Nászút a Föld körül

Pushkar és az odajutásunk története

Jaipur után a következő állomásunk India Rajasthan államában Pushkar volt. Még Barbara, és azóta sokan mások is mondták, hogy Pushkar egy nagyon jó hely, ezért nem szabad kihagynunk – és nem is hagytuk ki.

A hely története a következő: minden hindu istenségek közül a legősibb, Brahma. Ő egyszer egy lótuszvirágot ejtett az égből a földre. Ez a virág három részre szakadt, és az egyik a sivatag peremén, a mai Pushkar helyén ért földet. Itt forrást fakasztott, ez a forrás pedig tavat duzzasztott, ez a tó megtalálható mai is Pushkar közepén. Mivel időközben ez a hely lett a hinduk legnagyobb zarándokhelye, a tó több mint 50 különböző szakaszához (Ghats) lépcsők vezetnek le. És minden egyes szakasz különböző dolgokat gyógyít vagy tesz jóvá, ilyen-olyan betegségek ellen jó, ha ott megmártózol, vagy különböző módokon megváltozik az életed, természetesen pozitív irányban. :) Mostanra már nem csak a hinduk szeretnek idelátogatni, hanem a turisták is, mert a helynek van egy különleges varázsa, és a légkör nagyon kellemes Pushkarban.

Szóval ide tartottunk, Pushkarba, de az út odáig Jaipurból nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltuk. Emiatt persze csak magunkat hibáztathatjuk. Pushpendra-val elrepült az idő, és mi hallgattuk rá, amikor azt mondta, hogy ne izguljunk, sűrűn vannak buszok. Csak fél hat körül szálltunk fel egy Ajmerba tartó buszra. Ajmerből már csak tizenakárhány kilométerre volt Pushkar, de ezalatt át kellett kelni még a „Kígyó-hegységen”, ráadásul már sötét is volt, mire Ajmerba értünk, ezért eszünkbe se jutott, hogy nekiinduljunk gyalog. A tuktukosok és a mikrobuszosok sok száz rupiért ajánlották szolgálataikat, és a legnagyobb ledöbbenésünkre a buszpályaudvar pénztáránál azt mondták, már csak egy busz van ma Pushkarba, és az 11:20-kor indul. Hát ez remek! Szóval ha nem akarunk kifizetni egy ezrest (forintban – ez hatalmas összeg ezen az úton nekünk), akkor várnunk kell három órát! Fájdalmasan elfogadtuk a tényt, és leültünk egy közeli dhaba-ba vacsorázni, a szokásos kör dállt ettünk, lilahagymával és csápátival, közben a mellettünk ülő két orvostanhallgató sráccal beszélgettünk, és valahogy, de végül csak elrepült az az idő, és jött a busz.

Az útikönyvünk 2011-es, de úgy látszik már ez is régi, mert az említett 8 rupi helyett 12-t kellett fizetnünk a buszon, nem értjük miért. Bár most valószínű nem ez történt, de különben nem szeretjük, ha lehúznak minket, mert lehet, hogy most csak 4 rupiról van szó, de ha ez minden egyes fizetésnél megtörténik, a nap végére simán lehet, hogy másfélszer-kétszer annyit vesznek ki a zsebünkből. Szóval mindig kétkedünk, mindig gyanús mindenki, és mindig próbálunk -főleg a buszokon- először kisebb összeget adni, mert visszaadni is „elfelejtenek”. Egy más trükkje néhány „conductor”-nak a buszon, hogy azt mondják, nem tudják felváltani a pénzedet, de közben persze elveszik azt, és azt ígérik, hogy amint összegyűlt náluk annyi apró, visszaadnak. Persze közben csak arra megy ki a játék, hogy Te megfeledkezz az odaadott pénzről, ami könnyen lehet, hogy négy-ötszöröse a buszjegyed árának. Na mindegy, elég a negatívumokból! (Igazából már nem is úgy írom ezt, mint negatívum, hanem mint „érdekes tény”).

