Nászút a Föld körül

A 3 millió embernek, és számos más állatnak életet adó Sundarban

A cím nem elírás, noha nem létezik ilyen nemzeti park, se Bangladesben, se máshol. Sundarban Nemzeti Park létezik, és mi meg is néztük, már amennyire a hatóságok és a pénztárcánk engedték. Hogy hogyan lett belőle részünkről SundarBunda, azt mindjárt megírom, de előbb tisztázzuk az eredeti nevet: Sundar-ban azt jelenti: “gyönyörű-erdő”, és még azt is, hogy itt lakik sok sundari tree, vagyis sundari fa, az a bizonyos mangrove fa, amiből a legnagyobb egybefüggő erdő itt maradt meg a világon. Ez az erdős terület régen sokkal nagyobb volt, csak amíg nem nyilvánították védetté, addig folyamatosan zsugorodott, szükség volt ugye a megművelhető területekre meg a tűzifára… Ám még ma is sokan élnek a területén és „belőle”, ez a szám állítólag 3 millió fő – ők azok akik közvetlen vagy közvetve a Sundarban Nemzeti Park természeti értékeiből élnek, ami ugye javarészt halászatot és rákászatot takar.
A terület nem csak embereknek, hanem krokodiloknak, folyami delfineknek (Gangetic River Dolphin), bengáli tigriseknek (majestic Royal Bengal Tiger), és pöttyös hátú őzeknek (Spotted Deer) is otthont ad, na meg még gondolom ezer másik fajnak, amelyek mind aprók vagy kevésbé látványosak, ezért a parkba turistákat hordó vezetők és utazási irodák nem emlegetik őket. :) Na de majd mi mindjárt, csak érjek el odáig!

SundarBunda – Éhgyomorral sose alkudj!

Vezetőnknek végül a szállodánkhoz tartozó emberkét választottuk, és sok alkudozás árán, de megállapodtunk vele 6220 takában, ami fedezte a hajó költségeit (csak hajóval lehet a parkban közlekedni, a terület mocsaras, és tele van folyókkal), az engedélyeket (állítólag külföldi csak egy rakás engedéllyel mehet bárhová is, és még a hajóra is kell engedély), és az ő vezetői díját. Az utcán ugyan kaptunk 4000 takás árat is, és mint azt már az előző bejegyzés végén megírtam, egy menő szállodában kaptunk egy 8000 takás ajánlatot, ám végül mégis ezt a középárasat választottuk, mert emberünk jól beszélt angolul, és ezzel kielőzte összes vetélytársát, mi pedig mellette döntöttünk, mert nem akartunk egy egész napot valaki olyan társaságában tölteni, akivel nem tudunk beszélgetni és akitől nem tudunk semmit kérdezni.

Mégis, később meggondoltuk volna magunkat, vagy legalább körbekérdeztünk volna máshol is, mert ahogy számolgattunk a 61 takás dízelárral, mindig az jött ki, hogy súlyos ezreket keresnek rajtunk, és az engedélyek mibenlétében sem voltunk biztosak, nem volt olyan, aki nem érdekelt a lehúzásunkban és megkérdezhettünk volna. Ekkor kezdtük el (amúgy hangosan, de ez mit sem számított, mert vezetőnk nem volt tisztában a Bunda szó jelentésével) SundarBundának hívni a nemzeti parkot, és sejtésünk aztán később beigazolódott, amikor elmeséltük, hogy mennyiért vásároltunk egy napos utazást a parkba, mindenkinek az volt a válasza, hogy „They cheated you”, vagyis hogy átvertek minket. Sajnáltunk kiadni közel 20 ezer forintot egyetlen napért, még akkor is, ha cserébe sokat ígértek. Persze ekkor már késő volt, nem tudtunk mit tenni, mert a hajós emberünknek kifizettünk 1500 taka előleget az üzemanyagra.

