Nászút a Föld körül

Nagy pillanat volt átgurulni az utazásunk 15 országába. Igazából India az első olyan ország, ami igazán vonzott minket, ahová el szerettük volna jutni. De pontosan tudtuk, hogy az idáig tartó út és annak országai is éppoly gyönyörűek lehetnek, mint maga India, ezért jöttünk biciklivel, s nem repülővel. Biciklivel az érkezés is izgalmasabb volt a Wagha-borderen:

Amritsar-ba nem volt egyszerű megérkezni a fekvőbringákkal, noha a Lahore-i menet után ezen a mindössze másfél milliós városon jóval könnyebb volt átjutni. A forgalom egyre fokozódott a GT-Road-on, és mire beértünk a központba, már igazi őrületet alkottak az úton a motorosok, az autósok és a kerékpáros riksások. Utóbbit ekkor láttunk először. Az igazi nehézség akkor jött, amikor a GT Road-ról lekanyarodtunk és egy vasúti felüljárón kellett átkelnünk. Az út itt beszűkült és az itteni „szabályoknak” megfelelően mindenki jobbról balról bevágott elénk, miközben mi próbáltunk fölfelé araszolni a megpakolt fekvőbringákkal ebben az őrületben. Akárhogy is, de végül feljutottunk, és innen már csak egy kapun kellett átkelni (mint azt később megtudtuk, ekkor érkeztünk meg a régi városrészbe), majd néhány szűkebb, de már kevésbé zsúfolt utcán végighajtani, hogy megérkezzünk. Működik ez az őrült forgalom, csak hozzá kell szokni!

A zarándokszálló a Golden Temple-nél

A Golden Temple-t néztünk ki maradásnak, mert az útikönyv is írta, hogy van rá lehetőség, hogy itt szálljunk meg „donation”, vagyis adományozásos alapon, illetve Couchsurfing-en is kaptunk néhány „most sajnos nem érek rá, de menjetek a Golden Temple-be, mert az is jó hely” választ. És valóban jó volt! Bár pár percbe beletelt, mire megtaláltuk a helyet, ahol a tömegszállás van, de a helyiek mind sorra útbaigazítottak, miután mondtuk, hogy nekik hogy Golden Temple és mutattuk az alvás egyezményes nemzetközi jelét. Egészen egy olyan szobáig vezettek minket, ahol rengeteg külföldi turista szállt meg, egy hosszú helyiségben, egymásnak tolt ágyakon. Ez a látvány engem elsőre kicsit sokkolt, mert már rég láttam ilyen helyet, és nem nagyon vágytam egy csomó másik ember között megszállni, de aztán megbarátkoztam a gondolattal, és végül nem is volt olyan rossz, sőt… Mondom ezt annak ellenére, hogy első este csak a földön kaptunk helyet. Második nap reggel már felszabadult néhány ágy a hosszú helyiségből nyíló, 3-4 ágyas szobák egyikében. Ekkora már lakatot is szereztünk a bazársorról, így be tudtuk zárni az értékeinket egy szekrénybe. A bringák az előtérben maradtak, ahol mindig volt egy-két Sikh önkéntes őrködni, na és két szoba is abba a helyiségbe nyílt, ezért nagyon nem aggódtunk a cuccokért, a táskákat is rajtuk hagytuk, igaz azokban nem sok cucc maradt, csak néhány ruha, a matracok és a sátor. Ezen a helyen mosni is tudtunk, és tisztított víz is volt, igaz, ezt a vizet aztán még a mi saját szűrőnkkel is megszűrtük.

Na és akkor jöjjön végre valami izgalmas is, a Golden Temple és a sikh-ek története. Szóval Amritsar fő nevezetéssége ez a Golden Temple, vagyis arany templom, ami a sikh-ek legszentebb helye, egyben legnagyobb zarándokhelye is. Ezzel először akkor szembesültünk, amikor kimentünk az épületünk udvarába éjjel, hogy azon átkelve eljussunk a mosdóig, ami az épület túloldalán volt. Az udvar telis tele volt pokrócokban alvó turbános emberekkel, éppen csak egy kis sáv maradt középen, ahol át tudtunk jutni a WC-kig. Ezek sikh zarándokok voltak, vagy legalábbis hívők. Ebben az épületben egyébként szobák is voltak, több szinten, ezek mindegyike az udvarra néző teraszokra nyílt, de ezekben mind sikh-ek laktak, és ha jól tudom, egy szobát (vagy ágyat) mindenki csak egy napra kaphatott meg. Mi külföldiek a már említett elkülönített részünkben voltunk, ami csak nekünk volt, és ami szintén adományozásos alapon működött. Ott laktál amennyi jól esik (az útikönyv említett ugyan egy max. 3 napos limitet, de mi a helyszínen ilyenről nem hallottunk), aztán a végén adtál adományt, annyit, amennyit gondoltál.

