Nászút a Föld körül

2012.05.30. – szerda

Az Ercu Gumbu – Aranyláz a Himalájában

Tegnap nagyon elkalandoztam és a „leglassabb tehénről” írtam, ahelyett, hogy elmeséltem volna, milyen látvány fogadott minket, amikor megérkeztünk Yak Kharkába. Először is nem vártunk mást csak egyetlen fogadót, de ehelyett vagy négy-öt fogadó várt minket, és még több kis bolt és étterem. Egy egész kis falu, ráadásul tele emberekkel, és ami gyanús volt, hogy nepáli emberekkel. Sehol nem láttunk eddig a szállodák környékén ennyi nepálit itt az Annarurna Circuit túrán. Itt Yak Kharkánál még sátraztak is, és amikor körbejártam, találtam olyan szállodát, ami tele volt. Ilyennel sem találkoztunk még az idevezető úton sehol. Már önmagában, a fogadók sűrű egyvelegével és a poros kis főutcával is vadnyugatot idéző látványt nyújtott volna Yak Kharka, ám így, tele emberekkel, végképp úgy tűnt, egy kis nepáli „vadnyugatba” csöppentünk. Az emberek nagyobb csoportokba verődve valamiféle szerencsejátékot játszottak, és amikor rákérdeztünk, hogy miért van itt ez a sok ember Yak Kharkában, nagyon furcsa választ adtak.

„Aranyláz” tombol, ugyanis a hegyoldalakban, a bokrok között az „Ercu Gumbu”-t (vagy Ersza Gumbat) keresik az emberek. A mai napig nem világos, hogy pontosan micsoda ez a dolog, de ahogy ők elmondták, ez a dolog egy gyógyszer, ami nagyon drága, egy darabért 700 rupit is adnak, egy kiló pedig 25 ezer lak! Télen féreg (worm), nyáron fű (grass), csak itt Manang környékén és még egy régióban található meg, és csak másfél hónapig „terem”. Vagy él, vagy én nem is tudom, mi ez, állat vagy növény, vagy mindkettő valamilyen szimbiózisban. Régen a barátaimmal tréfálkoztunk a síelések alkalmával, amikor egy ismeretlen nyomot láttunk a hóban: „Mi lehet az? Biztosan a Ferrokáril! Mi az a Ferrokáril? Hát tudod, az a kis állat, ami először növényként kezdi, kinő a hóból, aztán amikor elég nagy, a virágából kibújik az állat, és elszalad, hogy odút építsen magának a hóban. Képes nagyra is megnőni, és néha a síelőkre is rátámad…” – így tréfáltunk, de csak kitaláció volt a egész. Erre most itt van ez az Ercu Gumbu, amiről teljes komolysággal állítják a helyiek, hogy télen egy féreg, nyáron pedig növény! Egyébként az innen nem is olyan távol lévő Kínába adják el, a kínaiak nagy mennyiségben vásárolják fel ezt a dolgot, mert állítólag nagy csodaszer, szuper orvosság, és még azt is hallottuk, hogy az olimpiai csapat „használja”. Persze, hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt mi nem tudjuk, de azt tény, hogy nagyon sok ember gyűjtötte az Ercu Gumbut, tehát tényleg sokat kell hogy érjen, ha pedig sokat ér, akkor valószínű tényleg van valamilyen jótékony hatása az emberi egészségre. Persze az is lehet, hogy csak nagyon ügyes marketingesek ezek a nepáliak, de az első verziót valószínűbbnek tartom.
Miközben azon gondolkodtam, hogy nekünk is körbe kéne nézni a bokrok alatt, netalán itt maradni néhány napot, és részt venni az éppen tomboló „aranylázban”, mi már kilométerekkel feljebb jártunk. Ezen a napon május 30-át mutatott a naptár, ha Ti is hasonlóban gondolkodnátok, csak következő évben. Egy kis kirándulás a Himalájában, plusz egzotikus pénzkereset…? :) Ha sikerül! :) Mert ki tudja, hogy kit engednek oda? Kié a Himalája és a rajta termő / élő Ercu Gumbu? Aki megtalálja, lehet az bárhonnan jött, bármely nemzet lánya/fia? Ezt tudjátok meg, mielőtt idejöttök szerencsét próbálni! …és gyertek májusban, ekkor nincs szezon, nincs tömeg, alacsonyak az árak, és ekkor terem az Ercu Gumbu! :D

