Nászút a Föld körül

Noor Ali, Bublo és Humayun

Noor Ali-ék lakása egy kétszobás történet volt, egy tágas nappalival, ami igazából csak egy nagy térből, egy kis asztalból és néhány fotelból állt. Innen nyílt egy takaros kis konyhasarok, ahol tudtunk főzni. A hálószobából pedig egy fürdőszobába lehetett belépni, forró vizes zuhannyal. Mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit vártunk, és ezeket a dolgokat nagyon tudtuk élvezni. Ráadásul, mint megtudtuk, „egyedül” leszünk itt, mert ez a lakás csak egy vendéglakás a családtagoknak, barátoknak, de Noor Ali és a testvérei nem itt laknak. Noor Ali-nak a testvére és az unokatestvére is velünk lógott a Lahore-ben eltöltött egy hét (2012. január 16-22.) alatt, ők voltak Noor [Bublo] Hassan, és Humayun. Hogy melyik volt a tesó és melyik az unokatesó, azt mindig összekevertem, de ez nem is lényeg, mert ők hárman olyanok, mint valami ősi jó barátok, mindig együtt, nagyon szeretik egymást és folyamatosan nevetnek, viccelődnek egymással.

Még az érkezésünk estéjén Noor Ali készített nekünk egy tradicionális pnjabi eledelt, chicken kuna-t, vagyis egy nagy cserépedényben csirkét, finom szafttal. Ezt non-al, vagyis vékony, puha, szezámmagos kenyérrel fogyasztottuk, és nagyon finom vacsora volt, annak ellenére, hogy Noor Ali most készítette életében először. Vicces volt, ahogy a főzésnek kb. a teljes időtartama alatt telefonos konferenciába volt kötve a fél családjával, és urduul-angolul beszélgettek. A chicken kuna (urduul Kuna Gost) nagy cserépedényben készül a tűzhelyen, ezáltal egyszerre sül és fő a csirke, aminek az otthoninál jóval több részét felhasználják itt, és a csontok is mind-mind benne maradnak a főzésnél, szóval a vacsoránál kicsit résen kellett lennünk, mintha csak halat ettünk volna, oda kellett figyelni a csontokra. Ennek ellenére igen jót vacsoráztunk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Aztán a ház macskái is igen boldogak lettek a kapott csontoktól… :)

Feltöltés Noor Ali munkahelyén

Reggel értünk jött Noor Ali és Humayun, elvittek minket Noor Ali egyik munkahelyére, az SRS-be, ahol vezető mérnökként energiatakarékos világítási megoldásokat, napcellás, és szélturbinás rendszereket ad el, épít meg, és üzemeltet. Noor Ali másfél éve végezte el az egyetemet, és még az államvizsgája előtt jelentkezett erre az állásra. Az interjú napján szakadt az eső, de őt ez nem érdekelte, nem rakatta át az interjú időpontját, hanem az esőben odamotorozott az interjúra. Amikor meglátták elázva, megtetszett a főnökeinek, hogy még esőben is elment az interjúra és felvették. Ezt nagyon jól tették, mert Noor Ali igen jó munkaerő, mutogatott fényképeket a projectjeiről, sok üzemben kivitelezte már nagyban a szoláros vízmelegítő rendszereket és napcellákat is installált már nem egyet, de a kedvenc területe az energiatakarékos világítási rendszerek. El is hiszem, hogy ez megy neki, mert elég jó lehet meggyőzni a vállalatokat, hogy cseréljék le a világítást olyan 4. generációs lámpákra, amelyek már 2-3 év után visszahozzák az árukat, mert majd egy nagyságrenddel kevesebbet fogyasztanak, és magasabb az élettartamuk. (Persze nem ezzel fogjuk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de az egy másik tészta…) Láttuk Noor Ali-t munka közben, igazi megszállott őrült, mondtam is neki, hogy nagyon szerencsés azért, mert így szereti amit csinál, a munkáját. Aminek ráadásul többé-kevésbé még értelmét is látom a Földön élő biológiai közösség – értsd összes faj, állat és növény – javát nézve. (De ismétlem, közel sem ez a megváltás, csak épp jobb, mint egy autógyárban dolgozni) És akkor még nem is meséltem Noor Ali legújabb megaproject-jéről, aminek az egyik nagy szakaszát ottlétünk alatt zárta le. :) Erről viszont később, mert megérdemel egy bekezdésnél többet. Most ott tartottunk, hogy elmotoroztunk Noor Ali munkahelyére, ahol ő kiküldte e-mailben vagy 50 médiacsoportnak a meghívót a másnap eljövendő „sajtótájékoztatónkhoz”, mialatt mi feltöltöttünk néhány bejegyzést a honlapra. Ekkor történt, hogy kicsúsztunk az időből, és az aznapi bejegyzés nem délben (otthoni idő szerint reggel 8-kor), hanem egy-két órával később jelent meg. Megismerkedtünk Noor Ali főnökével is, aki egy igazi világot járt figura.

