Nászút a Föld körül

Szét kell kapni kicsit a Rohloff agyváltót

A reggel nehezen indult Yarali-ban. Pakolás közben észrevettem, hogy Zita hátsókerekében el van törve az egyik küllő. Ki tudja már, mióta lehetett így. A marketban vettünk egy líráért egy pár szerelőkesztyűt, és nekiálltam szétbontani a kereket, hogy ki tudjam benne cserélni a küllőt. Sajnos a tárcsa oldalára futott, ami balszerencse, mert a fogaskerék oldalt simán be tudtam volna fűzni, még csak ki se kellett volna szedni a kereket a helyéről. Így viszont le kellett szedni a tárcsát, és még a Rohloff agyváltót is meg kellett bontani kicsit. Ennek nem örültem, mert még sose nyúltam hozzá. Végül sikerült az egész művelet és befűztem az új küllőt, aztán a Rohloff-ot és a tárcsát is sikerült a helyére tennem. Csak épp jól elment az idő az egésszel, már 10 óra után volt (bőven hőség), mire végeztem vele. Ezután álltunk még csak neki reggelizni. A boltból az egyik kölyök közben odajött a bringákhoz, és mintha csak a saját, vagy a haverja robogója lenne, nagy vagányan ráült az ülésem oldalára, miközben a gép a sztenderen állt. Nagyon gyorsan elhajtottam onnan. Lehet, hogy kölyök, lehet hogy török és náluk ez a szokás, de basszus, nagyon mérges lettem rá, hogy jön ahhoz, hogy rátámaszkodjon más bringájára. Fogalma sem volt róla, hogy ha kicsit jobban rátámaszkodik, elnyekkenthette volna a kitámasztóm, amit nem arra találtak ki, hogy kibírjon ilyen terhelést. Ha még egy robogó lenne és a haverjáé, megérteném, de engem nem ismer, sem a bringát, és még csak nem is sejti, hogy el is törhette volna a sztendert, amit aztán akármennyire is próbált volna, nem tudta volna jóvátenni. Mert abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon sajnálta volna, és megpróbálta volna jóvátenni az ostobaságát, de nem sikerült volna neki, én meg sokra mentem volna a sajnálatával. Szóval ez a török srác is jól felidegesített, aztán jött még egy kamionos is rá. Még éjjel érkezett, már akkor is felébresztett minket, mert hangosan kulázott a sátrunk mellett. Aztán most meg felbőgette a nagy büdös teherautóját, de nem ment vele sehová, csak fújta ránk a bűzt és közben nagy álmosan nézett ki a bamba fejéből, miközben rágyújtott egy cigire. Csak jó 10 perc után esett le neki, hogy nekünk nagyon nem jó, hogy a kamionja kipufogógázában kell reggeliznünk, mert őneki jó ég tudja miért, muszáj járatnia az 5 literes dízelmotort csak úgy a teherautó álltában…

Kietlen tájakon

Na, ezek után képzelhetitek, hogy nem egy tökéletes idegállapotban indultam neki ennek a napnak. Ahogy elhagytuk a falut, máris egy hatalmas kaptató következett, és egykettőre 900 méteren találtuk magunkat. Egy lapos völgyön haladtunk át, majd lekanyarodtunk a főútról. Pontosabban a főút kanyarodott le rólunk, mi meg mentünk tovább egy alsóbbrendű „úton”, ami már csak nyomokban tartalmazott aszfaltot, és egy lélek nem járt rajta. Egy dombbal odébb mintha a világ végére érkeztünk volna meg, kietlen sziklás völgy tárult elénk. Itt már mindjárt nem foglalkoztattak annyira a reggeli nyűgjeim, hiszen folyamatosan kerülgetni kellett a kátyúkat és nagyon odafigyelni, hogy meg ne csússzunk a gépekkel a murvás úton. Ahogy lejjebb értünk a völgyben, mindjárt láttuk, hogy nem is annyira kietlen, egy méhésztelepet láttunk, és később birkákat. A meleg elől összebújtak, hogy árnyékolják egymást. Szemközt a sziklák alatt látszott a pajtájuk, félig a sziklafalva vájva. Ahogy kiértünk a völgyből, egy vándorcigány tanyát kereszteztünk. Nagyon kedvesek és aranyosak voltak, kaptunk tőlük egy palack hideg ivóvizet. Marasztaltak egy teára, de az unszolásomra végül továbbálltunk. Így történt ez a következő kis falucskában is. Itt már látszott ugyan, hogy van áram, sőt ezen a helyen már házak is voltak, nem csak sátrak, de én mégis úgy voltam vele, hogy menjünk tovább addig a faluig, amit a GPS-en kinéztem, ennél egy fokkal civilizáltabb helyen szerettem volna eltölteni a sziesztánkat.

