Nászút a Föld körül

Két tatkal ticket please, Goára, de gyorsan! :)

Aurangabadban maradtunk még egy napot Ellora barlangtemplomjainak meglátogatása után. Erre két okunk volt: az első a vonatjegy vásárlási rendszer, a másik a Holi fesztivál.

Indiában a vonatokra háromféleképpen lehet jegyet vásárolni. 1, A tourist quota-ból, vagyis a turisták számára fenntartott, vonatonként változó számú jegyekből, de csak a nagyobb állomásokon. Nekünk nem volt „ekkora” az állomásunk Aurangabadban. 2, Interneten, vagy „booking office”-okon keresztül bármikor, bárhonnan, feltéve, ha van még jegy az adott vonatra. Ehhez általában hónapokkal előre meg kell venni a jegyet. Hónapjaink se voltak Aurangabadban! :) Szóval maradt az utolsó verzió, vagyis az úgy nevezett tatkal ticket vásárlása. A tatkal jegy kicsit drágább, mivel ezek is „félretett” vonatjegyek. Ezeket a „last minute” jegyeket csak a vonatra felszállást megelőző nap reggel 8 órától a vasútállomásokon, vagy délelőtt 10 órától az interneten lehet megvásárolni, amíg a „készlet” tart. Vagyis érdemes minél előbb megvenni őket, feltéve ha nem akarunk megint napokat buszozni ebben a hatalmas Indiában. Miután láttuk Ellorát, tudtuk, hogy Zita már javulóban van, és az is tudtuk, hogy a másik ajantai sziklatemplom együttesre már nem vagyunk kíváncsiak (az még messzebb, 100km-re volt tőlünk, és állítólag kevésbé szép). Szóval eldöntöttük, hogy megyünk! Ahhoz, hogy jó eséllyel kapjunk vonatjegyet másnapra, reggel a 8 órás pénztárnyitásra odamentünk az aurangabadi vasútállomásra. Már ekkor 10 méteres sor állt, de legalább sor! Sor állt, nem pedig tömeg, és Indiában már ez is nagy szó! :) Mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy nem elég a jegykérelmi lapot kitölteni, és megmutatni az útleveleinket, hanem szükség van az utóbbi iratok fénymásolatára is. Hála az égnek, mikor ezt kijelentette a muki az ablak mögött, már ki voltak nyomtatva a jegyeink, így nem kellett őrült módon rohannunk egy fénymásolda (ázsiai nevén: „Xerox”) után. Ez már csak azért is kínos lett volna, mert a Holi fesztivál miatt minden zárva volt. Csak egy olyan szállodát találtunk, aminek a recepcióján volt fénymásoló. Viszont itt rendesek voltak velünk, és ingyen lefénymásolták az iratainkat. Szóval végül sokkal könnyebben megoldottuk a fénymásolást, mint hittük. Boldogan rohantunk vissza a jegypénztárhoz és felmartuk a jegyeinket. A pénztáros egyébként nem volt gyenge figura. Lehet, hogy pedagógia céllal tette, de az is lehet, hogy nagyon ragaszkodott a szabályokhoz: soha egy betűt nem írt rá a jegykérelmi lapunkra, csak mindig visszaadta azt, és megkért minket, hogy ezt meg ezt írjuk rá. Ez megtörtént vagy négyszer-ötször, mivel most csináltunk ilyet életünkben először, nem tudtuk a vonataink számait, az átszállás helyét, az állomások pontos nevét. Szóval párszor visszakaptuk a lapunkat, és míg mi javítgattuk, ő mindig kiszolgált közben egy-két embert jegyekkel. Mi meg a végére megtanultuk, hogyan kell kitölteni rendesen a lapot. Következő alkalommal már elsőre ment minden.