Ezzel már majdnem elment az egész napunk, de a legfontosabbat nem felejtettük el, amivel igazából kezdeni akartunk, de aztán az iroda jobban útba esett. Ez pedig a fogászat volt. Ugyanis Karimabad óta húzodott ez a dolog. Úgy akartuk, hogy amint megérkezünk Iszlámábádba, ott elmegyünk dokihoz, és újra megnézetem a fogamat, és kitaláljuk mi legyen vele, hiszen az, hogy az antibiotikum (vagy a spirituális gyógyító, a jó ég tudja, melyik…:D) levitte a gyulladásomat, azzal a probléma gyökerét nem oldottuk még meg. Igazából most, hogy visszaemlékszem, el is mentünk egyszer egy kórházba Iszlámábádban, de ott épp sztrájkoltak a dokik a betegek egyenlőségért, ezért nem kaptunk kezelést, aztán pedig nem is maradt időnk visszamenni. Pakisztánban akinek pénze és hatalma van, az a dokikhoz is előbb be tud jutni, viszont így azok a betegek, akik szegények, a váróteremben hallhatnak meg, és ez nem tetszett az orvosoknak.

A fogorvosnál

Itt Lahore-ban Humayun-al egy zsúfolt bazáron keresztül hajtottunk a szűk, koszos, mindennel teli utcákon, míg megérkeztünk egy fogászhoz. Hát nem épp így képzeltem egy fogászatot, és nem épp ezen a helyen, de úgy voltam vele, hogy ám legyen, egy diagnózis talán még nem fog fájni. Azt már belépéskor tudtam, hogy itt semmiféle beavatkozást nem fogok hagyni, mert ahogy ez a rendelő kinézett… :) Először is nem volt áram, így generátor híján világítás sem. A doki a mobiltelefonjával világított bele a számba, és furcsa, de a röntgenképeimet is így nézte meg (ezek még otthonról, illetve Aliabadból valók voltak), pedig odakint még világos volt. Sokáig kellett magyaráznom, hogy miért vagyok itt, ha nincs tünetem, de végül csak megértette. Azt mondta, a fog újra gyökérkezelése akár 3-4 hetet is igénybe vehet, és 35% az esélye, hogy megmarad a fog. Ezek után arra a konszenzusra jutottunk, hogy nem szabad most bántani a fogat, ha nincs fájdalom, se gyulladás, viszont ha újra előjön, akkor kihuzatjuk amint lehet, és ha ez nem lehetséges azonnal, mert nincs közelben doki, akkor újra elkezdek gyógyszert szedni, ha olyan őrjítő a fájdalom, hogy azt nem lehet elviselni. Egyébként magamtól is ugyanerre a megoldásra jutottam, de így, hogy egy fogorvos is megerősített benne, mindjárt jobb érzés volt egy kicsit.

