Nászút a Föld körül

Eljött végre az idő, mikor folytatom a blogot. Most már itthonról, időközben ugyanis hazaértünk. Tehát saját íróasztalnál ülve írok, és a következő bejegyzést is ugyanitt fogom megírni, sőt, mostantól az összeset. :) Ez furcsa érzés. Mikor ezt írom, pont két hete itthon vagyunk már. Voltunk számtalan tévécsatornánál, reggeli műsorokban, rádiókban, sőt utóbbikba még megyünk is, és volt nap, hogy mindezek mellett 5 telefonos interjút is adtunk. Volt már három élménybeszámolónk és már 8 másik szervezés alatt, ezekről mind-mind be fogunk számolni a Facebook oldalunkon. Találkoztunk a szüleinkkel, a családunkkal és a barátaink egy részével, voltunk tájfutóversenyen, és eltöltöttünk egy napot a bátyám családjával, a majd’ 4 éves Bálinttal és a másfél éves Enikővel. Bálinttal pár percet kettesben is töltöttünk, nekiindult egy nagy lejtőn a bringájával (pótkerekek nélkül!) és én futottam mellette. Míg így bringáztunk, megkérdezte tőlem, hogy mi mentünk-e világgá bicikliken, és hogy milyen út volt ott, aszfaltos vagy salakos? :) Ez egy nagyon okos kérdés egy négy évestől, hiszen ahogy már neki is számít ez a faluban bringázva, úgy nekünk is hatalmas különbség volt aszfalton és murván biciklizni, emlékezzünk csak a Canon del Patora! :) Enikő pedig egyszerűen ennivaló, legalábbis azt hittük, megzabáljuk, amikor megfogta egy futóverseny térképet, majd beleült Zita ölébe, és magyarázni kezdte, hogy “itt futott apa, és itt futott anya”. :) Őszintén szólva még mindig felfoghatatlan számomra, hogy a bátyám apa, pedig most már láttuk is. Aztán voltak a városban is kalandjaink, nálunk lakott Russel három estét, de ezekről majd később. Most csak annyi, hogy majd minden nap találkozunk teljesen random módon egy-egy olvasónkkal. Egyszer szégyenszemre autóval, mikor egy üzlet parkolójában előreengedtem egy bringást, a kijáratnál egymás mellé kerültünk, és ő odaköszönt hozzánk, hogy “Gratulálok a négy évhez! Nekem a kedvencem a pakisztáni mély homok volt, amiben elakadtatok. Tudom, hogy nektek az nehéz volt, de nekem nagyon tetszett…” :) Mindezt míg vártunk a kikanyarodásra. :) Innentől természetesen mosolyogva hajtottunk hazáig. :) Azért kellett egyébként azt autó, mert egy külvárosi sportfiszkontba voltunk Zitának szülinapi ajándékokat venni, onnan mentünk hazafelé. Tegnap meg Zita hajtott be bringával a volt sulijába, és hazafelé megállt egy hölgynek, akinek defektje volt, aki megjegyezte, hogy “Milyen érdekes, hogy te álltál meg nekem, olvastuk az Annapurnás élményeiteket és pár hét múlva indulunk mi is Nepálba.” :) De volt már, hogy úgy is odaléptek hozzánk kezet rázni, hogy gyalog voltunk, “Olvastuk a blogot, nagyon jó volt!” :) Valamiért féltünk attól, hogy “majd felismernek minket az utcán”, de ez így egyenlőre frankó, napi egy-egy ilyen eset van, és azok csak megszépítik a napjainkat, semmi Banglades-effektus, épp ellenkezőleg! :) No, de akkor most folytatódjon is a blog ott, ahol hetekkel ezelőtt abbamaradt, érkezzünk meg Genfbe.

