Nászút a Föld körül

Még tartozom egyetlen egy iszlámábádi bejegyzéssel, aztán ígérem, elindulunk végre Lahore-be a GT Road-on! Én is várom már! :) Szóval lássuk mi maradt ki.

Voltunk a palesztin nagykövetnél! Nadeem, a szállásadónk közölte velünk, hogy szeretné, ha meglátogatnánk egy barátját. Hát jó, legyen, letisztáztuk az időpontot, majd az indulás előtt 5 perccel megjelentünk Nadeem-nál a vendégházunk halljában. Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.

A nagykövethez ez után a cirkusz után nem éppen a legrózsásabb hangulatunkban érkeztünk meg. Kb. úgy éreztem magam, mint akit apu elvisz valahová, ahová nekem épp rohadtul nincs kedvem menni, de muszáj. A nagykövet jó fej volt, de az azért nagyon megmaradt bennem, hogy a lánya, aki egyben valamiféle titkárnője is volt, minden egyes mozzanatot, minden kézfogást egyesével lefotózott. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy a palesztin embereknek nincs szabadsága és hogy az izraeliek ölik a palesztineket, és hogy a nem tudom milyen nemzetközi bíróságon mennyire nekik adtak igazat, és hogy bringázzunk mi is Palesztináért, és ne csak a peace-love-and-harmony-ért (mert Nadeem fordításában így átalakult a mondanivalónk, bizony… :) ), és tessék, fogadjatok el mindehhez egy-egy palesztin zászlót. És csatt, le is lettünk fényképezve a zászlókkal, aztán még ötvenszer a ház előtt. Öööö, oké! Persze a zászlót ottfelejtettük aztán a szobánkban, mert egyáltalán, meg különben is már csak a szél miatt is őrültség lett volna. Abban viszont van valami, amit Nadeem, és mások is mondtak, hogy az adott országban esetleg mellétűzhetnénk a magyar mellé az éppen aktuális ország zászlaját, mert annak örülnek a helyiek. Bár erre talán még alszunk párat. A palesztin-izraeli helyzetről pedig vajmi keveset tudunk, ezért inkább csak mosolyogtunk a nagykövet szövegére, és most sem foglalunk állást. Csupán a nagykövetről és a családjáról, akikkel találkoztunk, és akik az előbb leírtakon túl azért nagyon kedvesek és jó fejek voltak velünk.
A nagykövet a találkozó végén megkérdezte, hogy mit tehet értünk, hogyan segíthetne nekünk, és ezen a kérdésen mi szokás szerint zavarba jöttünk, mert épp mindenünk megvolt, ezért szokás szerint csak azt tudtuk erre válaszolni, hogy egy ebéd vagy vacsora együtt? Végül egy vacsorára került sor a BBQ Tonight nevű helyen, és ami ebben a vacsorában a nagy szám volt, az az, hogy a nagykövet maga nem jött el, csak két lánya és a fia. A nagyobbik lány 16 éves volt, a kisebbik talán 9, a srác pedig 12. Zita mellé ültek a csajok, és nagyon jól elvoltak együtt. Zita igen meglepődött rajta, hogy milyen értelmes, önálló és felnőttes gondolkodású a nagyobbik lány, meg hogy egyáltalán, annak ellenére, hogy az apjuk nem tudott eljönni, ők eljöttek, és találkoztak velünk. Én is jól eldumáltam a sráccal, igazán szerencsés kis fickó, nem sok tizenkét éves mondhatja el magáról, hogy ennyi mindent tud a világról, és ilyen jól gondolkodik a világ dolgairól. Persze azért még gyerek volt, és gyerekként gondolkodott, de ezt nagyon értelmesen tette. Csak Zita mesélte utólag, hogy végig állt az asztalunk mellett egy testőr, aki vigyázott a nagykövet családjára. Ezt olyan diszkréten tette, hogy mi észre sem vettük.
Hazafelé Mr. Nadeem autója szakadó esőt kapott, és az első szélvédő csak párásodott, párásodott… Mígnem szinte semmit nem lehetett kilátni az autóból, és ez azért volt kifejezetten zavaró, mert közben áramszünet is volt, ezért az utcák is egész szép sötétbe borultak. Végül Zita megelégelte a helyzetet, és úgy vélte, hogy még ha meg is sértjük vele, ésszerűbb megmutatni a vendéglátónknak, hogy hogyan kell bekapcsolnia a páralefújót a műszerfalon, és ezzel megakadályozni egy esetleges balesetet. Hihetetlen volt számunkra, hogy egy felnőtt, családos ember, aki ráadásul egy vendégházat vezet, komoly fogadásokat tart, komoly kapcsolatai vannak, nem tudja kezelni az autó funkcióit. This is Pakistan! :)

„Ha ide bebújsz, minden gondod megszűnik!”

