Bejárat > Általános > Év végi összegzés és év eleji tervezgetés, avagy önvallomás

Év végi összegzés és év eleji tervezgetés, avagy önvallomás

Év eleje van, 2013 elmúlt és 2014 elkezdődött. Ilyenkor érdemes átgondolni, mi is történt velünk az elmúlt évben és mik a céljaink erre az új esztendőre.

Tavaly ilyenkor Észak-Vietnamban, Hanoiban voltunk. Végigbicikliztünk azon a csodaszép országon, majd jött a megint csodás Kambodzsa, aztán visszatértünk Thaiföldre. Bangkokban meghosszabbítottam a Cisco-s papírjaimat, új útleveleket kaptunk, majd Koh Tao szigetén megismerkedtünk a búvárkodás révén a víz alatti élővilággal, ami egy új szerelem lett mind a kettőnknél. Nagyszerű napokat töltöttünk Malajziában, majd Szingapúrban, aztán jött az őrült Indonézia, először Jáva szigetén a Bromo vulkánnal, majd a színes és gazdag Bali, ahol nagyon gyorsan elrepült az ott eltöltött két hét. Lombokon csodás pár napot töltöttünk a Gili szigeteken, majd egy hétre ledöntött minket a dengue-láz, de mint hamvaiból feltámadt főnixmadár, felépülve a betegségből csak úgy felszaladtunk a Rinjani meseszép vulkánjára, ami talán az egyik legnagyobb élmény volt egész Indonéziában. Este a Tejút alatt, látva a szomszédos szigeteket, 2000 méter magasból, majd le a kráterbe a tóhoz és vissza a felhők felé, második hajnalban pedig indulás fel a 3700 méter magas csúcsra… Mivel a betegséggel időt vesztettünk, Sumbawa szigetét egy éjszaka és egy reggel alatt stoppolva és buszozva kereszteztük, majd jött egy kis sznorkelling és sárkánylesés Komodón, aztán pedig Flores katolikus szigete, ami megint egy új világ volt, gyönyörű tájakkal, lankás emelkedőkkel és törzsi falvakkal, színes vulkáni tavakkal. Innen már Timor szigetére mentünk tovább, mert egy Ázsia legfiatalabb országából, Kelet-Timorból repültünk Ausztráliába.

Az új világ nagy váltást jelentett az életünkben, hirtelen minden más lett, bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb. Ausztrália belsejében csak egy 800km-es szakaszt bringáztunk, majd következett egy 2000km-es stoppolás, egy kedves kamionosnak köszönhetően egyetlen fuvarral. A keleti parton Brisbane, Sydney és Melbourne városai között bringáztunk, majd átrepültünk ide Új-Zélandra. Ez megint egy kicsit új világ, mi meg csak egyre fáradtabbak lettünk. De azért még sikerült élvezni, hiszen nem akármilyen szegletében vagyunk a világnak.

Ez, ha összeadjuk, nem is olyan sok egy évre, nem igaz? :) Csakhogy nekünk az utazás nem csupán ennyiből áll. Épp most kezdtem el az angol nyelvű összefoglalót is írni az évünkről, melynek az első feléről már elkészült a részletes magyar útinapló, ami jelenleg Balinál tart, de emellett megjelent rólunk rengeteg riport, és írtunk több mint 30 cikket az Origónak, és a 2013-as év összes Over magazinjában is publikáltunk, de még a Népszabadság utazási mellékleteiben is megjelentünk néhányszor. Riportok is jelentek meg az utunkról, a National Geographic is közölt rólunk, rádiókban és tévékben. Ismét készítettünk falinaptárat, ami szépen el is fogyott. A vásárlásaitokat ezúton is nagyon köszönjük! Reméljük, mindannyian nagy örömötöket lelitek a naptárban. A visszajelzések ismét jók, és mi is elégedettek vagyunk, noha sokat kellett dolgozni az oldalakon és most a munkák alatt nem volt hosszabb megállónk, ezért még nehezebb volt, de megérte, hiszen megint sikerült szépet alkotnunk és ugye részben ebből, részben a cikkírásokból folytatjuk az utunkat, de itt most meg kell említenünk egy új és nagyon fontos partnerünket is, a Magnet Bankot. Nektek, nekik és az Origótól kapott cikkírási lehetőségeknek köszönhetjük, hogy még úton vagyunk, hiszen ebben az évben javarészt már nem azt a pénzt költöttük, amivel hazulról elindultunk, hanem amit útközben kerestünk, kaptunk.

Ezt ezúton is köszönjük, mindez fantasztikus érzés, hiszen szinte már valamiféle közösségi út a miénk, annyi támogatást kaptunk tőletek és annyi az interakció a naptár, a képeslapok és a közösségi háló valamint a blogunk révén, hogy ez az út már a Tiétek is, nem csak a miénk. Ez a dolog elkötelez minket, de azt is tudjuk és érezzük, hogy ez önmagában nem elég ahhoz, hogy továbbra is sikeres legyen az utunk.

Hiába próbálnánk tagadni (ami hiba lenne!), hogy fáradunk, mert ezt már mi is érezzük magunkon, és nyilván Ti is látjátok. Az eltökéltség persze nem változott, mind a ketten végig akarjuk csinálni, de észrevettük magunkon, hogy már nem úgy állunk a dolgokhoz, mint régen. Már nehezebben vesszük rá magunkat az elindulásra egy-egy hosszabb megállóból és már úgy kell magunkat rábeszélni a hosszabb, de szebb útvonalakra, noha régen ez nem is volt kérdés, hogy az ilyen utakat választjuk. :)

A blog nagyon durván lemaradt, részben a fáradtság miatt, részben azért, mert túlszínesítettem, túlvariáltam. Míg régen csak néhány puszta kép volt a szöveg között, ma ezek a képek már szerkesztett, vágott, feljavított fotók, amelyek nagyban is megnyílnak, és több tucat van belőlük egy-egy bejegyzésben, ahogy a videókból is sok van. Mindez a szerkesztéskor rengeteg többletmunkát jelent nekem, és ez már-már lélekölően monoton tud lenni így két és fél év után, hiába automatizáltam a folyamatot amennyire csak tudtam.

