Nászút a Föld körül

Reggel arra ébredtünk, hogy apró szemekben havazik. Ennek örültünk is, meg nem is. Örülni azért örültünk neki, mert a hó függőlegesen hullott, vagyis teljes szélcsend volt. Reggelire vajat, kenyeret és teát kaptunk, ezt a menüt én megtoldottam a Murgab-ban Katy ajánlására vásárolt mogyorókrémmel. Utóbbi tele volt kalóriával, amire tudtam, hogy nagy szükségem lesz ezen a napon. Természetesen most is adtunk néhány somani-t a vendéglátóinknak, mert tudtuk, hogy ezen a helyen az élethez minden fillére szükségük van, és azt is tudtuk, hogy nagyon nagy segítségünkre voltak, nélkülük előző nap vissza kellett volna vonulnunk egészen Rabatakbajtal-ig, és a segítségük nélkül talán nem is lenne lehetőségünk egyáltalán átkelni a hágón.

Fel 4655m-re, a Fehér ló hágóba!

Valamivel Jill-ék után toltuk ki a bringákat az útra. Ők eleve tolva indultak neki a hágónak, de mi jobbnak és könnyebbnek véltük a tekerést a fekvőbringákon. Kb. 50 méterenként megálltunk levegőt venni. Ilyenkor persze videóztuk is egymást. Bár szenvedtünk, mint a franc, de tudtuk, hogy minden egyes perccel, minden egyes ilyen megtett szakasszal közelebb kerülünk a hágóhoz, ahonnan már nem lesz tovább fölfelé. Ezeket a métereket gyönyörűen mutatta a GPS, ami nagyon jó volt, mert mindig tudtuk, hány méter van még hátra a fölfeléből. Volt, hogy egy ilyen menettel 10-15m-t is tudtunk haladni fölfelé. 40 perc alatt megtettük az első 100m-t, itt várt ránk az első hajtűkanyar, de innen már sajnos csak tolni bírtuk a bringákat. Néha kicsit feltámadt a szél, és pár percre a tegnapihoz hasonló „élményekben” részesített minket, ezzel persze igen megnehezítve a dolgunkat a haladásban. Ahogy visszafordult az út, úgy tárult hirtelen elénk az alattunk elterülő táj, és a völgy, ahonnan jöttünk. Rengeteg hegy sorakozott alattunk a fehér takarójában, és ez a látvány szinte hihetetlennek hatott. Sajnos élvezni nem nagyon volt időnk, mert a levegővétellel küszködtünk, illetve közben egy másik dolog is bezavart: az első fékem végleg megadta magát. Eddig is furcsán viselkedett, de itt egyszer csak végleg kiakadt, és nem tudtam többé fékezni. Valószínű befagyhatott valahol a bowden, vagy a féktest. A második hajtűkanyarban olyan meredek volt az út, hogy az én bringámat csak úgy bírtuk feltolni rajta, ha mind a ketten minden erőnket beleadtuk. Innen már csak pár méter volt a hágó, viszont az ott felgyűlt mély hó miatt ez a pár méter volt a legnehezebb.

Fent a hágóban nem volt sok időnk ünnepelni, kb. 1 percet töltöttünk el a fülsüketítő és fagyos szélben. Ezalatt készítettem egy rövid videót, lefényképeztem a hágót, és a GPS kijelzőjét. Utóbbi persze most is magasabbat mutatott pár méterrel annál a magasságnál, mint amit a térképekről tudtunk, valószínű nem elég pontosan kalibráltam be anno. A hágó neve: Akbajtal egyébként fehér lovat jelent. Van egy kis gyanúnk hogy a fehérrel a hóra akartak asszociálni.

Lefelé a hágóból

Következett a lefelé gurulás, ami szintén nem volt egyszerű feladat. Fényképezni és videózni többé nem tudtam az első fékem hiánya miatt, hiszen ha a jobb kezembe fogtam a fényképezőgépet, nem maradt kezem az egyetlen hátsó fékemhez, aminek a fékkarja jobb oldalt volt. Így maradtak a kényszerű megállások a fotózáshoz, ami azért nem volt kellemes, mert a jeges szembeszél továbbra is tépett minket. Pedig a táj elképesztő volt, de mi inkább eltűntünk volna már ebből a magasságból, ezért nem nagyon fotóztam, hanem inkább araszoltunk a durván murvás úton. Merthogy aszfaltot csak az indulás utáni első métereken láttunk, azóta köves volt az út, már ahol kilátszik a hó alól.

