Nászút a Föld körül

A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Még egy érdekes dolgot sikerült ezen a szakaszon lencsevégre kapnunk! Ez pedig a biciklis riksák világítástechnikája volt. Már Patgramban láttuk az olajlámpákat a riksák aljára, a hátsó tengely környékére akasztva, de akkor éjszaka volt, így fényképezni nem tudtunk, most viszont sikerült elkapnom egy teherriksát! Még én sem értem teljesen, miért, de nekem ezek az egyszerű dolgok rettentően elkezdtek tetszeni. Semmi szuper technológia, semmi fantasztikus innováció, csak szimplán az emberi hajtás, a három kerék, egy hosszú lánc, két fogaskerék, egy nagy hátsótengely, egy masszív fa plató, alatta felakasztva a lámpa, és kész a teherriksa! Gurul, szállít A-ból B-be, ha kell embert, ha kell terméket… Nem fogyaszt benzint, nem bonyolult szerkezet, nem igényel különleges szervizt, egyszerű a javítása, és csak azt eszi, amit mi emberek, amúgy is. :)

Aztán az egyik megállónál egy kétkerekű bringásra lettünk figyelmesek, akinek furcsa csomagjai voltak a kormányon. A két zsákból egy-egy kecske nézett kifelé unott fejjel! Óriási! A kerékpár hajtója papucsban, lungiban, és ingben, ahogy kell, ahogy az Bangladesben szokás. Lungit már Dél-Indiában is láttunk, ez a legjellemzőbb férfi viselet Bangladeshben. A lungi egy szoknyaszerű könnyű anyagból készült valami, amit vagy hosszan, bokáik leengedve hordanak, vagy valahogy feltűrik az alját, és átvetik a két lábuk között, majd betűrik a végét a derekuknál. Ez egy kényelmes, könnyű viselet, tudnak benne dolgozni, és kerékpározni is, na meg persze gondolom jól szellőzik alulról, mert hogy alsógatyát nem hordanak alatta, az hétszentség! :) Egy lungi ára kettő-ötszáz taka, és mindenféle mintában és minőségben kapható, ezért el is határoztam, hogy egyszer nekem is lesz egy lungim. :)

Egy muszlim esküvőnél kötünk ki

Ezt a napot spontán zártuk, miután átkeltünk egy duzzasztógáton a Tista folyó túloldalára, megálltunk egy helyen, ahol egy díszes kapu mögött rendezett udvart láttunk, hogy Zita bekéredzkedjen egy mosdóba, elvégezni a dolgát, amire a természet hívta. Én közben kint maradtam az út szélén, őriztem Zita bringáját, és hátradőltem a kényelmes fekvőkerékpáromban. Zenét hallgattam, és napszemüveg volt rajtam. A helyiek egyre csak gyűltek és gyűltek körülöttem, nem telt bele egy percre, és legalább harmincan álltak körülöttem, de én továbbra sem mozdultam, csak hallgattam a zenét, és figyeltem a sötét napszemüvegem mögül. Az arcok azt sem láthatták, hogy alszom-e, vagy sem, csak egy furcsa lényt láttak egy furcsa szerkezeten. A biciklit kezdték piszkálni, és ekkor támadt egy ötletem. Untam már a „hát dibennát” (Ne érj hozzá!) magyarázni, ezért gondoltam egyet, és minden előzmény nélkül, hirtelen felugrottam a gépből egy hangos „Búúúú” kiáltással. Az egyikük, aki közvetlen az arcom mellett volt, legalább két métert ugrott hátrafelé, elképesztően megrémült, ahogy néhány másik társa is. Persze a többség nem, így aztán az egésznek a vége egy hatalmas nevetés lett. Aztán levettem a napszemüveget, és bemutatkoztam, elmondtam, honnan jöttem, és megkérdeztem, hogy vannak(Kemonacso?). Ez nagyon tetszett nekik, és széles mosolyokat kaptam cserébe, aztán hallgathattam, ahogy egymásnak mondják tovább, hogy „Hángeri-Hángeri”, amíg Zita vissza nem érkezett azzal a hírrel, hogy teameghívást kaptunk a házhoz. Hátratoltuk a bringákat egy udvarba, ahol aztán a teameghívásból hamar marasztalás lett, és mi végül éltünk ezzel meghívással.

