Nászút a Föld körül

Vratsa – Ébredés a kanyonban és reggeli a CBA-ból

Dani szokás szerint már fenn volt, amikor Vratsa mellett kikeltünk a sátorból a nagy sziklák alatt. Most láttuk csak először világosban a kanyont, tényleg gyönyörű szép volt, ahogy azt már éjjel, a csillagok fényénél sejteni lehetett. Dani egy emléktábla mellett aludt a függőágyában, egy fiatal srác itt szenvedett balesetet a motorjával. Csak azért vagyunk biztosak benne, hogy nem a sírja volt, mert ilyen kirándulóhelyre talán még a bolgárok sem temetkeznek, tűzrakóhely mellé… Mindenesetre azért még így is morbid volt kicsit, hogy Dani ott aludt, ahol. Persze ez éjjel nem zavart minket, itt találtunk helyet, Dani itt talált két fát, hát itt maradtunk. Hatalmas sziklák magasodtak a sátrunk fölé, és igazi élmény volt innen az indulás, csak gurulnunk kellett lefelé a kanyonból, végig a sziklák között vissza Vratsa-ba.

A reggelit egy CBA-ban vásároltuk meg, igen, a magyar üzletláncnál, itt Bulgáriában. A bolttal szemben találtunk egy füves placcot, oda heveredtünk le megreggelizni. Dani olyan jóllakott, hogy le is dőlt kicsit, amíg mi még szedelődzködtünk, és vásároltunk néhány pezsgőtablettát a szemközti patikában.

Érkezés az Iskar völgyébe

Vratsa után egy a térképen autópályának jelölt úton folytattuk tovább, de ne tessék megijedni, az autópályából csak a két sáv volt igaz, amúgy boldog, boldogtalan mehetett rajta, szekér, bicikli, kutya… Mezdra-ig gyakorlatilag csak gurultunk, egy kaptatót leszámítva végig lejtett az út. Ahogy bekanyarodtunk Délnek, megérkeztünk az Iskar folyó völgyébe. Itt kicsit megijedtünk mert az eddigi kamion forgalom folytatódott, de már csak a megmaradt egy sávon, és ez nem volt olyan kellemes. De amint lekanyarodtunk az 1-es főútról, a forgalom máris a huszadára csökkent, és egészen másképp éreztük magunkat az aszfalton.  Valamiért nem emlékeztem már rá, hogy itt letérünk a főútról, ezért kicsit megrémültem a nagy forgalom láttán, az nem lett volna finom, ha így kell Szófiáig továbbtekernünk. Az első falu rögtön csodaszép volt ezen a mellékúton. Hiányzott már nekünk ez a vidéki légkör, Montana óta nagy főúton tekertünk, ami elkerülte a falvakat. A tájképhez az Iskár völgye is hozzájárult, hegyek vettek minket körül, jobb oldalt egy egész érdekes szikla alakzatra lettünk figyelmesek, először egy kínai nagyfal-szerű építménynek tűnt a hegyoldalban az erdő felett, de aztán, ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nem az ember, hanem a természet alkotta.

Vendéglő az út szélén

Ebédelni egy útszéli kocsmában álltunk meg. Bent megkértük a tulajt, hogy hagy dughassuk fel a fényképezőgép aksiját tölteni, majd kértünk egy kört, és kiültünk a teraszra, kipakoltuk az ennivalóinkat és jóízűen belakmároztunk. A tulajjal is elbeszélgettünk, elmondta, hogy Vratsa-ból való, ott húzott le egy szállodában 20 évet aztán megvette ezt a helyet és most már útszéli vendéglő tulajdonos. Ha Ausztriában lennénk, biztosan boldogan ellene az emberünk, de itt látszik, hogy éppen csak ellavíroz. A vendéglő és a hozzá tartozó budi között kis kertet gondoz, át is megy rendezni kicsit a zöldségeket, amíg mi ebédelünk. Közben egy roncsautó mellett kismacskák játszottak, az egész helynek igazán jó, megnyugtató balkán feelingje volt. Nem tudom még megmagyarázni, miért, de sokkal jobban tetszett, mint egy ízlésesen berendezett, tipp-topp osztrák útszéli vendéglő.

