Bejárat > Ázsia, Tádzsikisztán > A Pamír Highway „teteje”, az Akbajtal-hágó (4655m) meghódítása – 3. rész: 4450m-4655m-3923m, a hágó, és ami mögötte várt ránk

A Pamír Highway „teteje”, az Akbajtal-hágó (4655m) meghódítása – 3. rész: 4450m-4655m-3923m, a hágó, és ami mögötte várt ránk

november 18th, 2011

Reggel arra ébredtünk, hogy apró szemekben havazik. Ennek örültünk is, meg nem is. Örülni azért örültünk neki, mert a hó függőlegesen hullott, vagyis teljes szélcsend volt. Reggelire vajat, kenyeret és teát kaptunk, ezt a menüt én megtoldottam a Murgab-ban Katy ajánlására vásárolt mogyorókrémmel. Utóbbi tele volt kalóriával, amire tudtam, hogy nagy szükségem lesz ezen a napon. Természetesen most is adtunk néhány somani-t a vendéglátóinknak, mert tudtuk, hogy ezen a helyen az élethez minden fillére szükségük van, és azt is tudtuk, hogy nagyon nagy segítségünkre voltak, nélkülük előző nap vissza kellett volna vonulnunk egészen Rabatakbajtal-ig, és a segítségük nélkül talán nem is lenne lehetőségünk egyáltalán átkelni a hágón.

Fel 4655m-re, a Fehér ló hágóba!

Valamivel Jill-ék után toltuk ki a bringákat az útra. Ők eleve tolva indultak neki a hágónak, de mi jobbnak és könnyebbnek véltük a tekerést a fekvőbringákon. Kb. 50 méterenként megálltunk levegőt venni. Ilyenkor persze videóztuk is egymást. Bár szenvedtünk, mint a franc, de tudtuk, hogy minden egyes perccel, minden egyes ilyen megtett szakasszal közelebb kerülünk a hágóhoz, ahonnan már nem lesz tovább fölfelé. Ezeket a métereket gyönyörűen mutatta a GPS, ami nagyon jó volt, mert mindig tudtuk, hány méter van még hátra a fölfeléből. Volt, hogy egy ilyen menettel 10-15m-t is tudtunk haladni fölfelé. 40 perc alatt megtettük az első 100m-t, itt várt ránk az első hajtűkanyar, de innen már sajnos csak tolni bírtuk a bringákat. Néha kicsit feltámadt a szél, és pár percre a tegnapihoz hasonló „élményekben” részesített minket, ezzel persze igen megnehezítve a dolgunkat a haladásban. Ahogy visszafordult az út, úgy tárult hirtelen elénk az alattunk elterülő táj, és a völgy, ahonnan jöttünk. Rengeteg hegy sorakozott alattunk a fehér takarójában, és ez a látvány szinte hihetetlennek hatott. Sajnos élvezni nem nagyon volt időnk, mert a levegővétellel küszködtünk, illetve közben egy másik dolog is bezavart: az első fékem végleg megadta magát. Eddig is furcsán viselkedett, de itt egyszer csak végleg kiakadt, és nem tudtam többé fékezni. Valószínű befagyhatott valahol a bowden, vagy a féktest. A második hajtűkanyarban olyan meredek volt az út, hogy az én bringámat csak úgy bírtuk feltolni rajta, ha mind a ketten minden erőnket beleadtuk. Innen már csak pár méter volt a hágó, viszont az ott felgyűlt mély hó miatt ez a pár méter volt a legnehezebb.

Fent a hágóban nem volt sok időnk ünnepelni, kb. 1 percet töltöttünk el a fülsüketítő és fagyos szélben. Ezalatt készítettem egy rövid videót, lefényképeztem a hágót, és a GPS kijelzőjét. Utóbbi persze most is magasabbat mutatott pár méterrel annál a magasságnál, mint amit a térképekről tudtunk, valószínű nem elég pontosan kalibráltam be anno. A hágó neve: Akbajtal egyébként fehér lovat jelent. Van egy kis gyanúnk hogy a fehérrel a hóra akartak asszociálni.

