Bejárat > Ázsia, Örményország > A Sevan-félszigettől Jerevánig

A Sevan-félszigettől Jerevánig

Sevanavank – A Sevan-félszigeten

A Sevan-félszigeten nem keltünk túl korán. Főztünk egy teát a kis lakórészünkben, megreggeliztünk, aztán kimentünk, megnéztük a bringákat, hogy megvannak-e még. Három kutya őrizte őket, nagyobb biztonságban nem is lehetettek volna. Megkerestem a vendéglős embert, akinek tegnap fizettünk, hogy megkérdezzem, nem maradhatnánk-e délután is itt, hogy gyalog tudjuk felfedezni a félszigetet. Sajnos ebbe csak pénz ellenében ment volna bele, így maradt a gyors pakolás, és egy fél órán belül már gurultunk is be a sziget belseje felé a felpakolt bringákkal. A sevani kolostor alatti parkolóban aztán megtaláltuk Ando-t, a srácot, akivel még Grúziában futottunk össze. Nem úgy tűnt, mint akinek szállodája lenne, inkább a sok utcai árus egyikének nézett ki.

A Sevanavank kolostorhoz különl mentünk fel, először Zita kezdte a rövid lépcsős gyalogtúrát fel a domb tetejére. Amíg ő fent járt, én a netbookot búgattam és naplót írtam. Zita kb. 20 perc után tért vissza, két új baráttal. Egy lengyel házaspárral találkozott össze, ahol a nő remekül beszélt magyarul, mert Budapesten járt egyetemre. Jót beszélgettünk velük, csodálták a világkörüli bringás nászút ötletét, mi pedig azt, hogy ők is Couchsurferek. Mesélték, hogy Jerevánban egy olyan negyedben laktak, egy olyan kis lakásban, hogy amikor említették valakinek a belvárosban, hogy melyik kerületben laknak, szabályosan leőrültezték őket. :) Pedig épp az a jó az egész CS-ben, hogy így nem csak a nevezetességeket, és a szállodaszobát látod egy városból, hanem magát a valót! A szűk helyen való együttlétet egy helyivel pedig ki lehet bírni pár napig… Sőt, kis helyen összezárva ismerszik meg az ember igazán egymással. :) Amíg én jártam nagy vidáman a Sevan-félsziget dombját, addig Zita beszélgetett az új lengyel barátainkkal. A félsziget nagyon szép volt, bár csak az egyik templomépületbe lehetett bemenni. Persze én inkább a kilátásért voltam oda, hiszen a dombtetőről körbe lehetett látni szinte az egész tavat és a környező hegyeket, fantasztikus volt! Ha Sevan környékén jártok, ezért a kilátásért érdemes egy kis kitérőt tenni a félsziget tetejére!
Lent elbúcsúztunk a lengyel házaspártól, majd indultunk kifelé a félszigetről. Befelé menet egy kisebb kutyafalka kergetett meg, nem is tudtam lerázni őket, végül egy nagy turistabusz dudálta szét őket, mert nem fért el tőlük az úton. Most visszafelé már csak néhány kutya került elő, azt játszottuk velük, hogy megálltunk, és megvártuk mi történik. Ugattak tovább, bár nem akkora hévvel, mint a forgó kerekekre, és miután Zita rájuk nyomta a kutyariasztót, azonnal el is hallgattak, majd szépen el is kotródtak. A félsziget bejáratánál még elnyaltunk egy-egy fagylaltot és vettünk magunkhoz némi élelmet, majd elindultunk a főváros, Jereván felé.

 

Sevantól Jerevánig, menekülés a viharfelhők elől

70km volt a Sevan-Jereván szakasz, de sokkal rosszabb volt, mint számítottam rá. Egyrészt kicsit megtépett az ideg amiatt, mert ezen a napon jó néhány sms megírásával kellett töltenem az időt, és merítenem vele a telefonkártyám keretét, másrészt mert a terep nem éppen olyan volt, mint amilyennek emlékeztem. Utólag már igazán nem értem, miért lettem olyan nagyon bugos ezen a szakaszon, de tény, hogy nem éppen túl jó lelkiállapotban érkeztem meg Jerevánba. Az út egyébként egy autópálya jellegű, széles, leállósávos autóút volt, ami elég rendesen hullámzott. Sokszor 40-50-el zúztuk lefelé a szélben, aztán meg fél órát kaptattunk fölfelé a következő dombra. Szerencsénkre viharos hátszelünk volt, ám ez sokat nem segített a fölfeléken. Valahol félúton hatalmas sötét viharfelhőkre lettünk figyelmesek a hátunk mögött. Tepertünk rendesen, hogy utol ne érjen minket, és hála a lassú égnek, nem ért utol, megúsztuk szárazon, pedig nagyon közel lehetett az eső.
A szint nagy részét Jereván előtt adtuk le, meredek kanyargós szakaszokon gurultunk lefelé a hegyoldalban, jobbra tőlünk gyönyörű kilátás nyílt egy széles, kopár völgyre és szemközt a hegyekre. A levegő sajnos túl párás volt ahhoz, hogy már ezen a napon, érkezéskor megpillantsuk az Ararát 5165m magas csúcsát. Viszont láttunk obszidián kőomlásokat az út mentén. Ez az anyag egy fekete színű üvegszerű, vulkanikus féldrágakő, ékszereket is készítenek belőle. Vicces, hogy itt Örményországban, csak így az út mentén megtalálható tonnaszámra ez az anyag… :)