Fürdés az Iskar-ban

Miután délután továbbálltunk, egyre vadregényesebb lett az Iskar völgye. Sziklafal mellett, alagutakon át haladtunk fölfelé, közben néha előtűnt a folyó is a völgy alján a fák közül. Egy helyen ellaposodott a völgy, itt Zita talált egy helyet, ahol le tudtunk menni a folyóhoz. Mivel tűzött a nap és kánikula volt, nem nagyon vacakoltunk a fürdőruhával, úgy ahogy voltunk, levetkőztünk mind a hárman alsóneműre, és beleültünk a zubogó vízbe. Igazi jacuzzi volt ez, kiváló kilátással. Előttünk egy vasúti híd szelte át a völgyet, igen pazar volt a táj. Jó nagy volt a sodrása az Iskárnak, úgy kellett kapaszkodnunk, hogy lejjebb ne csússzunk. Mielőtt bárki megijedne, térdig sem ért a víz, egyáltalán nem volt veszélyes ez a mártózás. :) Ellenben remekül lehűtöttük vele magunkat, igazán jó volt ezután felfrissülve elindulni. Amit megbántunk az csak annyi volt, hogy lusták voltunk fürdőruhába öltözni, így ugyanis telement a gatyánk mindenféle kosszal, ami aztán nem volt túl kellemes.

Találkozás helyi cigányokkal

Délután még megálltunk egy faluban, vásároltunk néhány ayrant a magazinban, és elnyaltunk egy-egy jégkrémet. Cigány családok ültek mellettünk az utcán, és már nem is lepődtünk meg rajta, hogy teljesen normálisak voltak. Barátságosan közeledtek, mosolyogtak, próbáltak velünk kommunikálni, de nem jöttek közel, nem nyúlkáltak, nem fogdostak, hozzá sem értek a biciklikhez, és erre kérni sem kellett őket. Pedig volt köztük, gyerek, felnőtt, kicsi, nagy is. Miközben ültünk a kövön a gyerekek mellett, jött egy autó fentről a hegyről és ránk dudált. Ekkor vettük csak észre, hogy a bringákat egy útkereszteződésben tettük le, és az autó nem fér el miattuk. Gyorsan odébb raktuk őket, de Dani üdítős üvege ott maradt. Az egyik cigánygyerek rakta gyorsan odébb az autó útjából. Meg is feledkeztünk az üvegről, csak induláskor jutott eszünkbe, hogy talán van rajta betét, és vissza lehetne váltani. Volt rajta, nem is kevés, nem emlékszem már, de legalább 50 Forintnyi Levát visszakaptunk. A kis cigánygyerek simán lenyúlhatta volna az üvegünket, de eszébe se jutott. Pedig a cipőjén több volt a lyuk, mint ahány lábujja van, az biztos. Jó volt ezt megtapasztalni. Vannak normális cigányok is.

Camping Játszótér*, Gara Bov

A napot Gara Bov-ban fejeztük be, Zita ügyes volt, a falu közepén található vendéglőben talált angolul beszélő lányokat, ők kísértek fel minket egy meredek utcán az iskolához, ahol aztán az udvar sarkában lévő játszótéren vertünk tábort. Itt volt fű, ahol sátrazhattunk, és itt voltak masszív vas mászókák, ahová Dani is kifeszíthette a függőágyát.

Reggel igen korán keltünk, még hideg, nedves volt a levegő. Mikor összepakoltunk, épp csak a völgy tetején lévő sziklákat sütötte meg a nap. Lent a falu alján, a központban leültünk reggelizni egy kocsma kinti asztalához. Zita kért alibiből egy kávét magának, és kipakoltunk mindent az asztalra, jó alaposan bekajáltunk.

Azok a rohadt emelkedők!