Ennek fő oka az volt, hogy nem voltam jól. Furán éreztem magam, és miután megmértük a hőmérsékletem, kiderült, amit sejtettem, mégpedig, hogy ismét hőemelkedésem van. Oké, hogy csak 37,4, de ezzel akkor sem jó bringázni. Kaptunk egy szobát, ahová a bringákat is be tudtuk tenni, és még egy szép szúnyoghálós ágyunk is volt. Az udvar hátsó sarkában, egy ronggyal eltakart kis betonozott részen, a budi mellett, egy 15cm-es pók nézte végig mind a nyolc szemével, ahogy lefürdünk a kút vizével. Cserébe mi is jól levakuztuk szegényt, reméljük néhány szemével azért lát még! Ő őrizte ezt a helyet, ami egyben a mosó és mosogató hely is, hiszen itt volt a víz forrása, a nyomoskút. A vödrös zuhany némileg lehűtött, és ezután valamivel jobban éreztem magam, de sajnos nem tudtam száz százalékban jelen lenni az est hátralévő részében, pedig igazán lett volna hol, ugyanis az udvarban egy esküvő folyt – ezért volt a színes, díszes kapu az utcafelé. Fel volt állítva egy nagyobb sátor, ami mindenféle színekben pompázott, és ahol nagyot lakomáztak az asztaloknál az emberek. Volt rizs, hal, csirke, dál, meg mindenféle zöldség, és természetesen minket is leültettek egy asztalhoz, ahol enni kaptunk. Különleges figyelmet, kényelmet és vendégszeretet kaptunk, ezért nagyon hálásak voltunk, és ezt próbáltuk is minden módon érzékeltetni a kedves vendéglátóinkkal.

Mivel itt mindenki kézzel eszik, az evőeszköz prezentálására még várnunk kellett, míg pár perccel később egyikük elő nem került két nagyon apró kiskanállal! :) Ezzel sem lettünk sokkal beljebb, mert végül csuklóig kajásak lettünk, de hát sebaj, hisz ott van hátul a kút a ház mögött. A család egyébként olyan terebélyes volt, hogy meg se próbálom leírni őket. A lényeg, hogy hatan fiútestvérek, mindannyian tanárok, és a család nagy része itt él, most pedig az egyikük lánya megy férjhez. Zita többet garázdálkodott az esküvőn, mert én kénytelen voltam aztán eldőlni. Ő mesélte, hogy amikor elvitték bemutatni a vőlegénynek, akkor a szokásos udvariassági és gratulációs körök után Zita egy kicsit szóba elegyedett a fiúval, akiről megtudta, hogy 27 éves. A mennyasszony korát nem tudta a srác, mivel még nem is látta, „mindent az apukája intézett”. Fél órával később, amikor Zita újra találkozott a fiúval, akkor a srác már be akarta neki mutatni a feleségét. Ezen Zita nagyon meglepődött, mert az ő szemének semmi különös nem történt, de mégis, ezalatt a fél óra alatt lezajlott az esküvő fő momentuma, amiről ezek szerint Zita teljes egészében lemaradt. És én is, igaz én azért, mert az ágyat nyomtam és közben örültem neki, hogy létezek, és nem fájok.