Szóval meglett a tatkal jegyünk másnapra, biztos volt, hogy következő nap hajnalban elindulunk vonattal Goa felé. Ennek igazán örültünk, mert azt a buszos rémálmot nem akartuk még egyszer megismételni. Pedig erre reális esélyt láttam, miközben tájékozódtam a vonatjegyvásárlási lehetőségekről. De aztán jött a tatkal, mint mentőöv, és mi elkaptuk, így megmenekültünk a buszozástól. :)

Vidáman sétáltunk el a vasútállomástól, és hívtuk fel Petert, a német bringás srácot, akivel tegnap a halaknál találkoztunk Ellorán. Hamar megtaláltuk egymást, és már száguldottunk is egy riskán vissza a szállodánkhoz, hogy mi is átöltözzünk Zitával a Holi fesztiválra. Már ekkor kaptunk egy lila festékbombát a riksánk oldalára. Az útszélen gyerekek bandáztak, és nejlonzacskóba csomagolt festékkel ostromozták a forgalmat. Sofőrünk először megtorpant, aztán teljes gázzal elszáguldott a gyerekek mellett, de ez kevés volt, nem úsztuk meg, csattant a zacskó a riksánk oldalán és egy kicsi az utastérbe is jutott. Hála az égnek mi nem lettünk olyanok.

Bent a szállodában átöltöztünk. Feláldozható ruházatot öltöttünk magunkra. Zita azt a kopott farmert vette fel, amit még Iszlámábádban kapott Shuaib-től, és egy szürke felsőt felülre. Én azt a taktikát választottam, hogy inkább nem veszek fel semmit. Már csak azért is így kellett tennem, mert nem nagyon van nálam feláldozható ruha. Szóval rajtam csak egy pizsamagatya maradt, és tévedésből a fehér kendő a nyakamban. Azt gondoltam nagy naivan, hogy azt majd jó lesz az arcom elé tenni, ha „támadnak”. :) Peter egy pólóban és egy bringásgatyában volt, és vásárolt kék festéket, amit felhígítottunk és szétöntöttünk 5 vizespalackba. Ezenkívül volt egy fegyvere is, egy egyszerű tolós Vizi pisztoly. Így merészkedtünk ki az utcára.

A Holi Fesztivál – Festival of Colors

A Holi Fesztivált a színek fesztiváljának (Festival of Colors) is szokták nevezni. Ezen a napon az a hagyomány, hogy öreg, fiatal, nő és férfi, kaszttól és mindentől függetlenül kivonul az utcára, és természetes anyagokból készült, különböző színű festékporokkal szórják be egymást, vagy kenik be egymás arcát, testét, és mindeközben „Happy Holi”-t kívánnak egymásnak. Nyilván van mélyebb jelentése is az egész történetnek, de azt most hagyjuk. A valóság már így is elég távolszakadt attól, sőt attól is amit az imént leírtam. Már egy héttel a Holi előtt is ellepték az utcákat a különféle színes festékporokat, festék sűrítményeket, festékszórókat és festékbombákat áruló árusok. Nem csak porral ment a játék. Az üzletek és éttermek ezen a napon bezártak és csak délután 5 körül nyitottak ki újra, már ha egyáltalán kinyitottak. Ezt a „fesztivál” előtt nem teljesen értettük, de aztán minden teljesen világos lett.

Szóval vonultunk Peterrel hármasban, és eleinte nem igazán értettük, mi a helyzet, és hogy hogyan is működik ez a Holi fesztivál. Ami egyébként nem azért „holi” mert szent csak Indiában nem adnak a helyesírásra, hanem mert ez a neve. Az utcák üresek voltak, mondhatni kihaltak. Ez teljesen furcsa volt számunkra, mert ha valamivel azonosítani kell Indiát, akkor az nem egy üres utca képe. Aztán egy sarokra  végre találtunk egy kisebb társaságot, akik Holi fesztivált ünnepeltek. Egy részük már festékes volt, és hamarosan mi is megkaptuk.
Először csak egy távoli fröcskölést, aztán sárga, kék, zöld porokkal kenték be az arcunkat. Pár perc múlva érkeztek mások is, akik egyenesen leöntöttek bennünket festékkel. A legtöbben az arcunkat akarták bekenni, de volt aki a hátunkat, vagy a testünket színezte be. És persze mi sem hagytuk ezt annyiban, cserébe ők is kaptak egy kis festéket, hol kézzel festve, hol Peter fegyveréből rájuk lőve. „Happy Holi!” – Kapták vissza! Egy negyed óra után itt akkora tömeg kerekedett körülöttünk, hogy az egyikőjük megkért minket, hogy álljunk odébb, mert néhány ember részeg közülük, és elragadtathatja magát. Mi ennek eleget tettünk, mert amúgy is készültünk továbbmenni, beljebb a város belsejébe, hogy lássuk az igazi fesztivált. Ilyesmit nem találtunk. Szépen lassan kezdett letöltődni nekünk, hogy nem fogunk olyasmit találni, mint amit elgondoltunk. Nincsen szervezett menet, de még gócpontja sincs a fesztiválnak. A kihalt utcákon néhány száz méterenként tűnt fel egy-egy kisebb-nagyobb csapat, akik már színesre voltak festve. Velük sokszor leálltunk kicsit, „Happy Holi”-t kívántunk és tovább színeztük egymást. Ezen kívül csak a néhány igen cifrára festett motoros mutatta, hogy fesztivál van. Szóval ez az egész furcsa volt kicsit nekünk. Nem így képzeltünk el egy fesztivált Indiában, de ha már így volt, megpróbáltuk ezt élvezni.