Elég kemény emelkedőkkel kezdődött a nap, bőven 10% feletti kaptatókon próbáltuk felhúzni magunkat. Ki is buktam kicsit, mennyire nem haladtam fölfelé, miközben majd szét szakadtam. Bugos voltam, meg kell hagyni. Aztán egy faluval később eldöntöttem, hogy megyünk, ahogy megyünk, ahogy élvezzük, és közben haladunk, ahogy haladunk… Jó lesz minden és kész. Ha meg majd nagyon lemaradunk az útitervtől, stoppolunk, vagy vonatra szállunk, de nem ér annyit ez az egész, hogy ennyit idegeljek azon, hogy néha mennyire nem tudunk haladni. Mégis itt vagyunk, szinte már Szófia határában. Merthogy ezen a napon csak 40km volt előirányozva, ennyire voltunk a fővárostól.

Még bőven benn voltunk a hegyek között, amikor megálltunk egy takaros kis vendéglőnél pihenni. Olcsó volt minden, egy Leva(130Ft) sem volt egy csevapcsicse, de a sör se volt kettő. Kértünk enni is inni is, és kiültünk egy árnyékos helyre. Jólesett a sör is, és a hús is, különösen, hogy közben tudtam, csak pár száz forintba került az egész. Dani rendelt „Sopszki” salátát, ő viszont megjárta, mert az már három Leva volt, a legdrágább tétel az egész étlapon. Igazából a mai napig nem értjük, hogyan lehet a zöldség drágább, mint a hús. Akkor nem tudtuk, így külön nem ünnepeltük meg, de körülbelül valahol ennél a kocsmánál jártunk 1000km-nél.

Érkezésünk Szófiába

Szófiába szépen begurultunk, rosszabbra számítottunk, de nem volt olyan vészes, néhány előváros úton megérkeztünk a fővárosba, ahol több sávos, koszos, poros, de autóktól nem túl zsófolt utakon behaj-tottunk a központba.

Bent a városban megnéztünk egy templomot, majd kicsit kiültünk egy parkba, a nemzeti színház mellé. Páron odajöttek hozzánk beszélgetni, egy bácsi motelt ajánlott, kaptunk tőle egy reklámanyagot. Majdnem kidobtam, de aztán láttam, hogy tulajdonképpen egy remek kis laminált térképet kaptam a fővárosról és a nevezetességeiről. Remek, most már ez is megvan, tudjuk, mit kell megnézni! :)

Mivel eléggé megviselt minket ezzel a sok szinttel ez a 40km is, meg voltunk hümmedve kissé. Úgy döntöttünk, hogy megyünk a szállásadónkhoz, elkérjük a kulcsot Dora-tól, felmegyünk Milos lakásába és nekiállunk már ma gőzerővel pihenni.

Elindultunk a „Business Park” felé, a 10km nem volt olyan egyszerű, mint vártuk, rögtön egy szép emelkedővel kezdett, ami egyikünknek sem esett túl jól. Kijjebb már jobb lett a helyzet, pár kilométerrel a cél előtt még festett kerékpársávot is találtunk a járdán. Persze a helyiek talán még nem is igen tudták, mi az, mert a járdát minden gyalogos teljes széltében használta, és amikor csengettünk-dudáltunk, nem is igen értették, mit szeretnénk. De az is lehet, hogy csak leblokkoltak agyilag, amikor meglátták a földönkívüli fekvőbringás különítményünket. :)

Még mielőtt a címhez értünk volna, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy-egy kebab-ot. Találtunk is egy megfelelő kebabost, kis értetlenkedés után a kezünkben volt egy-egy szendvics (Dani valami mást evett – vega), Zita újabb nagy bánatára: tele sültkrumplival. Hiába, hozzá kell szokni, ez a kultúrsokk része, sültkrumpli a gyros-ban – amit itt kebab-nak hívnak. Danival megtámadtunk egy „Aro” feliratú boltot. Az Aro otthon a Metro áruház saját márkája, itt úgy látszik kis boltokban is kapni a termékeit. Ez még otthon is olcsó, milyen olcsó lehet itt – ki kellett próbálnunk. Vettünk halva-t, és ha jól emlékszem egy jéghideg 2,5 literes helyi sört PET palackban 2,30 Leva-ért, tehát  kb. 250 Forintért.

