Nászút a Föld körül

Év eleje van, 2013 elmúlt és 2014 elkezdődött. Ilyenkor érdemes átgondolni, mi is történt velünk az elmúlt évben és mik a céljaink erre az új esztendőre.

Tavaly ilyenkor Észak-Vietnamban, Hanoiban voltunk. Végigbicikliztünk azon a csodaszép országon, majd jött a megint csodás Kambodzsa, aztán visszatértünk Thaiföldre. Bangkokban meghosszabbítottam a Cisco-s papírjaimat, új útleveleket kaptunk, majd Koh Tao szigetén megismerkedtünk a búvárkodás révén a víz alatti élővilággal, ami egy új szerelem lett mind a kettőnknél. Nagyszerű napokat töltöttünk Malajziában, majd Szingapúrban, aztán jött az őrült Indonézia, először Jáva szigetén a Bromo vulkánnal, majd a színes és gazdag Bali, ahol nagyon gyorsan elrepült az ott eltöltött két hét. Lombokon csodás pár napot töltöttünk a Gili szigeteken, majd egy hétre ledöntött minket a dengue-láz, de mint hamvaiból feltámadt főnixmadár, felépülve a betegségből csak úgy felszaladtunk a Rinjani meseszép vulkánjára, ami talán az egyik legnagyobb élmény volt egész Indonéziában. Este a Tejút alatt, látva a szomszédos szigeteket, 2000 méter magasból, majd le a kráterbe a tóhoz és vissza a felhők felé, második hajnalban pedig indulás fel a 3700 méter magas csúcsra… Mivel a betegséggel időt vesztettünk, Sumbawa szigetét egy éjszaka és egy reggel alatt stoppolva és buszozva kereszteztük, majd jött egy kis sznorkelling és sárkánylesés Komodón, aztán pedig Flores katolikus szigete, ami megint egy új világ volt, gyönyörű tájakkal, lankás emelkedőkkel és törzsi falvakkal, színes vulkáni tavakkal. Innen már Timor szigetére mentünk tovább, mert egy Ázsia legfiatalabb országából, Kelet-Timorból repültünk Ausztráliába.

Az új világ nagy váltást jelentett az életünkben, hirtelen minden más lett, bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb. Ausztrália belsejében csak egy 800km-es szakaszt bringáztunk, majd következett egy 2000km-es stoppolás, egy kedves kamionosnak köszönhetően egyetlen fuvarral. A keleti parton Brisbane, Sydney és Melbourne városai között bringáztunk, majd átrepültünk ide Új-Zélandra. Ez megint egy kicsit új világ, mi meg csak egyre fáradtabbak lettünk. De azért még sikerült élvezni, hiszen nem akármilyen szegletében vagyunk a világnak.

Ez, ha összeadjuk, nem is olyan sok egy évre, nem igaz? :) Csakhogy nekünk az utazás nem csupán ennyiből áll. Épp most kezdtem el az angol nyelvű összefoglalót is írni az évünkről, melynek az első feléről már elkészült a részletes magyar útinapló, ami jelenleg Balinál tart, de emellett megjelent rólunk rengeteg riport, és írtunk több mint 30 cikket az Origónak, és a 2013-as év összes Over magazinjában is publikáltunk, de még a Népszabadság utazási mellékleteiben is megjelentünk néhányszor. Riportok is jelentek meg az utunkról, a National Geographic is közölt rólunk, rádiókban és tévékben. Ismét készítettünk falinaptárat, ami szépen el is fogyott. A vásárlásaitokat ezúton is nagyon köszönjük! Reméljük, mindannyian nagy örömötöket lelitek a naptárban. A visszajelzések ismét jók, és mi is elégedettek vagyunk, noha sokat kellett dolgozni az oldalakon és most a munkák alatt nem volt hosszabb megállónk, ezért még nehezebb volt, de megérte, hiszen megint sikerült szépet alkotnunk és ugye részben ebből, részben a cikkírásokból folytatjuk az utunkat, de itt most meg kell említenünk egy új és nagyon fontos partnerünket is, a Magnet Bankot. Nektek, nekik és az Origótól kapott cikkírási lehetőségeknek köszönhetjük, hogy még úton vagyunk, hiszen ebben az évben javarészt már nem azt a pénzt költöttük, amivel hazulról elindultunk, hanem amit útközben kerestünk, kaptunk.