Utólag raktuk össze, hogy hogyan is zajlott az esküvő: A menyasszony és a vőlegény külön helyen várakoztak, közben az 500 fős násznép 50-50 fős csoportokban megérkezett a sátorba, a többiek odakint beszélgettek, üldögéltek. Aztán a sátorban helyet foglalt a vőlegény, és bevezették a mennyasszonyt is, és szűk családi kör, valamint egy imám előtt felolvastak egymásnak részleteket a Koránból, ezzel meg is történt a házasságkötés. Ezt követően, mivel muszlim kultúráról beszélünk, nem indult el semmiféle zenebona, se nagy ivászat, meg dínom-dánom, mindenki eszegetett, teázgatott, beszélgetett csendben tovább, illetve néhány pánoztak. Ennek egyébként igazából örültünk, mert eleinte kicsit féltünk attól, hogy ha itt lagzi lesz, akkor hajnalig szól majd a dajdaj, de hála az égnek, ez egyszer a kulturális különbségekből jól jöttünk ki. :) Így éjszaka ki tudtuk pihenni magunkat, hisz nem volt semmi bulizás, se hangoskodás.

Az egész falu ránk kíváncsi és rólunk beszél, ezért mennünk kell

Másnap sajnos még mindig nem éreztem magam százasnak, és a reggeli után továbbra is marasztaltak minket, így aztán pihenőnapot fújtunk magunknak erre a napra, és éltünk az ajánlattal. A dolgok aztán viszont máshogy alakultak. A délelőtt nagy részét a szobában, illetve a szoba előtti teraszon töltöttük, utóbbi hely a hátsóudvarra nyílt, és itt üldögéltünk a család néhány férfitagjával, akik tűrhetően beszéltek angolul. Kedvesek és érdeklődőek voltak felénk, jókat beszélgettünk velük. Megmutattuk a családnak a még Mashhadban előhívatott és lelaminált családi és esküvői fényképeket, valamint meséltünk az utunkról, és hogy miért csináljuk.

Közben az udvaron egyre több és egyre több féle ember jelent meg, akik mind minket jöttek megnézni. Nem tettek mást, csak álltak az udvaron, és néztek minket. Kérdeztük a vendéglátóinkat, hogy ők is a család tagjai-e, de a válasz az volt, hogy nem, ők csak szomszédok, a faluból. Eleinte tetszett, hogy ennyi embert láthatunk, de aztán zavarni kezdett, hogy egyre csak jönnek és jönnek. A nép lassan cserélődött, inkább csak jöttek, de elmenni nem nagyon mentek. Amikor a szobában voltunk, volt, hogy oda is bejöttek néhányan. Ezt mi nagyon furcsálltuk, nem csak magát a tényt, hogy miért jöhet be hozzánk fű-fa-virág, hanem azt is, hogy ez a házijainkat egyáltalán nem zavarja. Még csak eszükbe se jut őket kiküldeni, nekünk kell magunkra zárni a szoba ajtaját, ha magunk szeretnénk lenni, az udvaron pedig kisebb tömeg gyülekezik, csak hogy láthassanak minket.

Aztán dél körül, az ebéd után a vendéglátóink elkezdtek utalni rá, hogy 8 kilométerre van egy település, ahol nagyobb biztonságban lennénk. Kiderült, hogy őket is zavarja, hogy ennyi ember idejön miattunk, és hogy már az egész falu rólunk beszél, illetve arról, hogy miért szállásolnak el minket, miért segítenek nekünk. Az embereink persze nem győzték hangsúlyozni, hogy ebben semmi személyes nincs, és ők is nagyon sajnálják, de végül is végeredményben elküldtek. Ezt mi megértettük, és elfogadtuk, megköszöntük a nagyszerű vendégszeretetüket, és mindazt, amit kaptunk tőlük, de azért magunkban kicsit furcsálltuk ezt a „befejezést”. Tudtuk, hogy ez a kulturális különbségből fakad, de akkor sem bírtuk megérteni, hogy hogy a fenébe nem zavarta őket eddig(!) az, hogy özönlik a nép udvarukba…? Bár, ha jobban belegondolok, tényleg egyszerűbb volt minket elküldeni, mint a folyamatosan érkező embertömeget, de én mégis, én eleve a szomszédokat nem engedtem volna ilyen közel az otthonomhoz és a vendégeimhez. Az elnézéskérések között az is ott volt, hogy ezek az emberek írástudatlanok, de mi ezt igazából nem nagyon tudtuk elfogadni, és megérteni. Attól még, hogy valaki nem járt iskolába, miért tartja helyénvalónak másik udvarába, és házába való belépést, a másik ember megbámulását, csak mert annak más a bőrszíne, és máshonnan való? Komolyan, úgy néztek ránk azok az emberek – hosszú percekig, tömegesen – mintha egy másik bolygóról való lények lennénk. Tudom, tudom, itt ez a normális! De akkor se… Akkor se nézzenek így ránk! :)

