Nászút a Föld körül

Irány a hegy! – Tényleg repülni fogunk?

Zita szülinapja szeptember 16-án volt, ami a második teheráni napunkra esett. Első nap sikerült elég jól összeismerkednünk Neda-val és Alireza-val, így nem volt nehéz rávennem őket, hogy részt vegyenek és segédkezzenek a Zita ellen készülő meglepetések előkészítésében. Előző este lefekvés előtt elég fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, ráadásul egy fejfájás is gyötört, mindezek ellenére reméltem, hogy jól fog sikerülni Zita szülinapja.

Éjjel a lefekvés előtt még kibökte, hogy reggel született, 6:05-kor, ezért pontosan ekkora állítottam az ébresztőórát, és reggel ebben az időpontban egy talpmasszázzsal ébresztettem, mert tudtam, hogy ezt nagyon szereti – holott ritkán kap, mert általában mindig hullafáradt leszek, mire odaérünk a nap végén, hogy meg tudnám masszírozni. Most kivételes nap volt, ezért már korán reggel erőt vettem magamon, hogy jól kezdődjön Zita szülinapja. Örült a kapott masszázsnak, a korán kelésnek már kevésbé, de ami várt ránk, az megérte a korai felkelést. Abolfazl-al meg volt beszélve a találkozó reggel 7:15-re egy közeli térre. Aki nem olvasta, vagy nem emlékezne, Abolfazl-al pár nappal és pár száz kilométerrel ezelőtt találkoztunk, és felajánlott nekünk egy-egy ingyen siklóernyőzést Teherán felett. Késésben voltunk, ezért fogtunk egy taxit, 10000 riált, vagyis 200 forintot fizettünk érte, amivel megspóroltunk 20 perc sétát, így még épp időben érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol Abolfazl valóban várt minket.

Egy személyautóval volt, aminek a hátsó ülése teljesen tele volt pakolva siklóernyőkkel. Ez az ember nem viccelt, tényleg fel fog vinni minket az égbe! :) Bezsúfolódtunk Zitával ketten az anyósülésre és átsuhantunk a leszállóhelyre, egy nagy, üres, salakos területre, ahol már gyülekezett Abolfazl néhány barátja. Felállítottak egy nagy reklámsátrat, hogy napközben legyen árnyékuk, majd meginvitáltak minket reggelire. Kenyeret ettünk krémsajttal, egyszerű, de tápláló eledel volt. Az arcok a sátor alatt igazi őrültnek tűntek, igazi vagány, kalandkedvelő fickóknak tűntek, nem hiába, hisz siklóernyősök voltak mind egy szálig. Reggeli után bepattantunk egy dzsipbe, a csajok előre Abolfazl a sofőr mellé, ejtőernyők a tetőre, mi srácok pedig a hátsóplató priccseit foglaltuk el. Két őrült előre ült, az ejtőernyők elé, lábukat a motorháztető tetején támasztották meg, és gyakorlatilag az első szélvédő felső peremén ültek. Így utaztunk fel a hegynek egy murvás úton majd egy órát. Közben láttunk néhány túrázót, néhány montist és egy-két krosszmotorost, na meg egy öreg siklóernyőst, aki úgy döntött, hogy saját erejével viszi fel a siklóernyőjét a hegyre. Jó korán elindulhatott már, mert túl voltunk féltávnál, amikor találkoztunk vele.

„Ha azt mondom, fuss, fuss!”

2400 méteren, egy kopár, lapos hegytetőn tett minket ki a dzsip. Nem sok idő volt odafent, épp hogy el tudtunk rohanni pisilni, meg átöltözni, már nagyon integettek nekünk, hogy igyekezzünk, mert szállnánk fel! :) Szóval nem volt sok időnk, épp csak ránkakasztottak mindent, időnk sem volt felfogni, mi történik, és intsrukciókat sem kaptunk túl sokat. Én Mohammad-al repültem, Abolfazl jóbarátjával, Zita pedig Abolfazl-al. Zita csak ennyit kapott istrukcióként Abolfazl-tól: „If I say run, run!” – Ha azt mondom, fuss, fuss! :) Nekem egy kicsit szofisztikáltabban magyarázta el Mohammad, annyit mondott, ha szól, fussak előre gyorsan és erősen. Aha, oké! Mivel előzetesen telefonban sem kaptunk semmilyen tudnivalót, ezért azt se tudtuk, hogyan kell öltöznünk. Biztos ami biztos, hoztuk jó sok meleg ruhát, amit most mind magunkra is vettünk, de úgy tűnt hiába, mert nem volt túl hideg. Viszont időnk sem volt kimelegedni, meg nem is erre figyeltünk, mert nagyon izgatottak voltunk a siklóernyőzést illetően. Mindkettőnknél volt egy bot, a túlvégén egy GoPro HD halszemoptikás kamerával, ezt a mestereink felszállás előtt már be is kapcsolták nekünk, így a felszállástól a landolásig van egy-egy felvételünk és néhány fotónk az egész repülésről.