Megtalálni Hotel Milos*****-t

Jól laktunk, helyben voltunk, már csak meg kellett keresni a címet. Ahogy emlékeztem Milos leírására, a lakása a Business Park tőszomszédságában van, és szemben van egy Pizza Hut, aminek az épületében dolgozik Dora, a barátnője, aki lehozza nekünk a kulcsot. A GPS gyönyörűen odavezetett a címre, ahol csak 10 emeletes panelházak voltak, de Pizza Hut, vagy Business-nek kinéző park sehol. Na, szépen vagyunk, épp az előbb meséltük el Daninak a Stockholmi couchsurfinges történetünk, amikor odamentünk a címre, csak épp rossz kerületbe. Az most nagyon rosszul esne, ha vissza kéne dzsangáznunk Szófia másik oldalára. Persze kétségbe azért nem estünk, inkább nekiálltunk helyieket kérdezgetni. Hamar mutogatták, hogy merre van a Business Park, mi pedig gyorsan megnyugodtunk, és pár perc múlva egy pofás kis szökőkút előtt írtuk az sms-t Dora-nak, hogy itt vagyunk a Pizza Hut előtt. 1 perc múlva már Dora-val beszélgettünk, lerohant értünk munkából. Sajnos azonnal nem tudtunk felmenni a lakáshoz, de ez nem is volt baj, mert a fél óra alatt, amíg arra vártunk, hogy Dora végezzen a műszakjával, elkezdtem bekötni Zita bringájának agydinamójára az aksi töltőt. Pont akkor jelent meg Dora, amikor befejeztem. Szép lassan, beszélgetve visszasétáltunk pontosan arra a helyre, ahová a GPS is vezetett minket. Ha vittetek már fel lifttel rekut a 9. emeletre… Vicces dolog. A lakás csudajó volt, egy nagyszoba, két nagy ágy, íróasztal, konyha, mosógép, fürdőszoba, erkélyen elférnek a bringák, maga a tökély, pont ami kell nekünk, se több, se kevesebb. És hogy hogyan lehet valaki ekkora nagy jó arc, hogy bár nem tud itthon lenni, de a lakását odaadja nekünk egy teljes hétvégére péntek estétől hétfő reggelig… Ezt szinte már felfoghatatlan. Bár személyesen még nem ismertük, de már így látatlanban is nagyon bírtuk Milost, márcsak azért is, mert a lakás berendezése is nagyon bejött nekünk. A Bob Marley posztertől kezdve, a Triglav csúcsfotón át a nagyszerűen egyszerű, csak a legfontosabb és szükséges berendezési tárgyakig minden arról árulkodott, hogy igen jó arc a vendéglátónk.

Egy nap, amikor szinte ki se mozdultunk

Másnap nem sok minden történt velünk, kb. délig aludtunk, majd elkértük a szomszéd sráctól a kulcsot a wifihez, és rászabadultunk az internetre, bejegyzést írtunk, pofozgattuk a honlapot, haza skype-oltunk, és intéztük a meghívólevelet az iráni vízumhoz, amit majd Isztambulban fogunk kikérni a nagykövetségről. Este azért elmentünk Dora-val pizzázni, és Dani meg Zita még valahová a szomszédba is átugrottak egy kisebb beszélgetős házibuliba, amíg én otthon nagy bőszen naplót írtam. Mert azt, amikor egy lakásba több éjszakát töltünk, négy fal között, tető alatt, azt mi már otthonnak nevezzük ezen az úton. :) Milos lakásából egyébként igen jó kilátás nyílt a város szélét képező lakótelepre és a környező hegyekre. Innen aztán lehetne eljárni futni. (Mint ahogy Milos szokott is, és milyen jól teszi!)

Szófia nevezetességei

A Szófiában töltött második napra Zita szépen megszervezett mindent, amiért irtó büszke vagyok rá. Dora-tól megtudakolta, hogyan és mennyiért lehet bejutni a városba tömegközlekedéssel, az interneten megnézte, hogy mikor és hol lesz angol nyelvű katolikus mise. A mise végére pedig megszervezte a találkozót Sztanimirral, egy régi-régi barátjával, aki itt él most Szófiában. Külön jólesett ez is, hogy végre csak megfogtam a párom kezét, és mentem vele, és nem kellett semmit szervezni, tervezni, csak menni vele.