Négy tévéinterjú – Egy óra helyett egy nap alatt

Na, és akkor most térjünk rá a másnapi interjúkra. Végül négy TV jött el hozzánk, és először bent a nagy nappaliban kezdték el felállítani a kis mobil stúdiójukat, aminek nagyon örültünk, mert így aztán végképp kényelmes volt nekünk. Persze hamar rájöttek, hogy inkább menjünk le az udvarra, szóval végül mégis cipelhettük le a bringákat. Vastagon állt rajtuk a mocsok, de úgy voltunk ezzel, hogy maradjanak csak így, pár méternél többet úgy sem fogunk tekerni velük, és így legalább valósághű a dolog. A pár méter meg is lett, ha harmincszor nem mentünk el egymás mellett fel-le a kocsibejárón, akkor egyszer sem. Az első interjú után nem érkezett még meg rögtön a második TV társaság, ezért vihettük fel a bringákat, majd pár perccel később újra le, és kezdődhetett az egész elölről, aztán megérkezett a harmadik TV, hál isten még azelőtt, hogy az előző befejezte volna, így amint befejeztük a második interjút, kezdhettük a következőt, sőt igazából a kettő kicsit egybe is folyt. Közben fotózás is volt egy újságnak, és ezeket a képeket még ott íziben megkaphattuk a profi fotóstól, aminek örültünk. A harmadik interjúban a riporternő nagyon jókat kérdezett, és végre az én angolom sem akadozott úgy, ahogy sokszor szokott, elégedett voltam a válaszaimmal, sok jót meséltem az utunkról, a világról és az emberekről, a baj csak az volt, hogy közben tudtam, a mondataimnak kb. a negyede ha bekerül az adásba, akkor már sokat mondtam, hiszen az egész riport nem lesz több 3 percnél – ezt már előre tudtuk, mert megkérdeztük és megmondták. Persze úgy voltam vele, hogy mindegy, ez van, örüljek, hogy elmondhatom a mondókámat és benne leszek a TV-ben egy pozitív történettel. Próbáltuk azzal vígasztalni magunkat Zitával, hogy lehet, hogy ez a nap most nekünk úgy ahogy van elmegy ezzel, és nagyon lefáradunk, de az az 1-2 perc a TV előtt nem két embernek fog szólni, hanem talán több milliónak, vagy több tíz milliónak (Pakisztán lakossága 180 millió, Lahore 10 millió fős), és ha csak egy millió embernek szerzünk 1-1 jó percet a napjában, az már több, mint kétszer 24 óra, tehát ha összességében nézzük a dolgot, akkor megérte. Pláne, ha ne adj isten valamelyik csatorna benne hagyja az adásában a fenntarthatóságról papolt mondatainkat, és ez megakad egy-két Géza fejében, elkezd gondolkodni, olvasni, cselekedni… Akkor végképp megérte! Ez így leírva szépen hangzik, de így is érezni nem volt olyan könnyű, amikor már három-négy órája folyamatosan ugráltattak minket a TV-sek, és ezen idő nagyrészében leginkább az udvaron kellett fel-le bringáznunk, amitől csak cirkuszi majomnak éreztük magunkat. Kicsit azt éreztük, hogy igazán nem ránk kíváncsiak, nem a mondandónkra, hanem csak egy rövid, izgalmas, színes történet kell nekik, amire a legjobb téma a kerékpárunk, s nem mi, vagy amit közölni szeretnénk. Persze ez csak részben igaz, de ha órák óta csak azt kérik tőled, hogy biciklizz fel s alá, amíg ők kameráznak, akkor hajlamos vagy borúsabban látni a dolgokat. Zita ki is borult kicsit a harmadik interjú végére, úgy szóltak énrám, hogy vidítsam fel, mert azt hitték, hogy én vidámabb vagyok, pedig sokkal nem voltam jobban, csupán rajtam nem látni azonnal, ha rossz a kedvem. Tekintve, hogy nem tartom állandóan csukva a számat (Mert az egyik felmenőmtől nagy fogakat a másiktól meg kis szájüreget örököltem – legalábbis a fogszabályzós anno így magyarázta ki.), úgy látszik, mintha mindig mosolyognék, és ez lehet, hogy egy öngerjesztő folyamat, mert ha azt hiszik, mosolygok, mások is mosolyognak rám, vagy legalábbis pozitívan kezelnek, amitől a végén aztán tényleg mosolyogni fogok. :) Végül persze Zita arcára is sikerült visszavarázsolnunk a mosolyt, persze az már csak valamiféle „inkább nevetek, mint sírok” dolog volt.

Negyediknek az ARY News jött, velük már találkoztunk Iszlámábádban de ez most egy másik banda volt, de ugyanolyan jó fejek voltak, és talán leadhatták már nekik a drótot, vagy egyszerűen csak ennyire értelmesek voltak, de vágták a helyzetet, ő velük voltunk megint a legelégedettebbek. A fickó gyors volt, közvetlen, vidám, és nem ugráltatott minket annyit, csak feltette a kérdéseit, mi megválaszoltuk, és már végeztünk is, még néhány felvételen kívüli baráti mondatot váltottunk, aztán már pakolhattuk fel a bringákat.

Egy számomra szakmailag nagyon érdekes dolgot láttam az interjúk alatt. Talán a második csatornánál, már nem tudom, a társaság nevét, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy livestream nyomták fel a netre az adást, és ezt egy spéci hátizsákba szerelt célhardveren keresztül vitték véghez. Engem a hátizsák tetejébe szerelt kb. egy tucat USB-s mobilnetes 3G-stick fogott meg igazán.  Ezekkel oldották meg a kommunikációt a főhadiszállás felé. USB hosszabbító kábelen keresztül voltak kivezetve a hátizsák tetejébe, és amikor megláttam a sok kis mobil eszközt, nem akartam hinni a szememnek. Sajnos semmi többet nem sikerült megtudnom a megoldásról, mert a stábban nem volt olyan műszakis, aki tudta volna a kérdéseimre a válaszokat, pedig kíváncsi lettem volna, mennyi összsávszélességet tudnak így elérni, és milyen protokollal, milyen rétegen osztják szét a forgalmat a csatornák között. Bár, ahogy most elkezdtem gondolkodni, rájöttem a válaszok egy részére magamtól is, na de ne szakmázzunk! :)

Ja, és az interjúkat megint nem kaptuk meg, csak az City42-ét, de ezen már nem is izgattuk magunkat, kár lett volna az energiáért. Szóval íme, a City42 interjúja:

Csornidebácsáááá Barátom!