Ez a falu Yesilöz köyü volt. Akkorka kis hely, hogy éppen hogy van csak dzsámija, de se bolt, se teázóhely… Zita mérges volt rám kicsit, hogy továbbjöttünk miattam, és ezen a ponton úgy éreztem, jogosan.

Yesilöz Köyü – Ebéd egy falusi családnál

Ültünk a dzsámi tövében fáradtan, elgyötörten, és alig volt kajánk. Aztán előjöttek a népek a dzsámijukból, és néhányan ottmaradtak beszélgetni a teraszon. Egyiküket kérdeztem bolt után, mire intett, hogy kövessük. Na, hát lehet, hogy mégis van valami bolt itt ebben az aprócska faluban! Úgy képzeljétek el a helyet, hogy az utcákon – már ha lehet őket annak nevezni – nincs aszfalt, és a házak nagy része sárból van tapasztva. Ez már igazi vidék. Emberünk végül nem bolthoz vezetett minket, hanem egy nagy udvarba, aminek az egyik sarkában ott állt a szépre festett kis háza, benne asszony és egy pici 5 hónapos baba. Pár perccel később előkerült még két másik gyerkőc és két nagyszülő is. Így élnek Atci-ék (ejtsd: Atdzsi) nagycsaládban. Fantasztikus élmény volt velük lenni, noha nem beszéltünk közös nyelvet, csak mutogattunk és próbáltuk megérteni egymást abból a pár szóból, amit már sikerült felszednünk a törökből, de így is nagyon jó volt belelátni egy ilyen vidéki család életébe. Volt egy tisztaszobájuk, és egy nappali, amiből nyílt a konyha-fürdő, és egy kamra. A fal nem volt sík a házban, de szépen ki voltak festve, a bútorokat nem is láttunk, csak kanapékat, és azok is egyszerűek voltak. A ház pici volt, és egyszerű, de volt TV-jük (és végre, ők nem kapcsolták be, végre valakik, akik nem a bekapcsolt TV előtt élnek szociális életet!), és ami durva, hogy mosogatógépük is. A pici babát is nagyon modern bölcsőben ringatták. Az asszony (24 éves) egyedül volt a picivel, amikor megjöttünk a férjével (29), a két nagyobbik gyerek (2 és 3) a nagyszülőknél volt. Az idősebbik kislány aktív volt, és nem félt tőlünk, vele ellentétben a kisfiú csak huncutul vigyorgott, aztán mindig elszégyellte magát, és a nagypapáját, mint egy hegyet megmászva keresett menedéket a furcsa idegenek elől.

Az ebéd főtt padlizsán volt, házi joghurttal, sajttal, tojással, zöldségekkel, kenyérrel és csorbával. Ahogy tálaltak, az se volt semmi, ilyet még nem láttunk, nagyon érdekes volt és nagyon tetszett. Hoztak egy vászonterítőt, amit leterítettek a szoba közepére. Ennek a tetejére(!) jött a kb. 20cm magas asztal, és az asztalra az étel. Leültünk az asztal köré, mindenki a lábára terítette a terítő szélét, és kezdődött a lakoma. Csak a leveshez volt külön tányérja mindenkinek, utána mindenki szedett abból, amihez éppen kedve volt, közös tányérokból. Nagy-nagy élmény volt velük ebédelni, nem csak kulináris, hanem kulturális is. Meg egyáltalán, látni az otthonukat, az életüket. Megköszönni nemigen tudtuk hogyan a hatalmas vendégszeretetük, csak reméltük, hogy legalább fele akkora élmény volt nekik a mi társaságunk, mint nekünk az övék. Búcsúzáskor elkértük a címüket (ami itt: megye, község, személy neve), hogy majd egy google translate-el lefordított, törökül írt képeslapot valahonnan távolról küldjünk nekik.

Atci elmutogatta, hogy a következő faluba nem azon az úton kell menni, amit a GPS jelöl – mert az nem létezik, én sem találtam -, hanem egy másik, hosszabb útvonalon, amiben van „rampa” is, vagyis fölfelé. Volt is bizony, nem is kevés, és nem is gyenge. Hamar ezer méter felett találtuk magunkat, olyan meredek volt, hogy csak tolni bírtuk, azt is nehezen, mert csak úgy ragadtunk a megolvadt aszfaltba. De legalább volt aszfalt, itt már ennek is örülni kell. A felvett szintet, ki nem találjátok, villámgyorsan le is adtuk, majd ismét fölfelé következett, de most már végre az enyhébb fajtából. Fent a kaptató tetején egy falu fogadott minket, itt megálltunk kicsit és a dzsámi udvarában felfrissítettük magunkat a csapnál, illetve megettük a tegnap kapott mini-dinnyéket. Uborka ízük volt.