Félelem és festékbombák Aurangabadban

Ahogy beértünk Aurangabad központjában, ott kicsit sűrűsödtek a dolgok és szinte minden sarkon láttunk egy-egy csapatot, voltak köztük részegen vaduló férfihordák, és nevetgélő, félénk kislánycsoportok is. Utóbbi fajta csoporttal élmény volt a találkozás, mert csak néhány mosoly és a „Happy Holi” keretében egy-egy újabb réteg festékport kentünk egymás arcára.
A vaduló csapatokkal már nem volt olyan jó a találkozás. Volt olyan, hogy kb. 2-3méterről teljes erőből hozzánk vágtak egy festékbombát. Ez persze a hátunkon csattant, és igencsak csípett, fájdalmas volt. Amikor próbáltuk megkérdezni tőlük, hogy ez mégis mi volt, csak idétlenül nevettek. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint egy megveszett idiótákkal teli városi harctéren, merthogy az utcák a néhány holifesztiválozó csoporton kívül még mindig tök kihaltak voltak. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy ez csak egy „ünnep”, és játék az egész, még ha néhányan túlzásba is viszik. Az aszfaltot színek borították, sőt néhol még egy-két tehént és kutyát is. Egyszer megállt mellettünk egy fehér autó, ami félig már rózsaszínre volt festve. Hamar leesett, hogy arra vár, hogy egy kis kéket is kapjon tőlünk. Peter megsorozta a szélvédőt és a motorháztetőt, mire a fickó elégedetten és mosolyogva odébbállt. Közben az ablaktörlővel félrekotorta a kéket a szélvédőről. Szóval próbáltuk élvezni ezt az egész „fesztivált”, annak ellenére, hogy ebben néhány túlzásokba esett őrült próbált minket megakadályozni. Nevettünk is kicsit magunkon, mert mást vártunk, holott egy ideje már Indiában vagyunk, és tudhattuk volna, hogy a Holi Fesztivál sem lesz egy egyszerű és fájdalommentes történet.

Hazafelé egy alternatív útvonalat választottunk, kis utcákon át, lakóházak között. Ekkor már nem akartunk magunkra több festéket, mert elegünk volt az olyanokból, akik annak ellenére, hogy nyomatékosan megkértük őket, hogy ne fessék be az arcunkat, hajthatatlanok voltak és addig nyomultak, amíg végül vagy nem engedtünk nekik, vagy el nem hajtottuk őket, már-már mérgesen.
Mert néhány hülye képes volt úgy bekenni minket, hogy a szemünk és a szánk köré is jutott. Ilyet pedig nem akartunk, mert azt sejtettük, hogy ezek a festékek bizonyosan nem mind természetazonosak és károsak is lehetnek ránk. Ezt képtelen volt megérteni néhány barom, és bizony felbőszítettek minket. Még most is elfut a düh, ha rájuk gondolok. Zita mögöttem haladt, amikor ezt történt vele, és én már csak azt láttam, ahogy kedvét vesztve eldobja a festékes vízi pisztolyt, és besétál egy házba arcot mosni. Az történt, hogy az egyik állat hátulról támadt rá, és teljes tenyerével Zita arcába kent valamilyen festéket, mindezt teljesen váratlanul és olyan erővel, hogy az még festék nélkül is galádság lett volna. Ilyesmire nem mentség akármilyen fesztivál. Főleg, hogy utána visszaszaladt a haverjához, felpattantak egy motorra és elhúztak. Az a szerencse, hogy én ezt nem láttam, mert ha ott lettem volna, bizonyos, hogy kárt teszek bennük és/vagy a motorjukban.
Ez tudom, hogy nem jó, de azt is tudom, hogy ha ezt mind láttam volna abban az idegállapotban, bizonyos, hogy nekik mentem volna. Az pedig ki tudja, hová vezetett volna… Így viszont már csak Zitához szaladtam, bementünk egy család kertjébe, és a kerti csapnál lemostuk őt. Mielőtt megérkeztek azok az eszeveszett barmok, a családdal is játszottunk, és vidáman nevetgéltek, most azonban megfagyott náluk is a levegő, mert látták, hogy Zita nincs jól. Kedvesek voltak, kaptunk tőlük egy palackot, tele vízzel.