Érkezés Jerevánba

Jerevánba beérve követtem a GPS utasításait, hogy megérkezzünk a „legbelebb belvárosba”. Nagyon komoly lejtőkön zúztuk lefelé, csak lefelé, és lefelé, azt hittem legurulunk -1000m-re, de végül megálltunk tengerszint felett 1000m-el. Próbáltunk valami nem túl drága vendéglőt találni étkezés gyanánt, de én olyan bugos voltam, hogy egyik sem tetszett igazán. Vagy drága volt, vagy nem volt jó a kaja, vagy nem volt wifi. Utóbbira azért is szükség volt, mert még nem tudtuk, hol fogunk megszállni a városban. Volt egy kontaktunk, Laci, akiről én ekkor csak annyit tudtam, hogy egy itt élő magyar és ő az otthonról, turistacsoporttal ideküldött csomagunk kézbesítőszemélye. Laci már sms-ben felajánlotta, hogy az ő szerény otthonában is megszállhatunk, ha nincs más, de mi szerettünk volna egy végleges helyet, olyat, ahol jól ellehetünk egész Jerevánban tartózkodásunk alatt. Egy hetet terveztünk eltölteni a városban, amit nem a folyamatos költözködésekre szántunk. Viszont erre érkezésünk pillanatában esélyt sem láttam, mert nem érkezett válasz a CouchRequestjeinkre, igaz nem is láttunk már netet jó pár napja. Szóval ott álltunk egy utcasarkon, nettelenül, éhesen és fáradtan, úgy, hogy még nem tudtuk, hol fogunk aludni, és maradni az egy hét alatt. Egyszóval úgy éreztem, hogy nem áll túl jól a szénánk. És egy éjszakai városi szállásra feltekerős hegymászás rémképe is lebegett előttünk. Én mindemellett még rettentően bugos is voltam. Nem akartam az lenni, de nem tudtam sok mindent tenni ellene, éhes voltam, fáradt és mérges a világra, és nem éreztem, hogy ez egyhamar el fog múlni.
Aztán találkoztunk Vahagn-al az utcán, aki mindenben nagyon kedvesen és készséggel a segítségünkre volt. 20 perccel később már elmúlt belőlem a méreg, egy asztalnál ültünk, és végre azt éreztem, hogy megérkeztünk Jerevánba.

Vacsora Lacival, Vahagn-al, Arthur-al és Aram-al

Jerevánban a telefonfülkék kártyával működnek, a mobilom meg le volt merülve, ezért kénytelenek voltunk egy járókelőt leszólítani, hogy fel tudjuk hívni Lacit. Mivel éhesek is voltunk, azt is megkérdeztük Vahagn-tól, hogy nem tud-e valami jó helyet a környéken, ahol csillapíthatnánk éhségünkön. Miközben sétáltunk erre a helyre, felvázoltuk a kaotikus helyzetünket Vahagn-nak, mire ő gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy akár nála is elalhatunk, ha szeretnénk. Ezen leesett az állunk Zitával. Azt már kezdtük elfogadni, hogy vidéken kedvesek és segítőkészek az emberek, de azt nem gondoltuk, hogy az első ember, akit leszólítunk, ilyen jó fej és segítőkész lesz egy másfél milliós nagyvárosban.
Vahagn éppen egy rég nem látott, Kanadából 3 hétre hazalátogató évfolyampajtását várta a bátyjával, Arammal. Így hamarosan öten ültünk le egy asztalhoz pizzázni: Vahagn, és testvére Arthur, és a Kanadából hazalátogatott, szintén fizikus barátjuk, Aram, valamint mi ketten Zitával. Igazán jó asztaltársaság voltunk, különösen, hogy hamarosan a létszám 6 főre nőtt, miután Laci is csatlakozott hozzánk. Hamar úgy éreztem, hogy megérkeztünk, miután ketten is ültek az asztalnál olyanok, akik felajánlották, hogy ellakhatunk nálunk, ráadásul közülük az egyik honfitársunk volt. Ettől, és a pizzához kapott sörtől igen megvidámodtam, nem hittem volna, hogy ma még el fog múlni a bú a fejemből, de ez megtörtént, és ettől még inkább felszabadultam. Nagyon jó volt Vahagn-ékkal beszélgetni, sok-sok közös témánk volt, sokat meséltek Örményországről, Jerevánról, és mi is az élményeinkről. Elmesélték hogy milyen durva idők voltak itt a 90-es években, amikor az ország még „új volt” a Szovjetunió összeomlása után. Az utcáról vágták ki a fákat, és tüzelték el az emberek a lakásokban, hogy ne fagyjanak meg télen. Nem volt mindig víz (most sincs mindig mindenütt!) a városban, ez télen különösen kínos tudott lenni, mert ha nem volt nyomás a csőrendszerben, könnyebben befagytak a csövek, amik így szétrepedtek és tönkrementek. Elmesélték, hogy nincs túl sok lehetősége a mostani fiataloknak Örményországban, ezért is próbálnak szerencsét sokan külföldön. Mindemellett erős az örmény testvériség érzet, pl. amikor Karabahban háború volt, és 8 emberre jutott egy szem krumpli, akkor azt bizony nyolc felé vágták, hogy mindenkinek jusson.
Vahagn egyébként most kezdett bringázni, van egy montija, amivel néha munkába jár, a baj csak az, hogy ő a hegyen lakik, több száz méterrel a munkahelye felett, ezért csak a fele utat szokta bringával megtenni, de lelkes és szeretne egyre többet bringázni, hétvégente egy kisebb csoporttal összejárnak és mennek erre-arra bringatúrázni, van hogy 2-3 napra is. Jó volt ilyet hallani és jó volt érezni, hogy ezen a téren nagyon tudtuk inspirálni a srácot és sok hasznosat és jót tudtunk neki mesélni, látszott rajta, hogy örül, hogy találkozhatott két ilyen bringással mint mi. Kontaktot is cseréltünk, és megígértettem Vahagn-al, hogy ha bármilyen kérdése lenne bringatúrázással kapcsolatban, keressen meg bátran bármikor. Sok mindenről beszélgettünk még ott az asztalnál – ami közben az étterem belsejébe költözött, mert odakint leszakadt az ég – , de mindent nehéz lenne már visszaidézni.