Harmadrészt azért lett kevesebb bejegyzést, mert az Origóra és más médiákba is írtunk cikkeket, hétről hétre, hónapról hónapra mindig jelent meg máshol is írásunk, és ezekre megint sok időt, erőt és figyelmet kellett hogy szenteljek. Ezeknek a szerkesztésével már nem kellett annyit bíbelődnöm, viszont a nyelvezettel, a történet kerekségével, élvezhetőségével már annál inkább. Ha a blogra nem olvastam át egyszer se, amit írtam (és legtöbbször így írtam), akkor nem történt semmi, míg ezt egy külsős partnerünknél nem tehettem meg, sőt sokszor utána kellett járnom, olvasnom a dolgoknak, nehogy badarságokat írjak le, és a sok magánvélemény és zöld brummogás sem férhetett bele.
Szóval dolgoztam bőven, de ez is megérte, hiszen egy Origót sokkal többen olvasnak, mint a blogunkat, és bár igaz, kicsit korlátozottabb stílusban írtam ezeket a cikkeket, de így szélesebb rétegeket elérhettek a beszámolóink és a történeteink. Na és nem utolsó sorban ezzel pénzt is kerestünk és ismertebbek lettünk.
Ez utóbbi nem az egónknak fontos, hanem az utunknak. Tudjátok, hogy átlag havi 150 ezer forintból gazdálkodunk. Viszont ennyit még ez a sok-sok tevékenység és támogatás sem tesz ki, így egyre csak fogy a pénzünk, ami aggasztó. Új-Zélandra nincs munkavállalási engedélyünk, de az is lehet, hogy még lesz, mert április 22-től újra kiadnak száz Working Holiday Visa-t a magyaroknak. Ha máshogy nem történik, akkor kibekkeljük addig, és megigényeljük azt a vízumot, majd csak találunk valami munkát, ha más nem valami kétkezit. Persze vannak az IT-ban is melók, de kevés az olyan, ami 3-6 hónapra szól, és ha találni is, általában ilyen projectfeladatoknál nem szívesen bíbelődnek 2-3 hetet, hogy elintézzék nekem a vízumot. De itt tévedjek a legnagyobbat! :)

A munka mellett szól az is, hogy jól jönne egy kis egyhelyben levés is, egy kis kiszámíthatóság, szürkeség, ugyanolyan napok, ugyanaz a dal. Álmodoztunk ilyenekről, hogy ha sikerül nekem az IT-ban munkát találni, olyan lakást bérlünk majd, amiben van vendégszoba, hogy végre mi legyünk a vendéglátók és mi fogadjuk a hozzánk hasonló utazókat az ideiglenes otthonunkban. :) De hogy pontosan mi lesz velünk az elkövetkező hónapokban, még nem tudjuk.

Egy a Magnet Bankhoz hasonló új partner is kihúzna minket ebből a bajból, mert már tényleg nem kell sok, hogy a havi mérlegünk ne legyen többé mínuszban. Csak egy biztos, hogy az utunk így ebben a formában már nem sokáig fenntartható, és ennek anyagi és fáradtságbeli okai is vannak.
De ne ijedjetek meg, egyik sem olyan vészes, mint ahogy hirtelen most hangzik. Még mindig nagyon vonzanak minket az új tájak, és az előbbi problémára is találunk majd megoldást. Keressük már az új támogatókat, és ha ez nem jönne össze, munkát is fogunk keresni, illetve a kettő együtt sem zárja ki egymást. Akárhogy is, de legkésőbb a következő déli féltekei tavaszt, vagyis mondjuk, hogy ez év októberét már Dél-Amerikában szeretnénk tölteni. Már ismerkedünk a térképen a Carretera Austral-al, egy 1240km hosszú úttal, amely az Andok legszebb hegyei között kanyarog, és világhíres a kerékpártúrázók körében. Aztán Brazíliában is van egy nagyon kedves barátunk, akit nagyon jó lenne meglátogatni, és persze Uruguay, Paraguay, Bolívia és Peru is vonz minket, a Titikaka-tó és a Machu Picchu abszolút a must see-k között van, ahol álmomban már többször elkészítettem egy-egy csodás napfelkeltés timelapse videót, amit mi magunk is végigültünk.
Ja, igen, idén ez is egy új mánia lett, az Angkor Wat-tól kezdve millió egy napfelkeltét, vulkánt és miegymást vettem hosszú órákon át lencsevégre, hogy aztán felgyorsítva is csodálhassuk a hihetetlen valóságot. A legtöbb ilyen videót még tartogatom a talonban és se Facebookon, se máshol nem láthattátok még, mert majd szeretném csak akkor megjelentetni őket, amikor a naptároldalak témái oda érnek (QR-kód extra online tartalom…) vagy amikor az adott témáról írok majd blogbejegyzést vagy Origó cikket, hogy a két dolog együtt még jobb összhatást és meglepetést keltsen! ;) Sőt, Floresen egy olyan vidám örökzöld indonéz dalocskát sikerült begyűjtenünk Bluetooth-on keresztül egy kedves helyitől, hogy ahhoz már meg is álmodtunk egy jó kis zenés, videókkal és képekkel teli összefoglaló kedvcsináló klipet az országról. Szóval rengeteg dolog van még a tarsolyunkban, csak mindenhez idő, idő és idő kéne, na meg kedv. De ez is nehéz, mert amikor bringázunk, akkor általában nagyon inspirált vagyok, de mire megérkezünk valahová, és nekilátnék a dolgoknak, másnapra pont kijön rajtam valami nagy fáradtság, aztán már az kezd zavarni, hogy emiatt nem bírom csinálni azt a sok mindent, amit tekerés közben elterveztem. :) De már ezen is kezdem túltenni magam. :)
Dél-Amerikához épp a napokban kaptunk néhány nagyon jó tippet egy kedves olvasónktól, és míg a térképen jártuk be ezeket a magashegyi utakat, rádöbbentünk, hogy még mindig nagyon erős bennünk az utazás iránti vágy.