4540m-ig, a völgyben Thorung Phedi-ig

Kellemes emelkedőn haladtunk, a vendéglők szinte pár száz méter után követték egymást, amire nem számítottunk ilyen magasságban ezen a környéken. A terep könnyű volt, a völgy oldalában először egy kisebb lapos peremen sétáltunk, bokrok és sziklák között. Még egy kutya is szegődött mellénk ismét, de aztán az egyik vendéglőnél összekaptak a helyi kutyával, aki szegény viszont már ki volt kötve. Innentől már nem láttuk többet a blökit, viszont az utat magunk előtt igen, és azt is, hogy magasba tör! A hegyoldal itt már meredekebb volt, megszűntek lankás részek, és mi azon kaptuk magunkat, hogy megint mászunk fölfelé. Néha le is adtunk egy kis szintet, és aztán újra fel. Ha hátra néztünk, a völgy végében havas hegyeket láttunk fényleni, gyönyörű látványt nyújtottak háttérnek. Ha jól gondolom, akkor a Gangapurnát és az Annapurna IV-et láttuk magunk mögött.

Egy helyen az út átlépett a völgy másik, bal oldalára. Ehhez ismét le kellett adnunk egy kis szintet, és eldönthettük, hogy ezt a közelebbi nagy, hosszú aluminium függőhídhoz tesszük meg, vagy kicsit tovább megyünk, és később kelünk át egy apró fahídon. Mi utóbbit választottuk, mert a kőre festett neonsárga jelek arra vezettek minket, és eddig sosem csaptak be. Így is kellett lefelé másznunk, ráadásul meredeken, de ezt a másik útvonalon sem úsztuk volna meg.

Ekkor már néhány órája különösebb megállás nélkül úton voltunk, ezért nagyon húzta a vállamat a táska, és már a hátam is fájt, nem is kicsit. Ezért a túloldalt kielőztem Zitát, és kiléptem. Minél előbb fel akartam érni a házhoz, ami kb. 50m a híd fölött volt. Le akartam tenni végre egy kicsit a táskát, hogy pihenhessek. Gyors léptekkel haladtam fölfelé, amennyire persze tüdővel bírtam. Amikor felértem, a GPS 4450m-es magasságot mutatott. Ledobtam magamról a súlyos zsákot, és csak lihegtem… Felértünk! Fent vagyunk egy magasságban a Thorung Phedi-vel! Innen már csak két kilométer, az is szintben, a morénalejtőn tovább! Boldog voltam, hogy már ilyen közel vagyunk. És persze, hogy végre pihenhetünk. Mire Zita felért, már kikértem egy pár teát, aztán közösen eldöntöttük, hogy még pár csokit is veszünk (ChokoFun, vagy ChokoKids, a kettő szinte ugyan az, az egyetlen helyi csoki, legalacsonyabb ára 10 rupi, de itt fent adják 15-20-30-ért is…), kerül amibe kerül, megérdemeljük. Még kekszet is találtunk a hátizsákunkban, úgyhogy végül egész nagy lakomát csaptunk cukorból.