Ezt ezúton is köszönjük, mindez fantasztikus érzés, hiszen szinte már valamiféle közösségi út a miénk, annyi támogatást kaptunk tőletek és annyi az interakció a naptár, a képeslapok és a közösségi háló valamint a blogunk révén, hogy ez az út már a Tiétek is, nem csak a miénk. Ez a dolog elkötelez minket, de azt is tudjuk és érezzük, hogy ez önmagában nem elég ahhoz, hogy továbbra is sikeres legyen az utunk.

Hiába próbálnánk tagadni (ami hiba lenne!), hogy fáradunk, mert ezt már mi is érezzük magunkon, és nyilván Ti is látjátok. Az eltökéltség persze nem változott, mind a ketten végig akarjuk csinálni, de észrevettük magunkon, hogy már nem úgy állunk a dolgokhoz, mint régen. Már nehezebben vesszük rá magunkat az elindulásra egy-egy hosszabb megállóból és már úgy kell magunkat rábeszélni a hosszabb, de szebb útvonalakra, noha régen ez nem is volt kérdés, hogy az ilyen utakat választjuk. :)

A blog nagyon durván lemaradt, részben a fáradtság miatt, részben azért, mert túlszínesítettem, túlvariáltam. Míg régen csak néhány puszta kép volt a szöveg között, ma ezek a képek már szerkesztett, vágott, feljavított fotók, amelyek nagyban is megnyílnak, és több tucat van belőlük egy-egy bejegyzésben, ahogy a videókból is sok van. Mindez a szerkesztéskor rengeteg többletmunkát jelent nekem, és ez már-már lélekölően monoton tud lenni így két és fél év után, hiába automatizáltam a folyamatot amennyire csak tudtam.

Harmadrészt azért lett kevesebb bejegyzést, mert az Origóra és más médiákba is írtunk cikkeket, hétről hétre, hónapról hónapra mindig jelent meg máshol is írásunk, és ezekre megint sok időt, erőt és figyelmet kellett hogy szenteljek. Ezeknek a szerkesztésével már nem kellett annyit bíbelődnöm, viszont a nyelvezettel, a történet kerekségével, élvezhetőségével már annál inkább. Ha a blogra nem olvastam át egyszer se, amit írtam (és legtöbbször így írtam), akkor nem történt semmi, míg ezt egy külsős partnerünknél nem tehettem meg, sőt sokszor utána kellett járnom, olvasnom a dolgoknak, nehogy badarságokat írjak le, és a sok magánvélemény és zöld brummogás sem férhetett bele.
Szóval dolgoztam bőven, de ez is megérte, hiszen egy Origót sokkal többen olvasnak, mint a blogunkat, és bár igaz, kicsit korlátozottabb stílusban írtam ezeket a cikkeket, de így szélesebb rétegeket elérhettek a beszámolóink és a történeteink. Na és nem utolsó sorban ezzel pénzt is kerestünk és ismertebbek lettünk.
Ez utóbbi nem az egónknak fontos, hanem az utunknak. Tudjátok, hogy átlag havi 150 ezer forintból gazdálkodunk. Viszont ennyit még ez a sok-sok tevékenység és támogatás sem tesz ki, így egyre csak fogy a pénzünk, ami aggasztó. Új-Zélandra nincs munkavállalási engedélyünk, de az is lehet, hogy még lesz, mert április 22-től újra kiadnak száz Working Holiday Visa-t a magyaroknak. Ha máshogy nem történik, akkor kibekkeljük addig, és megigényeljük azt a vízumot, majd csak találunk valami munkát, ha más nem valami kétkezit. Persze vannak az IT-ban is melók, de kevés az olyan, ami 3-6 hónapra szól, és ha találni is, általában ilyen projectfeladatoknál nem szívesen bíbelődnek 2-3 hetet, hogy elintézzék nekem a vízumot. De itt tévedjek a legnagyobbat! :)

A munka mellett szól az is, hogy jól jönne egy kis egyhelyben levés is, egy kis kiszámíthatóság, szürkeség, ugyanolyan napok, ugyanaz a dal. Álmodoztunk ilyenekről, hogy ha sikerül nekem az IT-ban munkát találni, olyan lakást bérlünk majd, amiben van vendégszoba, hogy végre mi legyünk a vendéglátók és mi fogadjuk a hozzánk hasonló utazókat az ideiglenes otthonunkban. :) De hogy pontosan mi lesz velünk az elkövetkező hónapokban, még nem tudjuk.

