Nászút a Föld körül

Busszal Pokharába

Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.

A buszállomáson hamar megtaláltuk a Pokharába induló buszokat. Az egyik 5, a másik 20 perccel az érkezésünk után indult. Ez utóbbira váltottunk jegyet, mert tudtam, hogy az nem két perc lesz, amíg lemálházunk és a bringákat szétszereljük annyira, hogy azok ne sérülhessenek a 7-8 órás buszút alatt. Azokat ugyanis a tetőre kellett felpakolni. Ezért elkérték a buszjegy árát még egyszer, így összesen 1400 rupit fizettünk kettőnkért és a két bringáért. A bicikliket nem volt egyszerű felpakolni. A csomagok még hagyján voltak, de a 18kg-os nagy vasat felhúzni a busz tetejére, úgy hogy ne sérüljön, nem volt egyszerű. Fent lekötöztük a gépeket, az összes csomaggal egyetemben. Mindent egy nagy gumiabroncs köré raktunk és a biciklik a kerekeikkel kifelé, a rácsos csomagtartó széle felé álltak, a csomagokon pedig át lett húzva a kötél, hogy egyrészt azok is le legyenek valamennyire kötözve, másrészt ha nagyon ugrálnának, akkor se tudjanak elszabadulni. Mindezek ellenére azért nem voltunk nyugodtak az utazás alatt csomagjainkat illetően. Az értékesebb, de apróbb holmikat felvittük magunkkal a fedélzetre, de ettől még a lényeg odafent volt, a felszereléseink java része, a konyha, a ruháink, a sátor, na és a kerékpárok.

A buszra egy ember két kecskével is felszállt később, és ahogy kiértünk Butwalból, az út hamar átváltott egy keskeny, rossz minőségű aszfaltozott sávba, ami őrült mód kanyargott a nagy völgy oldalában, hol meredeken fölfelé, hol pedig lefelé. Ez különben elég szép volt, de mivel elég rázós is, csak további aggódásra adott okot nekünk. Ez volt az első alkalom, hogy a biciklik busztetőn utaztak. A táj elképesztő volt körülöttünk, gyönyörű völgyekre láttunk rá, erdőkön haladtunk keresztül, és ha volt kilátásunk a buszból, általában tátott szájjal bámultuk azt. Volt, hogy sok száz méterre alattunk sziklák között dübörgött egy folyó, és a földteraszok is általános képpé váltak a tájban. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne itt most bringázni. Amikor ilyesmi jutott eszembe, mindig belegondoltam, hogy milyen jó lesz végre egy biztos (és remélhetőleg megnyugtató) diagnózis tudatában lenni, és felidéztem a nagy fájdalmat, és belegondoltam, hogy mi történne, ha itt törne rám újra, ahol csak apró falvak vannak, és meredek szerpentin, amin amúgy is csak küzdősen és nagyon lassan tudnánk haladni.

A busz néha megállt 20-30 percre utasokat felvenni a nagyobb településeken. Ezeket általában koszos kis útmenti vendéglők közvetlen közelében tette, így mindig tudtunk venni valami ennivalót, és mosdóba is el tudtunk menni. Az egyik ilyen alkalommal egyszer csak azt láttuk, hogy a tetőről hangos puffanással földet ért az a nagy gumiabroncs, ami köré olyan szépen felpakoltam a holminkat. Szaladtam fel a tetőre, és számoltam a táskákat, néztem a bringákat, hogy minden rendben van-e velük. Kicsit újra el kellett rendezni mindent, de nem volt semmi gond. Ezek után minden hosszabb megállónál a tetőn találtam magam, de a cuccok már nem mozogtak nagyon többet. Viszont mi annál inkább, mert a dupla ülés, ahol helyet foglaltunk, elképesztő fapados volt, ráadásul az ablak felé lejtett, ezért nekem, aki belül ült, szó szerint kapaszkodnom kellett, főleg a jobbra kanyarokban, hogy agyon ne nyomjam Zitát.

Tetőtéri szobát kapunk, és magyar orvost! :)