A következő falu Tepeköy volt, egy völggyel később, szintén egy dombtetőn, 1000m környékén. Megbeszéltük Zitával, hogy ha itt találunk alkalmas helyet rá, befejezzük a napunkat, és tábort verünk valahol. Mondván, hogy inkább hagyjuk abba ma előbb a bringázást, feküdjünk le korán, és induljunk holnap korábban. Hát ez nem sikerült, de nem bántuk meg! :)

Tepeköy – „Hogy vagy? Gyere ide!” – Egy kedves kurd családnál

Már épp szemeztünk a minaret alatti füves placcal, amikor a másik oldalról valaki felénk kiáltott kiváló angolsággal, hogy „How are you?, Where are you from?” (Hogy vagy, honnan jöttél?). Válaszoltunk, mire magyarul szóltak vissza hozzánk: „Hogy vagy? Gyere ide!” – Hát mit lehet erre tenni, persze, hogy odagurultunk.

Sahap családjába csöppentünk bele. Sahap Ankarában él, jól beszél angolul, és most épp hazajött egy hétvégére a családjához a szülőfalujába. 11-en testvérek, rengeteg a felnőtt és a gyerek körülöttünk, mindenki vidám, nagy az élet. Jó végre beszélgetni, és nem csak mutogatni, teljesen jól el tudunk diskurálni angolul. A magyart az egyik testvére beszéli, de csak pár szót tud, vendégmunkás volt nálunk és a németeknél. Sahap-ékról kiderül, hogy kurdok, aminek nagyon megörültünk, mert azt hittük, nem fogunk találkozni kurdokkal, hiszen sajnos nem megyünk DK-Törökországba, ahol nagy számban élnek. Szerencsénkre, mint megtudtuk Sahap-tól, itt ezekben a falvakban is kizárólag kurdok élnek a környéken. Könnyen lehet, hogy Atci-ék is kurdok voltak. Azért örülünk nagyon annak, hogy kurdokkal találkoztunk, mert annyi-annyi rosszat hallottunk a kurdokról a médiákból, illetve olyan emberektől, akik nálunk sokkal okosabbak, mert rengeteget néznek tévét és így jól informáltak arról a rettentő torz és valótlan világról, amit a média eléjük tár, hogy ezek után úgy voltunk vele, hogy jó lenne találkozni kurdokkal is. Mert egyszerűen képtelenek voltunk elhinni azt a sok rosszat, amit a média (esetükben sajnos részben direkt) összehord Róluk. Főleg azok után, hogy Doug – aki járt kurdok lakta törökországi vidékeken – Isztambulban mesélte nekünk, hogy „kurdish people are super nice”. Hát most mi is megtapasztaltuk, tényleg szuper kedvesek, éppoly kedvesek, mint bármely más török, ha nem kedvesebbek… Na, de elég az összehasonlítgatásból és a sztereotípiákból, legyen elég tanulságnak annyi, hogy ha a média egy népcsoportot valamilyennek beállít, a valóságban legtöbbször nem úgy van. Higgyél az utazónak, higgyél annak, aki járt már ott, aki találkozott velük, higgy annak, aki a szemed előtt van! De ne a médiának! Az emberek 99,99% jó arc, ki kevésbé, ki őrülten kedves, de mindenképpen normális, kedves ember, akivel nem lehet bajod egy ilyen utazás során. Viszont ezek az emberek nem izgalmasak a média számára, ezért amit a médián keresztül a különböző országok, népcsoportok, vallások embereiből látni, az a maradék 0,01%, a gyilkos, a tolvaj, a rabló, a terrorista, a rosszember. Persze, hogy sokan azt gondolják, hogy a világ egyes országaiban szörnyű az élet, és gonoszak az emberek. A világ egy sokkal jobb hely annál, mint ahogy az a médiából látszik. Mi ezt ma többszörösen megtapasztaltuk, első kézből.
Sahap-nak nagyon tetszik a Föld körüli kerékpáros nászutazásunk ötlete, szépen lassan adtuk elő az egészet neki, mindig egyre csak meglepődött, ahogy soroltuk neki az országokat, csak várta, hogy mikor lesz vége, de a végén bevallottuk, hogy egy Föld körüli utazásra adtuk a fejünk. Nagyon jó Sahap családja körül lenni, beszélgetni angolul, látni a sok gyermeket, ahogy szaladgálnak, játszanak az állatokkal (egyikük békaőrült), sőt még a nagypapa traktorjával is. Úgy kellett őket lerángatni, hogy be ne indítsák, és ki ne lapítsák vele Sahap autóját! :) Közben annak is örültünk, hogy végre nem csak kézzel-lábbal beszélgettünk, mert Cüneyt óta bizony csak így tudtunk kommunikálni, és most Sahap nem csak a szavainkat értette nagyon, hanem az egész túránk ötletét is. Sokat beszélgettünk a vallásokról is, és az is kiderült, hogy kollégák vagyunk, ő mobilhálózatokkal foglalkozik – és egy éve házas. :) Azt is megtudtuk tőle, hogy ma egész nap kurdok lakta területen bringáztunk, Yarali-tól Kulu-ig bezárólag minden települést kurd családok laknak errefelé.
Miután ilyen jól elvoltunk együtt, mikor szóba került, hogy hogyan szoktunk megszállni, bátorkodtunk a kertben való sátrazás ötletét felvetni, mire persze természetesen azonnal engedélyt kaptunk rá, sőt mi több, egy szobát is felajánlottak. Voltunk olyan szerénytelenek és elfogadtuk az utóbbit, most itt írom a naplómat, mikor Zita már alszik.