Lefelé a hágóból

Következett a lefelé gurulás, ami szintén nem volt egyszerű feladat. Fényképezni és videózni többé nem tudtam az első fékem hiánya miatt, hiszen ha a jobb kezembe fogtam a fényképezőgépet, nem maradt kezem az egyetlen hátsó fékemhez, aminek a fékkarja jobb oldalt volt. Így maradtak a kényszerű megállások a fotózáshoz, ami azért nem volt kellemes, mert a jeges szembeszél továbbra is tépett minket. Pedig a táj elképesztő volt, de mi inkább eltűntünk volna már ebből a magasságból, ezért nem nagyon fotóztam, hanem inkább araszoltunk a durván murvás úton. Merthogy aszfaltot csak az indulás utáni első métereken láttunk, azóta köves volt az út, már ahol kilátszik a hó alól.

Alig vártuk, hogy észak felé forduljon az utunk. Azt reméltük, hogy akkor majd oldal, vagy hátszelünk lesz. Ez így is történt, viszont addigra már annyira átfáztunk, hogy sokat nem számított, hogy a szél megszűnt ellenünk játszani. Szóval volt elég bajunk. Mindeközben azért tisztában voltunk vele, hogy véghezvittük az átkelést, és odabent valahol, túl a hidegen és szenvedéseinken nagyon boldogok voltunk, hogy ennyi szenvedés árán, de végül csak meghódítottuk ezt a számunkra hatalmas hágót.

Rókák és nyulak 4000m-en

Miután leértünk egy széles völgybe, utolértük Jill-t és Lee-t, akik megálltak pihenni egy romos, elhagyott épület mellett. Sajnos az út itt még nem váltott vissza aszfaltra, pedig a Közép-Ázsia térképünk alapján csak a hágó környékén kellett volna, hogy rossz minőségű legyen. A széles, lapos völgyben még több tíz kilométert meg kellett tennünk ezen a borzasztó murvás úton, mire végre újra aszfaltot láttunk. Ezen a helyen voltak Muzkol romjai. A térképünk alapján ez egy település kellett volna, hogy legyen, de mi már jól tudtuk ekkor, hogy ezt a helyet már senki nem lakja. A Szovjetunió összeomlásával nehéz helyzetbe kerültek a pamíriak, nem maradt más nekik, csak a jaktenyésztés, és sokan elvándoroltak. Valószínű Muzkol is így vált egy elhagyatott romhalmazzá. Jill és Lee itt megálltak ebédelni, de én az aszfalt láttán megvadultam és továbbot intettem magunknak. Hamar rájöttem, hogy ez butaság volt, mert amikor kicsivel később kiértünk egy még az eddiginél is szélesebb, nyugat-kelet irányú völgybe, erős szembeszél csapott meg minket, és ekkor éreztem igazán, hogy bizony jól jönne már egy kis pihenő, illetve valami eledel. A völgy túloldalán álltunk meg, az út töltését használtuk szélárnyéknak. Egy kis patak mellett ültünk le, Zita megpróbálkozott néhány csokis ostyaszelettel, én pedig két nagy karéj mogyorókrémes kenyeret faltam fel energiaszerzés gyanánt. Indulásunk előtt megérkeztek Jill-ék is, így együtt vetettük be magunkat újra a hegyek közé. Merthogy a völgy után az út ismét belevágott a hegyek közé. A kínai határt jelölő kerítés közvetlen közelében haladt az utunk, néhány kisebb kaptatónk is volt, nagy hegyek között kanyarogtunk, és balról, nyugatról baljós sötét felhőket láttunk közeledni. Még mindig 4000 méter felett jártunk, és ezen a helyen több állatot is láttunk szaladni. Először egy nagy szürke nyúl keresztezte az utunk, majd később egy nagy, vörös rókát is láttunk futni. Hogy ők mit esznek, és őket melyik állat eszi meg, arra nagyon kíváncsi lennék. Talán ennek a piramisnak a tetején az a 800 hóleopárd van, akikről olvastunk az útikönyvekben.