Egy a Magnet Bankhoz hasonló új partner is kihúzna minket ebből a bajból, mert már tényleg nem kell sok, hogy a havi mérlegünk ne legyen többé mínuszban. Csak egy biztos, hogy az utunk így ebben a formában már nem sokáig fenntartható, és ennek anyagi és fáradtságbeli okai is vannak.
De ne ijedjetek meg, egyik sem olyan vészes, mint ahogy hirtelen most hangzik. Még mindig nagyon vonzanak minket az új tájak, és az előbbi problémára is találunk majd megoldást. Keressük már az új támogatókat, és ha ez nem jönne össze, munkát is fogunk keresni, illetve a kettő együtt sem zárja ki egymást. Akárhogy is, de legkésőbb a következő déli féltekei tavaszt, vagyis mondjuk, hogy ez év októberét már Dél-Amerikában szeretnénk tölteni. Már ismerkedünk a térképen a Carretera Austral-al, egy 1240km hosszú úttal, amely az Andok legszebb hegyei között kanyarog, és világhíres a kerékpártúrázók körében. Aztán Brazíliában is van egy nagyon kedves barátunk, akit nagyon jó lenne meglátogatni, és persze Uruguay, Paraguay, Bolívia és Peru is vonz minket, a Titikaka-tó és a Machu Picchu abszolút a must see-k között van, ahol álmomban már többször elkészítettem egy-egy csodás napfelkeltés timelapse videót, amit mi magunk is végigültünk.
Ja, igen, idén ez is egy új mánia lett, az Angkor Wat-tól kezdve millió egy napfelkeltét, vulkánt és miegymást vettem hosszú órákon át lencsevégre, hogy aztán felgyorsítva is csodálhassuk a hihetetlen valóságot. A legtöbb ilyen videót még tartogatom a talonban és se Facebookon, se máshol nem láthattátok még, mert majd szeretném csak akkor megjelentetni őket, amikor a naptároldalak témái oda érnek (QR-kód extra online tartalom…) vagy amikor az adott témáról írok majd blogbejegyzést vagy Origó cikket, hogy a két dolog együtt még jobb összhatást és meglepetést keltsen! ;) Sőt, Floresen egy olyan vidám örökzöld indonéz dalocskát sikerült begyűjtenünk Bluetooth-on keresztül egy kedves helyitől, hogy ahhoz már meg is álmodtunk egy jó kis zenés, videókkal és képekkel teli összefoglaló kedvcsináló klipet az országról. Szóval rengeteg dolog van még a tarsolyunkban, csak mindenhez idő, idő és idő kéne, na meg kedv. De ez is nehéz, mert amikor bringázunk, akkor általában nagyon inspirált vagyok, de mire megérkezünk valahová, és nekilátnék a dolgoknak, másnapra pont kijön rajtam valami nagy fáradtság, aztán már az kezd zavarni, hogy emiatt nem bírom csinálni azt a sok mindent, amit tekerés közben elterveztem. :) De már ezen is kezdem túltenni magam. :)
Dél-Amerikához épp a napokban kaptunk néhány nagyon jó tippet egy kedves olvasónktól, és míg a térképen jártuk be ezeket a magashegyi utakat, rádöbbentünk, hogy még mindig nagyon erős bennünk az utazás iránti vágy.