Egy kurd esküvőn – Tepeköyben

De nem volt ám még vége a napnak, nem írtam még le mindent, a legjobbat a végére hagytam. Tepeköyben ma egy igazi vidéki, tradicionális kurd esküvő volt, ahová Sahap elvitt minket. Oltári jó volt, hatalmas élmény! Fiúk-lányok külön két nagy körben táncoltak, izgalmas, érdekes zenére – leírni nem tudom, nézzétek meg a videót. Ami tetszett, hogy itt sem adtak a külsőségekre, már ami a helyszínt illeti. A falu közepén, egy téren táncolt mindenki a porban, nem volt feldíszítve nagyon semmi, csak egy kis színpad volt a zenekarnak, és a közeli házaknál osztották a teát, üdítőt, mogyorót. Le lehetett ülni székekre, és egy-egy srác mindig járt körbe a teával, cukorral. Középen pedig ment a nagy tánc. Ez most sokkal jobban tetszett, mint az Edirnei, be is álltunk mind a ketten Zitával táncolni. Én csak kicsit, mert ügyetlen is voltam, meg viátnámi papucsban is, de amíg táncoltam, azt élveztem. A kisujjunkat összeakasztva alkottunk félkört, így roptuk a srácokkal. Mivel ugye iszlám esküvőről volt szó, senki nem ivott egy korty alkoholt sem, nem is láttunk piát, csak teát, vizet és gyümölcslevet. Mégis mindenki oltári jól érezte magát és nagyon jó volt a hangulat. Érdekes motívumai voltak az esküvőnek, de ahhoz már túl késő van, hogy ilyeneket részletezzek… Nézzétek meg a videót, azt talán többet mondd ezer szónál.

Kitaláltam, hogy mialatt Törökországban vagyunk, összeállítok egy kis török utazó kéziszótárt, ami kint lesz a honlapon is. Illetve össze fogjuk írni, hogy mik azok a dolgok, amelyek nagyon tetszenek más kultúrákban, hogy aztán ezeket, ha hazaértünk, bevezessük a saját életünkbe, otthonunkba is. Mert bőven van mit tanulni másoktól.
Na egy dolgot még leírok, aztán alszom: Miközben Zita ropta a csajokkal (nagyon élvezte, meg se próbáltam hazarángatni), beszélgettem Sahap-al a házasságról. Elmondta, hogy itt Törökországban sose költöznek össze az emberek esküvő előtt, hogy „kipróbálják, hogy működik-e együtt”, mielőtt összeházasodnak, mégis alig van válás, és boldogok a családok. Sokkal kevesebb itt a válás, mint a „modern” nyugati országokban. Én a barátaimtól kisebb agymosást kaptam a legénybúcsún, hogy nagyon bátor, sőt vakmerő vagyok, hogy ezt így gondoltam Zitával (nem költöztünk össze esküvő előtt), de én továbbra is úgy gondolom, hogy ahol mind a két félnek van erős értékrendje, ahol mindkét oldalról van igazi elhatározás, és szeretet, ott lesz szép rendes család is. Persze, csiszolódás is van, sőt lemondás, türelem és kitartás is kell a dologhoz, nem is kevés, na de hát kérem, ez az élet! Lényeg a lényeg, jó volt megerősítést kapni Sahap-tól, hogy nem mi vagyunk a hülyék, és lehet, hogy nem csak az új keletű – talán a fogyasztói társadalomból kitanult – „kipróbálom, ha nem tetszik, eldobom, aztán újat keresek” elv lehet a nyerő a párválasztásban.