Ezen már kár rágódni, de a tanulságokat még levonom, aztán elindulunk a hajóval. Sose adjunk előleget, sose alkudjunk fáradtan, éhgyomorra, és bármikor mondjuk bátran azt, hogy még gondolkodom, és meghallgatom mások ajánlatát is. Mi ezeket mind megszegtük, utólag nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen balgák. Azt hittük, hogy sietnünk kell, mert az emberünknek még az előző nap meg kell kérnie az engedélyeket, na meg ő volt a legmeggyőzőbb az összes előző ajánlathoz képest. Ha tudjuk, hogy ennyire drága ez a mulatság, és ennyire nincs ilyenkor errefelé semmilyen csoport, akikhez hozzácsapódva megoszthattuk volna a költségeket, akkor próbálunk embereket toborozni a neten, hogy velük együtt akár egy több napos túrára is elmenjünk. Na de kár ezen már gondolkodni, ezt csak azért írtam le, hogy aki utánunk jön, az tanuljon a mi hibáinkból.

Delfinek a folyóban, apály idején

Reggel a megbeszélt időpontban találkoztunk a reggeli után, majd kisétáltunk a kikötőbe, ahol meglepő módon most sokkal kevesebb vizet láttunk, mint tegnap, amikor megérkeztünk. A hajók a parton álltak a sárban, sokukat egyáltalán nem érte a víz. Kérdeztem az emberünket, hogy hát ez meg hogy lehet, mi történt? Low-tide, vagyis apály van! Micsoda, egy folyón? Igen, mert ez már a deltának számít és itt már nagyban bejátszik a tengerek ár-apály jelensége. Hoppá, mik vannak! Pedig a Bengáli-öböl innen még legalább 100km-re, de ez úgy látszik, ezen a sík vidéken már nem távolság az ár-apálynak. A hajóval is ezért megyünk rögtön a legdélebbi kiszálláshoz, a „Barbaria”-hoz, mert apály idején visz minket az ár lefelé a folyón. Vagyis inkább az apály növekedésének, tehát a vízszint csökkenésének idején – ha jól gondolom.

Hajónkkal még mielőtt kiértünk volna a Passur folyóra, amin aztán elindultunk lefelé, a torkolatban folyami delfinek mellett haladtunk el. Erre a vezetőnk szerint most, low-tide idején volt jó esélyünk, mert ekkor ficánkolnak igazán a halak. Ez volt az első alkalom, hogy folyóban delfint láttunk, sőt, be kell valljam, mielőtt Indiába érkeztünk volna, én úgy tudtam, a delfin csak a tengervizet szereti. :) Most viszont ott ugráltak a hajónk mellett, és a saját szemünkkel láttuk a szürke testüket – és ez fantasztikus látvány volt, még akkor is, ha lencsevégre kapni nem tudtuk. A delfin nem az az állat, amit természetes élőhelyén olyan könnyű fotózni, mert épp csak kiugrik, vagy kiemelkedik kicsit a vízből és mire észbe kapnál, már újra el is tűnt.

Krokodil és Tigris – A rákász szakma veszélyei

Miután megcsodáltuk, hogy egy hatalmas, a sárpadra az dagály-apály által felfektetett teherszállítóhajó aljáról hogyan vakarják le a rozsdát, átvágtunk a több, mint 1km széles Passur folyó jobb, vagyis nyugati partjára. Itt haladtunk lefelé úgy 30km-t, ami alatt már sok érdekeset láttunk. Emberek derékig, sőt néha nyakig a vízben járva hálót húztak maguk után. Vezetőnk elmondása szerint különböző, fiatal korban járó apró rákokat (crabs and lobsters) gyűjtenek, amelyeket aztán vagy ők maguk, vagy azok, akiknek eladják, betelepítik őket egy földdel elkerített medencébe, ahol mint egy farmon, szép nagyra tudnak növekedni. Egy kisrák ára 2-5 taka között mozog, és egy nap akár sok százat, vagy akár ezret is be tudnak gyűjteni, ez tehát nem rossz meló, csak a krokodilokkal és a bengáli tigrisekkel kell vigyázni… :-o Vezetőnk azt meséli, hogy az egyik közeli faluban épp a múlt héten tépett szét a tigris az álmában egy fiatal asszonyt. Olvass tovább…