Pokharába már sötétben érkeztünk meg, ráadásul az eső is rákezdett kicsit. Lerámoltunk a tetőről, és egy üzlet parkolójában összeszereltük és felmálháztuk a kerékpárokat. Közönségünk most is volt, de kb. csak 20 fő. Ők kitartóan végigbámulták a műveletet, miközben szépen körbeültek minket. Én közben mondogattam, inkább humorosan, mint kínomban, hogy 20 rupi lesz a mozi, és a végén körbe is jártam a sisakommal, de pénzt persze senkitől nem kaptunk, csak nagy nevetéseket. Persze ez így volt jól! Az viszont már kevésbé tetszett, hogy szó szerint repülőrajtot kellett vennünk, hogy a minket követőket le tudjuk rázni, és nyugalomban át tudjunk bringázni a buszállomástól 7km-re lévő „Lakeside”-ra, vagyis a Phewa Tal nevű tó partjára, a turista negyedbe, ahol a szállodák, éttermek és üzletek tömkelege található. Ez a hely Rita elmondása szerint egy kis Európa. Ilyesmire már nagyon vágytunk, még akkor is, ha amúgy Nepálban sokkal könnyebb volt a létezésünk és a közlekedésünk, mint a zsúfolt, kaotikus Indiában. Szóval nem is volt kérdés, hogy ott a helyünk. Szállásnak első körben azt a „Serenity Hotel” nevű helyet néztük ki, ahol pár héttel ezelőtt Ritáék is laktak és amit nekünk is tanácsoltak. A háromszintes kis szállót egy kis kóválygás után megtaláltuk, és gyorsan sikerült is kialkudni egy DTAE (Don’t Tell to Anybody Else!) árat, ami a mi pénztárcánknak is megfelelő volt. Cserébe a tetőtéren árválkodó szobát kaptuk meg, a harmadik emeleten. A szoba egyik szegletében volt egy betonemelvény egy vályúval, itt volt egy csap, ez volt a „fürdőszoba”, a WC-t leszámítva, amit odakint a tetőn találtunk meg egy másik ajtó mögött. Ezen kívül már nem is volt semmi más a tetőn, csak egy feljáró a mi szobánk tetejére, néhány napkollektoros vízmelegítő és egy asztal. A kilátás Rita szerint fantasztikus innen, de ebben sajnos nekünk még nem volt részünk a következő napokban, mivel végig borús maradt az idő. Pedig állítólag látni innen gyönyörű csúcsokat. Mi csak esőt, és felhőket kaptunk az első napokon. Az érkezésünk estéjén elmentünk egy étterembe, ahol pizzát ettünk és én ittam egy sört. Elvégre, ha vesekövem van, akkor sört kell inni rá, nem? Igaz, ötöt nem ittam meg, az beütött volna, nekem is, meg a pénztárcánknak is. Ezután a vacsora után többet aztán nem is pizzáztunk Pokharában, ez az egy alkalom pont elég volt. Ezen az estén először visszaírt nekünk a magyar hegymászók média- és kapcsolatfelelőse, Vincze Szabolcs, aki otthonról segítette a csapatot. Azt kérte tőlünk, hogy vegyük fel a kapcsolatot egy bizonyos Dr. Klara Paudel-el, és jelezzük felé, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába. Az e-mailt már csak késő este olvastuk, ezért csak következő reggel hívtuk fel a megadott számot. Én angolul kezdtem a mondókámat, de mikor rátértem a saját kis történetünkre, a Klára hirtelen magyarra váltott, mikor megtudta, hogy mi is Magyarországról vagyunk. Kiderült, hogy Klári is magyar, noha ezt a nevéből elsőre nem sejtettük. 6 éve él Nepálban a nepáli férjével, és ahogy a nevében szereplő Dr.-ról sejthető volt, orvos. Mikor ezt megtudtam, elmeséltem a vesekő gyanús fájdalmaimat, mire Klári készségesen felajánlotta, hogy ha befáradunk a kórházba, ahol ő praktizál, akkor megvizsgál, és kideríti, mi a bajom, vagy mi volt a bajom. Ezt délután meg is tettük, áttekertünk a kórházba, leláncoltuk a bringákat az udvaron, majd egyenesen Klári rendelőjéhez mentünk. Itt ő épp rendelt (mily meglepő…) ezért a szokásos „ki kicsoda és hogy került ide” körök helyett először azt tette, amit egy orvos szokott: megvizsgált. :) Ez kicsit fura első megismerkedés volt, mert előbb látott bele a vesémbe, minthogy elmesélhettük volna egymásnak, hogy kifélék és mifélék vagyunk, de aztán később ezen változtattunk és még sok szép órát töltöttünk Klárival és a családjával.

„Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!”

Ütögetésre még mindig fájt a bal vesém, de ebből még konkrét dologra nem lehetett következtetni, ezért Klári elküldött vizeletvizsgálatra és ultrahangra. Ezekhez már be kellett fizetni néhány száz rupis összeget, és a vizeletnél még egy pár perces sorban állás is volt. Különben a kórház meglepően kulturált és jól szervezett volt, olajozottan és gyorsan folytak a dolgok, a higiénia szempontjából pedig majdnem hogy vetekedett egy otthoni SZTK-val, de hangulatban felülmúlta azt. Legalábbis nekünk, mivel a váró minden plakátja, és az egész hely számunkra igen érdekes volt, nézni egy nepáli kórházi életet – Ez is egyfajta élmény volt számunkra.

