadályok miatt. Talán a legjobbat tettük, amikor ráhagytuk a helyiekre a büntetést. Az mindenesetre nagyon megnyugtató volt, hogy egy pár perc leforgása alatt egy fél falu az oldalunkra állt és a kölyök nyomába eredt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy elvetemült barbár népség közé keveredtünk, ahol mindenki kővel dobál, csupán néhány koszos utcagyerek megtalált minket, de a többség nem ilyen, épp ellenkezőleg. És egyébként ez a kővel dobálás talán nem volt olyan nagy ügy, mert nem szemtől szembe dobáltak, hanem „csak” utánunk. Zitát a lehető legrosszabb helyen találták el, de semmi baja nem lett, hála a sisaknak, és hogy nem profi diszkoszvetők voltak a kölykök, csak spontán felindulásból apró kaviccsal dobálóztak. Ezek után mindig előre figyeltük a gyerekeket: ha a föld felé nyúltak, mi a fékekhez, hogy megálljunk, és „beszéljünk” a fejükkel. Erre érzékeny lett a szemünk és ezután több olyan alkalom is volt, hogy ilyet láttunk, de mindig csak a krikett labdáért nyúltak. :) Amit aztán nem felénk dobtak el.

Az incidens után hamar helyreállt a lelki békénk, mert több autós is megállt az útszélén nekünk, hogy üdvözöljön minket, megkérdezze, hogy vagyunk, és hasonlók. Ezek egy része azért állt meg nekünk, mert látott minket a tévében, de voltak olyanok is, akiknek ez se kellett, csak köszönni akartak a furcsa bringás utazóknak.

A táj valóban síkra váltott, és kellemes tempóban haladtunk. Annyira nem hasítottunk, mint előző nap, mert a párás, felhős idő elnyomott minket. Legalábbis erre gondoltunk, mert előző nap gyönyörű napsütés volt, és könnyedén tekertük a 25-30-at síkon, most viszont néha a 20 is nehezen ment. A táj elszórakoztatott minket, rengeteg csacsis szekeret láttunk, és az utat néhol hatalmas fák szegélyezték, akkorák és olyan szabályosak voltak, mintha csak rajzolták volna őket.

Nehezen találunk barátokra

Az este egy Gujranwala nevű település elején ért minket. Vagyis még nem ért el minket, de már közel volt, ezért próbáltunk egy viszonylag normális házat találni zárt kerttel. Bekeveredtünk egy sikátorba, ami egyre csak szűkült és szűkült. A végén alig bírtuk megfordítani a bringákat, amikor végre úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, mert itt nem lesz jó. Becsengettünk néhány kertes házba a GTR mentén, de mind hiába, mert mire kijött valaki, már 20-30 helyi állt körbe minket, és talán ezért, de nem jártunk sikerrel. Visszatértünk a főútra, ahol megpróbáltuk kihasználni a minket egész nap 2-3 percenként leszólító motorosok társaságát esti szálláslehetőség ügyében, de nem hogy kertet, még szállodát sem tudtak ajánlani. És egyre csak sötétedett. És egyre többen, egyre inkább akartak segíteni, de mindenki tanácstalan volt. Úgy éreztük, hogy csak a kevés maradék világosban eltölthető időnket rabolják, de érdemben nem tudnak segíteni, hanem nekünk kell megoldani a dolgot. Amikor az n-edik Géza odahívta az n+1-ediket, és az is elkezdte vakarni a fejét, mondtuk nekik, hogy 10 másodpercük van, aztán megyünk… Kérdezték, miért? 8… Mert mindjárt besötétedik, és nem akarunk sötétben ezeken az utcákon lenni! 5,4,3… Semmi válasz. 2,1… Sukuria, Allah Afesz! (Kösz és viszlát!)