A busz 1 Leva-ba került, vagyis 110 Forintba. Pont olyan öreg, koszos és kopott volt mint a pesti buszok, mégis jobb volt vele utazni, mert a jegy ára egyensúlyban volt a kapott szolgáltatással – nem úgy, mint otthon. A busztól még pár saroknyi sétára volt a kápolna, parkok oldalában sétáltunk oda, láttunk régi orosz emlékműveket, és a fák felett feltűnt egy-két nagyobb templom torony is. Utóbbiakat még hagytuk későbbre, mert a mise csak egy kis kápolnában volt, amit még meg kellett találnunk. Csak Zita ment be a misére, én előkaptam a netbookot, és a kápolna előtti kis padon, nekiálltam naplót írni. Súlyos lemaradást kezdtem el ekkor behozni, hiszen Temesvár óta, azaz 11 napig nem írtam naplót. Ez hiba volt, de most már végre utolértem magam. Szóval én naplót írtam, amíg Zita misén volt. Szerettem volna beülni vele a misére is, de az nekem csak Zita miatt lett volna fontos, így végül a naplóírás mellett döntöttem. Nekem ez is nagyon fontos. Az ilyen eseménydús, utazós napok nekem csak akkor vannak befejezve, ha le is vannak írva.

A mise végeztével Zita beinvitált engem is egy kápolna melletti szobába, ahol ásványvizet és sütiket lehetett fogyasztani, miközben beszélgethettek a hívek. Ekkor már velünk volt Sztanimir is, Zita régi ismerőse. Elindultunk vele a városban, megnéztük a bazilikát, a Saint Sofia templomot, az orosz templomot, és egy másik, nagyon régi templomot ami egy épület belső udvarában volt. Sajnos már nem tudom felidézni, mi mindent mesélt Sztanimir ezekről a helyekről, pedig ez is érdekes volt, de így 9 nappal később, amikor ezt a beszámolót írom erről a napról, ezek a dolgok már nem ragadt meg bennem. Más, azonban annál inkább.

Sztanimir története

Miután befejeztük a városnézést, Sztanimir elvitt minket egy nagyon jó kínai étterembe, ahol hatalmas tálakat rendeltünk és egy nagyon finomat lakomáztunk, közben mindenki mesélt nagyokat, ezért ez az ebéd nagyon tetszett nekem. Ekkor már négyen voltunk, velünk volt Svetla is, Sztanimir barátnője – aki amúgy teljesen oda van Budapestért. Ennél az ebédnél elmeséltük Zitával a második napon történt „csodánkat”, a Zoltán-atyás történetet. Mire Sztanimir is mesélt, nem is keveset, és nem is rosszat, kb. a fél életét elmondta, ami nagyon érdekes volt, ezért most megpróbálom pár sorban leírni. Sztanimir hívó lélek, és nagyon erős vágy volt benne, hogy festőművész lehessen, olyan szinten, hogy ebből meg is tudjon élni. Ezt a vágyát megvalósította, de az út idáig egyáltalán nem volt rögöktől mentes. Elmesélte, hogy volt, hogy az utcán élt, megtanulta, hogyan tud éjjel vonatvagonokban aludni, aztán egy szép napon elhívták egy művészeti táborba, ami csak 10 Euro-jába került, így el tudott menni. Ez a tábor Magyarországon volt, és itt találkozott Zitával. Egy számára teljesen ismeretlen környezetben – fel kellett jutnia Budapestre a táborból, és ekkor Zita, mint egy angyal, jött és segített neki. Persze hamar jóbarátok lettek és aztán még több alkalommal együtt csatangoltak Budapesten, amíg Sztanimir a városban volt.