Sajnos döglött állatot is láttunk, a nyúl, amit kilapítva találtunk vértócsában az út szélén, kiérdemelte nálunk a „világ legszerencsétlenebb nyula” címet. Naponta átlagosan négy autó halad ez ezen az úton, ezek közül sikerült egyel elüttetnie magát az állatnak.

A Karakul tó, 3923m-en

Nagyon vártuk azt a helyet, ahol az út NY-ÉNY felé fordult, és egy hosszú, nyílegyenes szakaszon folytatódott egészen Karakul-ig, vagyis a napunk végállomásáig. Amikor elérkezett, már nagyon közel voltunk a sötét felhőkhöz, és kicsit a hó is rákezdett. Viszont, ahogy nagyon reméltük, az út új iránya végre újra hátszelet jelentett nekünk. Nem volt több emelkedő, így könnyedén, minden erőlködés nélkül gyorsultunk fel a 30km/h-s utazósebességre. Ez azt jelentette, hogy ha így folytatjuk, egy óra múlva megérkezünk. Közben a régen várt, híres Karakul tó sötétkékje is feltűnt messze balra a horizonton. Eufóriában törtünk ki, nagyon boldogok voltunk, hogy ilyen közel vagyunk már és ilyen jól haladunk. A Karakul tóról azt kell tudni, hogy 3923m magasan fekszik a tenger felett, jelentése „Fekete Víz” (nem összekeverendő a Kínában, a KKH mellett található azonos nevű tóval), keletkezését egy kb. 10 millió évvel ezelőtt becsapódott meteornak tulajdonítják. Mélykék színével elképesztő látványt nyújt a Pamír északi hegyei között. A tó állítólag egészen május végéig be van fagyva, de a mi érkezésünkkor, november 2-án még egyáltalán nem volt rajta jég.

Teljes széltében jégbordás országút

A mi nyílegyenes országutunkat viszont egyszer csak ellepte a jég. Először csak foltokban jelentkeztek a jégbordák, de aztán később az egész utat betakarta a jég, és így már nagyon necces volt rajta a haladás. Ha egyenesen mentünk, és nem csináltunk hirtelen mozdulatokat, se nem fékeztünk, akkor óvatosan, de lehetett haladni a jégen, ám ez nagyon kockázatos volt. Zita egyszer el is dőlt a bringával, pont amikor azért állt volna meg, hogy készítsek róla egy képet a jégen, nem fékezett elég óvatosan, és kicsúszott alóla a gép. Nem esett nagyot, mert szinte már állt, amikor kiment alóla a bringa, de ennek ellenére egész szépen elterült a jégen. Persze én is rögtön megálltam mögötte és odaszaladtam hozzá, kérdeztem, hogy minden rendben van-e, és így volt, de Zita fel sem akart kelni a jégről, olyan jól elterült rajta. Hát, ha felsegíteni nem kell, akkor legalább egy fotóra hagy, és miután beleegyezett, én meg is örökítettem a jégen fekvést. Zita az oldalára esett, a feneke fájt még kicsit pár napig, de meg fog maradni, a zúzódásnak nyoma sincsen.

Ezek után persze nem akartunk tovább kockáztatni a jégen, nem hiányzott egy csuklótörés itt, ahol a legközelebbi kórház valószínű több száz kilométerre található, ezért az első dolgunk az volt hogy kerestünk egy lejáratot a jéggel borított töltésről, és a jaklegelőn folytattuk az utunkat. Én persze ezért erősen szentségeltem, mivel a sötét felhők egyre csak magasodtak körülöttünk, ugyanakkor láttam, hogy messze előttünk, a Karakul tó és azt övező hófehér hegyek fényárban úsznak. Ami még ennél is bosszantóbb volt, hogy a jaklegelő köves volt, ezért 8km/h-nál nem tudtunk rajta gyorsabban haladni. Ez azért volt nagyon aggasztó, mert még hátravolt 22km-nk, amit ebben a tempóban nem tudtunk volna sötétedés előtt megtenni. Hangosan bosszankodtunk, hogy mi jöhet még, kaptunk jeget, havat, hófúvást, mínuszokat, szembeszelet… Földrengés, meteor?