Lehet, hogy mindig csak negatív dolgokat írok a szállásunkkal kapcsolatban, de attól még nagyon jó dolgunk volt ott, és azért is maradtunk Iszlámábádban ilyen sokáig, mert jól éreztük magunkat a kis szobánkban, és egyáltalán ebben a városban a barátainkkal. Miután megérkezett Zoheb az ekkora már fagyos Gilgitből, Zitának lett kávézótársa, de persze ezen felül is sokszor áthívtuk magunkhoz Zoheb-et, ebédelni, vacsorázni, filmet nézni, vagy csak úgy dumálni. Mindeközben a sátrunkat kipakoltuk az udvarra a felfújt matracokkal egyetemben, hogy szellőzzenek ezek a cuccaink, hiszen már lassan két hónapja első se vettük őket a táskáinkból. A sátrat hamar kispécizték maguknak Nadeem gyermekei, de ezzel nem volt bajunk, főleg miután Zita megtanította nekik, hogy cipő nélkül szabad csak belépniük. :) A gyermekek édesanyja lefordította az apróságok szavait, így megtudhattuk, hogy „Ez egy varázsház, ha ide elbújsz, minden gondod megszűnik!”. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? Hát én ezt miért felejtettem el, mire felnőtté váltam? :)

Történt egy másik vicces dolog az udvarunkon, ami nem a gyerekek, hanem a pakisztániak gondolkodásmódját, vagyis inkább kultúráját tükrözi. Zohebnek hirtelen költöznie kellett, mert érkezett egy új lány a vendégházunkba, akinek a szülei nem szerették volna, ha egyedülálló férfi is ólálkodik a környéken. Ezért Zoheb egy másik szobát kapott a garázs mellett, és amíg a lány szülei el nem hagyták a terepet, addig nem mozdulhatott ki a szobájából, nehogy meglássák! No comment. :)