Szóval még fel sem fogtuk, hogy hol vagyunk, és mit csinálunk, de már ott álltunk a hegy peremén és kaptuk az utasítást: Fuss! :)

A repülés

Futottunk, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy valami hátra és a magasba húz minket és már nem éri föld a lábunkat. A levegőben voltunk, kiáltoztunk örömünkben, fantasztikus volt! Szinte egyszerre szálltunk fel Zitáékkal, közel repültünk egymáshoz, hallottuk egymás hangját, tudtunk kiáltozni egymásnak. Énekeltünk Happy Birthday-t Mohammad-al Zitának és integettünk egymásnak, oltári jó volt. Hamar kiértünk a hegyek közül, és elénk tárult Teherán hatalmas városa. Mohammad közben telefonhívást kapott, persze nem vette fel, de jót nevettem rajta, hogy itt a levegőben csörgött a telefonja. :) Repülés közben lelkesen forgattam a kihúzható bot végén lévő kamerát, hogy minél több szögből látható legyen a repülésünk. Leszállás előtt, amikor már közel voltunk a landolási helyhez, de még több száz méter magasban, Mohammad megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e az „acrobats”-t, vagyis az akrobatikát (nem tudom, mi a helyes magyar szó rá – magyarul a figurázásra gondolt). Én mondtam, hogy persze, jöhet bármi, erre ő úgy elkezdett forogni az ernyővel, hogy egy pillanatig azt gondoltam, mindjárt rókázók egyet a levegőbe. Szinte 90 fokban bedőltünk és úgy kanyarogtunk jobbra-balra, nagyon durva volt, elég komoly gyorsulási erők hatottak ránk mindeközben, és szépen forgott a világ is… :) A landolás elég simán ment, azt hittem komolyabb lesz, vagy nagyobbat fog vágni, de megint csak futni kellett. Utánunk fél perccel Zitáék is leszálltak, szintén nagyon simán.

Nagy-nagy élmény volt ez a repülés, de nem csak a repülés maga, hanem a leszállóhelyen eltöltött egész délelőtt. Komoly siklóernyős társaság van Teheránban, és jókat beszélgettünk a figurákkal, amíg Abolfazl repült még kettőt. Megtudtuk, hogy nem is olyan drága egy ilyen tandemes repülés, amit mi ajándékba kaptunk, Abolfazl 500000 riálért, vagyis kb. 10000 forintért visz fel bárkit egy ilyen 5 perces repülésre, mint amiben nekünk is volt részünk. Mert csak öt perc volt az egész, nem több. Igaz, ez az öt perc nagyon szép volt, annak ellenére, hogy szinte úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Igazából mind a ketten azt hittük, hogy tovább leszünk az égben, de persze ettől még nem voltunk csalódottak landolás után.

Egész nagy csapat siklóernyős kitelepült a délelőtt folyamán erre a placcra, sűrűn landoltak a legkülönfélébb arcok, végignézhettünk, ahogy elpakolják a siklóernyőjüket, vagy ahogy egy újoncot tanítanak használni azt. Vicces volt, ahogy a srác csak szaladt-szaladt ezen a nagy üres területes, és ha néha sikerült ügyesnek lennie, felemelkedett pár méterre a földtől.

Szerencse, hogy volt nálam pendrive, mert így azonnal megkaphattuk a két HD videót és a képeket, mert persze az ejtőernyős srácok fel voltak mindenre készülve, volt náluk laptop. Igaz, hogy a mi kis netbookjaink nem tudják rendesen lejátszani az ilyen felbontású videókat, de közben már ezt is megoldottuk, lebutítottuk őket alacsonyabb felbontásra. Hogy mikor sikerül őket élvezhetőre megvágni és feltölteni, nem tudjuk, de elképzelhető, hogy nagyon sokára, mert elég gyatra errefelé a sávszélesség, és nem valószínű, hogy ez a következő országokban javulni fog.