A Golden Temple

A templom komplexuma pedig pontosan az épületünk bejáratával szemben volt. Ha kimentünk a kapun szemben egy hosszú sétány és egy nagy fehér kapu túloldalán egy nagy, díszesen fénylő aranyszínű épületet láttunk.

Ez éjjel-nappal így nézett ki, mert éjszaka megvilágították négy oldalról sárga fénnyel, nappal pedig mindig sütött a nap, így a napfényben még inkább aranylott a templom. Ami egy téglalap (sőt talán négyzet…?) alakú mesterséges tó („tank” ahogy az angol mondja) közepén van. Ezt először nem akartam elhinni, amikor még Pakisztánból a GPS kijelzőjén néztem, mert az OpenStreetMap néha mutat furcsaságokat a vízrajzzal, pl. Iszlámábádban egy egész alszektort tónak mutatott utcákkal, pedig nem csináltak Velencét abból a városrészből. Aztán amikor utána olvastam az útikönyvben, rájöttem, hogy ezúttal nincs tévedés, a Golden Temple valóban egy tó közepén van. Ennek a legenda szerint az a története, hogy volt egyszer egy leány, akit az apja büntetésből egy nyomorékhoz adott hozzá, akit az újdonsült asszony aztán a fején egy kosárban hordozott. Egyszer aztán, amikor megálltak pihenni, az asszony elment élelemért, miközben a nyomoréknak látomása lett, ami után megkérte a szolgálólányt, hogy segítse őt megfürdeni a tóban. Mire a feleség visszaért, már egy daliás, kigyúrt férfiút talált a helyszínen, akit először meggyanúsított a férje meggyilkolásával… Az információs tábla tovább nem folytatta a történetet, de mindenki kitalálta, hogy a tónak varázsereje van, így lett szent hely, a Sikh-ek zarándokhelye. A sikh-ek megfürdenek benne, sőt még haza is visznek a vízből. A város is innen kapta a nevét: az Amrit Sarovar azt jelenti, a nektár medencéje, ebből lett az Amritsar.

A szakállas, turbános, kardos hinduk: A Sikh-ek!

A Sikh-ek (Ejtsd: Szik) pedig egy hindu csoport, akik arra specializálódtak, hogy megvédjék az embereket a muszlim „támadásaitól”. Persze ez már csak történelem, de régen valóban ez is volt a szerepük. Ha turbános embert látsz Indiában, akkor az biztos, hogy Sikh, és biztos, hogy jó arc. Bár utóbbi valószínű elmondható az összes vallását gyakorló Indiaira, legyen hindu vagy Sikh, vagy akármi… Na, szóval a sikh-ek turbánban járnak, és egy kardot viselnek az oldalukon, vagy legalább egy kisebb tőrt. Ez a két legfőbb jelképük, de van még másik három is, amiből… Majdnem azt írtam, hogy hármat, de nem, mert csak kettőt felejtettem el. Hogyan is mehetne ki a fejemből a szakáll, és a bajusz! A sikh-ek nem borotválkoznak, ezért elképesztően néznek ki! Eddig volt, hogy előítéletből a sötét bőr miatt elsőre nem volt minden ember számomra szimpatikus a szubkontinensen, és ez tudtam, hogy nem helyes, és zavart is hogy így van, de mégis, ezt éreztem. Na de ez a sikh-ekre nem volt igaz! Olyan fizimiskájuk van a sikh embereknek, hogy azt nem lehet nem szeretni. Mintha az ezeregy éjszaka mesekönyvéből szalajtották volna őket, fantasztikusak a turbánnal meg a nagy szakállukkal és bajszukkal. Rengeteget mulattunk rajtuk Zitával, persze csak a jó értelemben, soha nem nevettük ki őket, inkább őrültünk nekik, hogy micsoda figurák. Úgy tudnak mosolyogni a nagy szakállukkal a turbánjuk alatt, hogy az valami elképesztő. Szóval édes figurák ezek a sikh-ek, és mondanom sem kell, hogy akikkel találkoztunk, mind egytől egyig nagyon jó fej is volt.