Vacsora Kamrannal és a szomszéd csajokkal

Aztán volt, amikor rajtunk csattant az ostor. Történt, hogy Zita megismerkedett a mellettünk lévő szobában lakó két leányzóval. Ezek a csajok őrültek voltak, néha még éjjel háromkor is hallottam őket hangosan nevetni. Na, de a lényeg, hogy mialatt Zita lebeszélt velük egy közös vacsorát, addig én is ledumáltam egy vacsorát egy Kamran nevű Couchsurferrel. Ő talált ránk a CS azon remekbeszabott új funkciója alapján, amivel már arra is rá lehet keresni, hogy kik azok az utazók, akik éppen a városodban tartózkodnak. (a dolog csak akkor nem működik, ha olyan internetet használsz, aminek az kijárata nem abban a városban van, ahol Te – így történt, hogy amíg Pindiből neteztünk, sokan meghívtak minket teára/kávéra Karachi-ba, ami akkor kb. 1000 km-re volt tőlünk :D ) Miután elolvastam a levelét – ami röviden arról szólt, hogy fussunk össze – sokat nem nézegettem a profilját. Hanem csak annyit néztem meg, hogy 22 pozitív referenciája van, és ezen felül se neutrális, se negatív. Magyarul, csak annyit ellenőriztem, hogy egy megbízható, jó arc. Ez biztosan így van, ha 22-en csak jót írtak róla, és senki rosszat, de még semlegest se. Ennél többre nem is voltam nagyon kíváncsi, mondván, hogy most mi a francnak olvasgassak róla, ha majd személyesen is megismerhetjük egymást. Miután megírtam a mobilszámunkat, Amran fel is hívott hamar, és lebeszéltünk egy vacsorát, mert tudtam, hogy nincs még programunk az estére, és azt is, hogy az ilyesmit Zita komálja, ezért nem kell külön engedélyt kérnem.
Mentem is az örömhírrel Zitához, de nem találtam a szobánkban. Hát a lányokkal trécselt, és ekkor már lebeszélték a vacsit is, ezért végül azt találtuk ki, hogy Kamrannal és a lányokkal együtt megyünk öten vacsorázni. Ebbe Kamran is belement, sőt még később Nazim is bejelentkezett, de Kamran még erre is rábólintott, azt mondta, beférünk a kocsijába hatan is!
Vártuk, hogy egy nagy csilingelő, feldíszített teherautóval beállít, de végül csak egy egyszerű személyautóval érkezett. Persze mi még szedelődzködtünk, hisz hogyan is lett volna kész három lány időre… :) Ezalatt én Kamran-t szóval tartottam, és hamar a bringákra került ez a szó, ezért a kérésére hátra is mentünk a szobákhoz a kis kertünkbe, ahol megmutattam a gépeket neki. Na, ebből lett nagy balhé, mert ezt Nadeem meglátta, és egyből jött, először csak diszkréten, hogy oda nem mehet idegen, aztán miután ezt közöltem Kamran-al, és már mindenki az autójában várt rám, Nadeem feltette a kérdést, hogy ki ez a fickó, hogy kerül ide? Én mondtam, hogy Kamran, és hogy Couchsurfing-en keresztül, de ez nagyon messze volt az elégséges választól Nadeem számára, ezért tovább kérdezett, de én semmi mást nem tudtam Nadeem-ról ekkor még, csupán annyit, hogy 22 pozitív referenciával rendelkezik CS-n. És persze ez sem volt elég Nadeem-nak, de ekkor már mindegy volt, mert indultunk elfelé.
A fiúk elől (Kamran és Nazim) jól megbeszélték, hogy felmegyünk a hegyre, a Margalla-ra egy étterembe. Ez a hegygerinc a város északi látképét uralja, és meg kell hagyni elég szépen teszi. Én nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú autóút lesz, de sajnos elég sokat kellett kanyarodnunk, mire felértünk. Az út meredek volt, szerpentines, és makulátlan minőségű, ezért meg is beszéltük Kamrannal, hogy ide egyszer még visszatérünk bringákkal, de aztán ez sajnos idő hiányában elmaradt. Mert ugye Kamran is bringázik, ráadásul pakisztáni létére próbál kicsit környezetbarát is lenni, ezt onnan tudom, hogy általa lettem hozzáadva egy „CleanUp Pakistan” nevű Facebook csoporthoz. :) Valaki írja meg, hogy hogyan lehet letiltani, hogy a megkérdezésem nélkül hozzáadjanak csoportokhoz!!! :)
Az este egyébként remekül telt, nagy kulináris és társasági élvezetekben volt részünk, nagyon finomat ettünk fent a hegyen, ahonnan kiváló kilátás nyílt az éjszakai városra. Sajnos ekkor épp nem jöttek nagyobb áramszünetek, pedig úgy megnéztem volna, ahogy a blackout sötétbe borít egy egész szektort… :)
Hazafelé menet még beugrottunk az F-6/3-ban egy kávézóba, ahol Cheesecake-et ettünk, sokak nagy örömére. Szóval halmoztuk az élvezetek, na! :) Emlékszem, ekkor mesélte el Nazim, hogy valami Hawaii nevű helyre is el kell majd mennie az ösztöndíja alatt. Komolyan azt hittem, hogy csak színészkedik, és eljátssza, hogy nem tudja, hol van az a Hawaii és miért „híres”, de Nazim csak nem akart elmosolyodni, ahogy szokta, amikor tréfál, így kénytelen voltam felvilágosítani Hawaii-t illetően. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valakinek ilyen jó sora, mint Nazimnak.
Na, de térjünk rá végre az est fénypontjára, a harmadik fogásra, a Fekete Levesre, amit Nadeem-tól kaptunk a hazaérkezésünkkor. Már a kapuban várt minket nagy izgatottan, és leszúrta a lányakot, hogy 20 perccel 11 után érkeztek haza, aztán pedig mi is megkaptuk, hogy mi az, hogy elvisszük a lányokat, egy idegen férfival, akiről semmit nem tudunk, ez nagyon nem volt jó így, mert ő felelős értük… Őőőő… Nálunk ők önálló felnőtt nőnek számítanak, önálló tudattal és felelősséggel a tetteikért. Persze ezt nem mondtam el Nadeem-nak, épp elég bajom volt abból, hogy Kamran után kellett magyarázkodnom, és elmesélni a CS-t, ami a bizalomról és a barátságról szól. Szóval Nadeem kicsit apáskodott minden vendége felett, és ez néha terhes volt, de azért még elviseltük – és a háta mögött papának szólítottuk. :)

