Tuba City Eszterrel, mormonokkal, navajokkal és dinókkal
Reggel még sötétben keltünk, és velünk a szeretetéhes pupikutya is – egyből el is kezdett körbeugrálni minket… Ahogy sejtettük, induláskor követett minket ki az országútra. Zita visszavitte és betette egy pickup platójára, de onnan is kiszökött és újra utánunk eredt. Én kicsit türelmetlen voltam, mert már pirkadt, és a kutya miatt nem tudtunk időben elindulni. Zita ismét visszatekert a kutyával, és próbálta felébreszteni (hajnali 6-kor…) a házigazdáinkat, de nem nyitottak ajtót. Póráz nem volt a kutyán, se nyakörv, ezért Zita a ház mellett az udvaron betette a pupikutyát egy feje tetejére állított lyukacsos műanyag doboz alá, amire rátett egy rozsdás vasalót. Ez közel sem volt ideális megoldás, de mivel félő volt, hogy a kutya megint egy másodperc alatt kiszabadul és megint utánunk fut, ezen nem gondolkoztunk, hanem tekertünk gyorsan elfelé. Szegény Zitát ez az egész nagyon megviselte, nagyon megsajnálta az állatot és nagyon sajnálta, hogy így bánt vele, és hogy nem tudta vele megértetni, hogy ezt az elsőre kegyetlennek tűnő dolgot érte és nem ellene tette. Egész nap kérdezgetett, hogy ugye nem lesz baja a kutyának, és ugye jó dolga lesz majd az új gazdáinál? Utóbbit nem tudom, de az biztos, hogy ezzel nem ártottunk a kutyának, életrevaló kis eb volt, és hangos is tudott lenni, biztos, hogy perceken belül kiszabadult (de ezt már nem várhattuk meg, hiszen akkor ismét utánunk eredt volna az országútra, ahol ha lerázzuk, ki tudja, hogy visszatalált volna-e, arról nem is beszélve, hogy az autók veszélyeztették volna), valószínű egyszerűen lelökte magáról az amúgy üreges rekeszt, vagy kiásta magát, de legrosszabb eset is csak az lehet, hogy addig hangoskodott (és ezt már tette akkor is, amíg ott voltunk), amíg ki nem jöttek kiszabadítani a házból. – Már sajnálom, hogy türelmetlen voltam ezen a reggelen, mert Zitát megviselte az eset, 100 kilométerrel később, a nap végén, amikor letette magáról a biciklizés terhét, ki is jött rajta és elsírta magát, leginkább azért, mert ilyen módon kellett otthagynunk ezt a szeretetéhes kis lényt és nem tudtuk – még most se tudjuk – mi lett vele. :(
Navajo szuveníresbódék – hajnalban még üresen, de azért az OPEN molinó 0-24 kint van :)
Szemben a kanyon túloldalán, arra a sziklaperemre, aminek az aljában előző nap végigszáguldottunk, már süt a nap
Eszter eredeti foglalkozását tekintve építész, és amikor megemlítettem neki, hogy lakik egy olyan, híres nepáli építész itt Katmanduban, aki anno Magyarországon, Budapesten, a Műszaki Egyetemen tanult, ő örömmel utánajárt a dolognak, és pár nap alatt megszerezte Dr. Prakash telefonszámát, és le is beszélt vele egy találkát a Katmandu Guest House-ba, a Thamel közepébe. Mi szépen összegyűltünk mind magyarok, Gyöngyi és Ákos is velünk volt, és amikor megjelent az emberünk, mi magyarul köszöntöttük, hiszen tudtuk róla, hogy mind a mai napig jól beszél magyarul. Erre ő nem köszönt vissza magyarul, és amikor kezdtük a beszélgetést, hogy „Ugye, Magyarországon tanultál…”, akkor legnagyobb meghökkenésünkre nem-el válaszolt, és mondta, hogy soha életében nem járt Magyarországon. A dolog kezdett nagyon furcsa és gyanús lenne, és fél perc múlva le is esett a tantusz, Eszter másik számot hívott fel, és másik embert hívott meg közénk, méghozzá egy Couchsurfert! A kínos pillanatok nem tartottak sokáig, és utána inkább csak nevetésbe torkollott az egész szituáció, mert az emberünk igen jó arc volt, és nem vette rossz néven az egész félreértést, ráadásul épp volt pár szabad órája, így köztünk maradt, beszélgettünk vele, és sok érdekeset mesélt. Pl. másnap este (ez a kaszinós nap előtt történt) ő is bulizni ment, és elmesélte, hogyan zajlik egy legénybúcsú itt Nepálban.
De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.
de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…
Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve 
A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. 
Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :) 
és Eszter volt olyan kedves, és felajánlotta a segítségét. Mégpedig úgy, hogy elvállalta a postás szerepét. Egy szép napon, hónapokkal ezelőtt kaptunk tőle egy e-mailt, amiben felajánlotta szolgálatait, mégpedig, hogy elhoz nekünk Magyarországról ezt-azt, vagyis amit kívánunk. Találjátok ki, mit kívántunk! :) Túró Rudit, gyulai kolbászt, sonkát, a klasszikus rézszínű-konzerves májkrémet, trappista sajtot, és jóanyáink süteményeit. Bátyámtól jól meg is kaptam, hogy mit papolok itt fenntarthatóságról, amikor Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! „Vizet prédikál, és bort iszik!” – Mondta rám. Szerintetek igaza van? Szerintetek sem vagyunk egy cseppet sem fenntarthatóbbak annál, mintha Európában tolnánk tovább a „gazdaság” szekerét, ahogy azt a környezetünk nagy része elvárja tőlünk? Rohannánk a munkába, munkából, termelnénk a pénzt, meg a GDP-t, meg a jó ég tudja, mit… 
Legutóbbi hozzászólások