Örömmámor az utolsó 20km-en Karakul-ig

A további bosszankodás helyett aztán inkább visszanéztünk az útra pár kilométer múlva, és ekkor örömmel láttuk, hogy ezen a szakaszon már nyoma sem volt a jégbordáknak. Feltoltuk a bringák a töltésre, majd folytattuk, végre ismét jó tempóban, 25-30km/h-val. Az igazi örömmámor csak ezután jött el, amikor kiértünk végre a tó mellé, a napsütésre. Csodaszép látvány tárult elénk, a Karakul tó, és a túloldalán lévő hófehér hegyek a hátunk mögött lassan lebukni készülő nap fényképben valami földöntúli látványt nyújtottak. Hihetetlen volt, hogy eljutottunk idáig, mindketten kiáltoztunk az örömtől, és szinte végig videóztuk, vagy fényképeztük a hátralévő szakaszt. Volt mit nézni, és min ámulni a hegyek és a Karakul tó látványán túl is. Egy helyen, ahol a kínai határt jelentő kerítés közel haladt az úthoz, hatalmas állatcsoportot láttunk magunk előtt az úton. Terelőjük éppen a kínai oldalról zavarta vissza őket Tádzsikisztánba… :) Ennyit a kerítésről! Aztán később érdekes nyomokat fedeztünk fel az úton, ami ha nem teljes széltében, de újra havas, illetve jeges lett alattunk. Egy kutya járhatott az úton valamikor előttünk, és miután a tappancsaival összetömörítette a havat, a lábnyomok helyéről már nem tudta elfújni a szél a havat, így azok megmaradtak az úton.

A tájjal nem bírtunk betelni, megálltunk volna többször is, de mögöttünk, pontosan abban a völgyben, ahonnan jöttünk, sötét, szürke felhők gyülekeztek, és nem akartuk, hogy újra utolérjenek minket, na meg aztán a tó túloldalán ott volt a nap is, ami már igen közel volt a hófödte hegyek gerincéhez. Ki tudja, talán egy-két hatezres is sorakozott köztük. Ez nekem kisebb csodának hatott, ilyen hegyeket csak könyvekből és fotókról ismertem eddig, de most mégis itt voltunk, és a valóság szebbnek hatott minden eddigi élménynél. Persze talán éppen azért, mert keményen megküzdöttünk érte.

 

  1. Harkányi Lajos
    november 18th, 2011 10:52-nél | #1

    Nagy élvezettel de izgalommal is olvastam végig ezt a 3 részes leírást a hágó meghódításáról.
    Ugyanakkor nosztalgiával gondoltam vissza arra , mikor 1972- ben hasonló küzdelmekben volt részem, amikor Zomotor Ádámmal és Asztalos Karcsi kollégámmal a Matterhorn meghódítása volt a feladatunk. Itt mi hajnali 1/2 őt órakor vágtunk neki a hegymászó feladatnak + 8 Celsius volt a hőmérséklet,(augusztus 20-án) mikor a 3000 méter magasan lévő menedékházból elindultunk. Fent már felkelt a nap és lent a völgyben lévő Zermatt városát köd borította. Reggel 1/2 8 órakor 180 fokos időjárás változás történt és ennek idején kb 500 méterrel magasabbra jutottunk fel már mikor hirtelen negyed óra alatt mínusz 10 fok lett és kitört a hóvihar.
    Ekkor meg kellett hoznunk a helyes döntést, ami az volt hogy visszafordultunk. Igen ám de a látó távolság kb 20 méterre zsugorodott a hóviharban és így kellett végül megtalálni azt a helyet ahol le tudtunk ereszkedni dülferezéssel arra a turista ösvényre ami a menedékházhoz visszavezetett és déli 12 óra lett mire oda visszajutottunk. Csak azt sajnálom, hogy az akkori technikai felkészültségünk mindezt nem tudta úgy megörökíteni képekben, mint ahogy azt Ti most már megtehettétek és csodálatos felvételekkel rögzítettétek.