Persze nem haragudtunk senkire, legfőképpen nem a szállásadóinkra, és ezt érzékeltettük is, többször elmondtuk nekik, hogy nem gond, értjük a helyzetet, és köszönjük, amit kaptunk tőlük. Aztán még a végén a mobilszámomat is megadtam, és azóta a család három különböző tagja hivogat minket, azon a napon még legalább háromszor beszéltünk velük, és azóta még vagy ötször – mindig beszámolunk nekik arról, hogy merre járunk, és mi van velünk… :)

Irány Rangpur!

Szóval az ebéd, és egy újabb zuhany után továbbálltunk. Én viszonylag jól voltam, de nem örültem, hogy így kell bringáznom, pláne délutáni indulással, de ha már így alakult, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk eljutni a 65km-re lévő Rangpur városáig, és ott akár újabb napokat teljes pihenéssel tölteni, amíg teljesen rendbe nem jövök. Betegen, hőemelkedéssel semmi értelme nincs bringázni, csak parazsat rakunk a tűzre, addig nem szabad továbbmennünk, amíg meg nem gyógyulok. Most mégis bringáztunk, és ez meglepően jól ment, szépen haladtunk, és közben megint láttunk egy-két érdekes dolgot. Teljesen érthetetlen volt pl. számunkra, hogy az emberek miért építenek hosszúkás úszó szigeteket a kisebb tavakon, pocsolyákon, legfőképpen valamiféle zöld növényből. Aztán vicces volt a gyalogosforgalomra figyelmeztető tábla is, amelyik egy, a fején kosarat cipelő alakot ábrázolt. Láttunk továbbá egy asszonyt, aki az út szélére szórt ki magokat száradni, és láttunk bambuszvázra feszített négyzet alakú, merítős rendszerű halászhálókat is a víz felett. Szóval elkezdtük szépen fölfedezni Bangladest, és nem bosszankodtunk a helyzeten, hogy bringáznunk kell, amikor nem szerettünk volna.

50km után elkapott minket egy eső, de szerencsére pont be tudtunk húzódni néhány motoros mellé egy kis tető alá, aztán az eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is állt. Rangpur előtt néhány kilométerrel kiértünk egy magasabb rendű főútra, ahol nagy forgalom, és makulátlan, széles aszfalt várt ránk, ám ennek mégsem tudtunk annyira örülni, mert a nagy, hangos, dudáló buszok és teherautók nem tették barátságossá ezt az utat, még akkor sem, ha bőven volt helyünk mellettük az út bal szélén, ahol a riksások mellett jól tudtunk haladni. A kevésbé profi, kisforgalmú, keskenyebb mellékút, amin eddig jöttünk, sokkal kellemesebb volt.