Szóval robogtunk a sötét szerpentinen a busszal Pushkar felé, és közben szóba elegyedtünk két másik turistával, akik még csak pár napja érkeztek Indiába, ezért sok hasznos dolgot tudtunk nekik mondani, és ezt meg is tettük, olyannyira, hogy elfelejtettünk leszállni a megállónknál, így végül Pushkar túloldalán dobott le minket a busz. Ez végül nem volt akkora tragédia, mint a buszon megéltük, mert egy jó kis séta sosem árthat. A hátunkra vettünk a Hello Journey táskákat, fejünkre a fejlámpákat, én az egyik kezembe a GPS-t a másikba a Kindle-t, utóbbin megnyitva a szállásunk, a Sukha’s place weboldala, s azon belül is a térképet, ami azt mutatta, hogy hogyan találunk oda. Hamar összeillesztettem a valóságot, az OpenStreetMap, és Sukha térképét, innentől a navigációval már nem volt különösebb baj. Pushkar utcái ilyen késő este többnyire már csendesek és kihaltak voltak. Ahogy közeledtünk a szálláshoz, úgy kerültünk egyre kijebb a városközponttól, és lett még csendesebb, még sötétebb a környék. A csillagos ég alatt sétáltunk egy poros úton, előttünk egy hegyvonulat alakja rajzolódott ki. Szép volt az éjszaka, és én úgy éreztem magam, mintha otthon járnánk valahol a magyarországi vidéket, hogy túlélőverseny keretében. Az utóbbi években sorra minden téli 24 órás versenyen elindultunk a barátaimmal, és oportói sárgaszöcskék néven randalíroztunk végig a rafkósabbnál rafkósabb feladatokon. Ezekre emlékeztetett most egy kicsit ez az éjszakai fejlámpás menet. Csak a hőmérséklet nem stimmelt, hiszen nekünk ekkor 15-20 fokos kellemes éjszakánk volt.

Sukha’s place – A boldogság szigete

Közelebb érve már táblák is jelezték a Sukha’s Place-t, és ahogy beléptünk az amúgy nyitva tartott kapun, egyből megcsapott minket egy életérzés. Jóformán az egész ott lakó társaság egy pofás kis tábortűz körül gyűlt össze, ahol gitároztak, doboltak, énekeltek és beszélgettek az emberek. Mi is gyorsan helyet kaptunk köztük, és hamarosan az egyik kunyhóba is bepakolhattunk. Talán a legkisebbet kaptuk meg, de nem bántuk, mert az is nagyon takaros volt. Az egész talán lehetett úgy 4-5 négyzetméter, de a négyzet szó igazából nem illik hozzá, mivel az egész kis épületnek kör alapja volt, belül pedig ennek a körnek a kétharmadát az ágy foglalta el, különben alig volt egy kis helyünk, ahová az ajtó nyílt és ahová a cuccainkat le tudtuk tenni. De ennél többre nem is volt szükségünk, a wc és a fürdőszoba odakint volt, ahogy asztalok és székek is bőségesen. Odabent a házban az ágyon kívül már csak egy villanykörte, egy villanykapcsoló, és egy konnektor volt – pont ami kell, se több, se kevesebb. Illetve egy kicsit több volt, de ezt csak később vettük észre. A nádtető alá ki volt feszítve vízszintesen egy piros ruhadarab, és eleinte nem értettük ennek a célját, ezért majdnem le is szedtük, de még előtte rájöttünk, miért is van ott. A házikóban ugyanis nem voltunk egyedül. Egy verébpár is fészkelt a házban, méghozzá a nádtetőben. Reggel vidám szárnycsapkodás hangjára ébredtünk, mígnem végül ki nem repültek végleg a fal és a nádtető apró rései között. A nádtető lehet, hogy nem pontos, itt talán a bambusz amit ilyenre használnak, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a ház nem volt több, mint egy kevés beton alap, néhány tégla és egy természetes anyagokból készült tető. Ez mind nagyon tetszett nekünk, különösen a madárkákkal. Később Zita észrevette, hogy a verebekkel nem vagyunk egyedül, mások házikójában is voltak madarak. Amúgy a legtöbb másik házhoz volt hozzácsatolt fürdőszoba, ami úgy nézett ki, hogy egy tető nélküli, talán 2 nm-es épületrész volt a főépület oldalába építve, ez volt a zuhanynak és a wc-nek helyet adó fürdőszoba. Elől pedig a tábortűz mellett volt egy „Sukha’s Place Restaurant”, ahol olcsó és finom ételeket tudtunk enni.