Még betértünk egy utcába, ahol kivételesen nem felnőtt motorosok, hanem az utcán játszó gyerekek rohamoztak meg minket tucat számra. Ez még rosszabb volt, ezért fordultunk is gyorsan, és visszafelé kezdtünk el tekerni a GT-n. Amíg én egy motorossal rontottam az időt, Zita látott egy viszonylag barátságos, csendes utcát, de akkor elhaladtunk mellette, mert a motorosra koncentráltunk. Visszatérve az utcához aztán rögtön találtunk egy szép nagy házat óriási kerttel, de a szemközti házból elmondták, hogy hiába csöngetünk be, a férfi a házból nincs itthon, ezért biztos nem jutunk semmire. A nőnek egyedül nem lehet szava semmilyen döntésben, így minket sem engedhet be a kertbe. Sebaj, azért egy névjegykártyát kapott mindenki a környéken, és mentünk odébb néhány házzal.

A zárkózottság rejtélye: A generátor!

Furcsa volt, hogy sehol sem engedtek be a kertbe, pedig mindenütt voltak szép nagy üres placcok a kőkerítések mögött. Azért mi mindenkivel kedvesek voltunk, megköszöntük az idejüket és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát. Ekkor már egészen sötét volt. Végül az egyik háznál kaptunk egy olyan tanácsot, hogy menjünk tovább az utca végéig, ott a nagy fehér kapunál várni fognak minket. Hát először ott se voltak annyira vidámak tőlünk, ahogy azt az előző két nap megszokott volt, de miután kijött a kapuba a család, és beszélgettünk néhány percet, fényderült a nagy rejtélyre. Azért volt velünk olyan „rideg” az egész utca, mert előző éjjel rablás történt. Aftab-éknál, annál a családnál, akikhez végül megérkeztünk, áttörték a kőkerítést, és elvittek egy értékes generátort. Errefelé a generátor elég általános háztartási kellék, mivel általánosak a menetrend szerinti (minden nap ugyanakkor 1-1 órára), és a váratlan áramszünetek, azonban csak pár éve, így a lakosság nincs hozzászokva ehhez. Szóval ezért volt velünk mindenki olyan, ami mondjuk a nyugati világ nagy részében általános lenne, de itt ridegnek számít.

Én is gyanakvó lettem volna, ha előző éjjel kipakolnak, aztán meg beállít hozzám két bringás, hogy szeretne az elvitt generátor hűlt helyén sátrazni a kertemben. De ez a két bringás most mi voltunk, és a vendéglátóinknak pedig végül elszállt minden gyanúja. Ezek nem tolvajok, hanem csak egyszerűen „hülyék”! :) Most ne rossz értelemben vegyétek. Hamar nagy barátságot kötöttünk Aftab-ék családjával, akik nem a kertben, hanem egy kis családi konditeremnek berendezett melléképületben adtak helyet nekünk. Becipeltük közösen a kertből két nyári ágyat, majd hamarosan az egész család is helyet foglalt nálunk a kis helyiségben. Hoztak székeket, asztalkát, mikor elment az áram, gyertyákat, és meséltünk egymásnak a gyertyafénynél.

Aftab-ék konditermében – Ahol a cseléd is családtag

A család szemmel láthatóan nagyon élvezte az új vendégek társaságát, nagyon örültek nekünk. Hamarosan az a srác is megjelent, aki ide küldött minket a másik háztól. Kiderült, hogy egy unokatestvér. Aruna, Aftab felesége nem akármilyen spiritusszal megáldott tanárnő, sokat mesélt a családról, és a munkájáról. Az egyik asszony férje és 3 lánya kint él Amerikában, és a nő csak a vízumra vár, hogy mehessen utánuk. A családban testvérek és unokatestvérek egy udvarban, 3-4 generáció él együtt a cseléd családját is beleértve. Előkerült egy nagyon öreg néni, akiről megtudtuk, hogy a cseléd családból a nagymama, aki még pelenkázta is Aftab-ot. A cselédék is úgy élnek generációk óta, mintha a család tagjai lennének, és ez valóban így is van, csupán a szerepük megkülönböztetett egy kicsit, de éppúgy szeretik a családot és az viszont őket, mintha vér szerinti, egyenrangú családtagok lennének. Ezt érdekes és szép volt látni. Aftab-éknál a cseléd több szeretet kap, mint sok más családban a „rendes” családtagok egymástól. Az, hogy egy családnak cselédje van, errefelé már a középrétegben is általános szokás, nem kell ehhez piszkosul gazdagnak lenni, és biztos vagyok benne, hogy Arunáék sem azok, mert látszott rajtuk, hogy megviselte őket az előző éjjel náluk járt rablótolvaj.