Tegnap a szilveszteri házibuliba futva mentem át, felfutottam egy hegygerincre ahonnan még épp látszott a nap Wellington felett az égen. Fent a kilátóhelyen, mikor felértem, belekiáltottam örömömben a levegőbe, ezzel búcsúztattam a Napot 2013-ban. Eufórikus hangulatban futottam fel a hegyre, majd végig a gerincen és le vissza a városba. Közben több új ötletem is támadt, és nagyon inspiráló volt számomra az egész futás.
De kicsit csapongok most, nézzük inkább, hogy mik a rövidtávú terveink januárra. Másodikán este áthajózunk a déli szigetre, Pictonba. Ott valahol megalszunk a sátrunkban, ahol senkit sem zavarunk, majd kezdetben a fjordvidék szélén, majd néhány pár száz méter magas hágón és erdőkön át megérkezünk Nelson városába, ahonnan már csak egy köpésre van Motueka, egy városka, ahol már vár ránk egy kedves magyar család. (térképen)Itt újra találkozunk Eszterrel is (modernnomad.hu), akivel Nepál után most újra összehozott minket a sors, és ezt egy 3 napos közös gyalogtúrával fogjuk megpecsételni, amihez már meg is vettük a sátorhelyeket, az Abel Tasman nemzeti parkban fogunk – ahogy a kiwi mondja: trampolni, vagyis túrázni. Motuekába visszatérve egy hétvégét eltöltünk majd a barátainkkal is, amíg remélhetőleg megérkeznek majd a hazulról küldött és az internetről rendelt cuccok a címükre, hogy aztán már ezekkel a cuccokkal is növelve a málhánk súlyát, tovább indulhassunk. Egy Rainbow road nevű murvás úton fogunk átvágni egy kopár, hegyes vidéken dél felé – ez az egyik legszebb kevésbé ismert útvonal a déli szigeten. Ennek a déli végétől újra aszfalt lesz a kerekeink alatt, nyugatnak kanyarodva gyönyörű erdős völgyeken fogunk haladni a nyugati partig (térképen), ahol majd délnek indulunk a fjordok és gleccserek földje felé. Írnám, hogy talán még Hobbitfalvára is eljutunk, de az már megvolt, azt a helyet az északi szigeten forgatták. :)

Végül egy szomorú vallomás, vagyis inkább döntés, amit tegnap hoztam meg, futás közben. Bizonyára bennetek is motoszkál a kérdés, hogy most mi a fene lesz ezzel a bloggal, hiszen már talán fél év is megvan a lemaradás a valóság és az útinapló között. Ez engem is nagyon zavar és próbáltam mindenhonnan energiát, erőt és időt meríteni hozzá, hogy ez ne maradjon így, de a rés egyre csak tágult és még most is tágul. Arra jutottam, hogy jobb, ha ezt a dolgot elengedem. Ahogy az utunk is, úgy a róla készült útinapló sem tartható fent ebben a formában. A megoldáson még gondolkodom, tehát még csak az biztos, hogy változás lesz. Lehet, hogy kimaradnak majd részek, vagy tömörebb összefoglalókat írok, akár országok szintjén, sok Origós cikkemre linkelve, de az is lehet, hogy talán már csak egy könyv formájában lesznek olvashatóak részleteiben azok a hónapok, amelyek most kimaradtak. A jövőben több figyelmet szeretnék szentelni az Origós írásokra. Már ezek is egy szép gyűjteményt adnak ki önmagukban, ezért is jutott eszembe, hogy elkészítem hozzájuk ezt a szép kis interaktív térképet. Ahogy a térképes útvonal, úgy a cikkek írása közben is azt vettem észre, hogy megalkotásuk közel azonos örömet okoz számomra, mint a blog írása. Ráadásul az Origót legalább egy nagyságrenddel többen olvassák, és ezt is belinkelhetem a weboldalamra, sőt a forrás megjelölésével, mint szerző akár újra le is közölhetem az egészet, sőt, megbeszéltük az Origóval, hogy még az ekönyv sorozatunkban is megjelenhet így. Na meg ezért egy kis pénzt is kapunk, ami továbbviszi az utunkat. Oké, cserébe egy kicsit kötöttebb az írásmód, de azért még megmaradhatok valamennyire a saját stílusomnál.
Szóval úgy döntöttem, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy úgy alakult, hogy a blog folytonos, folyamatos, megszakítások nélküli, részletes történetleírása egyelőre úgy néz ki, nem folytatódik. Arra, hogy a blog mégis folytatódjon az eddigi folytonos és részletes formájában már csupán halovány esélyt látok. Ha csak nem jön valami új támogató, vagy egy olyan meló, ami mellett néhány hónapra letelepedünk és engem a munka után minden nap megszáll az ihlet és az írni vágyás… Tudom, hogy most sokan szomorúak vagytok, de ez van. Észrevettem magamon, hogy az a folyamatos tudat, hogy a blogot kéne írni, hogy a blog le van maradva, hogy ma sem írtam blogot, ez mind-mind annyira emészt engem, és annyi energiát szív el tőlem, hogy az már sok, és az már hatással van az utazásunkra. Ebből a sok kútba esett energiából már akár azt is lehetne inkább, hogy minden héten írok egy nagyon szép, kerek Origó cikket. :)
Attól még, hogy nincs egy folytonos, kihagyás nélküli és szuper részletes, őszinte blogroll az utazásunkról minden mozzanatáról, érzéséről és pillanatáról, attól még maga az utazás kerek marad(hat, ha én úgy érzem). Most ki is tűztem magamnak célul, hogy idén megpróbálok legalább újabb 52 izgalmas Origó cikket publikálni és mindemellett a blogot is folytatni (de nem izzadni rajta többé!), de úgy, hogy közben ne zavarjon, ha esetleg egy-egy történetről csak egy külsős cikk szól, vagy teszem azt, kevésbé izgalmas napokat egy az egyben átugrok és kihagyok.

