Nászút a Föld körül

Megszakítjuk a tér-idő konténuumot a blogbeszámolókban! Először posztoljuk ezt a “tegnapi” szakaszt, majd egyszer, egy szép napon utolérjük magunkat a bolgár határ – Szófia rész megírásával. Addig is itt van ez a kecske, olvassátok történetét:

Szófiából való indulásunk reggelén nem keltünk túl korán, Zita ahányszor csak lehetett, Szundira rakta a telefont, szundikáltunk 8:25-ig. Reggelire az előző nap vásárolt péksüteményeket ettük, majd nekiálltunk összepakolni. Nagy meló volt, mert még a sátor is ki volt terítve a teraszon, hogy megszáradjon. Zita és Dani közben zenéket raktak be Dani laptopján a youtube-ra, ami először nem zavart, de aztán egy „Keressük meg Stacey-t” mondatra majdnem kifakadtam, hogy na most már elég, de aztán inkább magamba folytottam, hagy érezzék jól magukat, azzal a pár perccel nem leszünk előbbre, ha most leteremteném őket, hogy pakoljunk már gyorsabban, azzal nem érnék el sok jót.
Szóval mindenki pakolt a saját tempójában. Az én négy táskám került ki először a folyosóra. Dani még negyed órát kért, de a cuccain végignézve egyértelmű volt, hogy még legalább két óra lesz, amíg összeszedi magát. Ezt sajnos szóvá is tettem, így ezután erre a mondatomra hivatkozva tényleg két óráig pakolt. Persze nekem ez alatt akadt más dolgom, Danival kipakoltuk a bringákat a folyosóra, és nekiálltam Zita bringájának, amíg ők még pakolásztak. Zita már régóta kérte tőlem, hogy állítsam előbbre a pedálját, de ehhez meg kellett toldani a láncot, mert a láncfeszítő már olyan feszes volt, hogy e nélkül nem lehetett tovább tolni a boom-ot a bringán. Nem sokszor bontottam még láncot életemben, talán háromszor, ezért tudtam, hogy idő kell majd ehhez a művelethez, szándékosan nem az út szélén csináltam. És milyen jól tettem, mert nem is sejtettem, milyen kálvária vár rám. Sikerült kitolnom teljesen az egyik oldalt a szemet a láncszemből, és akárhogy próbáltuk a végén Danival ketten, egyszerűen nem tudtuk újra összerakni a láncot, pedig nagyon ügyes ötleteink voltak, de megfelelő szerszámunk nem volt, így csak az értük el vele, hogy Dani könyékig, én nyakig lettem fekete az olajtól. Végül a hozzáadott 3 pár láncszemből kibontottam még egy párat, de olyan óvatosan, ahogy csak bírtam, így bentmaradt a szem, és végre újra össze tudtam rakni a láncot. Örvendtem, megmosakodtam, majd mentem vissza a bringához, hogy kihúzzam a boom-ot. Hát hogy áll ez a lánc? Meg van csavarodva… Nem lehetek ennyire hülye! Megcsavarva szereltem össze a láncot!!! :( Szinte toporzékoltam, nagyon mérges voltam. Kezdhettem újra az egészet, persze megint kiesett a szem, így végül betettem még egy pár láncszemet, és most már elég hamar végeztem is, persze ismét tiszta olajos lettem.
Ennek az egész műveletnek a közepén érkezett meg Milos, a házigazdánk, akivel most találkoztunk először. Ahogy kilépett a liftből, úgy pillantott meg először, hogy épp szereltem a láncot nyakig olajosan. Persze egyből megcsodálta a bringákat, és elkezdtünk dumálni minden féléről mind a hárman. Ki tudja, meddig tartott volna ez a diskurzus, ha nem kell mennie délre dolgozni Milosnak. Így amíg ő letusolt, mi mindent lehordtunk a földszintre. Búcsúzkodásnál nem maradhatott el a szokásos ugrálós, levegőben fényképezős csoportkép. Ami persze hatodjára sem sikerült, de épp ez volt benne a móka. Elképzeltem magunkat kívülről. Három őrült magyar bringás itt lakott egy szlovén srác lakásában 2 napig, amíg a srác itt sem volt, de most hazaérkezett, most találkoztunk vele életünkben először, beszélgettünk vele kb. 1 órát, és most itt táncolunk a lépcsőházban, és ugrálunk egy kamera előtt. Teljes őrület. Mégis, egyikünk sem érezte furcsának a helyzetet, sőt, mindenkinek frankó volt, senki nem nézte hülyének a másikat, nagyon jól elvoltunk együtt. Milos hatalmas arc, ez már látszott a lakásán is. Tényleg mindannyian sajnáltuk, hogy nem sikerült több időt eltöltenünk együtt. De majd talán máskor, talán valahol máshol…
Indulás után kb. 200m-t sikerült haladtunk, ugyanis szembe jött egy Billa, nekünk pedig fel kellett tankolnunk élelmiszerből. Amíg Zita és Dani vásároltak, addig én megszereltem Zita akkumulátoros töltőjét, most már végre ezen keresztül is tudunk tölteni USB-t, nem csak közvetlenül a Bike2USB-n keresztül. Ez nagyon jó lesz, már csak egy USB-s töltő kell a fényképezőgép aksijához, és nem kell majd mindig azon aggódni, hogy mikor merülnek le az aksik, és hol lehet őket újratölteni.
A mai napon az utunk elég egyhangú volt az eddigiekhez képest, de ez nem is volt baj, mert így végre tudtunk egy kicsit haladni, amire szükség is volt. 86km-t tettünk meg úgy, hogy délután indultunk, és szint is volt benne, ami szerintem igen szép teljesítmény. Előző nap készítettem egy skiccet a gpsies.com-ról a kisfüzetembe, így pontosan tudtuk, hogy mikor jönnek a komolyabb kaptatók és azok mekkorák.

