Nászút a Föld körül

Teherautóstoppolás Chilas határában

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!

A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Olvass tovább…

Elhagyjuk Gilgit-et

Gilgitből dél körül sikerült csak elindulnunk. A főutca bazársorán megálltunk egy benzinkútnál és vásároltunk egy liter dízelt, mert már kifogyóban voltunk azokból a  gázpalackokból amiket Kashgarban kaptunk. Miközben Zita „tankolt”, engem egy kisebb csoport férfi vett körül. Barátságosak voltak, és egyikük beszélt angolul. Mikor meghallotta, hogy mi járatban vagyunk errefelé, még jobban megörült nekünk, mint eddig, és a végén már ölelkezve búcsúztunk el egymástól. 2 perc ismeretség után – Ilyenek ezek a pakisztániak…

Gilgitben még megmásztunk kifelé menet egy pár combosabb emelkedőt, aztán kiértünk a városból, és ezzel a lendülettel el is tűnt az aszfalt a kerekeink alól. A durva, köves útfelület még talán nem is lett volna akkora baj, ám az út folyamatosan cikázott az apró völgyek között, hol lefelé döcögtünk a köveken 10-12-vel, hol fölfelé egyensúlyoztunk 4-5km/h-val, fölfelé menet ezekből a kis völgyekből. És ez csak így ment vagy két órán át. Szánalmasan haladtunk, és ez látványos volt, mert ha visszanéztünk, mindig láttuk az előző gerincet, amit 10-15 perce hagytunk el, de talán egy kilométerre sem volt tőlünk.

Egy kanyarban egy teherautó pihent, sofőrje az első lökhárítón ült, és békésen bámult minket, mintha dolga nem lenne ezen a világon. Furcsák ezek az itteni népek, valószínű őket még nem küldte el soha a munkahelye időhatékonysági tréningre, sőt mi több, esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak. Olvass tovább…