Genfbe ugye azért siettünk annyira, mert másnap állásinterjúm volt, amit nagyon kedvesen azóta többen megkérdeztetek, hogy hogyan sikerült. Nos, azt hiszem, nem jól, korai volt még, mérnökök is ültek a vonal másik végén, egy-két kérdésre még tudtam a választ, de több dolgot kevertem vagy nem tudtam már. Az angollal nem volt baj, hamar vissza is váltottunk magyarra, de ami igazán fájó volt számomra, hogy azt hiszem, az emberi oldalomból sem tudtam 100% nyújtani, ugyanis izgultam. No de sebaj, tapasztalatszerzésnek jó volt! Igazából azért jelentkeztem, mert megkeresett az egyik volt főnököm/barátom/kollégám, hogy szeretnék-e visszatérni a szakmába, ezt a Facebook kiszimatolta, és elkezdett álláshirdetésekkel bombázni a falamon, és az egyik szinte egy az egyben olyan volt, mintha személyesen nekem szólna, így hát az azóta már annál a cégnél dolgozó volt kollégáimon keresztül beadtam az önéletrajzomat, mert Taizében nagyon úgy éreztem, hogy ha hazaérünk majd, és nem lesz többé út, és írni sem lesz többé miről, akkor üres lesz majd az életem. Persze ez egyelőre nem tűnik valósnak, mert ebben a két hétben mindent csináltunk eddig, csak nem unatkoztunk, de ez nem lesz mindig így, továbbra is úgy érzem, hogy néhány héten, de legfeljebb néhány hónapon belül jó lenne visszatérni a szakmába. Persze vész nincs, sok cég van még Magyarországon, ahol hasznosítani tudom magam, és a második előadáson szóba került egy kérdés után, hogy “Hogyan tovább?”, és mikor mondtam, hogy vissza szeretnék menni az IT-ba, jelentkezett egy fejvadász hölgy olvasónk, akinek azóta már elküldtem az önéletrajzomat. :) Szóval lesz itt valami tuti! :) Egyébként volt megint egy érdekes kérdés az interjún, megkérdezték, hogy mit csinálnék, ha három hónap múlva sem kapnék még állást. Erre azt válaszoltam, hogy tovább próbálkoznék, képezném magam, visszahoznám, felhoznám a régi és az új tudnivalókat, és felkészülnék az interjúkra.

De visszatérve Genfre, a rohanás az állásinterjúra végül mégsem volt olyan jó ötlet, ugyanis a nagy terheléstől Zita immunrendszere valószínű legyengült, és bekapott egy lázzal és torokfájással járó betegséget. Ez másnap jött ki rajta, amikor gyalog kimentünk városnézni. Ezen az estét tetőzött rajta, ezért másnap nem tudtunk elindulni, így végül három napot maradtunk Rékánál és Petinél Genfben. Eredetileg egy estére jelentkeztünk be, és végül négy estét maradtunk, részben azért, mert korábban érkeztünk, részben pedig a betegség miatt. Így rögtön elvesztettünk egy “eső/pihenőnapot” az útitervből, hiszen ekkor már megvolt a pontos dátuma a határhoz való érkezésünknek, és ehhez tartanunk kellett magunkat. No de most már nézzük a fotókon is, mi történt Genfben! :)

Réka is fut, ezért az állásinterjú után levezetésképpen kimentem vele futni egy kört a városba. Felfutottunk egy hídra, ahonnan látszott a Rhône folyó (balra), vagyis a Genfi-tó (Lac Léman) kifolyásának, és az Arve folyó találkozása.

Réka megjegyezte, hogy a bal oldali víz forrásai gleccserek, ezért olyan tiszta. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a folyó forrásának hívott gleccsert nemsoká igen közelről is szemügyre vehetjük majd. :)

Taizéből vasárnap indultunk tovább, mert ekkor van “váltás”, vagyis vasárnap délelőtt vagy legfeljebb ebéd után indulnak haza azok, akik ezen a héten voltak itt, és vasárnap délután, vagy este érkeznek meg azok, akik a következő hetet töltik itt.