Ebéd Abolfazl-nál – A 2007-es landolási világbajnoknál

Abolfazl-ra azért kellett várni, mert meg akart minket hívni ebédre a családjához, mi pedig nem tudtunk erre nemet mondani, azok után, hogy baráti alapon felvitt minket az égbe, ezzel hatalmas élményt szerezve nekünk Zita szülinapján. Átrobogtunk a fél városon a kis autójában a lakásához, ahol a felesége és a lánya már kész ebéddel, igazi sokfogásos lakomával vártak minket. Ebéd után Abolfazl elmesélte, hogy Törökországban van egy hely, ami világhíres siklóernyős paradicsom. Erről a helyről mutatott videókat, és hát tényleg meseszépnek tűnik, gyönyörű szép tenger, hegyek, mindez a levegőből, landolás a homokos parton. Abolfazl elmesélte, hogy miután kijárta az iskolát, épületek légkondiját és szellőzőrendszerét kezdte el szerelni, de 2 év után már csak másokat irányított, ez a munka az évek alatt napi 10 percre redukálódott, emellett a többi időből amennyit csak tud, siklóernyőzéssel tölt, ha teheti, minden nap repül. Egy felszerelés ára kb. 1 millió forintnál kezdődik, és ez itt Iránban talán olcsóbb, mint bárhol máshol, mivel itt sporteszköznek számít ezért nem jön rá már semmilyen adó. Egy tanítványt kb. 2-3 hét alatt lehet felhozni a nulláról arra a szintre, hogy letegye a vizsgát, ami után már egyedül is repülhet, persze tapasztalt siklóernyős csak sok ezer óra repülés után lesz az ember. Egy tanítványt a vizsgáig, ha jól emlékszem, 600 ezer tomanért, vagyis 600 dollárért, azaz 120 ezer forintért vállal Abolfazl, és ebben az árban benne van a felszerelés bérlése is. Nekünk persze ingyen felajánlotta, hogy megtanít minket, de erre sajnos nem kerülhetett sor, hisz ennyi időnk nem volt. Talán ha hónapokkal előbb indulunk… :) Abolfazl aztán azt is kibökte, hogy 2007-ben ő volt a landolás világbajnoka a Törökországban rendezett világbajnokságon. Három kategória létezik, az „Acrobats”, vagyis a figurázás, a „Landing”, és a „Crosscountry”, utóbbi a ki repül messzebbre című játék, és ha jól emlékszem, egy 500km-es, 12 órás repülés a világrekord. A “Landing”-nál pedig egy apró területre kell leszállni háromszor egymás után. „Acrobats” kategóriában egyébként egy magyar srác a nagy király, állítólag ő az egyedüli világon, aki a függőleges körbefordulást meg meri csinálni egy utassal, és ezért 500 eurót kér alkalmanként. Szerencsés srác lehet, hogy ilyen szinten űz egy ilyen vagány extrém sportot, amivel persze ilyen jól tud keresni.

Abolfazl-nak még reggel próbáltuk elmagyarázni, hogy az eredeti tervünk az volt délutánra, hogy elmegyünk egy csokoládé kiállításra, amiről tegnap szereztünk tudomást, és ma van az utolsó napja, de az angolja nem volt olyan szinten, hogy ezt teljesen megértse, ellenben a csokoládé megragadhatott benne, mert ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt hazavisz minket, Zitának még vásárol egy nagy adag süteményt a kedvenc cukrászdájában. Aranyos volt, még az egészségünkre is gondolt és egy doboz rágót is vásárolt számunkra a rengeteg édesség mellé.

Meglepetés torta Nedáékál

Nedáékhoz a nagy doboz édességgel érkeztünk meg, de ez még csak a kezdet volt, mert amikor Zita eltűnt a fürdőszobában, én jeleztem Nedáéknak, hogy készítsék a fényképezőgépet, mert én szaladok le az épület gondnokához, akinél már tegnap este elhelyeztük a titokban beszerzett meglepetés tortát és a gyertyákat. A 26-ból a kettest jól sikerült is beletörnöm a tortába, annyira izgultam, hogy jól sikerüljön a meglepetést. Meg volt beszélve, hogy ha csengetek, akkor Nedáék Zitát küldik oda az ajtóhoz, így tudtam, hogy ő fog ajtót nyitni nekem. Nagyon nagy meglepetés már nem lehettem, hiszen feltűnt Zitának, hogy eltűntem, de azért talán ilyen tortás köszöntésre nem számított ennyi minden után ezen a napon. Mivel Abolfazl-nak nem szóltam a tortáról, ezért ő még rátett egy lapáttal a sok süteménnyel, így elég szépen el voltunk látva édességgel erre a napra, pedig a napközben, váratlan pillanatokban előkerülő gumimacis zacskókról még nem is szóltam. A délután hátralévő részét Neda-val és Abolfazl-al beszélgetve töltöttük, este pedig elindultunk meghódítani Isfahan-t, a várost, amely Irán talán legnagyobb turistalátványossága. De ezek mind megérdemelnek egy-egy külön bejegyzést, szóval lesz szó róluk máskor! ;)

Zita szülinapját azt hiszem sikerült elég szépen megünnepelni és sok szép élményt és meglepetést szereztünk neki ezen a napon, ezekben pedig nagy része volt Neda-nak, Alireza-nak és Abolfazl-nak, amiért nagy-nagy köszönettel tartozunk nekik.

Este direkt Kati néninek írtam NRÉ-t sms-ben, hogy megköszönjem Neki Zita lányát, csak épp a lényeg maradt le az üzenetből, szóval ezúton pótolom: Kati néni! Nagyon szépen köszönöm, hogy egy ilyen földre szállt angyalt hozott a világra 26 évvel ezelőtt, és nevelt fel ilyen imádnivaló nőnek! :)