Alig vártuk, hogy észak felé forduljon az utunk. Azt reméltük, hogy akkor majd oldal, vagy hátszelünk lesz. Ez így is történt, viszont addigra már annyira átfáztunk, hogy sokat nem számított, hogy a szél megszűnt ellenünk játszani. Szóval volt elég bajunk. Mindeközben azért tisztában voltunk vele, hogy véghezvittük az átkelést, és odabent valahol, túl a hidegen és szenvedéseinken nagyon boldogok voltunk, hogy ennyi szenvedés árán, de végül csak meghódítottuk ezt a számunkra hatalmas hágót.

Rókák és nyulak 4000m-en

Miután leértünk egy széles völgybe, utolértük Jill-t és Lee-t, akik megálltak pihenni egy romos, elhagyott épület mellett. Sajnos az út itt még nem váltott vissza aszfaltra, pedig a Közép-Ázsia térképünk alapján csak a hágó környékén kellett volna, hogy rossz minőségű legyen. A széles, lapos völgyben még több tíz kilométert meg kellett tennünk ezen a borzasztó murvás úton, mire végre újra aszfaltot láttunk. Ezen a helyen voltak Muzkol romjai. A térképünk alapján ez egy település kellett volna, hogy legyen, de mi már jól tudtuk ekkor, hogy ezt a helyet már senki nem lakja. A Szovjetunió összeomlásával nehéz helyzetbe kerültek a pamíriak, nem maradt más nekik, csak a jaktenyésztés, és sokan elvándoroltak. Valószínű Muzkol is így vált egy elhagyatott romhalmazzá. Jill és Lee itt megálltak ebédelni, de én az aszfalt láttán megvadultam és továbbot intettem magunknak. Hamar rájöttem, hogy ez butaság volt, mert amikor kicsivel később kiértünk egy még az eddiginél is szélesebb, nyugat-kelet irányú völgybe, erős szembeszél csapott meg minket, és ekkor éreztem igazán, hogy bizony jól jönne már egy kis pihenő, illetve valami eledel. A völgy túloldalán álltunk meg, az út töltését használtuk szélárnyéknak. Egy kis patak mellett ültünk le, Zita megpróbálkozott néhány csokis ostyaszelettel, én pedig két nagy karéj mogyorókrémes kenyeret faltam fel energiaszerzés gyanánt. Indulásunk előtt megérkeztek Jill-ék is, így együtt vetettük be magunkat újra a hegyek közé. Merthogy a völgy után az út ismét belevágott a hegyek közé. A kínai határt jelölő kerítés közvetlen közelében haladt az utunk, néhány kisebb kaptatónk is volt, nagy hegyek között kanyarogtunk, és balról, nyugatról baljós sötét felhőket láttunk közeledni. Még mindig 4000 méter felett jártunk, és ezen a helyen több állatot is láttunk szaladni. Először egy nagy szürke nyúl keresztezte az utunk, majd később egy nagy, vörös rókát is láttunk futni. Hogy ők mit esznek, és őket melyik állat eszi meg, arra nagyon kíváncsi lennék. Talán ennek a piramisnak a tetején az a 800 hóleopárd van, akikről olvastunk az útikönyvekben.

Sajnos döglött állatot is láttunk, a nyúl, amit kilapítva találtunk vértócsában az út szélén, kiérdemelte nálunk a „világ legszerencsétlenebb nyula” címet. Naponta átlagosan négy autó halad ez ezen az úton, ezek közül sikerült egyel elüttetnie magát az állatnak.

A Karakul tó, 3923m-en

Nagyon vártuk azt a helyet, ahol az út NY-ÉNY felé fordult, és egy hosszú, nyílegyenes szakaszon folytatódott egészen Karakul-ig, vagyis a napunk végállomásáig. Amikor elérkezett, már nagyon közel voltunk a sötét felhőkhöz, és kicsit a hó is rákezdett. Viszont, ahogy nagyon reméltük, az út új iránya végre újra hátszelet jelentett nekünk. Nem volt több emelkedő, így könnyedén, minden erőlködés nélkül gyorsultunk fel a 30km/h-s utazósebességre. Ez azt jelentette, hogy ha így folytatjuk, egy óra múlva megérkezünk. Közben a régen várt, híres Karakul tó sötétkékje is feltűnt messze balra a horizonton. Eufóriában törtünk ki, nagyon boldogok voltunk, hogy ilyen közel vagyunk már és ilyen jól haladunk. A Karakul tóról azt kell tudni, hogy 3923m magasan fekszik a tenger felett, jelentése „Fekete Víz” (nem összekeverendő a Kínában, a KKH mellett található azonos nevű tóval), keletkezését egy kb. 10 millió évvel ezelőtt becsapódott meteornak tulajdonítják. Mélykék színével elképesztő látványt nyújt a Pamír északi hegyei között. A tó állítólag egészen május végéig be van fagyva, de a mi érkezésünkkor, november 2-án még egyáltalán nem volt rajta jég.