Thorung Phedi, magashegyi betegségek

A pihenő után feltöltődve indultunk neki az állítólag 1 órás szakasznak Thorung Phedi-ig. Nem értettem, mi tarthat két kilométeren 1 órán át, hiszen már csak szintben kellett mennünk. Persze ez az út nem szintben ment, ahogy az a „teahouse”-tól kezdetben látszott, és ahogy 35 perccel később kiderült, Thorung Phedi sem 4450-en van, hanem 4540-en, tehát rosszul emlékeztem. Ez persze csak pozitív csalódást okozott akkor, amikor megérkeztünk erre a helyre, ami amúgy kellemes légkört árasztott. Tetszett nekünk Thorung Phedi-ben, már csak azért is, mert újra összefutottunk Sally-vel. Elmesélte, hogy megbetegedett a portere és guide-ja, és visszaereszkedett Manangba, vagy még tovább. A nepáliak mind azt mondták neki, hogy magashegyi beteg, de az ilyesmi nem jellemző az itteni népekre, és Sally szerint nem ez volt a baja, sokkal inkább hepatitis vagy valami hasonló. De ettől függetlenül szegény srácnak meghagyták, hogy egyen fokhagymát és aludjon nyitott ablaknál, mert tuti magashegyi beteg. Hogy aztán mi lett Sally hordárával, nem tudjuk, de Sally felfogadott egy másik embert innen Thorung Phedi-től, hogy holnap útnak induljon fel a Thorung La-ra, és onnan le Mukthinatba.

Sally mást is mesélt, méghozzá egy angol párról, akik helikoptert hívtak, mert a nő rosszul lett a magasban, és teljesen bepánikoltak. Yak Khakráig ereszkedtek vissza, ahol megvárták a másnap reggelt, hogy napelemről, műholdas telefonnal fel tudják hívni a a légimentőket, akik, mire megérkeztek, a csaj már jobban lett. Sok hűhó, felesleges, drága helikopterezésért.

Ezeket a történeteket hallva kicsit megijedtünk, mert annyi magashegyi betegséget láttunk és hallottunk, hogy mi magunk is kezdtünk félni tőle kicsit. Noha figyeltünk magunkra, és a lehetséges tünetekre, és ezek semmi vészeset nem mutattak, de akkor is, az furcsa volt, hogy körülöttünk annyian betegek lettek. Persze nekünk kutya bajunk sem volt, szépen akklimatizálódtunk, napközben többször felmentünk először 4000-re, aztán 4600-ra, majd 5000-re, aludni pedig már többször aludtunk 4000m környékén.

Épp ezen beszélgettünk Sally-val, amikor két fiatal angol srác érkezett meg a hágó felől. Egyikük rosszul lett, állítólag csak pár száz méterre a hágótól, és nem bírt továbbmenni, ezért visszafordultak. Ezt a helyzetet nehezen tudtam elképzelni, de a srácok ott álltak előttünk, és ők mesélték, így bizonyosan igaz volt. Mivel mi majd ki csattantunk, számunkra az nehezen elképzelhető volt, hogy valaki visszaforduljon pár száz méterre a hágótól. Miért nem erőltette meg magát még egy kicsit, vagy mentek fel karonfogva a haverjával, és ereszkedtek le a túloldalt. A válasz egyszerű: annyira rosszul volt a srác, hogy lefelé is alig bírt lemenni, a fölfelére meg gondolni sem bírt. Ráadásul az igazi hágó előtt sok a „fool’s summit”, vagyis olyan hágónak látszó domb, ami valójában még nem az igazi hágó, csak annak látszik. Tehát a srácok lehet, hogy még messze voltak a hágótól, ezt nem tudhatjuk. (Minket „fool’s summit” nem tud becsapni, mert a GPS-en pontosan látni, milyen magasan és hol járunk.)

A két srác története elgondolkodtató volt, ám mi már eldöntöttük az érkezésük előtt, hogy feljebb megyünk a 4850m magas High Camp-be, és másnap onnan támadjuk a 5416m magas Thorung La hágót, aminek a túloldalán majd még le is kell ereszkedni 3700-ra Mukhtinatba.