  2. pele_nka
    november 18th, 2011 11:52-nél | #2

    5 hónapja várom ezt a bejegyzést :)

    Zsííír!!! :) Az időjárás külön plusz élmény!

    És most irány a Khunjerab-hágó! (apanázs küld fénypost)

  3. Németh András
    november 18th, 2011 12:16-nél | #3

    Sziasztok!

    Egy kérdésem lenne (azonkívül hogy naponta sárga vagyok az irigységtől, de ti nem vagytok papírtigrisek szóval megérdemlitek). Tehát, sokszor írjátok hogy a helyiek mindig megosztják veletek a kevéske élelmüket, és ti nem is tudjátok hogy hogyan háláljátok meg hisz valószínűleg szegények mint a templom egere. Ti szoktátok kínálni őket a nálatok lévő ételekkel? Néha írjátok hogy akár több száz kilométerre is cipeltek olyan dolgokat amit máshol kaptatok máshol vettetek, nem nagy dolog de lehet hogy egy szegény pamíri családnak szintén nagy élmény lenne ha valami olyan dolgot enne ami nektek korábban megtetszett. Vagy ha szoktátok kínálni őket akkor hogyan reagálnak erre? Elfogadják, vagy nem? Lehet hogy megérné kis ehető különlegességeket vásárolni amit egy-egy ilyen estén megoszthatnátok a vendéglátókkal…
    Ez csak egy ötlet innen 4400km-ről, de sokszor írjátok hogy szeretnétek ti is valami élményt hagyni magatok után nem csak a 10 dollárost, és írtátok hogy volt kisgyerek aki a matricát nem is értette hisz még nem látott olyat. Viszont egy-egy apró kis finomság, vagy egy számukra ismeretlen íz talán nekik is lehet “élmény”.

  4. Németh András
    november 18th, 2011 12:20-nél | #4

    És a különlegességnél itt nem arra gondolok hogy valami puccos csokit vagy akármit. Hanem teszem én valami iráni ízesítésű zöldségpástétom például fel tudja dobni a jakvajat meg a kenyeret a pamírban. Ti is kaptok, de valami apró pluszt ti is adtok…

  5. november 18th, 2011 12:32-nél | #5

    Gratulálok a teljesítményetekhez, minden nap öröm, amikor Titeket olvaslak. Még mindig csak azt tudom mondani, színes, oldalanként négy fényképes útikönyvet szeretnék vásárolni ezekből a bejegyzésekből. Akár egyben az egészet de lehet kontinensenként egy is :)

  6. Reku Papa
    november 18th, 2011 13:33-nél | #6

    “40 perc alatt megtettük az első 100m-t” Tudván hogy Árpesz nem egy puhány hájkupac, el tudom képzelni hogy milyen lehet 4000 méter felett mászni.

    És persze irígykedem, mint a többi olvasó.
    :D

  7. november 18th, 2011 16:16-nél | #7

    Lali Papa! Ennyi szines fenykep ugyan nem keszult 1972ben, de a csaladi legendas tortenetek kozott ott van az elsok kozott Lali papaek Matternhorn tamadasa. Ma egyebkent egy svajci hazasparral utaztunk egyutt, emlegettem nekik Lali papaek tortenetet. Koszonjuk a tobbiektol is a biztatast, ujra kedvet adtatok az irashoz pedig ma este ugy tunt mar nincs erkezesem hozza. Andras amit leirtal az jo gondolat. Nahe mi is kinaltuk a helyieket eledellel de ez sajnos sosem volt tavoli kulonlegesseg. Na de majd ezutan! :) Amugy itt vagyunk Taskurganban, megallt a busz egy hotelnel… igy viszont nem ertjuk miert vannak rajta agyak?! Holnap Pakisztan, KKH! :)))