Túl sokat írok magáról az írásról, és keveset az útról, ebből is látszik, hogy kicsit elbillentek bennem a dolgok. Az utóbbi hónapokban több és mélyebb hullámvölgyem volt, mint bármikor előtte az úton. Nem tudom pontosan ez miért van, talán mert újra nyugati országokban vagyunk, vagy mert elfáradtunk, vagy mert a blog lemaradása zavar, de azt vettem észre, kicsit eltávolodtam, vagyis inkább kicsit egyre nagyobb kihívás számomra betartani az utazásunk első számú fő szabályát, vagyis hogy élvezzem azt. Az „Enjoy The Ride” ugyebár. Zita ebben még mindig, vagyis már megint jobb nálam, ami persze nem zavar, sőt örülök neki, hisz ezzel engem is segít. Hihetetlen türelmes velem, és kitartó az úton. És most épp itt alszik előttem ezen az ágyon, aminek a sarkán tartva a laptopon gépelek a földön ülve. :) Lehet, hogy tizedannyi naplót és cikket sem írt, mint én, de nélküle én se írtam volna, mert amíg én ezeket írom ő főz, mos, mosogat, takarít, pakol, beszélget, és egyre többet szervez, rendez, tervez is az utóbbi időben. Van, hogy ő küld el zuhanyozni, hogy figyeljek már magamra, amikor nagyon belezoomolok valami dologba épp, és megfeledkezem a világról magam körül. :)
Visszatérve az Enjoy The Ride-ra, ezt is kitűzöm magamnak célul, hogy újra és most még inkább, még sűrűbben megtaláljam azt az életérzést, ami tegnap is hatalmába kerített futás közben, és ami annyiszor megtörténik az úton, vagy beszélgetés, előadás közben. Amiért érdemes élni és úton lenni. Ami az egésznek a lényege, és amiről az utóbbi időben egyre többször megfeledkeztem és nem figyeltem rá. Kicsit stresszes, rohanós volt az utóbbi időszak nekem, de én tettem azzá, szóval én tehetek erről és én vagyok az is, aki ezen változtathat.
Na, de most ennyi elég lesz, zárom e sorokat és visszamegyek a tettek mezejére. A lényeg annyi, hogy mi jól vagyunk, csak kicsit fáradtan, de vidáman, és ne haragudjatok érte, ha a jövőben nem fog folytatódni a blog, vagy nem ebben a formában. Mentsétek el a könyvjelzőitek közé ezt az oldalt is http://360fokbringa.hu/hu/utravalo/media, és kövessétek a Facebook oldalunkat, mert oda is mindig ki fogjuk tenni, ha megjelenik valamilyen új írás a tollunkból.

Kívánunk végül mind a ketten (mert közben Zita is felébredt a szilveszteri buli fáradalmaiból) szeretettel teli, örömökben, élményekben teljes, boldog új esztendőt mindannyiótoknak. Egy olyan évet, amikor minden álmotok és tervetek valóra válik és amikor ti is többé váltok. Köszönünk továbbá minden tőletek kapott biztatást, naptárrendelést, és minden támogatást! :) Utazzatok velünk 2014-ben is! :)

Categories: Általános Tags:
  1. Z atya
    január 1st, 2014 22:06-nél | #1

    Ti olyan álmot valósítottatok meg már eddig, ami páratlan. Amit és ahogy teljesítettétek – ahhoz a puszta emberi erő kevés. Kevés hozzá a Benneteket szeretők és kísérők (tisztelők) segítsége. Kell hozzá még Valakié, ahogy ahhoz is kell, hogy egy életre kitartsatok egymás mellett. Most pihenni és regenerálódni kell. Boldog Újesztendőt!