Ebédelni egy falu közepén álltunk meg. Egy vadászgépet állítottak ki egy kereszteződés közepén, kb. 5 méter magasban. A szárnylapátjait csapkodta a szél, és a tartóoszlopához kecskék voltak kikötve. Az egész olyan abszurd volt, hogy nagyon tetszett nekünk, ezért elfoglaltuk a repülő alatti padokat, és belakomáztunk.

Jól haladtunk, és egy-kettőre azon kaptunk magunkat, hogy túl vagyunk az első két emelkedőn és már 50km-nél járunk. Ez természetesen hatalmas boldogsággal töltötte el Árpika kicsi szívét. :) Tudtam én, hogy tud ez a banda haladni, csak kicsit unalmasabb táj kell. Ha nincs minden bokor mögött valami izgalmas, könnyedén teljesíthető az a napi 70-80km. És ma nem volt ilyen. Persze nekünk azért sikerült egy kis izgalmat csinálni. Dani ma meg volt vadulva, ezért többször is előretekert. Mirovo után is így tett, és ez nagy hiba volt. Elnéztem egy elágazást, le kellett volna kanyarodnunk pár száz méterrel előbb, de mire észrevettem, Dani már két kanyarral előttünk volt. Hiába dudáltam neki hármat, ahogy megbeszéltük, hiába ordítottam, nem állt meg, sőt egyre gyorsult a lefelében. Zitával hamar megbeszéltük, hogy a tábláknál találkozunk, és Dani után iramodtam. Messze volt már, nem is láttam, száguldott. Én meg utána, pumpáltam fel a gépet egészen 50 fölé, folytak ki a szemeim a tarkómig, de Dani sehol. Na gyerünk tovább! Még egy kanyar lefelé, még egy… Dani sehol, nem is látom. A rohadt életbe, ekkora szívást! Hány kilométert kell még üldözni, hogy utolérjem és megállítsam?! Ordítva káromkodtam minden kanyar után, hogy meghallja végre, de nincs sehol. Teljesen kikeltem magamból. Végre megláttam, megállt, neki is gyanús lett, hogy mi ez a nagy lefelé. Leadtunk majdnem száz szintet. Visszafelé jól meghúztuk a fölfelét. Azért tudnak menni ezek a rekuk fölfelé is, csak meg kell adni nekik a löketet rendesen. Jó húsz percet veszítettünk ezzel a bravúrral. Először csak Danira, aztán magamra is haragudtam miatta, de pár óra múlva már el is felejtettem az egészet.