Bár hétköznapokon, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy az egész itt töltött két hét alatt az első napot leszámítva egyáltalán nem mentem be az imákra (amit sokszor tévesen miséknek hívtak, pedig csak közös imák voltak), de ezen a vasárnap reggelen kivételt tettem, mert tudtam, hogy ennek Zita örülni fog. Amúgy ez a vasárnap reggeli dolog épp nem ima, hanem mise volt. :) Szinte végig csak énekekkel, Zita az elején mondta nekem, hogy próbáljak “részt venni”, és ne csak az apró utazós magyar bibliáját olvasgassam unalmamban, hanem próbáljak elmélyülni, gondoljam át, mi minden történt velünk az elmúlt négy évben és adjak érte hálát. Átgondolni nem sikerült, erre ott akkor képtelen voltam, túl hosszú idő ez és túl sok dolog történt velünk, hogy csak úgy “átgondoljam”, de majd talán ez is eljön, talán elolvasom, hogy mit írkáltam négy évig, ha hazaértünk. Viszont valamit elmélyülni mégiscsak sikerült azért, mert bár én aztán abszolút nem vagyok az az éneklős típus és hogy őszinte legyek, nem is értettem, miért jó, hogy több ezren leülnek a földre ebben a nagy templomban és együtt énekelnek (amikor az F sátorban a konnektor mellett asztalnál és padnál útinaplót is lehet írni eközben… :) ), de aztán ezen az utolsó napon azon kaptam magam, hogy én is velük éneklek, és igazából nem is lehet rossz dolog ez, főleg akkor nem, ha egy évnyi hajtás/tanulás/munka/stressz/”normál élet” után jön ide el az ember egy hétre. Persze azt nem bántam meg, hogy én nem jártam az imákra, hiszen az én célom Taizében az volt, hogy míg Zita kívánsága teljesül (“két hét Taizében mielőtt hazatérünk!”), addig én is jól érzem magam, sokat futok és felhozom a naplót a jelenig. Ez mind sikerült is, vagyis majdnem, mert miközben én e sorokat írom, Zita mellettem az asztalnál a taizé napokról ír, én pedig most nekilátok a Taizé utáni első fejezetnek.

Épp a templom oldalában pakolásztunk a bringáknál, amikor a mellettünk álló magyar srác, aki kb. percekkel azelőtt érkezett egy hosszú buszút után Magyarországról, megszólított minket és megkínált a határ előtt vásárolt pizzájából, hogy “ne a hangyák egyék már meg!”. Próbáltuk visszautasítani, de hajthatatlan volt, így hát az történt, hogy egy hónappal a hazaérkezésünk előtt hazai sütésű pizzát ehettünk. :) Mondtuk neki, hogy ezt még meg fogja bánni, mert a váltás miatt a vasárnapi étel több, mint borzasztó, hideg és ecetes, kintről hozatott étel, és nem finom. De erre is csak azt a választ kaptuk, hogy együk meg a pizzát, mert különben ő rosszul fogja érezni magát. :) Vajon estére megbánta-e e jólelkűségét? :) Mindenesetre mi nagyon szépen köszönjük, nagyon jól esett ez a kis finomság indulás előtt! ;)

Leadtuk az összehajtható narancssárga, ausztrál hűtőtáskánkat, amit még az első nagysikerű dumpster diving kalandunk után vettünk a déli féltekén valamikor két éve, hogy ne rohadjon ránk a rengeteg “talált étel”, és közben annyi éppen ekkor érkezett magyarral találkoztunk, hogy a végén velük és néhány velünk együtt most hazainduló magyarral összeálltunk csoportképpé. :)

A hűtőtáskát pedig azért adtuk le, mert egy kedves lány egy héttel később, mikor busszal hazament, hazavitte nekünk, benne tele “holt terhekkel”, brazil szuvenírekkel, a már eldugult, és Nyugat-Európában amúgy is teljesen felesleges vízszűrőnkkel, a folyékony üzemanyagokkal is működő nagy tábori főzőnkkel, ami szintén tönkrement, és ereszt már, ezért csak a tartalék, apró, gázzal működő főzőfejet cipeljük már, stb, stb… Egyszóval könnyebbek lettünk, ez nagyon jó érzés volt, hazaküldöni olyan cuccakat, amelyekről tudjuk, hogy már nem kellenek hazáig. Ez már nagyon a “közel vagyunk az otthonunkhoz” érzést adta.

Kifelé menet Taizé ikonikus harang-kapujában is lőttünk egy képet.

Taizé faluban ekkor érthető okokból nagy volt a forgalom.