  2. Grant Júlia
    január 2nd, 2014 18:54-nél | #2

    Szia Árpi! Boldog Újévet , sok sikert és kitartást 2014-re. Már elég régen gondolkodom rajta, hogy írok Neked valamit a blogról, az utatokról és úgy általában a hosszan tartó utazásokról. “Variety is the spice of life!” mondja az angol és amikor már két és fél éve vagytok úton, akkor, hidd el, az, hogy majdnem minden nap van valami új, az lehet az unalmas monoton. Ez lelkileg van így. Ez nemcsak a fizikai fáradtság jele, hanem a lelkié is. Teljesen függetlenül attól, hogy rossz a lelkiismereted a lemaradt blog miatt, bár az nem segít, az biztos. Tehát mi a megoldás? Szerintem ez teljesen egyénre van szabva. Mindenkinél más. Nálad, talán az a legfontosabb amit ebben a posztban megírtál. Nagyon, de nagyon örültem, hogy elismerted végül is, hogy az a fajta maximalista õrület, amit a bloggal csináltál fenntarthatatlan. És mondjak valamit? Nemcsak irreálisan kimerítõ lehetett, hanem nekem elvett a posztjaid élvezhetõségébõl. Sok minden olyat beleírtál, ami igazán csak saját magadnak volt fontos, nekem úgy tünt, hogy mintha gyakran illetéktelenül és illetlenül a magánszférádba tévedtem volna. Én értem, hogy egy ilyen úton a blog az egy olyan személyes napló is, de nem szabad elfelejteni, hogy nem minden ugyanolyan fontos még a Hozzád közel állóknak sem, mint magadnak. Tudod hol formálódott ez igazán meg bennem? Amikor elkezdtem olvasni az Origó cikkeidet és rájöttem, hogy sokkal jobban élvezem õket, mint a blog posztokat. Remélem ez nem sértõ vagy bántó Neked, hidd el nem arról volt szó, hogy nem érdekel a lelki bensõ lényed vagy a hosszú polemizálás sok bensõ témáról, hanem csak arról, hogy a mai rohanó világban egy tömörebb és könnyebben emészthetõ verzió nekem sokkal élvezhetõbb volt, mint a szokásos hosszú és túl részletes leirás. Persze ez egy szubjektív vélemény és lehet, hogy mások teljesen másként érezték, de gondoltam megírom, hiszem mostantól talán ez levesz egy kicsi nyomást a válladról. Én kifejezetten örömmel várom, hogy ritkábban és tömörebben fogsz írni. És annak is nagyon örülök, hogy ezt saját magad döntötted el így, hiszen az az igazi – mások véleménye ,tanácsa ilyen esetekben csak nyomásnak érzõdik.
    Míg ezen morfondíroztam, megnéztem egy pár blogot: magamét, Jilly Sherlock-ét, a Blazing Saddles-t, és még egy jó pár más ismerõs és barátét, hogy õk milyen gyakran és milyen részletességgel posztoltak. Én nagyjából hetente/10 naponta írok; Jilly elég ritkán írt, de akkor hosszan; Blazing Saddles se írt túl gyakran és a vége felé már alig/alig (õk is elfáradhattak vagy csak túl sokat buliztak és nem foglalkoztak vele!??). Van egy fiatal pár barátom akik végig motorkerékpározták Észak és Dél Amerikát a Csendes Óceáni oldalon Alaszkától Ushaia-ig. Õk is olyan 2-3 hetenként írtak viszonylag részletesen. Így jóformán az én barátaim/ismerõseim közül mindenki, pláne azok akik utaznak sokkal ritkábban posztoltak, mint Te. Van mégegy angol mondásom: “Less is more!” Ennek jegyében kívánok mindkettõtöknek nagyon boldog 2014-et és hidd el, mindenki totál boldog lesz a ritkább posztokkal ha ez azt jelenti, hogy visszaszerzed azt a lelkesedést és lelki/fizikai erõt, amit annyira szeretünk Benned!

  3. Pénzes Ferencné
    január 2nd, 2014 19:07-nél | #3

    Kedves Zita és Árpád!
    A naptár gyönyörű. Köszönöm, hogy családom tagjainak örömöt szerezhettem vele. Hogy nem lesz, vagy nem ilyen formában lesz blog, nem olyan nagy baj, hisz utatokat más oldalakon nyomon követhetjük. És remélem, egyszer nem is a távoli jövőben még megérem a könyv megjelenését is.
    Én személy szerint köszönöm a sok-sok élménybeszámolót, és kívánok erőt, hitet, jó egészséget az elkövetkező utazáshoz. BOLDOG ÚJESZTEDŐT! Marimama

  4. Lohonyai Éva
    január 2nd, 2014 21:07-nél | #4

    Kedves Zita és Árpi!

    Először is -Boldog Újévet Kívánok Nektek!
    Gondoltam, hogy így lesz szegény bloggal, mert olyan maximalista elképzeléssel, hogy minden sorban benne legyen, egyszerűen megcsinálhatatlan.
    Jobb lett volna, ahogy a természetes ösztön kívánja, hirtelen felindulásból írni egy-egy tömény, vagy hosszabb részletet. A többit, ahogy végül is lesz, cikkekben, könyvben, stb…
    Azonban nem adok igazat Grant Júliának, ennek a blognak a varázsát a személyessége, őszintesége, a valódi gondolatok sokasága adja én egyszerűen imádom úgy ahogy van, Zitástól, Árpistól, családostúl, a barátok összességétől, a sok hasznos és (ingyen) átadott ismeretestől , mindenestől.
    A mai világot mutatjátok meg benne és látjuk Veletek, hogy izgalmas, csodálatos és milyen sokféleképpen élhető. Sokkal élhetőbb, mint ahogyan eddig hittük.
    Ezt a blogot barátként, beavatottként olvashattuk, míg a cikkeket érdekességként, kívülálló rajongóként.
    Persze már régóta követünk Benneteket a Facebook-on is és továbbra is szurkolunk Nektek nap, mint nap.
    A naptár is igazán lenyűgöző, nagyon tetszenek ezek a kis aranyos informatikai meglepetéscsomagok.
    Összefoglalva: sajnálom a blogot, hiányozni fog, különösen Árpi őszinte gondolatai, a természetessége és ahogy a kaland részesei lehettünk.
    Sok minden történt velünk is időközben. Rossz napokon a blogotok vigasztalást jelentett nekem, egyébként meg elgondolkodtató volt, sőt előfordult hogy kifejezetten felemelő gondolatokat ébresztett.
    Részemről ennyi, biztos vagyok benne, hogy magatoktól is pontosan tudjátok, hogy mit és hogyan kell tennetek.