Ima az utcán

Bagerhat után Khulnába utaztunk tovább, ahol igazából sok konkrét tervünk nem volt. Pontosabban egy volt, méghozzá az, hogy a Bilasz családnak szerezzünk kontaktokat olcsó lakóhajó vásárláshoz. Khulna az egyik központja az ilyesmi gyártásának, és itt, ha ügyes az ember, az európai áraknak a töredékéért tud vásárolni. Ők inspiráltak minket Banglades felé, így a legkevesebb, hogy egy kicsit megpróbáltunk Nekik segíteni ez ügyben. Ahogy mesélték Petiék, bizony tényleg nagyon jó lehet egy ilyen hajóval utazni, akárcsak lakóautóval. Képzeld el, hogy jön-jön a sok ember, és neked mindenütt ott van az ajtód, amit ha becsuksz, ők kint maradnak, Te meg belül, nyugalomban – Nos, hát ez nekünk a fekvőbringákon nem adatott meg, s így a nyugalmunk is volt, hogy odaveszett. :) Máskor meg, ha akartuk, ha nem, új élményekkel gazdagodtunk, és valljuk meg, azért ezek túlnyomó többsége, még mindig olyan élmény, amit semmi pénzért nem cserélnénk el. :) De azért egy ajtó tényleg jól jönne itt Bangladesben a fekvőbringákra. :D

Élmények Khulnában is értek minket. Először is, a megérkezés sem volt gyenge. Kerestünk egy bizonyos hotelt, amit az útikönyv olcsónak írt, de mivel senki semmit nem értett abból, amit kérdezünk, mindenféle szállodákhoz elvezettek minket, csak oda nem, ahová vágytunk, igaz, később megtudtuk, hogy az nem is lett volna lehetséges, mert az a szálló már nem működik. Helyette találtunk egy másikat, ami szintén olcsó volt, és a recepció ablakából pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő útra, az azt szegélyező riksa állomásra, és egy nagy kereszteződésre. Előtte azonban még jó nagyot kellett kerülnünk az utcákon, mert a szállónk tőszomszédságában volt egy híres-neves mecset, ahol az emberek nagyon szeretnek imádkozni, ezért nagy tömegekben gyűlnek oda bizonyos imaalkalmakkor. Annyira szeretnek odajárni, hogy már nem csak a mecsetben, hanem a mecset előtt is, az aszfalt teljes széltében, pontosan Mekka felé beállított, párhuzamosan leterített szőnyegeken is imádkoznak. Ilyenkor az utca el is van kordonozva, mi pedig kerülhettünk. Illetve kerülhettünk volna, ha nem inkább a türelmes módszert választjuk: kihasználva a viszonylagos nyugalmat, és hogy csak 3 percenkénk szólít minket le valaki, beültünk egy helyre fagyizni, amíg a barátaink be nem fejezték a beszélgetésüket Allahhal.

Fair & Lovely, errefelé a fehér bőr a divat, igaz, senki sem fehérbőrű

A kereszteződésben látható óriásplakátról, a fehér-rózsaszín Fair & Lovely-ról szeretnék írni, ugyanis én már nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. Ez egy bőrfehérítő krém, amit nagyon nyomnak, és valószínű sikerrel, mert mindenütt látjuk felaggatva a kis tasakokat még a legkisebb boltokban is. Áááááááááááá, nooormális?!? Mi fehérbőrűek barnulni akarunk, szoliba járunk, meg barnító krémeket használunk, itt Ázsiában meg ezt nyomják és Nepálban alig bírtam a patikában olyan naptejet találni, amiben nem volt benne a fehérítés, mint extra feature. Ez milyen szép és egyben szörnyű példája a fogyasztói társadalmunk motorjára. Nehogy boldog legyél a bőrödben, egy pillanatra sem lehetsz elégedett saját magaddal, nincs megállj, légy fehérebb / légy barnább, egy a lényeg, hogy nem vagy jó így, ahogy vagy Olvass tovább…