Amikor egy egész utca „lájkol” minket

A család egyébként tele van művészlelkekkel, Aruna megmutatta a festményeit, és az egyik fiatal srác pedig a rajzait. A képekről felismertük, hogy a „GYM” falára festett nonfiguratív ábrát is ő alkotta. Pakisztánról is sok érdekeset meséltek, pl. azt, hogy a világ legtöbb Facebook felhasználója ebből az országból való. Ezt könnyen el tudjuk hinni, mert mostanra a magyar felhasználók után a pakisztániak „lájkolták” az oldalunkat a legtöbben. Ráadásul igen aktív is lehet ez a virtuális „közösség”, mert miután megírtuk a Kindle-ről az NRÉ-t, hogy Aftab-éknál éjszakázunk nagy örömben és szeretetben, jöttek rá sorra a hozzászólások: többen is írták, hogy „Hey, you are staying in my street” – Azok a szomszédok írtak a Facebook-unkra, akiknek éppen csak pár perce adtuk oda a névjegykártyáinkat a FB-címünkkel. Aztán volt, hogy még válaszolgattak is egymásnak, az egész nagyon vicces volt. Szóval a nap végére egy egész utca lájkolt minket.

Reggelire tükörtojást a magyarnak! :)

De ez még mindig nem minden. Van egy erős gyanúnk, hogy az Iszlámábád óta megismert vendéglátóink, azaz Shakeel, Faisal-ék és Aftab-ék felvették egymással a kapcsolatot, mert az már több volt, mint gyanús, hogy három reggel egymás után a nagy kedvencünket, a tükörtojást ettük reggelire. Első alkalommal a sajátjainkat sütöttük ki, aztán pedig mindkét alkalommal kérés nélkül kaptuk a tükörtojásokat reggelire. Simán el tudom képzelni, hogy amíg az igazak álmát aludtuk, ezek az angyallelkűek felszabadultak a kedvenc közösségi hálójukra, ahol mivel mindenki igen aktív tag, könnyedén megtalálták egymást, és leadták a drótot egymásnak, hogy a fekvőbringás magyarok a tükörtojástól nagyon boldogak lesznek a reggel. Komolyan látnotok kéne, ahogyan örülnek nekünk ezek az emberek. Nagyon szeretetteljesek, és szeretnek adni. Amikor reggelenként továbbálltunk, Shakeel, Faisal, és Aruna és marasztalt minket még maradásra, de ha engedtünk volna nekik, talán még most is valahol Lahore felé tartanánk a GT Road-on… :) Igazából kicsit bánom, hogy nem töltöttünk Velük több időt, mert igazán megérdemelték volna, de ha az ilyen esetekben mindig maradnánk, soha nem érnénk a világ végére, vagy ha igen, addigra indulhatnánk újra, mert mire körbe érünk, annyit változik a világ, hogy érdemes még egy kört menni. Egyre jobban kezdem érteni ezt a Heinz Stücke fickót. (Anyáinknak üzenem, hogy nem kell aggódni, mi azért egyszer haza fogunk menni, és családot alapítunk! Majd… :D)

Egy szó, mint száz: imádni való népség ez a pakisztáni, csupa szív emberek. Ezer köszönet az említett családoknak, hogy befogadtak minket egy-egy éjszakára, és megosztották velünk az életüket.