  5. Szabolcs
    január 3rd, 2014 11:24-nél | #5

    Boldog Új Évet!

    A múlt év végére sikerült utolérnem Benneteket itt a blogban, naponta elolvastam több bejegyzést is, és novemberre “megérkeztem Indonéziába” – erre most mi történik? :)
    Hiányozni fog a blog, de úgy cselekedj, ahogy Nektek jó. Ha majd ismét elkap az ihlet, a hév, akkor úgyis irni fogsz. Érezzétek jól magatokat, élvezzétek az utazást, a dolgok meg szépen kialakulnak ;)

  6. Arpi
    január 4th, 2014 23:37-nél | #6

    @Z atya
    @Grant Júlia
    @Pénzes Ferencné
    @Lohonyai Éva
    @Szabolcs
    Köszönünk minden kommentet! :) A sátorban is elolvastuk őket és én most megint. Az már csak természetes, hogy valakinek a blog, valakinek az Origo cikkek tetszenek jobban. :)
    Na, de a lényeg, sokat gondolkodtam út közben, ezután:
    – Több Facebook kép lesz megosztva, aktuális dolgok, rövid magyar és angol szöveggel
    – Több figyelmet szentelek az Origo-s cikkeknek
    – Változás kell, megpróbálok valami munkát szerezni 6-8 hónapra, a következő nyárig. Ez több problémánkra is gyógyírt jelente, megoldódnának az anyagi gondjaink és ennyi munkával töltött idő után újult erővel vágynánk az új kalandokra, Latin-Amerikába! :) Abban is biztos vagyok, hogy keményen és szorgalmasan tudnék dolgozni, és hogy ezek a munkával töltött napok “börtön” jellege újra megadná azt a szabadság iránti vágyat, amit most természetesnek élünk meg.

  7. stoki
    január 5th, 2014 22:35-nél | #7

    Boldog Új Évet Kívánok Nektek !

    Én nagyon szerettem a blogotokat sokkal jobban mint a pénzes origosat. Ebben a blogban volt élet az origosban nem érzek már tüzet így jó néhány origos cikk után leszoktam az olvasásról.

    Az utolsó néhány hónapban már úgy éreztem befásultatok és ez az út már nem arról a célokról szól, amivel elindultatok.

    A támogatók bedaráltak a függetlenség, szabadság erősen elhalványult. Én úgy érzem most az utatok olyan mint egy hosszabb, tűz, szerelem nélküli házasság. Csináljuk, mert összekötöttük az életünket vannak már gyerekek, közös ház, autó bejáratott élet és erősebb a muszáj mint a szerelem a tűz.

    Én bíztam, hogy a blog feltámad és ismét közelnek tudlak Titeket, de akkor ez már nem lesz.

    Én kívánom, hogy sikerüljön a tervetek, de jelen helyzetben én hazarepülnék és folytatnám akkor amikor ismét visszajön 2011-es céltudatosság, szabadság, kedv, izgalom.

    Üdvözlettel, stoki

  8. Csavargó
    január 6th, 2014 00:53-nél | #8

    Kedves Árpi!

    Nagyon, nagyon szomorú vagyok, ugyanakkor megértelek. Eddig sem tudtam felfogni, honnan van energiád az utazás mellett ennyit írni. Egyáltalán nem értek egyet Grant Júliával, nekem a személyességed és az egyedi stílusod nagyon bejött, a rohanó világunkban is nagyon szerettem a hosszú írásaidat. Úgy gondolom, a fontos dolgokat nem lehet elkapkodni. Az Origós cikkek nekem túl rövidek, nincs meg az a hangulatuk, mintha ott lennék Veletek. Nekem a profi megnyíló képek, illetve a panorámaképek nem hiányoznak, a részletes jó stílusú szöveg viszont igen. A blog az egyik legjobb, amit valaha olvastam, rettentően fog hiányozni. Most mit mondjak az anyámnak, illetve a gyerekeimnek. Beajánlottalak Titeket nekik és ők is Rátok kattantak. Én magam régóta biciklizem, de most szándékozok venni egy fekvőbringát, részben a ti inspirációtoknak köszönhetően.
    Mindegy, köszönöm az eddigieket, a fél világ leírását.
    Tanácsot adni nem tudok, hogy mit kezdjetek magatokkal és az Úttal. Még soha nem voltam hasonló helyzetben sem. A pénzkérdéshez annyit, én vevő lennék egy fizetős blogra, ahol az egyes bejegyzéseket csak fizetés után tudnám olvasni, de megmaradna az eddigi színvonal.
    Na megyek, jobb híjján olvasom újra a régi bejegyzéseket, most járok Nepálban.
    Sok boldogságot Nektek!
    Csavargó

  9. Grant Júlia
    január 6th, 2014 20:06-nél | #9

    Gyerekek! Azt hiszem itt valami félreértés kezd kialakulni. Vagy én értettem Árpit félre? Szerintem arról szó sincs, hogy õ teljesen abba fogja hagyni a blogot. Ha ezt tervezné, az engem is bántana szörnyen. Én csak azt próbáltam támogatni, hogy nem kell minden nap és olyan hosszan blogolni, mint egy pár hónappal ezelõttig Árpi tette. Szerintem ha volt fáradtság és elfásulás az írásaiban, akkor éppen emiatt volt. Emberileg csoda volt, hogy ezt ennyi ideig bírta. Az én véleményem persze személyes és biztos voltam benne, hogy sokan nem fognak egyet érteni velem. Ugyanakkor azt feltétlenül szeretném hangsúlyozni, hogy attól még Árpi egyedi stílusa és véleményei ugyanúgy publikálva lesznek, csak kicsit ritkábban és rövidebben. Ha sikerül 6 hónapig maradniuk Új Zélandon akkor be lehet hozni a lemaradást és onnan realisztikus idõközökkel újra indítani a blogot, ami azután tartható lenne. Nem?