Teljes széltében jégbordás országút

A mi nyílegyenes országutunkat viszont egyszer csak ellepte a jég. Először csak foltokban jelentkeztek a jégbordák, de aztán később az egész utat betakarta a jég, és így már nagyon necces volt rajta a haladás. Ha egyenesen mentünk, és nem csináltunk hirtelen mozdulatokat, se nem fékeztünk, akkor óvatosan, de lehetett haladni a jégen, ám ez nagyon kockázatos volt. Zita egyszer el is dőlt a bringával, pont amikor azért állt volna meg, hogy készítsek róla egy képet a jégen, nem fékezett elég óvatosan, és kicsúszott alóla a gép. Nem esett nagyot, mert szinte már állt, amikor kiment alóla a bringa, de ennek ellenére egész szépen elterült a jégen. Persze én is rögtön megálltam mögötte és odaszaladtam hozzá, kérdeztem, hogy minden rendben van-e, és így volt, de Zita fel sem akart kelni a jégről, olyan jól elterült rajta. Hát, ha felsegíteni nem kell, akkor legalább egy fotóra hagy, és miután beleegyezett, én meg is örökítettem a jégen fekvést. Zita az oldalára esett, a feneke fájt még kicsit pár napig, de meg fog maradni, a zúzódásnak nyoma sincsen.

Ezek után persze nem akartunk tovább kockáztatni a jégen, nem hiányzott egy csuklótörés itt, ahol a legközelebbi kórház valószínű több száz kilométerre található, ezért az első dolgunk az volt hogy kerestünk egy lejáratot a jéggel borított töltésről, és a jaklegelőn folytattuk az utunkat. Én persze ezért erősen szentségeltem, mivel a sötét felhők egyre csak magasodtak körülöttünk, ugyanakkor láttam, hogy messze előttünk, a Karakul tó és azt övező hófehér hegyek fényárban úsznak. Ami még ennél is bosszantóbb volt, hogy a jaklegelő köves volt, ezért 8km/h-nál nem tudtunk rajta gyorsabban haladni. Ez azért volt nagyon aggasztó, mert még hátravolt 22km-nk, amit ebben a tempóban nem tudtunk volna sötétedés előtt megtenni. Hangosan bosszankodtunk, hogy mi jöhet még, kaptunk jeget, havat, hófúvást, mínuszokat, szembeszelet… Földrengés, meteor?

Örömmámor az utolsó 20km-en Karakul-ig

A további bosszankodás helyett aztán inkább visszanéztünk az útra pár kilométer múlva, és ekkor örömmel láttuk, hogy ezen a szakaszon már nyoma sem volt a jégbordáknak. Feltoltuk a bringák a töltésre, majd folytattuk, végre ismét jó tempóban, 25-30km/h-val. Az igazi örömmámor csak ezután jött el, amikor kiértünk végre a tó mellé, a napsütésre. Csodaszép látvány tárult elénk, a Karakul tó, és a túloldalán lévő hófehér hegyek a hátunk mögött lassan lebukni készülő nap fényképben valami földöntúli látványt nyújtottak. Hihetetlen volt, hogy eljutottunk idáig, mindketten kiáltoztunk az örömtől, és szinte végig videóztuk, vagy fényképeztük a hátralévő szakaszt. Volt mit nézni, és min ámulni a hegyek és a Karakul tó látványán túl is. Egy helyen, ahol a kínai határt jelentő kerítés közel haladt az úthoz, hatalmas állatcsoportot láttunk magunk előtt az úton. Terelőjük éppen a kínai oldalról zavarta vissza őket Tádzsikisztánba… :) Ennyit a kerítésről! Aztán később érdekes nyomokat fedeztünk fel az úton, ami ha nem teljes széltében, de újra havas, illetve jeges lett alattunk. Egy kutya járhatott az úton valamikor előttünk, és miután a tappancsaival összetömörítette a havat, a lábnyomok helyéről már nem tudta elfújni a szél a havat, így azok megmaradtak az úton.

A tájjal nem bírtunk betelni, megálltunk volna többször is, de mögöttünk, pontosan abban a völgyben, ahonnan jöttünk, sötét, szürke felhők gyülekeztek, és nem akartuk, hogy újra utolérjenek minket, na meg aztán a tó túloldalán ott volt a nap is, ami már igen közel volt a hófödte hegyek gerincéhez. Ki tudja, talán egy-két hatezres is sorakozott köztük. Ez nekem kisebb csodának hatott, ilyen hegyeket csak könyvekből és fotókról ismertem eddig, de most mégis itt voltunk, és a valóság szebbnek hatott minden eddigi élménynél. Persze talán éppen azért, mert keményen megküzdöttünk érte.