Számomra is hihetetlen, de ezek után összeszedtük valahogy magunkat, és az túlzás, hogy vidáman, de pozitívan haladtunk tovább hazafelé. Beszélgettünk Peterrel, aki ő maga is kiborult és mérgesen kiabált néhány helyivel, akik nem fogták fel, hogy nem kérünk több festéket az arcunkba. Azokkal, akik csak festékporral jöttek és nem ragaszkodtak az arcunkhoz, semmi bajunk nem volt.
A baj az volt, hogy sokan nem így gondolkodtak, sőt egyáltalán nem is gondolkodtak, csak azt látták, hogy van három külföldi, akik részt vesznek a holiban, már talpig festékesek, úgyhogy „én is jövök” – és jöttek, de ezt mi nem mindig szerettük. Az, hogy mi már nem akarjuk, vagy hogy a szemünkbe, arcunkba is kerül, nem számított – fel sem fogták, mit akarunk. Szóval Peter is kiborult, kiabált, ordibált velük. Erről utólag beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy igazából valahol örültem neki, hogy ilyennek láttam. Persze rögtön azzal folytattam, hogy ne értse félre, nem az atrocitásainknak és annak örültem, hogy kiborult, hanem, hogy ő is(!). Merthogy kicsit egyedül éreztük magunkat az India sötét oldalával folytatott harcban, és – tudom, ez most kicsit galádul hangzik, de – jó volt látni, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy nem mi vagyunk a túl intoleránsak, hanem a kulturális szakadék az ami túl széles, és nem csak számunkra. Néha volt egy olyan érzésem, hogy csak velünk van a baj, és csak nekünk vannak nehézségeink Indiában, mint külföldi utazók. Persze ez nem így van, csak az ember sötétebb pillanataiban képes hülyeségeket gondolni.

Minden jó, ha jó a vége – és erről mi döntünk!

Ahogy sétáltunk hazafelé, megint csak nyugtatgattuk magunkat, hogy „Ez India”, és így kell szeretnünk és élveznünk, akármilyen nehéz is. Mire visszaértünk a szállodánkhoz, sikerült újra föltornászni a morálunkat, így végül vidáman zártuk a Holi Fesztivált. Ennek igazán örültem, mert a néhány marha ellenére azért egy nagy élmény volt. Oké, néhány sort a fentiekből fogcsikorgatva gépeltem le, de ha visszagondolunk, igaz, hogy vegyes érzelmeink vannak a Holi Fesztivállal kapcsolatban, de összességében pozitív az összkép.

A szállodába aulájában elkészítettünk még egy csoportképet, egy ugyanolyat, mint induláskor, csak már sokkal „színesebbet”. :) Aztán egyesével lefürödtünk, mindenki 20-30 percig. Utána is festékesek maradtunk kicsit, de már sokkal jobban néztünk ki.

Délután elmentünk egy nyugati stílusú élelmiszerboltba vásárolni, és ettünk egy finom vacsorát egy olyan kínai étteremben, amelynek ízei nagyban hasonlítottak egy hazai kínai étterméhez. Ezzel ápoltuk az idegen környezetben a lelkünket – elég sikeresen! :) Ebben az is nagy segítség volt, hogy tudtuk, másnap elindulunk hálókocsis vonattal Goára, a tengerhez! Végre!