Egy este Aamer-ékkal

A vasárnapi misén Zita megismerkedett egy Aamer nevű fickóval, és haza már a telefonszámával érkezett. Mondtam is neki, hogy „Na mi az, egy órára mész el és máris bepasizol?”, de azért végül úgy döntöttem hogy mégsem sértődöm meg, hiszen az esti meghívásra én is hivatalos voltam. Végül egész nagy társaság verődött össze, mert Aamer egy barátja, majd Zoheb , Anna és egy karimabadi srác is csatlakozott hozzánk. Aamer keresztény – ezt gondolom már kitaláltátok a vasárnapi miséből -, és a nők egyenjogúságáért küzd. Igen, férfiként! Még egy műhelyet is nyitottak, ahol nőket tanítanak „ősi” mesterségekre. Na, ne értsétek félre, nem a legősibb mesterségre! :)

Inspiráló volt Aamermal találkozni, és azt hiszem ő is nagyon örült nekünk. Vicces volt látni, ahogy leesett neki a tantusz rólunk, ugyanis amikor meghívott minket, még nem tudta, hogy mi vagyunk az a pár, akikről az újságban olvasott, ez csak akkor vált számára világossá, amikor elkezdtünk beszélgetni. Ez nekünk is egy jó visszacsatolás volt arról, hogy nem azért kaptuk a meghívást, mert „híresek vagyunk”, hanem mert… Mert a pakisztániak őrült vendégszeretőek. :)

Szilveszter Kanadában

A szilvesztert Kanadában töltöttük. Vagyis a kanadai nagykövetség területén, a Diplomatic Enclave-en belül. Sana és Sadar hívtak meg ide, ez egy „csak külföldieknek” típusú buli volt, ezért sajnos Nazim nem tudott velünk tartani, pedig szeretett volna és az tényleg jó lett volna, ha velünk van. A buli csak 11 után pörgött fel igazán, és mi is valahogy ekkortájt vágódtunk be Sana-ékkal. Ez számunkra szokatlan volt, hiszen ahogyan én azt megszoktam otthon a barátaimmal, nálunk a Szilveszteri buli egy harmincadikai Mámor Kupával kezdődik, és másodikán délután ér véget… :) (Legalábbis a kemény mag még mindig így nyomja, de én már kezdtem lemaradni ettől az utóbbi években) Ehhez képest itt éjjel 3-kor elkezdtek hazalézengeni az emberek. A buli igazából egy táncos, piálós mulatság volt, éjfélkor visszaszámlálással és lufik tánctérre engedésével, és ami a legfontosabb, egy egészen tűrhető DJ-vel. Vagyis olyan zene volt, amire még én is táncra perdültem pár sör után, és ez egy nagy szó! Vettünk egy kupont, amin tudtunk különböző alkoholos italokat venni, így megtörtént először az utunk alatt, hogy nem csak becsiccsentettünk, hanem mondjuk ki, írjuk le: berúgtunk. Na, nem olyan nagyon durván, de azért be! Szóval ez már több volt, mint egyszeri gyomorfertőtlenítés! :) Kb. egy évig ez most biztos nem fog újra előfordulni, mert ahhoz már öregek vagyunk, hogy sportoljunk és igyunk egyszerre, a másnaposság meg hiányzik a fenének. Elszoktunk már az alkoholtól, de azt hiszem ez sem baj.
Valamikor a buli közepén leültünk hátra az asztalokhoz pihenni egy kicsit, és ekkor magunkhoz vettünk néhány… Nem is tudom, minek hívják. Fejdísz? A lényeg, hogy én nem a konvencionális módon, a fejem tetejére raktam, hanem a két fülemre, egy-egy darabot. Ezen aztán mindenki kiakadt, és volt olyan is, akinek tetszett, így elkezdődhetett valamiféle gyenge párbeszéd a részeg táncpartnerek között. Erre tökéletes volt ez a dolog, hiszen mégiscsak jó az, ha tudja az ember, hogy kikkel bulizik. …és a fekvőbringák éppen nem voltak nálunk ismerkedési célokra! :) Amúgy, mint utólag megtudtuk, Kriszti és Attila is ezen a helyen buliztak Szilveszterkor, de sajnos nem futottunk össze, pedig az igazán nagy lett volna.