  8. Krisztián 2
    november 18th, 2011 21:59-nél | #8

    @Arpi
    “ujra kedvet adtatok az irashoz”…
    szóval csak annyi, hogy legyen mindig kedved az íráshoz… mármint csak ennyit szeretnénk kérni :) mert attól, h. nem kommentelünk, még olvasunk… de ha már kommentelünk, akkor megköszönjük, hogy
    – számunkra ismeretlen tájakat ismerünk meg rajtatok keresztül
    – kicsit “kirepülhetünk” a szobából (szinte végigtekerjük veletek az utat…, ha kicsit lemaradunk, akkor sietünk utánnatok, bár ilyenkor próbáljuk visszafogni magunkat, h. hétvégén is legyen mit olvasni)
    – és közben jól szórakozunk – néha izgulunk
    – ja, és egy kis áramot is megspórolunk, mert az olvasás idejére tuti kikapcsoljuk a tévét :)
    Azt, hogy milyen régen indultatok, azt a csemeténken is érezzük…, akkoriban született, amikor elkezdtük olvasni a blogot, most meg már megfordul, majdnem felül…. mire hazaértek akkorra meg már majdnem oviba megy…, és ismerni fogja az egész világot, mert Ő is meghallgatja a felolvasásokat :)

    Szóval legyen kedved írni, mert jó…, és a gyerek is gyorsabban nő :)
    Na nem “ömlengünk” tovább – további jó utat nektek! (ja, és nekünk is)

  9. Tóth H. Zsófi
    november 18th, 2011 22:28-nél | #9

    Örülök, hogy túl vagytok ezen a hágón, nincsenek is szavaim rá, végigizgultam a teljes pamírt :D; csak erről beszélünk vagy két napja, hogy milyen emberfeletti teljesítmény… Zitával meg külön együttérzés utólag is az rendetlenkedő poci miatt…

  10. sanya
    november 18th, 2011 22:45-nél | #10

    Nagyon jól sikerült a mai rendezvény! Képzeld, többen érdeklődtek felőletek. A Klubból is voltak, tudod, ahol előadtad a Camino-t. A volt tanáraid, Ödön bá felesége, és a Hofi Katika is már reggel nyolckor várják az írás megjelenését. Csak nem kommenteltek eddig.
    Zita, sok apró női dolog érdekelné őket. egy nő szemszögéből más megélni ezt az utat. Borbély Laci megkerült, no meg a szeretett bicskád is! :)

  11. Péter
    november 19th, 2011 09:56-nél | #11

    Sziasztok Bicajosok!
    Ha attól jön meg a kedv az íráshoz, hogy mennyi komment van, akkor mindegyikhez írok!
    Én is elolvasom minden írásotokat, és rendszeresen lájkolom őket, Gondolom unalmas lenne, ha minden nap leírnám, hogy mekkora élmény olvasni titeket!
    Érdekelne, hogy milyen guminyomással tekertek ilyen hideg és csúszós úton, mert én le szoktam egy kicsit puhítani a kerekemet télre, hogy jobban tapadjak. Igaz nem megyek 40kg menetfelszereléssel!
    További jó utat kívánok és várom a következő beszámolótokat!