Az interjús napunk végén Noor Ali-ékk elvittek minket pizzázni. Ez nem épp egy helyi módja a vacsorázásnak, de szégyen vagy sem, 7 hónapi utazás után egy jó pizza az, ami igazán fel tud minket vidítani. A bevásárlóközpont viszont még mindig nem az a hely, ahová visszavágynánk, ám ezt Noor Ali-ék nem tudták, így végül egy modern bevásárló utcában kötöttünk ki. Noor Hassan szerint ez egy gyönyörű hely, de számunkra nagyon-nagyon messze van a gyönyörűtől, egyáltalán, a mi fogalomtárunkban nem kerülhet egymás mellé a gyönyörű és a bevásárlóközpont, na de hát mindegy, próbáltunk nem a fogyasztói kultúra küldötte jelekre figyelni, hanem a barátainkra koncentrálni. Ezek hárman egymást csak „csornidebácsá”-nak szólítják, és az interjú alatt engem is megkörnyékeztek ezzel az őrülettel, hogy hívjam őket így. Tették ezt úgy, hogy közben látszott, hogy szeretik egymást, és csak ugratásból mondogatják ezt egymásnak, ezért végül kötélnek álltam, és megtanultam a cifra szót használni rájuk, amitől aztán olyan nagyon vidámak lettek, hogy mi Zitával már nagyon kíváncsiak lettünk arra, hogy mit is jelenthet ez a „csornidebácsá”. Először azt mondták, hogy „ember, nagy bajusszal”, aztán ebből valahogy a tolvajig jutottunk, majd amikor kicsit tovább szofisztikáztuk a történetet, kiderült, hogy valójában „szív-tolvajt” jelent, tehát magyarra valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „szívtipró”. Habár valószínű ennél negatívabb a jelentése, mert amikor Gandhi-ra mondtam, hogy „csornidebácsá”, akkor gyorsan elhallgattatott a triumvirátus, és meg kellett ígérnem, hogy többet ilyet nem mondok Gandhi-ra. :) Szóval számunkra csak Noor Ali, Humayun, és Noor Hassan maradtak a „csornidebácsá”-k. Ez a szó egyébként az ő Multan-ból való, helyi nyelvükön van, ami se nem urdu, se punjabi, hanem egy harmadik, helyi nyelv, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem.

Egyszer élsz, mire vársz? Mosolyogj!

Hazafelé a motoron Humayun és Noor Hassan közé kerültem (Zita Noor Ali mögött ült egy másik motoron), és megtudtam, hogy miért ennyire nagyon hülye ez a Noor Hassan. Mert a srác annyit hülyéskedett folyamatosan egész nap a fivéreivel, hogy az már nekem is sok volt. Noor Hassan elmondta, hogy bár mindig vidámak amikor együtt vannak, most azért marhul különösen sokat, hogy feledtessen egy nagy bánatot Humayun-al. Humayun-nak nemrég hunyt el a 4 hónapos kisfia. A részleteket nem tudom, ők úgy mondták, hogy „lyuk volt a szívén”, tehát valószínű születésétől fogva beteg volt a kisfiú. Humayun-on nem sokszor látszott, hogy megviselt lenne, és ez talán valóban annak köszönhető, hogy amíg itt van Lahore-ban a tanulmányai miatt, ha nem az egyetemen tanul, akkor folyamatosan Noor Ali-val és/vagy Noor Hassan-al vannak együtt, akikkel nem csak, hogy rokonok, hanem országos jóbarátok is. Rengeteget nevettünk együtt ezzel a három lükével, és nagyon megszerettük őket.

Noor Hassan alapelve, hogy nem azért születtünk erre a világra, hogy rossz dolgokkal töltsük az időnket, egy életünk van, és azt ki kell élvezni, nincs idő haragra, vagy bánatra. Leírva talán közhelyes, de ott kettőjük között Lahore hűvös sugárútjain hasítva valóságos volt, és éreztem, hogy ők tényleg ilyenek.