Sukha – Siker és boldogság iskolázottság nélkül

Na és akkor essen szó végre erről a Sukha gyerekről is. Couchsurfingen találtunk rá, ahol már a profilján közölte, hogy ő igazából egy ilyen helyet üzemeltet, de minden CSer more then welcome, és az első este ingyenes. Én ezt korrekt dolognak tartottam, mert ezt előre közölte már a profilján, és ha valaki csak egy éjszakát akar maradni, vagy máshol akar megszállni, az ugyanúgy „anyagilag ingyen”, barátilag maradt Sukha-nál, mintha csak hagyományos módon kanapészörfölne. Valaki nem szereti az ilyesmit, ha a CS-t ilyenre is használják, de tekintve, hogy Sukha az első éjszakát ingyen adta, és a további éjszakákért sem kért sokat, én ezt korrekt dolognak tartottam. 100 rupit kért a kis házunkért minden napra, ami nem több, mint 450 forint. A hely – ahogy a neve is mutatta – az övé, de ez nem az első, amit ő létrehozott és felépített a semmiből. Sukha Pushkar környékéről származik, sokfelé csavargott már szerte a világban, éttermeket, vendéglőket épít és futtat fel, majd eladja őket, és máshol, máshogy, még jobban újra kezdi. Volt egyszer egy spanyol barátnője, akivel már kitalálták a tuti, hogy Izraelben hol és hogyan nyitnak egy vendéglőt, de végül az a lány lelépett valaki mással, Sukha pedig visszajött Indiába.

Ezt a helyet – mint sok előzőt – ő maga építette, a saját két kezével, és persze barátai segítségével. Korábban már volt egy étterme itt Pushkarban, valahol beljebb a városban, de azt eladta, és aztán kezdte megépíteni ezt, valamivel kijjebb, csendesebb, nyugodtabb helyen, de még gyalogtávolságra a központtól. A vendéglőn és a házakon valóban látszott, hogy ki vannak találva, minden nagyon egyedi, találó, és hangulatos volt, az egész helyből sugárzott Sukha életérzése, ami egyfajta hippiszerű történet volt, mindenki laza, boldog, barátságos, szeretetteljes és élvezi az életet. Ami pedig a legdurvább az egészben és számomra eleinte kissé ledöbbentő volt, az az, hogy Sukha gyakorlatilag majdhogynem analfabéta. Először nem értettem, hogy mit magyaráz, hogy gyenge az írásban és hogy a CS profilját is valaki más készítette el neki, mert ő nem ért az íráshoz-olvasáshoz. Elmesélte hogy sosem járt iskolába, viszont már 8 éves korában kezdett üzletelni, 14 évesen rájött, hogy az alkoholban mint üzletben sok pénz van, de pár évvel később arra is rájött, hogy amit csinál, az nem jó és nem helyes. Ekkor kezdett bele az éttermekbe, számos vendéglőt elindított már, ebbe nagyon belejött és ehhez nagyon ért, felépíti, berendezi, kitalálja a design-t, és ételeket, az étlapot, betanítja az embereket, és felfuttatja a helyet. Aztán eladja, és felépít egy másikat, egy még jobbat. Mindezt úgy, hogy soha nem járt iskolába, az életből tanult meg mindent, az utca és a barátai voltak a tanárai, írni és olvasni mind a mai napig nem tud még rendesen, de mindezek ellenére számos vállalkozást sikerre vitt már. „This is The Life” – ez a mottója, amit számtalanszor hallottunk tőle és láttuk kiírva, lefestve mindenhová. Ennek mélyebb jelentésére nem sikerült rájönni, vagy talán nem is kell mély jelentést keresni benne, mert ez az a mondat, amit kb. mindig mindenütt az életben ki lehet jelenteni, és mindent jelenthet. Ez az élet.

"Hello Journey" Árpi, A Mesterszakács, Sukha, "Hello Journey" Zita

Félre ne értsetek, Sukha számunkra extrém példájával nem azt akarom sugallni, hogy az iskolára nincs szükség, és iskolázottság nélkül is képes bárki boldogulni az életben, mert ez nem így van, különösen a „fejlett” országokban nem. De mint tudjuk, „In India, everything is possible”, így Sukha is sokra vihette, és rajta keresztül csak annyit szeretnék mondani, hogy az iskola önmagában(!) csak egy alaptudást ad, és nem minden. Hogy boldoguljunk az életben még sok-sok olyan dologra is szükségünk van, amit nem minden esetben kaphatunk meg az iskoláktól. Bátorságra, intuícióra, barátságokra, kapcsolatokra, amelyek lehetővé teszik, hogy el tudjunk jutni a „jókor jó helyre”, majd ezt fel is ismerjük, és élni tudjuk a lehetőségekkel.

Sukha ezt a helyet két éve kezdte el építgetni, és már nagyon profin nézett ki az egész amikor ott jártunk, egy igazi kis hippitanya volt, tele fiatalokkal a világ minden részéről. Volt velünk olasz, magyar, amerikai, izraeli, szóval sok érdekes ember, de Róluk és Pushkarról majd csak a következőkben! ;)