Az ultrahangra egyből bejutottunk, ahogy odasétáltunk. Zita is bekéredzkedhetett, így végignézte, ahogy bő 10 percen át tüzetesen megvizsgálnak. Elég sok felé bekentek azzal a zselével és megnézegettek az ultrahanggal, így a hasi tájon biztos, hogy nem csak a vesémet vizsgálták meg. Viszont ott tényleg találtak valamit, méghozzá pontosan a bal vesémben, ami fájt, és ahol sejtettük a vesekövet. Az ultrahangos orvos azt mondta, hogy van egy kövem, de ez nem okozhatta azt a nagy fájdalmat, mert csak 3,8mm átmérőjű. Zita közben fogta a lábam, hogy ne legyek annyira csikis, merthogy a vizsgálat alatt alig bírtam egy helyben feküdni, annyira csikizett az orvos a hozzám nyomott ultrahang készülékkel. Mellettünk a monitoron a terhes vizsgálatokhoz hasonló – számunkra sokat nem mondó – képek jelentek meg, amin persze Zita egyből elkezdett humorizálni, hogy „Óóóó, Árpi, nézd, gyerekünk lesz!” – ettől aztán csak még jobban nevettem és már tényleg alig bírtam egy helyben feküdni. A végén megkaptunk a kinyomtatott vizsgálati eredményt, amin sok-sok orvosi szöveg mellett volt négy kis ultrahang kép is. Az egyiken az volt írva, hogy „Left Kidney” és az ultrahang képre egy kis fehér pont mellé, hogy „Calculus”. Ezt fogtuk, és a vizeletvizsgálat eredményével együtt visszavittük Klárihoz, aki megállapította, hogy a nagy vesekő már vagy szétbomlott bennem, vagy távozott, de egy biztos, hogy ami a nagy fájdalmat okozta, az már nincs ott. Ez magyarázat volt arra hogy a nagy fájdalom már napok óta nem tért vissza. A kicsi pont, a „Calculus” pedig követ jelent, de ettől nem kell félnünk, ez kicsi ahhoz, hogy újra ilyen fájdalmakat okozzon, viszont a vesémben még van egy kis gyulladás, ezért a fájdalom. Erre kaptam antibiotikumot, és fájdalomcsillapítót is, de ezekre aztán már nem volt szükség, mert az a kis maradék fájdalom is eltűnt pár nap múlva. A tanácsokat persze megfogadtuk, és hogy ez újra ne forduljon elő, azóta fokozottan sokat iszom, és próbálok még változatosabban étkezni. Ennek már lassan két hete, és ezalatt végig tünetmentes voltam. Minden nap rengeteget iszunk, és a gyógyszerek pedig nálunk vannak, ha mégis történne valami.

Kláriéknál

Mire a vizsgálattal és a gyógyszerek megvételével végeztünk, Klárinak is lejárt a munkaideje, ezért meghívott minket az otthonába. 3-4km-en keresztül követtük az autóját, mire megérkeztünk Pokhara egyik csendes „kertvárosi” negyedébe, ahol Kláriék laknak a nepáli férjével és 3 gyönyörű gyermekükkel. A házuk, mint ahogy az összes szomszédjuké is, kívülről úgy néz ki, mintha egy jó tehetséggel megáldott gyerek építette volna legóból. A vakolat úgy van festve, mintha színes téglák lennének, a házakon pedig sok a terasz és az oszlop. A tető mellett a legfelső szinten rendszerint van egy nagyobb terasz is. Errefelé nagyon jellemzőek az ilyen házak, és érdekes volt ezt látni.

Klári Kínában találkozott a férjével egy oktatáson (vagy konferencián, már nem emlékszem pontosan), és a vége az lett, hogy összeházasodtak, és Klári ideköltözött Nepálba, Pokharába, ahol időközben megtanult nepáliul, megszületett a három gyermekük, és szinte semmiből létrehoztak egy kórházat a férjével és néhány másik orvostársukkal. Ez volt az a kórház, ahol engem is megvizsgáltak. Klári egyébként a „vese felelős” a kórházban, ő kezeli a vesedonoros betegeket, és hamarosan visszautazik pár hétre Európába, hogy részt vegyen egy „vese továbbképzésen”. Magyarul megtaláltuk „A vesespecialistát” Pokharában, Klárit, aki ráadásul magyar, és aki nagyon kedves, segítőkész volt velünk. Szóval az egész vesehistória végül nagyon jól zárult, hisz ha nincs a vesekövem, lehet, hogy Kláriékkal sem találkoztunk volna, és bizton állíthatom, hogy nélkülük szegényebb lett volna az utazásunk. A Velük és a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat hegymászóival töltött napokról a következő bejegyzésben számolok be, és aztán elindulunk majd végre az Annapurna körül! :)