Bejárat > Ázsia, Tádzsikisztán > A Pamír Highway „teteje”, az Akbajtal-hágó (4655m) meghódítása – 1. rész: 3690m-4000m, lassan de biztosan

A Pamír Highway „teteje”, az Akbajtal-hágó (4655m) meghódítása – 1. rész: 3690m-4000m, lassan de biztosan

Murgabból mint már írtam, lassan és könnyedén indultunk el. Enyhe hátszelünk is volt, annak ellenére, hogy közben az út már nem kelet vagy ÉK, hanem egyenesen észak felé tartott. Az emelkedő is szinte észrevehetetlen volt, így minden ideálisnak ígérkezett a könnyű naphoz, amire szükségünk is volt, hiszen Zita előző éjjel hányt és azóta csak háztartási kekszen élt, ami nem éppen szerencsés szituáció a 4000 méter feletti bringázáshoz.

WOW :) – Ez a Pamír valami elképesztő gyönyörű hely!

Mindezek mellett megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten minél inkább élvezni az utat, ami nagyjából sikerült is. Gyönyörű hegyek között hajtottunk egy széles, lapos és kopár völgyben, ahol nem pusztította el az utat egy vízátmosás, ott aszfalt borította azt, és az autóforgalom konvergált a nullához, mint ahogy a hőmérséklet is. Ez utóbbi annyira már nem zavart minket, mert kezdtünk hozzászokni a hideghez. Ez a hőmérséklet még alkalmas a bringázásra, csupán kellően fel kell hozzá öltözni.

Ez az öltözet Zitánál a következőket fedte: egy vékony zokni, egy vastag, pamír-betét az SPD cipőben, egy lastex hosszúnadrág, mint plusz bőrréteg, rajta egy vastag pamut harisnya, majd hosszúnadrág és végül a Vaude vízálló nadrág. Felül Ironclad 1st layer aláöltözet, egy vékony pamutpóló, egy hosszú ujjú technikai felső, egy hosszú ujjú garbó, a kapucnis Ironclad pulcsi, legkívül pedig a Vaude víz- és szélálló dzseki, nagy hidegben alatta a pluszba vásárolt vastag polár pulcsi. Kézfején a vastag Ironclad Summit kesztyű, nagy hidegben vagy csapadékos időben erre még ráhúztunk egy fillérekért vásárolt vastag és hosszú szárú fekete mosogatókesztyűt. (volt rózsaszín virágmintás is, de az sajnos vékony volt így maradtunk a feketénél) Fejen sál, sapka, kapucnik, sisak. Nekem hasonló volt az öltözékem annyi különbséggel, hogy a vastag harisnya helyett inkább két lastex nadrágot húztam egymásra (plusz két bőrrétegként), és a Vaude nadrágot csak a legnagyobb hidegekben hordtam, illetve a mosogatókesztyű se volt sokat rajtam, sőt a jobb kezemen legtöbbször csak a rövid ujjú kesztyű volt, hogy tudjak fényképezni. Később aztán, amikor ennek eredményeképpen felrepedezett a bőröm a jobb mutató és hüvelyujjamon a körmöm mellett, megtanultam fényképezni a vastag Summit kesztyűben is. Valószínű nekem jobb valamivel a vérkeringésem, vagy valamilyen oknál fogva (nehezebb a bringám…?) jobban fel tudom fűteni magam, így egy kicsit kevesebb ruha is elegendő ezekben a nagy hidegekben. Na, de ennyi legyen elég a magashegyi bringás öltözetünkről, és térjünk vissza az útra.

Katy, Anthony, Jill és Lee előttünk startoltak el Murgabból és néhány órával előttünk jártak. Említették, hogy fognak jeleket hagyni az úton, ezért egyből tudtuk, hogy az út közepére rajzolt „WOW :)” felirat nekünk szól, illetve a gyönyörű tájnak, ami körülvett minket. Nagyon szépen látszottak a déli-északi hegyoldalak különbségei. A déli oldalakon legtöbbször semmilyen hótakaró nem volt, míg az északi oldalakat mindig hófehér hótakaró borította.

Később a völgy ÉNY felé fordult, és itt már vége volt a hátszelünknek, oldalszelet kaptunk, ami aztán egy kisebb hóvihart is magával hozott, behajtottunk a felhőbe, ahol a látótávolság lecsökkent 50-100m-re, és oldalba kaptuk a havazást is. Mindez aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, így nem bántuk meg, hogy nem álltunk meg felvenni minden vízálló réteget. Valahol ezen a szakaszon Jill és Lee találtak egy Marco Polo óriás bárány szarvat, amit kitettek nekünk az út szélére egy rövid üzenettel. Sajnos a hóvihar miatt mi ezt nem vettük észre, csak utólag láthattuk a nagy szarvat és az üzenetet Jill fényképeiről.

Rabatakbajtal – A bikát a jakszar mellé a teherautóra!