Szállodakeresős rémálom

Rangpurba beérve egy kereszteződésben kérdezgetni kezdtünk a szálloda után, amit kinéztünk az útikönyvből, de nem nagyon tudtak rajtunk segíteni. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy gyorsan behúzódtunk egy teázó fedele alá, ahol már kisebb tömeg volt. Kértünk egy teát, úgy az ülésből, a biciklikből, ahogy voltunk, és miután elfogyasztottuk, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Az eső még mindig esett, igaz nem olyan erővel, mint ahogy elkezdte, de nem is úgy tűnt, mint ami hamar abba fogja hagyni. Közben besötétedett, úgyhogy lámpát kapcsoltunk. A hotelt viszonylag simán megtaláltuk, ám az a 3. emeleten volt, ráadásul egy boltokkal teli folyosó túlvégén volt a lépcsőház… De mindez amúgy sem számított, mert nem volt szabad szobájuk. Kérdeztük őket, hogy tudnak-e másik olcsó helyet, de csak mutogattak, hogy merre menjek. Tudtam, hogy így nem találok oda, és ha az utca emberét kérdezem, ők el fogna küldeni mindenféle, és járhatok körbe a fél városon az esőben, mire megtalálok egy másik szállót. Ezért kértem, hogy menjünk el együtt, és mutassa az utat, hisz nincs messze, ő maga mondta az előbb. Kimentünk az esőbe, Zita addig maradt a bringák mellett, és próbált valamit kezdeni az útikönyvvel, meg azokkal, akik körbeállták őt. A fiú sajnos egy nagy, üvegfalú, modern épülethez vezetett, amiben még lift is volt. Ez nem lesz jó srác, azt kértem, hogy olcsó helyet mutass! A liftben légkondi volt, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor elindult. Rajtam meg vizes, átázott póló, és éreztem, hogy megint hőemelkedésem van… Képzelhetitek, mennyire örültem a srác remek ötletének! Ahogy nyílt az ajtó, én már rohantam is le a lépcsőn, meg se kérdeztem az árakat, látszott az egész helyen, hogy itt a legolcsóbb szoba is 1000 taka felett lesz, nekünk erre meg most nincs pénzünk. Visszafelé megjártunk még két lepukkant szállót, de az elsőben nem volt szoba, a másodikban meg egy olyan szűk, kanyargós lépcsőn kellett volna felmenni, hogy mondtam is a srácnak, hogy ne menjünk tovább, mert nincs értelme, itt nem férnek fel a bringák, úgyhogy itt mi sem maradunk, merthogy a biciklik nem alszanak az utcán, az ezer százalék. A bringák velünk lesznek, velünk egy szobában, máshogy nem tudunk aludni – magyaráztam neki.

Zita közben talált más szállókat is az útikönyvben, így elindultunk felfedezni őket a bringákon. Fel-le küldözgettek egy utcán az esőben, senki se tudta, merre van a szálló, de azért mutogattak mindenfelé. Végül megtaláltuk, de drága is volt, meg magasan is volt. Behúzódtunk egy cipőboltba, mert eszünkbe jutott, hogy az egyetlen Rangpurba regisztrált Couchsurfer visszaírt nekünk, igaz csak annyit, hogy Dhakában van, de ha kell, hívjuk fel egy barátját, aki Rangpurban van, és tud nekünk segíteni. Ezt most megtettük, Shah Alam felajánlotta a segítségét, de amíg őt elértük, közben Zita elsétált egy The Park nevű szállóba, ahol talált jó szobát, viszonylag tűrhető áron, tág lépcsőházzal, az első emeleten. Ezért átgurultunk ide, lealkudtam az árat 450 takára, és felpakoltuk a bringákat. Közben a bejáratnál egy Pallab nevű sráccal is megismerkedtünk, akivel aztán szintén összefutottunk később többször. Shah Alamékkal pedig még ezen a napon este együtt vacsoráztunk, a képen ő a sötétebb bőrű srác, a barátja pedig Mahid.

Ez az esőben, sötétben, betegen, idegen helyen való szálláskeresés nem volt egy túl vidám küldetés, mondhatni, hogy számomra a legsötétebb, legnehezebb percek voltak, de ezen is túl kellett lennünk. Másnap a város már sokkal barátságosabb volt, és ezt nem csak a napsütésnek, hanem a három új barátunknak is köszönhettük. Mivel a betegségem eleinte még rosszabbodott is, végül 6 napot maradtunk Rangpurban, orvosokat és kórházakat látogattunk meg, de volt sok vidám és szép pillanatunk is… Ezekről legközelebb! ;)

Patgramból Rangpurba ezt az alig 90km-t 2012. július 13-án és 14-én tettük meg.