Veronika és Matthias – Kenuval a Dunán, Németországtól a Fekete-tengerig

Az utolsó, indulás előtti napunk nagyon sűrű volt, de még sikerült összefutnunk Veronikával és Matthias-al. Ők találtak ránk már nem is tudom, kin keresztül, de a lényeg, hogy végig hallgathatták a KKH-n, hogy járt előttük egy másik pár furcsa bringákon, így megkerestek minket Iszlámábádból. Ők is bringával járják a világot, pontosabban csak Ázsiát, de azt már 2008 óta. Akkor indultak Németországból, és nem ám akárhogy, hanem egy kajakkal a Dunán a Fekete-tengerig! Bizony, a Dunán, úgy hogy a bringák is a kajakon voltak! Fél évig utaztak, mert Budapestnél nagyon jégtáblás volt a Duna azon a télen és kicsit vesztegelniük kellett ezért a fővárosunkban. Aztán mást is meséltek még, pl. hogy őket is „megtámadta a média”, méghozzá pont valamelyik magyar kereskedelmi TV, felhívták őket, amikor Pakson táboroztak, de Veronika csak egy „még megbeszélem a párommal” választ adott nekik. Ezzel nem elégelték meg, ennek ellenére a TV megjelent a sátruknál másnap reggel. :) Sajnos ennél sokkal rosszabb is történt velük Pakson, méghozzá hogy kirabolták őket. Egy táskán kívül mindegyik táskájukat elvitték, utazhattak fel Budapestre új cuccokat szerezni. És minden rosszban van valami jó, az egyik túrakerékpáros bolt ajándékba adott nekik vízálló táskákat. Igaz, hogy mindegyik más színű és típusú, de hát ugye ajándék lónak… :)
Veronika és Matthias történeteiből azt a tanulságot szűrtük le, hogy merjünk bátran buszra vagy vonatra szállni, Ázsia az a terep, ahol nem érdemes mindenütt csak tisztán bringázni. Eddig 33 ezer kilométert tettek meg, vitte el patak a táskájukat a bringáról, és láttak medvét testközelből. Azt mesélték, hogy három év épp elég, és már várják, hogy hazatérhessenek. Amikor találkoztunk, az iráni vízumaikra vártak. Éjjel még kaptunk tőlük egy sms-t, hogy ha szeretnénk, hogy ránk hagyják a malária, és magashegyi betegség elleni tablettáikat, akkor reggel a kempingben, ahol laknak, a vendégiek lehetünk egy kávéra. Éltünk ezzel a ajánlattal, és másnap reggel felmálházva áttekertünk hozzájuk, hogy aztán onnan induljunk tovább, Lahore felé. Ezen a rövid, kétszektornyi szakaszon velük tartott Kamran és a tíz éves fia is, de aztán nekik sajnos menni kellett, mert Kamran-t várta a munka.

Tehénpásztorkodás az svácji Alpokban?

Mi aztán még délig beszélgettünk Veronika-val és Matthias-al, annak ellenére, hogy nekem már nagyon benne volt a bugi a lábamban. Azért azt hiszem, jól tettük, hogy nem szaladtunk el előlük, jó volt beszélgetni, és sok érdekes, izgalmas, és hasznos dolgot megtudtunk tőlük. Például, hogy egy tehénszarv is kiválóan szolgálhat kormányszarvként, és hogy azért sietnek haza, mert májusra otthon szeretnének lenni, hogy júniusban el tudjanak kezdeni dolgozni a svájci Alpokban. Ez egy szezonális nyári meló, és anno 2008-ban ezzel a melóval szedték össze a 3 éves útjuk elegendő pénzösszeget. Mindössze három hónap alatt! Na, kitaláljátok, hogy mivel? Tehenekkel foglalkoztak fent a hegyen! Kerítéseket pakoltak ki nekik, terelték őket, rárakták őket a fejőgépre, a sajtkészítésnél segédkeztek… Mindezért már kezdőként is megkapni a napi 60 eurót, és a munka 90-100 napig tart, ami akár 6000 eurót is jelenthet egy nyár alatt, de ha van gyakorlata az embernek, akkor napi 70-80 eurót is megkaphat. Nem kell, csak alapszíntű némettudás, de talán még az se… És állítólag nagyon várják a munkaerőt, híján vannak az embereknek, mert a svájciak ilyen éhbérért nem akarnak dolgozni. :)

Amikor emlegettem a gyümölcsszedést Ausztráliában, megjegyezték, hogy ez azért nem ugyanaz, mert itt állatokkal kell foglalkozni, és nem lehet csak úgy bármelyik nap kiszállni, szóval nem azt mondom, hogy könnyen szerzett jó pénz, de azért mindenképpen elgondolkodtató. Ígértek honlapot, ahol lehet figyelni az álláshirdetéseket, ha megküldik, felteszem ide.
Ahogy elindultunk kifelé a városból, végig ezen a hegyi tehénpásztor melón járt az eszem. Ha egy ilyennel zárnánk a földkörüli mókát, nem üres zsebbel térnénk haza. Na, de hol van az még… :)