  10. Gregory
    január 7th, 2014 16:43-nél | #10

    Nekem tetszik az, hogy FB-n sűrűbben látok képeket, méghozzá “online”, vagyis nem lemaradással, hanem szinte akkor történt, mikor megjelenik. Az ottani rövid szöveg ad hozzá hangulatot is. Nekem az origós és itteni beszámolók is tetszettek, kifejezetten örülök a képeknek, amik feldobják a szöveget, ugyanakkor mégsem az albumban pörgetem végig, ott nincs aki meséljen. (kivétel Örményország, mert onnan vannak számomra is ismerős helyek :)

    A blogban szerintem is jó volt a közvetlenség, a “külső” élmények mellett a “belső” élmények leírása is. Viszont már az is szép teljesítmény, hogy ez ennyi ideig működött. Bennem mostanában az is felmerült, hogy vajon nem zavaró-e nektek állandóan tovább menni. Mármint hogy KELL. Többször is volt, hogy marasztaltak Titeket, de kellett menni tovább. Az elején a vízum miatt nyilván, ezzel nem lehet mit tenni, de később az út miatt, meg gondolom a pénz miatt is. Szerintem jól is jön ez a kis megálló, lelkileg is tudtok töltekezni, az eddigi élményeket is feldolgozni, pénzt szerezni, aztán lehet majd folytatni ;) Én kíváncsian várom ;)

  11. Arpi
    január 10th, 2014 22:44-nél | #11

    @stoki
    “A támogatók bedaráltak a függetlenség, szabadság erősen elhalványult.” – többek között a pénzes Origo-nak köszönhetjük, hogy még úton vagyunk, ők direkt módon nem támogatnak, hanem lehetőséget adtak cikkírásokra és mi ezzel éltünk. Ez a lehetőség egyébként mindenki számára nyitott, még most is kint vannak a linkek, ahol írókat keresnek.

    A támogatók már csak azért sem “darálhattak” be minket, mert semmiféle olyan szerződést soha nem írtunk alá, ami korlátozott volna minket a szabadságunkban. Bannerméretekről, felületekről megegyeztünk a támogatókkal, de arról, hogy mi mikor, hová és hogyan utazunk és hány km-t, és ezt tudatosan tettük így. Szabadok vagyunk mi továbbra is, mint a madár, de ez a szabadság már megszokottá vált. Most éppen az a vágyunk, hogy bezárjuk magunkat egy váro börtönébe és úgy (vagyis még annál is keményebben!) dolgozzunk, mint az előző életünkben. De csak kb. bő fél évig, amíg el nem jön a következő nyár, csak amíg újra nem kezdjük úgy vágyni ezt a mérhetetlen nagy szabadságot, ami mára már teljesen természetessé vált.

    Amúgy sem támaszkodhatunk a támogatókra, mert ők bármikor visszaléphetnek.

    @Grant Júlia
    Ha meglesz az állás, a börtönből remélem lelkesen tudom folytatni a külső és belső blogot, sok ötlet, sok élmény, sok kaland van még bennem.

    @Gregory
    Jól látod, zavaró tovább menni. :)

    A többi hozzászólást is köszönjük. Az idő úgy is elrendez majd mindent és mi mindent megteszünk, hogy minden úgy rendeződjön el, ahogy nekünk a legjobb! :)

  12. január 11th, 2014 16:04-nél | #12

    Hát nem gondoltam, hogy lesz olyan, hogy egy országban leszünk, hogy Kínát kihagytátok (Xinjiang nem Kína). Februárban megyünk Új-Zélandra, majd figyelem, hogy az út szélén teker-e valaki. :)

  13. Nyőgéri Imre
    január 12th, 2014 13:37-nél | #13

    Gyerekek kitartás! Hátra van még Amerika! Azt azonban jó ötletnek tartom, hogy nem irsz olyan hosszú szöveget. Nyögibá

  14. Gergely János
    január 28th, 2014 09:46-nél | #14

    Sziasztok!

    Én is végigolvastam a bejegyzéseiteket. Sajnálom, hogy most már nem folytatod Árpi.
    Már az elejétől azt gondoltam, hogy ezt nem fogod sokáig bírni, mármint a mindennapos hosszú ismertetőket. Ehhez képest elég sokáig bírtad. Elég lett volna hetente egy-egy bejegyzés, nem ennyire részletezve mindent. A zöld morgásaid meg egy idő után ismétlődtek, persze te ezt nem vehetted észre, hiszen a visszaolvasáshoz végképp nem lehetett elég időd.

    Tényleg csodálom azt, hogy ilyen bátran nekiindultatok. Remélem szerencsésen be is tudjátok fejezni az utat, épségben hazaértek.