A hóvihar után kitörő örömmel fogadtuk az újra ránk köszöntő napsugarakat, és az így nyert meleget, illetve friss színeket a tájban. Nem haladtunk gyorsan, sokszor megálltunk pihenni, inni, enni, vagy épp időzített fényképeket készíteni az úton hagyott fényképezőgéppel. Mégis bőven sötétedés előtt megérkeztünk a Rabatakbajtal nevű helyre, ami nem volt más, mint néhány ház együttese az út és a patak között a völgyben. Legurultunk a házakhoz, ahol néhány férfi jakokat kergetett fel s alá az épületek között. Jó öt percig tartott, mire beterelték mindet a kerítéssel elválasztott karámba, ahol egyébként nagy kupacokban állt a szárított jakszar, vagyis a tüzelőanyag. Miközben ennek szemtanúi voltunk, sikerült megtudakolnunk az egyik embertől, hogy innentől 25km-ig, vagyis közvetlen az Akbajtal-hágó szerpentinjének kezdetéig nincsen semmiféle ház, vagy menedék, ahol estére maradhatnánk. Ezt azt jelentette, hogy itt kell maradnunk, nincs értelme tovább menni, mert 25km-t ebben a tempóban már nem tudnánk megtenni, pláne azért nem, mert valószínű az út már a szerpentin előtt is meredekebbre vált, hiszen eddig csak 4000m-ig jöttünk fel, ami azt jelenti, hogy a hágóig még hátra van 655m. Nem maradt más hátra, mint valahogy bekérni magunkat a házba éjszakára.

Ehhez sajnos épp rossz embert választottam társalgásra, mert akivel eddig diskuráltam, az a közelben parkoló teherautó sofőrje volt. Mint pár perccel később kiderült, a teherautó azért állt itt, mert egy nagy adag jakszart pakoltak fel rá, illetve az előbb karámba terelt állatok közül egy szép nagydarab bikát próbáltak feltuszkolni a teherautó platójára, nagy erőfeszítések árán, de annál kevesebb sikerrel. Szegény bikának semmi helye nem maradt már a sok szárított szar mellett, de mire erre az emberek rájöttek, már leborította a fél adag szart a teherautóról az állat. A jelenet alatt előkerült egy öregember a legnagyobb házból, aki valami dómot kezdett magyarázni két kilométerre előre az úton. Kérdeztem, hogy „no holodna?”, vagyis hogy nincs-e ott hideg, illetve, hogy lehet-e ott aludni („szpát?”), valamint, többször rákérdeztem, hogy biztosan csak két kilométer-e a távolság („dvá kilometre?”), mindenre igen volt a válasz tőle. Ez kicsit gyanús volt nekem, de mivel többször rákérdeztünk mindenre, végül elindultunk, várva a meleg, és barátságos „dóm”-ot két kilométerre előre. Két és fél kilométert előretekertem (közben Zita picit lemaradt, de még látótávolságban), ahonnan több kilométert előreláttam, de nem találtam semmi olyan objektumot az út mentén, ami megfelelt volna a leírásnak. Mindössze két romos épületet láttunk, az egyik a folyó túloldalán volt, a másik az út mellett, de se az ablakain, se az ajtajain nem voltak nyílászárók, így eszünkbe se jutott közelebb menni, biztosan fagyos éjszaka várt volna ránk még akkor is, ha odabent állítjuk fel a sátrat és a hálózsákunkon belül az összes nálunk lévő ruhánkat magunkra húzzuk. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy továbbmenjünk az innen már csak 23km-re lévő következő házig, de aztán győzött a józan ész, és fordultunk vissza a házhoz, Rabatakbajtal felé. Gondoltam rá, hogy Jill-ék vagy Katy-ék hátha a romos házban táboroznak, ezért kiabáltunk egy sort, amikor elhaladtunk az épület mellett, de nem jött semmi válasz. Pedig, mint utólag megtudtuk Jill-ék valahol a romok mögött találtak szélárnyékot a sátruknak.

Egy este Rabatakbajtalban

Visszaérve a házakhoz Rabatakbajtalnál kicsit megijedtünk, mert eltűntek az emberek az udvarról és a teherautónak is nyoma veszett, de aztán közelebb érve megpillantottunk egy nőt az egyik ajtóban. Mint pár perccel később, egy hőt árasztó vaskályha melegénél megtudtunk, ő volt Rehán. A pontos igazságot már nem tudjuk meg soha, de valószínű a munkásoknak (pásztoroknak) fenntartott külön épületben kaptunk helyet, Rehán, Gulia, és Sárse társaságában. Órákon át próbáltunk velük érdemben kommunikálni, de eddig soha nem látott „ellenállást” tanúsítottak, és a két lány leginkább csak összebújva egymás felé sugdolóztak, mintha csak számítana, hogy milyen hangosan beszélik ki a két furcsa idegent, akik se a suttogást, se a hangos beszédet nem értik az ő nyelvükön. Persze ennek ellenére egy rossz szó nem érheti őket, barátságosan befogadtak maguk mellé, helyet és takarót kaphattunk mellettük a kályha körül, és a vacsorájukat is megosztották velünk. Zitának nem volt sok oka az irigységre a háztartási kekszek mellett, mi sem ettünk sokkal különbet, az eledel ugyanis nem volt más, mint olvasztott jakzsírba mártogatott száraz kenyérdarabkák.