Hamar megtaláltuk a jó utat, ami egy 150m-es kaptatóval köszönt ránk. Fent a hágóban már hűvös volt, ismét 800 méteren voltunk, ezen a napon már nem először. Az út mellett találtunk egy várromot, de már csak futtában néztük meg, mert sötétedett. Lámpákat kapcsoltunk, majd zúztuk lefelé. Gyerekkorom számítógépes játékai jutottak eszembe, ahogy kerülgettem a kis úton a kátyúkat. Ez tisztára olyan, mint egy videó játék. Elég jó a grafika, minden nagyon valós, de itt nem hibázhatsz, annak rögtön következményei vannak. Ez persze nem aggaszt, a valóság mindezek ellenére összehasonlíthatatlanul jobb minden idióta játéknál.
Lastexet húzunk és hosszúujjú felsőt, mert egyre hűvösebb van. Muszáj még továbbmennünk, mert nincs vizünk, és a következő falu 10km és egy 100m-es hágó után van. De hopp, mi volt ez a földút jobbra. Most azonnal megálljt intek mindenkinek, és tüzetesen megnézem az elágazást, és a GPS-t. Sikerült egy földútra terveznem az útvonalunkat. Ez nem jó, erre biztos nem megyünk tovább. De az aszfalt bevisz egy faluba, még közelebb is van, mint amit eredetileg kinéztem, és a kerülő sem nagy. Ennyit bőven megér, hogy aszfalton folytassuk, pláne, hogy már szinte teljesen sötét van.
A falu három házból állt, még vizet sem sikerült szereznünk, ezért továbbálltunk a következő faluba, Gorno Varshilo-ba. Mivel már kukk sötét volt és ilyenkor már nehéz szimpatikus táborhelyet találni a szabadban, ezért bekopogtunk egy házhoz, és sátrazhatunk-e a kertjükben. A kertjük teljesen be volt vetve, és hiába mutogattuk, hogy a kocsibejáró is tökéletes lesz, az öreg bácsika csak átkiabált a szembe-szomszédba. Onnan nagy nehezen előkerült egy másik öreg, ő már beszélt egy nagyon kevés angolt. Utóbbi telefonált egyet, majd eltűnt, s mikor előkerült, intett, hogy kövessük. Na végre, lesz kert! Örvendtünk. Bekerültünk egy udvarba, remek helynek tűnt. Mutogattunk a földre, hogy palanki-palanki (sátor), mire ők intettek, hogy nem, be a házba. Hát jó, biztos pálinkát kell inni. De nem, mutatják, hogy itt fogunk aludni! No, hát ez több mint csodás. A bácsika nővére Svetla evangélikus lelkész, övé ez a szép ház, ahol most vagyunk. Köszönésképpen megkináltuk őket Unicummal, majd elkezdtük előpakolni a kajáinkat, mire az öreg intett, és mondta, hogy „my house”, és mutatta, hogy Svetla készít nekünk valami vacsorát. Pár perc múlva olyan tükörtojást kaptunk, házi kecskesajttal, dióval, salátával (és Dani nagy örömére valami csípős paprikával), hogy csak lestünk. Közben kézzel-lábbal, buta angollal mosolyogva beszélgettünk, majd a vacsora után segítettünk elpakolni a tányérokat, és félretoltuk a kis szobában az asztalt, hogy akkor most ide kibontjuk a matracainkat. Merthogy már éjfél környékén járt ekkor. De az öreg megint intett, hogy nem-nem, Svetla már ágyaz nekünk odafent, „this is my house”, itt nem alszol matracon. Hát jó, köszönjük, mit lehet erre mondani?! :) Egyébként közben az öreg nagyon összespanolt Danival, aminek mi örültünk, mert Zitával már nagyon fáradtak voltunk a szocializálódáshoz, ráadásul az öreg eléggé nyomta a cigit is, persze ezért a legkevésbé sem tudtunk rá haragudni azok után, hogy ennyi mindent tett értünk.
Hát így vagyunk itt, megint fedél alatt. Pedig amikor az öregek ott a falu szélén hosszan tanakodtak arról, hogy mi legyen velünk, majdnem fogtam magam, és feldobtam a sátrat csak úgy az utcán egy bokor mellé, annyira kivoltam már. De lám érdemes volt türelmesnek lenni. Zita már rég alszik, és Dani is itt horkol a szomszéd ágyon, úgyhogy megyek én is aludni. Mostantól igyekszem napról-napra írni, mert így sokkal könnyebb és talán a végeredmény is jobb lesz. A baj csak az, hogy van egy 5-6 nap lemaradásom a szerb-bolgár határtól Szófiáig. :) De ez legyen a legnagyobb bajunk, majd behozom valahogy.
Ja, és megfogadtunk, hogy mostantól inkább hajnalban kelünk, de nem megyünk sötétedésig, nem jó sötétben tekerni.