240m szint az éjszakai Jerevánban – Tiszta öröm!

Valamikor éjfél előtt aztán asztalt bontottunk, Laci taxit hívott, mi bedobáltuk az autóba a táskáinkat, és elindultunk Laci taxija után fel a hegyre, Laci otthonához. A GPS-be Vahagn segítségével már előre betápláltunk egy nem túl meredek útvonalat Laci otthonához, így pontosan tudtuk, hogy merre kell mennünk, és azt is, hogy nagyon magasra. A bringák csak úgy repültek fölfelé Jereván éjszakai utcáin, öröm volt őket tekerni. Úgy kigyorsultunk a zöldre váltó lámpáknál, mint valami sportautó, igazi élmény volt ez az éjszakai tekerés a cuccok nélkül. Laci azt mondta, hogy 40 percet tekertünk fölfelé, de mi csak 10-nek éreztük, mert annyira jó volt a könnyű bringákkal még hegynek fölfelé is haladni. 240m szintet vettünk fel, mire felértünk Laci otthonához, ahol Laci főzött nekünk egy nagyon finom levest, ennek a  neve ángázsábur leves, nagyon finom volt, holott hamisított volt, húsleveskockából, hurutból (az viszont igazi, eredeti, szamosújvári készítésű volt, úgy küldik Lacinak otthonról) és pelmeni-ből (ami valami tortellini szerűség) készült és nekem valami nagyon-nagyon ízlett. Éjjel 3-ig sztoriztunk, aztán eldőltünk mindannyian.

  1. sanya
    szeptember 15th, 2011 13:36-nél | #1

    Nagyon örülök, hogy Laci levese Ízlett!
    Ez a leves az Erdélyben élő örmény családok ünnepi és vasárnapi menüjéhez tartozott.
    Ismerem, a neve ÁNGÁDZSÁBUR leves. Már van több hely, ahol étteremben is készítik Erdélyben.
    Az Annamari drága nagymamája segítségével egyszer volt alkalmam ilyet főzni. Igen, húsleves alap, amibe úgynevezett “fül”-et főznek tészta gyanánt. Ez valóban hasonlít a tortellinire, csak a mérete ujjbegynyi! Elég munkás elkészíteni!
    A végén a “churut” -ot elkeverik tejföllel és azzal ízesítik. Így egy enyhén savanykás, különleges ízű lesz.
    A churut készítése egy hosszadalmas folyamat ( kb. 6 hét ), ilyenkor ősszel gyártják. Tej és sok petrezselyem alkotják. Tárolni lehet hosszú ideig befőttes üvegben vagy kúp formára alakítva ki kell szárítani. A száraz állagút reszelik a tejfölbe.

  2. Szentpétery István
    szeptember 15th, 2011 21:59-nél | #2

    Hát igen mert 12 l tej már 2 hete érik az őrölt petrezselyem és a zeller levéllel. Persze még 2-3 hét amikor egy egész napig fözzük. A füleket készitéséhez 3-4 ember, jobban mondva asszony kell. Amikor majd haza kerültök akkor majd adok hurutot amit egyébként nem ismernek Örményországban.
    Isten éltessen Zita
    Üdv István

  3. Endre-Julika
    szeptember 16th, 2011 00:17-nél | #3

    Szeretettel köszöntünk Zita a szülinapodon! Isten éltessen sokáig. és óvjon benneteket végig a nászutatokon. Minden jót kivánunk Neked, és Árpinak, keriapu-anyu-balu!

  1. Még nincsenek visszakövetések