Reggel Zita megpróbálkozott a főtt sós krumplival, de sajnos hamar rohanás, és folyékony széklet lett az eredménye. Ettől nem lettünk túl bizakodóak, de nem volt mit tenni, indulni kellett tovább. Vendéglátóinknak adtunk egy kisebb összeget a segítségükért cserébe, majd elkezdtem kirámolni a bringákat az udvarra. Az én bringám már teljes málhájában pompázott, amikor valamiért még visszamentem a házba. Egy fél percet sem töltöttem bent, mialatt a ház körül ólálkodó éhenkórász háziállatseregből az egyetlen macska felkapaszkodott a táskáim tetejére, megtalálta a vizes palackok alá pókozott kenyeres zacskót, annak kirágta az oldalát és felfalt egy jó nagy darabot az egyik kenyerünk széléből. Ez elég bosszantó volt, de ennél sajnos történt sokkal durvább és undorítóbb dolog is, mégpedig a kutyákkal. Ezek a szerencsétlen éhenkórász állatok ugyanis követtek minket a WC-re is. A mellékhelyiség itt ugyanis nem takart mást, mint a szomszédos, félig összedőlt épületek szobáit. Ide nem vezetett se ajtó, se kapu, ezért az állatok követhettek minket, és hiába takartam le néhány téglával az otthagyott végterméket, szerencsétlen állatok kikaparták és… nem vártam meg, mit tettek vele utána.

Zitát tolva jobban haladunk

Napos, de szeles idővel találtuk szembe magunkat ezen a napon, 4000m-ről indultunk, és a cél… Pontos cél még nem volt, a haditerv az volt, hogy megyünk, ameddig bírunk, de a következő háznál, 25km múlva mindenképpen kérdeztünk, és a válaszok illetve a napból hátralévő idő és energia alapján mérlegelünk majd a továbbiakról.

Viszonylag könnyedén és gyorsan haladtunk a távolsággal, főképpen, hogy kitaláltam, hogy Zitát, mivel már másfél napja koplal és nem volt az ereje teljében, kicsit segítem a haladással, méghozzá azzal, hogy a hátsó táskájánál, vagy a csomagtartójánál fogva kicsit tolom. Ez félkezes kormányzással járt, de ezt már megszoktam. Utoljára a legelső napokon, még Magyarországon toltuk így a kis Fannit. Azóta nem jelentkezett „Bekő Tóni”, de most újra akcióba lépett, és igen hatékony volt.

Hideg időnk volt, ezért jobban fel kellett öltöznünk. Ez nekem különös gondot okozott, mert a tolással már igen nagy terhelést adtam a testemnek, ami így 4000m felett nem volt könnyű neki, magyarán izzadtam, mint a ló, ezért nehéz volt eltalálni a megfelelő ruhamennyiséget magamon. Arról nem is beszélve, hogy ha eltakartam az arcomat a hideg szél ellen a sállal, alig kaptam levegőt. Ezt a tolva egymást segítést egyébként egyikünk sem gondolta „csalásnak” vagy bármi hasonlónak, mivel úgy gondolkodtunk, hogy egy csapat vagyunk, és csak az a lényeg, hogy együtt jussunk át a Pamíron. Az, hogy én közben kicsit tolom Zitát, az nem jelenti azt, hogy ő közben nem tesz meg mindent a cél érdekében. Ez csak kb. annyi, mintha átpakolnék 5-10kg cuccot az én táskáimba.

Ami ezen a napon ezek után várt ránk, az megérdemel egy külön bejegyzést… :)

  1. R0fike
    november 16th, 2011 08:55-nél | #1

    Érdekes a két lány “zárkózottsága”!

    A tekintetük alapján nagyon kedveseknek, nyitottaknak tűnnek. Szerintem csak tetszett nekik a magyar kandúr! :-)

  2. november 16th, 2011 10:42-nél | #2

    Árpi, úgy látom egyre jobban megy neked az orosz nyelv, de mintha azt nem tudnád, hogy a dóm (дом) oroszul azt jelenti, ‘ház’. :)

  3. Piho
    november 16th, 2011 13:06-nél | #3

    Kitartást skacok…. a hideg miatt ne aggódjatok idehaza sincs már jobb helyzet, cserébe azonban rengeteg csodát láthattok…

  4. Fanni
    november 16th, 2011 21:18-nél | #4

    Sziasztok!

    Kitartást kívánok Nektek, és kevés Bekő Tónit :):):)
    Zitának pedig jobbulást! vigyázzatok magatokra!

    Fanni :)

  1. Még nincsenek visszakövetések