Amíg ezt megálmodtuk Thorung Phedibe, egy nagyot ebédeltünk. Kértünk forróvizet az egyik étteremből, és készítettünk teát a nálunk lévő teafilterből és cukorból. Én előkaptam a gázfőzőt, és a reggel vásárolt főtt krumplit megpirítottam egy kis hagymával, olajon. Ez olyan, de olyan finom lett, hogy ennél jobb eledelt el sem tudtunk volna képzelni 4540 méteren. Pedig valójában az éttermek itt is finomabbnál finomabb, szofisztikált fogásokkal szolgáltak, ám az étlapokon szereplő árak láttán nekünk csak a keserűség maradt – volna(!), ha arra koncentrálunk és nem a finom főztünkre. :)

Fel a Thorung High Campbe!

Már délután négy óra volt, amikor elbúcsúztunk Sally-től és az angol srácoktól. Sally-val megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk, hiszen ha ő tényleg hajnalban indul innen, akkor a High Camp-ben utolér minket, hiszen hordárral sokkal gyorsabban és könnyebben mozog, mint mi a táskákkal. Az angolok egy nap pihenőt iktattak be, hogy aztán lóháton menjenek fel addig a pontig, ahol ma visszafordultak. Onnan újra gyalogszerre váltanak. Egyszerre sajnáltam és csodáltam őket, engem biztos megevett volna a fene, ha vissza kell fordulnom magashegyi betegség miatt, és lovakat kell bérelnem egy kisebb vagyonért. Nekünk egyébként erre már nem is lett volna lehetőségünk, nem volt annyi pénzünk, ami elég lett volna ilyesmire. Ők viszont már úgy tűntek, mint akik elfogadták a helyzetet, és boldogok vele. Az ilyesmi talán még nagyobb dolog, mint csak egyszerűen felmenni a hágóba.
Pontosan tudtuk, mi vár ránk a 4540m magas Thorung Pheditől a 4850m magas High Camp-ig. 310m mászás, meredek, köves úton, sziklák között egy kis kanyargó ösvényen. Lassan indultunk neki, mert tudtuk, hogy akármennyire is csigák vagyunk, 2 órán belül fel kell, hogy érjünk. Kicsiket léptünk és sűrűn megálltunk, hogy ne erőltessük túl magunkat. Egy helikopter leszálló és néhány ló mellett haladtunk el. Ahogy feljebb értünk, úgy tűntek fel a Thorung Phedivel szemközt lévő sziklatornyok mögött a gleccerek. Új szögből láttuk tájat, és olyan hegyeket, gleccsereket láttunk most szinte egy magasságban velünk, amelyekre pár órával ezelőtt még lentről a völgyből láttunk csak rá. Feljebb összeszűkült a morénalejtő és sziklafalak között találtuk magunkat.

Sejtettük, hogy már nem lehet sok hátra, mert a magasságmérő már 4800m-t mutatott. Hamarosan feltűnt egy ház, amire még rásütött a nap! Az árnyék már Thorung Phedi után utolért minket, és nem gondoltuk volna, hogy ezen a napon még lesz részünk napsütésben. Ez motivált minket, és hamar a High Camp-nél találtuk magunkat. Megalkudtunk a szobaárban (200) megrendeltük a reggelit fél 7-re. Bent a szobában vizet szűrtünk és megpróbáltunk főzni, de a benzinfőzőnk sehogy sem akart működni. Feladtuk és a maradék gázzal forraltunk vizet. Először csak 3dl-t, aztán amikor az felforrt, hozzáöntöttünk még egy kicsit, majd még egy kicsit… Azért kellett így csinálnunk, mert különben előfordulhatott volna, hogy 1 liter vizet csak felmelegítünk, és nem sikerül felforralni, még mielőtt kifogyna a maradék kevés gázunk. Végül felforrt mind az egy liter, még gázunk is maradt, és nagyon belaktunk a tésztalevessel. Utána úgy ahogy voltunk, be is aludtunk a vastag takaró alatt…

4850-en aludtunk, soha ilyen magasan. Másnap várt ránk a Thorung La, hajnali kelés, és indulás fel a magasba!