Tegnap a szilveszteri házibuliba futva mentem át, felfutottam egy hegygerincre ahonnan még épp látszott a nap Wellington felett az égen. Fent a kilátóhelyen, mikor felértem, belekiáltottam örömömben a levegőbe, ezzel búcsúztattam a Napot 2013-ban. Eufórikus hangulatban futottam fel a hegyre, majd végig a gerincen és le vissza a városba. Közben több új ötletem is támadt, és nagyon inspiráló volt számomra az egész futás.
De kicsit csapongok most, nézzük inkább, hogy mik a rövidtávú terveink januárra. Másodikán este áthajózunk a déli szigetre, Pictonba. Ott valahol megalszunk a sátrunkban, ahol senkit sem zavarunk, majd kezdetben a fjordvidék szélén, majd néhány pár száz méter magas hágón és erdőkön át megérkezünk Nelson városába, ahonnan már csak egy köpésre van Motueka, egy városka, ahol már vár ránk egy kedves magyar család. (térképen)Itt újra találkozunk Eszterrel is (modernnomad.hu), akivel Nepál után most újra összehozott minket a sors, és ezt egy 3 napos közös gyalogtúrával fogjuk megpecsételni, amihez már meg is vettük a sátorhelyeket, az Abel Tasman nemzeti parkban fogunk – ahogy a kiwi mondja: trampolni, vagyis túrázni. Motuekába visszatérve egy hétvégét eltöltünk majd a barátainkkal is, amíg remélhetőleg megérkeznek majd a hazulról küldött és az internetről rendelt cuccok a címükre, hogy aztán már ezekkel a cuccokkal is növelve a málhánk súlyát, tovább indulhassunk. Egy Rainbow road nevű murvás úton fogunk átvágni egy kopár, hegyes vidéken dél felé – ez az egyik legszebb kevésbé ismert útvonal a déli szigeten. Ennek a déli végétől újra aszfalt lesz a kerekeink alatt, nyugatnak kanyarodva gyönyörű erdős völgyeken fogunk haladni a nyugati partig (térképen), ahol majd délnek indulunk a fjordok és gleccserek földje felé. Írnám, hogy talán még Hobbitfalvára is eljutunk, de az már megvolt, azt a helyet az északi szigeten forgatták. :)

Végül egy szomorú vallomás, vagyis inkább döntés, amit tegnap hoztam meg, futás közben. Bizonyára bennetek is motoszkál a kérdés, hogy most mi a fene lesz ezzel a bloggal, hiszen már talán fél év is megvan a lemaradás a valóság és az útinapló között. Ez engem is nagyon zavar és próbáltam mindenhonnan energiát, erőt és időt meríteni hozzá, hogy ez ne maradjon így, de a rés egyre csak tágult és még most is tágul. Arra jutottam, hogy jobb, ha ezt a dolgot elengedem. Ahogy az utunk is, úgy a róla készült útinapló sem tartható fent ebben a formában. A megoldáson még gondolkodom, tehát még csak az biztos, hogy változás lesz. Lehet, hogy kimaradnak majd részek, vagy tömörebb összefoglalókat írok, akár országok szintjén, sok Origós cikkemre linkelve, de az is lehet, hogy talán már csak egy könyv formájában lesznek olvashatóak részleteiben azok a hónapok, amelyek most kimaradtak. A jövőben több figyelmet szeretnék szentelni az Origós írásokra. Már ezek is egy szép gyűjteményt adnak ki önmagukban, ezért is jutott eszembe, hogy elkészítem hozzájuk ezt a szép kis interaktív térképet. Ahogy a térképes útvonal, úgy a cikkek írása közben is azt vettem észre, hogy megalkotásuk közel azonos örömet okoz számomra, mint a blog írása. Ráadásul az Origót legalább egy nagyságrenddel többen olvassák, és ezt is belinkelhetem a weboldalamra, sőt a forrás megjelölésével, mint szerző akár újra le is közölhetem az egészet, sőt, megbeszéltük az Origóval, hogy még az ekönyv sorozatunkban is megjelenhet így. Na meg ezért egy kis pénzt is kapunk, ami továbbviszi az utunkat. Oké, cserébe egy kicsit kötöttebb az írásmód, de azért még megmaradhatok valamennyire a saját stílusomnál.
Szóval úgy döntöttem, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy úgy alakult, hogy a blog folytonos, folyamatos, megszakítások nélküli, részletes történetleírása egyelőre úgy néz ki, nem folytatódik. Arra, hogy a blog mégis folytatódjon az eddigi folytonos és részletes formájában már csupán halovány esélyt látok. Ha csak nem jön valami új támogató, vagy egy olyan meló, ami mellett néhány hónapra letelepedünk és engem a munka után minden nap megszáll az ihlet és az írni vágyás… Tudom, hogy most sokan szomorúak vagytok, de ez van. Észrevettem magamon, hogy az a folyamatos tudat, hogy a blogot kéne írni, hogy a blog le van maradva, hogy ma sem írtam blogot, ez mind-mind annyira emészt engem, és annyi energiát szív el tőlem, hogy az már sok, és az már hatással van az utazásunkra. Ebből a sok kútba esett energiából már akár azt is lehetne inkább, hogy minden héten írok egy nagyon szép, kerek Origó cikket. :)
Attól még, hogy nincs egy folytonos, kihagyás nélküli és szuper részletes, őszinte blogroll az utazásunkról minden mozzanatáról, érzéséről és pillanatáról, attól még maga az utazás kerek marad(hat, ha én úgy érzem). Most ki is tűztem magamnak célul, hogy idén megpróbálok legalább újabb 52 izgalmas Origó cikket publikálni és mindemellett a blogot is folytatni (de nem izzadni rajta többé!), de úgy, hogy közben ne zavarjon, ha esetleg egy-egy történetről csak egy külsős cikk szól, vagy teszem azt, kevésbé izgalmas napokat egy az egyben átugrok és kihagyok.