  12. Harkányi Lajos
    november 19th, 2011 13:24-nél | #12

    Szia Árpi !
    Gondolom, már értesültetek a dédiapaságomról. de azért Nektek maradok továbbra is csak Lali papa. Csodállak azért is mert ilyen viszontagságos szálláskörülmények mellett tudsz még időt szakítani ilyen leírásokra. meg még a hozzászólásokhoz való válaszokra is Ez a jó tulajdonság és képesség az élményeim idejében belőlem hiányzott. A mostani koromban már ez megvan, hogy leírjam a hajdani élményeimet vagy inkább elmondjam de hasonló korban mint a Te korodban ez nem volt rám jellemző. Most már mikor dédipapi is lettem tudok és szeretek is ilyenre időt szánni. Persze miért ne, mikor egy sláger szöveg is azt zengi (kissé kifordítva) : “hisz a nagypapinak úgy sincs semmi dolga…” Na persze ez igazán nem is igaz, mert holnap hajnalban megint 1/2 4 kor kell kelnem és utazok Perőcsénybe, mert még mindig van összepakolni való, amit a jövő héten Csabival szállítani tervezünk részben Vértesboglárra, részben Kőbányára. Sajnos mostanában Budapesten a szmogos időjárás miatt riasztás is van újabban és akkor Csabi teherautója csak este 10 és reggel 6 óra között közlekedhet a városban, továbbá a tilalom megszegőit 100000 Ft-ra büntethetik a főpolgármesterünk rendelete szerint.
    Zitának kívánunk javulást az emésztési képességeiben és Neked is további hasonló energiát és szerencsés döntésképességed megtartását az élménydús nászutatok véghezviteléhez.

  13. november 19th, 2011 14:53-nél | #13

    @Harkányi Lajos
    Igen ertesultunk az oromhirrol es mar kepeket is lattunk a legfiatalabb Harkanyirol. :) Nagy orom ez, latszott a batyam arcan mikor skypoltunk hogy nagyon boldog. Remelem azota mar be is koltoztek a hazba. Mi most epp gyertyafenyes zuhanyt veszunk a pakisztani Sostban ahol olyan hideg van hogy meg a szobaban is latszik a leheletunk.
    Az elmenyek kereseset es aztan leirasat azt hiszem reszben Lali papanak is koszonhetjuk, a legendas perocsenyi anekdotak Lali papa kalandos eleterol azt hiszem biztosan hozzaadtak a motivacioimhoz.
    A szmogriado jo hogy van bar lehetne magasabb is a birsag. Az igy befolyt osszeget pedig lehetne az auto alternativait segito es nepszerusito kampanyokra kolteni… :) Brave New World

    A kereknyomast nem tudjuk mindig csak kezzel nezzuk hogy eleg kemeny-e.

    Koszonjuk a sok biztato hozzaszolast!

  14. maurka
    november 19th, 2011 15:01-nél | #14

    sziasztok, azért írok, hogy lássátok, újra és újraolvasva a bejegyzést és újranézve a képeket is fantasztikus amit tőletek kapunk, alig várom a KKH beszámolókat, jó utat hozzá!

  15. R0fike
    november 19th, 2011 17:32-nél | #15

    Amint ma hazaérkeztem vidékről, első dolgom volt megnézni a blogot. Megérte.

    Gratulálok nektek a hágó leküzdéséhez! További jó és szerencsés utat kívánok nektek!

  16. november 19th, 2011 23:13-nél | #16

    Sziasztok, teljesen véletlenül találtam a honlapotokra pár napja, azóta lázasan olvasom vissza a bejegyzéseiteket. Hát mit is mondjak, csodállak Titeket! DE nagyon irigy és kíváncsi vagyok Rátok, azt hiszem egy ilyen pár év olyan élményeket hoz Nektek, ami után már direkt sem lehet elrontani egy életet! Ezek után olyan hozzáállásotok lesz a hétköznapokhoz, amit mindig is szeretnék és …hát nem is tudom leírni, Tiétek a világ! )
    Én is nagyon aktív sportember vagyok, aki nyitott sok minden “hülyeségre” és túl is vagyok sok mindenen. De egyszer szívesen átbeszélném Veletek egy pohár bor mellett, hogy mi hiányzik belőlem, hogy elinduljak, egy ilyen útra? Kíváncsian várom az új bejegyzéseket az élményeket, kitartást és sok szerencsét kívánok a továbbiakban is!
    üdv: Csapó Szabolcs

  17. Gregory
    november 20th, 2011 10:38-nél | #17

    Ezen ne múljon, én is írok, hogy itt kezdem a napom és olvasom a beszámolóitókat, olyan, mintha én is veletek utaznék, csak persze sosem fáradok el :) Nagyon élvezem, nem csak a számomra új helyeket, hanem a leírások stílusát is, szeretem olvasni.
    Örmény barátnőm mutatta a videót, amikor szerepeltetek az ottani tv-ben, akkor találtam rá a blogra is, jó volt látni, hogy Lusine-t is ismeritek, nála kezdtem örményt tanulni, mikor még itt volt. Szóval csak így tovább, ahogy nézem, sokan vagyunk, akik rendszeresen olvassuk és beszélgetünk is róla! ;)

  18. Olgi
    november 20th, 2011 16:48-nél | #18

    Igyekezzetek a meleg délre!!!