    Azt is remélem, hogy nem nagyon lesznek olyanok, akik példátokra utánatok indulnak Pakisztán, India, Banglades felé. Ti is láttátok, hogy valójában ezek az országok valójában nem élhetők. Kosz, bűz, fertőzés, zsúfoltság mindenhol. Szerencsétekre veszéllyel nem találkoztatok, bár biztosan olvastatok a mostanában történtekről. A drága vendégszerető pakisztániak elraboltak két cseh kerékpáros turista nőt és már egy éve fogságban tartják őket. Képzelem milyen lehet szerencsétleneknek ez a vendégszeretet. Most néhány napja szintén Pakisztánban megöltek öt rendőrt, akik egy spanyol bringást óvtak meg az elrablástól, a bringás is megsérült. Indiában az utóbbi években többször is előfordult, hogy külföldi turista nőket (pl. lengyelt) erőszakolt meg 10-15 indiai férfi. Árpi kevés lettél volna, ha Zitát meg kell védened. Szóval ezek az országok nem jók. Nektek hál istennek szerencsétek volt. De Árpi, Zita ti is sokszor elviselhetetlennek tartottátok az egészet.

    Szóval remélem, mindenki kétszer is meggondolja mielőtt erre a környékre merészkedik. Én nekem nem lehetne annyi pénzt fizetni, hogy arra a környékre elmenjek.

    Bezzeg Új-Zéland, na az már mindjárt más. Igaz az élet biztosan sokkal drágább, de biztonságosabb, a táj sem utolsó és szerintem az emberekkel sincs baj, bár sajnos ezt még nem volt módomban megtapasztalni.

    Ha tovább folytatjátok az utatokat valószínűleg Dél-Amerika sem lesz kevésbé veszélyes, mint Ázsia volt. Ne menjetek bele olyan kalandokba, mikor Laoszban egy kis gyereket akartatok katolikus erkölcs alapján leckéztetni (bicskás történet) Akkor ott szerintem nagy veszélyben voltatok. Mindig írtátok, hogy ez Ázsia, más a mentalitás, hát akkor nem kell a katolikus erkölcs alapján prédikálni, ráadásul a nyelvet sem tudtátok.

    Sok sikert kívánok a további utatokhoz. Ha látom, hogy megint tovább indultok, majd utalok pénzt is. Persze sokat nem tudok, de szeretnélek támogatni benneteket. Szívesen olvastam az út legelejét, amikor Újhartyánban megálltatok. Én is újhartyáni vagyok, ismerem a Fajt Benőt, hartyánon csak Jójárt Benőnek hívják.

    Még egy valami eszembe jutott. Mindig lelkesen írtatok arról, hogy mennyire vendégszeretőek az ázsiai népek. Próbáltátok már ezt a magyar vidéken esetleg a Székelyföldön? Én azt gondolom, ott is hasonló vendégfogadásban részesülhetnétek.

    Még egyszer sok szerencsét, kitartást kívánok nektek!

  15. Arpi
    február 2nd, 2014 00:31-nél | #15

    @Nyőgéri Imre
    Köszi Nyögi bá, kitartunk! :) Amerika valóban vár még ránk és most már nincs is olyan távol…

    @Gergely János
    Én is sajnálom, hogy nem folytatódik úgy a blog, ahogy régen, de az sajnos fenntarthatatlan volt, így vissza kell vennünk belőle, különben az a lényeg, az út és annak élvzete, megélése rovására menne. Akkor meg ugye blogolni sem lenne miről, Ti sem akartok olyat itt olvasni, hogy rohantunk, meg aggódtunk, azért mert nem volt ez meg az megírva, egy utazás nem szabad, hogy erről szóljon.

    Pakisztán, India és Banglades még így is sokkal többet adott nekünk, mint amennyit “elvett”, ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Persze mi leírtuk őszintén a nehézségeinket, ráadásul úgy, ahogy ott és akkor megéltük, és ezt kevesen teszik meg, inkább utólagos konklúziókról olvasni inkább.

    Van egy olyan dolog, hogy viktimólógia, vagy valami ilyesmi, a lényeg az, hogy szerintünk nem csak szerencsénk volt. Mi nem délről kerültük Afganisztánt, a közelébe sem mentünk Belucsisztánnak (ott ölték meg a spanyol bringás kíséretét), és a KKH-n is mindig teherautóra, vagy rendőrségi dzsipre szálltunk amikor tanácsolták. Indiában soha egy éjszakát nem töltöttünk a szabadban sátrazva, és ezt nem kényelemből tettük így, hanem a biztonságunk miatt, mert mi is hallottuk ezeket a sztorikat. Szóval engedtessék meg, és ezen ne sértődj meg, de kikérjük magunknak azt, hogy “szerencsénk volt”, ez nem csak szerencse volt, hanem józan ész, elővigyázatosság is.
    A késes sztori, hát az igen, az hiba volt, hálisten nem lett belőle nagy baj, ott mi is éreztük arra a pár órára, hogy ez most gáz. Tanultunk belőle.

    Ha látod Jóljárt Benőt, add át neki üdvözletünket, sokat gondolunk rá! :) Talán még a most megjelenő Over magazinban is lesz egy közös képünk vele, mert Norvégiáról fog szólni a legújabb cikkünk. Benő amúgy merre vándorolt mostanában, az elmúlt években, és mi a következő terve?

    Minden jót, és köszönjük a hozzászólásod! Vigyázunk magunkra és már csak bő másfél év, és otthon vagyunk. (a legújabb ötletünk, hogy szinte olcsóbb a repjegy Hawaii-on át vagy Fidzsi-n át Észak-Amerikába, úgyhogy lehet, hogy útjaejtjük majd valamelyik szigeteket)

    Üdv,
    Zita és Árpi :)

  16. Németh András
    február 5th, 2014 09:43-nél | #16

    @Gergely János http://velvet.hu/sztori/2014/02/04/hamarosan_szabadulnak_a_brutalis_ausztral_eroszakolobanda_tagjai/
    Csak hogy árnyaljam az Ázsia maga a fertő, de a fejlett világ maga a mennyország képet…

  1. Még nincsenek visszakövetések