Túl sokat írok magáról az írásról, és keveset az útról, ebből is látszik, hogy kicsit elbillentek bennem a dolgok. Az utóbbi hónapokban több és mélyebb hullámvölgyem volt, mint bármikor előtte az úton. Nem tudom pontosan ez miért van, talán mert újra nyugati országokban vagyunk, vagy mert elfáradtunk, vagy mert a blog lemaradása zavar, de azt vettem észre, kicsit eltávolodtam, vagyis inkább kicsit egyre nagyobb kihívás számomra betartani az utazásunk első számú fő szabályát, vagyis hogy élvezzem azt. Az „Enjoy The Ride” ugyebár. Zita ebben még mindig, vagyis már megint jobb nálam, ami persze nem zavar, sőt örülök neki, hisz ezzel engem is segít. Hihetetlen türelmes velem, és kitartó az úton. És most épp itt alszik előttem ezen az ágyon, aminek a sarkán tartva a laptopon gépelek a földön ülve. :) Lehet, hogy tizedannyi naplót és cikket sem írt, mint én, de nélküle én se írtam volna, mert amíg én ezeket írom ő főz, mos, mosogat, takarít, pakol, beszélget, és egyre többet szervez, rendez, tervez is az utóbbi időben. Van, hogy ő küld el zuhanyozni, hogy figyeljek már magamra, amikor nagyon belezoomolok valami dologba épp, és megfeledkezem a világról magam körül. :)
Visszatérve az Enjoy The Ride-ra, ezt is kitűzöm magamnak célul, hogy újra és most még inkább, még sűrűbben megtaláljam azt az életérzést, ami tegnap is hatalmába kerített futás közben, és ami annyiszor megtörténik az úton, vagy beszélgetés, előadás közben. Amiért érdemes élni és úton lenni. Ami az egésznek a lényege, és amiről az utóbbi időben egyre többször megfeledkeztem és nem figyeltem rá. Kicsit stresszes, rohanós volt az utóbbi időszak nekem, de én tettem azzá, szóval én tehetek erről és én vagyok az is, aki ezen változtathat.
Na, de most ennyi elég lesz, zárom e sorokat és visszamegyek a tettek mezejére. A lényeg annyi, hogy mi jól vagyunk, csak kicsit fáradtan, de vidáman, és ne haragudjatok érte, ha a jövőben nem fog folytatódni a blog, vagy nem ebben a formában. Mentsétek el a könyvjelzőitek közé ezt az oldalt is http://360fokbringa.hu/hu/utravalo/media, és kövessétek a Facebook oldalunkat, mert oda is mindig ki fogjuk tenni, ha megjelenik valamilyen új írás a tollunkból.

Kívánunk végül mind a ketten (mert közben Zita is felébredt a szilveszteri buli fáradalmaiból) szeretettel teli, örömökben, élményekben teljes, boldog új esztendőt mindannyiótoknak. Egy olyan évet, amikor minden álmotok és tervetek valóra válik és amikor ti is többé váltok. Köszönünk továbbá minden tőletek kapott biztatást, naptárrendelést, és minden támogatást! :) Utazzatok velünk 2014-ben is! :)