Elmesélték azt a történetet is, amikor Szvetlával, hogy kipihenjék magukat, Plovdivba stoppoltak és felvette őket egy magyar rendszámú autó Szófia határában. Mivel tudtak egy kicsit magyarul, „Szia”-val köszöntek a magyaroknak a kocsiban, akik nem kicsit meglepődtek ezen. Mire Plovdivba értek, már jóbarátok voltak a magyar autósokkal, akik végül Budapestre is elvitték Sztanimirékat. Budapesten egy barát lakásában laktak volna, ahol azonban ott volt még a barát volt barátnője, aki nem látta szívesen Sztanimiréket. Mit tehet ilyenkor az ember, elmegy a templomba imádkozni. Sztanimirék is így tettek, és amikor kiléptek a templomból, egy magyar ismerősükkel találkoztak össze. Akinek kb. a második kérdése az volt, hogy van-e hol megszállniuk…

Szóval Sztanimir hisz Istenben, és ezt meg is tudom érteni. A festőművészi karrierje is hasonló „véletleneken” keresztül ívelt fel idáig. Volt, hogy jól fizető munkája volt, fordított egy cégnek, de egy idő után nem szerette, mert akiknek dolgozott, azok nem voltak tiszta szívű emberek. Ki akart lépni, de nem volt hozzá bátorsága. Egy szép napon beszólították a főnökei, és indoklás nélkül, de végkielégítéssel azonnal elbocsátották. Hirtelen azt se tudta, mit kezdjen magával, de még ugyanezen a napon egy művész barátja felkereste, hogy nincs-e kedve felmenni a hegyekbe festeni. A hegyekben aztán összetalálkozott egy svájci úriemberrel, aki meglátta benne a tehetséget, és a kezébe nyomott több száz Euro-t, hogy ne törődjön semmivel, csak fessen! Innentől már nem tudok részleteket, de nem is ezek a fontosak, hanem hogy Sztanimir ezeket nem a „véletlennek” tudta be, hanem annak, hogy ő nagyon erősen akarta, hogy művész lehessen, és úgy gondolja, hogy szavai meghallgatásra találtak odafent. És mindezt úgy mesélte, mint aki elégedett és boldog az életében.

Sztanimir egyébként nem csak magáról mesélt, hanem Bulgáriáról is. Elmondta, hogy ahol átjöttünk a hegyeken, arrafelé jó fajta cigányok élnek, akik dolgoznak és rendesek, azért történt, hogy teljesen normálisan viselkedtek velünk. Persze intett is, hogy másmerre meg nem ennyire jó a helyzet, pl. ahonnan Sztanimir származik, az ország közepén található „Rózsák völgyéből”, ott egy-két helyen vannak olyan cigányok is, akikkel jobb vigyázni. De azért nem kell megijedni, ha nem vagyunk óvatlanok és nyitva tartjuk a szemünk, nem lesz baj sehol sem.

Vad lovak

Ebéd után felmentünk Sztanimir lakásába, ami egy legfelső emeleti igazi kis művészlakás. Sztanimir itt gitárt ragadott, és lenyomta többek között Rolling Stones-tól a Wild Horses-t, ami egy nagy élmény volt. Igazából órákig el tudtam volna hallgatni, csak ez sajnos nem jött le rajtam akkor, mert még kicsit görcsös voltam, pedig nagyon jól nyomta a gitárt meg az éneket. Sztanimir igazi művészlélek, mindent tiszta szívből csinál, ez érezhető volt a zenéjén is.

Mikor elmeséltük neki, hogy merre megyünk tovább, Sztanimir felajánlotta, hogy utánunk stoppol Plovdivba, és körbevezet minket a városon, ami sokkal-sokkal szebb, mint Szófia, és inkább megérdemelne egy napot az utunkból, mint Szófia kettőt. Hittünk Sztanimirnak, én pedig elengedvén kilóméterhuszárságomat, belementem, hogy töltsünk egy napot Plovdivban városnézéssel, Sztanimir vezetésével. Isztambulig még be tudjuk hozni a lemaradást, de ha nem, az se baj, mert a következő hely, ahová időre fogunk menni, az az iráni határ, az pedig még rettentő messze van, tehát nem számít, ha hónapokkal előtte elveszítünk egy napot, ha cserébe pedig nyerünk egy új élményt – megismerünk egy új várost, Bulgária legszebb városát. Ezt nem terveztük be az útba, de jobb, ha már most elkezdjük szokni, hogy sok minden nem úgy lesz, mint ahogy előre elgondoltuk.