  19. november 20th, 2011 22:20-nél | #19

    Hétvégén a Hó-Show-n több embernek megadtam a beszámolótok elérhetőségét.

  20. Kovács Endréné Ibolya
    november 21st, 2011 10:24-nél | #20

    Kedves Zita és Árpi!

    Csak jelzem, hogy olvassuk itthon az írásaitokat, sőt anyunak esténként többször elolvasom a teljes bejegyzést, vagy elmesélem éppen mi történt veletek, vagy merre jártok. Kinyomtatni már elég költséges lenne, így a képeket külön feltettem neki egy fotónézegetőre. Sárának és Emmának is elmondtam, milyen más is lehet a gyerekek élete, és mutatok képeket is az utatokról, amikor erre van alkalmam. Kicsit olyan, mint egy mese, csak tudják, hogy ez igazi. Kicsit tájékozottabbak lettünk, mert térképen is próbáljuk követni útvonalatokat. A legértékesebb talán számomra legalábbis az utatok során az a lehetőség, hogy milyen sok mindenkivel, családokkal, találkozhattok, és hogy ezáltal, ennek mi is a részese lehetünk. Ígérem, hogy továbbra sem féltünk Benneteket! Szeretettel Ibolya

  21. november 21st, 2011 20:13-nél | #21

    Szamunkra is azok a legszebb elmenyek amikor masokkal, helyiekkel talalkozunk. Pozitivan alltunk hozza minden orszaghoz, de meg igy is sokszor meglepodtunk, mennyire baratsagosak es kedvesek mindenfel az emberek.

    Gregory! Csak az elso lepes a nehez amivel atlepd a kuszobot. Utana minden jon magatol… Csak neha hagyni kell a lelket es a testet pihenni es ha ez megvan, a vegtelenseig lehet elvezni egy ilyen utazast! Motivaciohz keress ra Heinz Stuckere vagy Alastair Humpreysre. Vagy a BlazingSaddlesre… Vegtelen a lista… :) es ha van otthon par szabad negyzetmetered, fogadj utazokat a Couchsurfinggel, nem is gondolnad mennyi mindent kaphatsz toluk. En azota erzem igazan hogy Budapest milyen gyonyoru varos hogy lattam nehany kulfoldi utazo szemevel.

    Koszonjuk a sok visszajelzest, orulunk hogy a gyerekek nem alltak meg a fejlodesben a torteneteinktol! :) Termeszetesen folytatjuk az irast es az utat is bar mostantol kicsit visszaveszunk (igen, meginkabb) a tempobol. Itt vagyunk a KKH-n, nincs hova tovabb rohanni, ideertunk. :) Szoval ezutan remeljuk inkabb fog naszutra hasonlitani az utazasunk mint kalandturara – persze azert biztos erdekes marad hiszen a bringarol nem szallunk le es Pakiszanban vagyunk. Es eztan jon csak Indiaaaaa…. :))))

  22. november 21st, 2011 20:24-nél | #22

    @daikini
    Ja es a borozasban persze benne vagyunk, a kerdes mar csak az, varsz-e ket evet, amig hazaerunk vagy valahol a deli felteken isszuk megazt a bort? :) A vilag mindenkie, egy ilyen utazasra rengetegen elindulhatnanak. Ha megvan a szikra mar csak ossze kell ra kuporgatni a penzt. De ahogy elneztem otthon az utakat, utobbira rengetegen kepesek – sok az also-kozep kategorias auto… Egy ilyennek az arbol utazunk mi is.

Hozzászólások lezárva