Egy turbánnal a fejemen asszimilálódom

A szobánkban találtunk több szekrényt is, ami nem volt lezárva, és ezek egyikében találtunk néhány holmit. Az egyik polcon volt egy magyar reklámszatyor, benne már félig megromlott ételmaradékokkal, és ugyanitt találtunk egy hosszú, narancssárga anyagot, pontosan olyant, amilyenből a turbánjuk is volt a Sikh-eknek. Zita erre gondolt egyet, én meg helyeseltem az ötletét, így pár perc múlva már az őrünk fonta is befelé a fejemet:

Látnotok kellett volna a fickó fejét, ahogy először tartotta a feje előtt az anyagot, és gondolkodott, hogy akkor hogyan is kezdje? :) A végén még egy kis tűszerű valamit is előkapott a ruhájából, és szépen megigazgatta a turbánom, hogy pöpecül álljon. Ezek után nem volt mese, egész nap rajtam volt, és ezt nem bánták a sikh-ek, az ilyesmi nem zavarja őket, nagyon nyitottak, ez mindenben megnyilvánult, leginkább abban, hogy minket, turistákat a világ minden részéről vallásunktól, állampolgárságunktól függetlenül pontosan úgy kezeltek, mintha csak a sikh testvéreik lettünk volna. Szóval egész nap hordtam a turbánt, ám a nap végére ezt én magam viszont már kezdtem bánni, mert szokatlan volt, hogy valami van a fejemen, sőt még a fülemen is és ilyen szoros. Mindez olyankor, amikor napközben igen jó idő van és nincs szükség sapkára. Szóval a nap végén félig keserűen, félig megkönnyebbülve, de megkértem Zitát, hogy bontsa le a fejemről a turbánt. Végül aztán rájöttünk, hogy nem letekerni kell, hanem levenni a fejemről. Ugyan a sikh-ek mindig újra betekerik a fejüket, de mivel én ezt nem tudom, hogyan kell, csak egyszerűen lehúztam a fejemről a turbánt, mint egy sapkát. Ez mondjuk nem volt olyan könnyű, mert a füleim alig fértek ki, de miután leműtöttem magamról a narancssárga csodát, az olyat jól megtartotta a formáját, hogy még másnap reggel is fel tudtam venni – persze ennek a füleim ismét nem örültek, de Zita annál inkább, mert turbánban különösen tetszettem neki. :) Mik derülnek ki… Még jó, hogy ekkora nászútra kerekedtünk, különben sose tudtam volna meg, hogy turbánban még inkább bejövök a feleségemnek! :D

Szóval másnap ismét megkaphattam a sikh barátainktól a dicséreteket, hogy milyen szép turbánom van. Azért ez tök jófejség részükről, hogy nem azt mondják, hogy „Mit csinálsz Géza, miért hordasz turbánt, nem is idevalósi vagy, nem is vagy sikh…”, hanem azt, hogy „Nice turban!” :) Egy szó, mint száz, nagyon bírtuk a sikh-eket, és volt is miért szeretni őket – nem csak a turbánjaik és a fenomenális szakállviseletük miatt. Apropó, Szakáll barátom, ha olvasod, sokat gondoltunk Rád! :) Sose hittem volna, hogy még Neked is van hová fejlődnöd szakáll terén! Nézd ezeket a Sikh-eket, hát nem őrület!? :) Ahogy mosolyogtak a szakálluk alatt, mindig Te jutottál az eszünkbe! (Azt hiszem, kitaláltátok, melyik jellemzőjéről kapta a becenevét Szakáll barátom…)

Mezítlábas étkezések a Golden Temple étkezdéjében

Na, még egy dolgot elmesélek, aztán mára vége, mert Zita már itt alszik mellettem. Ami azért rossz, mert én vagyok a „kiskályha” az ágyban, és mellette kellene, hogy legyek a hálózsákban, hogy ne fázzon, na meg azért is, mert sok vallási részletet csak ő tud, de ezért ma már nem fogom felkelteni. De azt még nélküle is el tudom mesélni, hogy milyen jókat ettünk a sikh canteen-ban. Ez is a Golden Temple komplexumban van, méghozzá közvetlen a mi bejáratunk mellett. Az egész komplexumba csak fedett hajjal és mezítláb lehet bemenni. Ez utóbbi elsőre kicsit merésznek tűnt számunkra, de aztán túltettük magunkat rajta, és számtalan mezítlábas látogatást tettünk a templom körül. Ez a mezítlábazás nem lett volna baj, ha nem épp január van, ami itt is a leghidegebb hónap, igaz 10 fok alá azért csak éjszaka megy be a hőmérséklet, de akkor is, egy kilenc órás vacsora azért nem olyan finom mezítláb a kövön. :) Persze ez soha semmitől nem tartott vissza minket, mentünk mi mindig, csak épp ez a mezítlábazás annyira nem esett mindig jól, de elfogadtuk, hogy a buli része. Szóval ez a menza, vagy nem is tudom, minek nevezzem, szintén oltári volt. Mondjuk talán nagyipari étkeztetésnek. Az útikönyv szerint itt ki tudnak szolgálni étellel egy nap 40 ezer zarándokot, és ezt el is tudom hinni. Állítólag még csápáti készítő gép is van, bár igaz, ez utóbbit nem láttuk, de sok más érdekeset igen, pl. nézzétek ezt a bácsit, ahogy hagymát vág:

Hát nem óriási, ahogy oda se néz a hagymára, csak szeli, szeli, és közben minket les. Ez hagyján, de közben még hagymát is cserél, és akkor sem néz le! :) Egyébként az ilyen felvételekkor és a fotóknál is, előtte mindig engedélyt kérünk az alanytól. Szóval nagyüzemben ment az alapanyagok előkészítése, egy korláttal elválasztott kis területen pucolták, vágták, aprították az önkéntesek a zöldségeket. Az egyik délelőtt Zita is beállt répát szelni, amíg én naplót írtam. Nekem sajnos végül nem maradt ilyesmire érkezésem, pedig jó muri lett volna. Na, de térjünk vissza az étkezésre. Az egész úgy megy, hogy beállsz a sorba, már ha van, mert ha így off-season-ba mész, mint mi, és nem ebédidőben állítasz oda, simán előfordulhat, hogy nincs sor. Szóval odamész, kapsz egy négy részre osztott fém tányért, majd egy csajkát és egy kiskanalat, és követed a tömeget. Két csarnok van, egy földszinti és egy emeleti, nekünk mindig csak az egyik volt nyitva, de nyáron valószínű megy mind a kettő nagyüzemben. Bár az is lehet, hogy csak én gondolom, hogy nyáron többen vannak… Na, a lényeg, hogy ebben a csarnokban sávokban le van terítve egy vékony pokrócszerű valami, amire sorban leülnek az emberek a tányérjukkal és a csajkájukkal. Jön egy szakállas turbános egy vödörrel és tölt mindenkinek vizet. Aztán jön egy másik egy vödörrel és egy merőkanállal és mer neked zöld, sárga, barna, vagy fehér trutyit. Még egy muki van, aki egy kosárral jön, ő osztja a csápátit, amit két, az ég felé tartott tenyérrel szabad és kell elfogadni. Ha ez megvan, akkor beleejt két csápátit. Gondolom azért ejti, mert ez a hagyomány, és azért ez a hagyomány, hogy ne fertőzhesd meg semmivel az érintéseddel az ételt osztó személyt, hogy aztán az se másokat. Nekem egyszer tele volt az egyik kezem valamivel és csak egy kezemet tartottam a kenyérért, mire a kosaras turbános és egy mellettem ülő is figyelmeztetett, hogy „two hands” – két kézzel! Még jó, hogy ekkor még nem volt rajtam a turbán! :) Na, szóval van csápátid, van vized, és van két vagy három féle trutyid. Igazából nem illene őket trutyinak nevezni, mert legtöbbjük nagyon finom volt, és szerettük őket. A zöld az dáll volt, méghozzá egy olyan fajta, ami ízben nagyon hasonlított az otthoni lencsefőzelékre, ezért nagyon szerettem. A fehér az egy valamiféle rizses kása volt, de cukorral, ezért nagyon édes volt, így az Zita kedvence lett hamar, illetve remek volt a csípős után. Mert ezt leszámítva mindegyik másik étel csípős volt.

Igaz, nem annyira, hogy azt ne lehessen kibírni, de mindig égő szájjal és ajkakkal jöttünk ki a csarnokból. A sárga és a barna színű étel mindig valami vegyes zöldséges történet volt, ezek is finomak voltak, habár ezekért annyira nem rajongtunk. Repetát is lehetett kérni, ezért mindig lestük, hogy mikor jönnek újra a vödrökkel felénk, és azt is mindig néztük, hogy mi van azokban a vödrökben. Fradisták voltunk, a zöldnek és a fehérnek örültünk mindig nagyon. Kifelé menet a maradékot (ami esetünkben sosem volt) egy a kijáratok mellett a csarnok szélén futó kis vályúba önthetted és kintebb pedig egy vödörbe gyűjtötték a kiskanalakat, aztán pedig a csajkát és tányért is elvették tőled, ezek hangos csörömpölések közepette repültek tovább nagy öblítő edényekbe, aztán pedig vitték mosogatni őket. Ez a mosogatás igazán nagyüzemben folyt, ahogy az étel készítése is hatalmas üstökben, több mázsás mennyiségben készült. Izgalmas volt látni ezt a fajta szervezettséget, nagyszerűen megoldották az étkeztetést a sikh-ek, mindig egy élmény volt az étkezés itt.

Még közel sem meséltem el mindent a sikh-ekről, a Golden Temple-ről és az amritsari élményeinkről, szóval jön még folytatás ebből a városból!