Bejárat > Ázsia, Nepál > Annapurna kör – 1. nap – 13,5km, 860m – Besisahartól Ngadi-ig, lelépünk az aszfaltról

Annapurna kör – 1. nap – 13,5km, 860m – Besisahartól Ngadi-ig, lelépünk az aszfaltról

2012.05.14. – hétfő

Készpénzt szerzünk, és eltűnik az aszfalt a lábunk alól

Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.

Aztán nekiálltunk, és összepakoltunk, hogy felkerekedjünk. Elsőnek csak a közeli Nabil Bank-ba mentünk, ahol megpróbáltunk pénzt felvenni. Ugyanis Zita reggel lecsekkolta a számláját és megérkezett rá az az összeg, amit pénteken utaltam át neki. Már csak az kellett, hogy ki is tudjunk róla venni. Elsőre nem sikerült, azt írta, hogy a napi pénzfelvételi limitet túllépi a 20 ezer rupi, amit ki próbáltunk venni. Ezt már jó jelnek vettük, mert ezek szerint a kommunikációja rendben van a gépnek, hacsak nem adott false hibaüzenetet. Másodikra a 15 ezerre elkezdett búgni, mi pedig úgy örültünk a kiadott pénznek, mint talán pénznek még soha. Ez azt jelenti, hogy nem kell végig garasoskodnunk a pénzzel, és nem fog az előfordulni, hogy a készpénzünk vége miatt kell előbb visszatérnünk Pokharába. Merthogy Besisahar után a tudomásunk szerint a következő ATM több, mint 100km-re van Jhomsonban, és az sem biztos, hogy működik. Szóval nagyon örültünk annak, hogy sikerült pénzt felvenni.

Rögtön vásároltunk is 20 rupiért egy-egy kókuszos péksüteményt egy utcai árustól, és elmajszoltuk az egyiket ünneplésképpen. Ahogy elindultunk, azt tűnt fel, hogy nem is vagyok beteg. Illetve nem érzem magamat úgy, mint aki beteg lesz. A hátizsák még mindig rettentő nehéz volt, de attól még mentünk, haladtunk, és méghozzá nem is rosszul. Besisahar vége előtt behívtak minket egy kis irodába, ez volt a checkpoint, ahol a TIMS engedélyünkbe kaptunk egy pecsétet. A fickó rendes volt, mikor azt beszéltük, hogy meddig tervezünk menni ma, Ngadiban javasolt egy szállást, ahol 200-ért tudunk aludni. Ennek örültünk, mert ekkor azt gondoltuk, a 200 olcsónak számít…

A következő település Khudi volt, 7km-re Besisahartól. Ez a szakasz ugyan már nem volt aszfaltozva, mert az aszfalt, az végetért Besisahar végén, de ettől még buszok jártak rajta. Persze keservesen lassan, és rázósan, ahogy a wikitravelen is írták, ezért is nem gondolkodtunk buszozásban ezen a szakaszon. Na meg azért se, mert ha egyszer a hivatalos Annapurna Circuit Trek innen indul, akkor induljunk már innen gyalog. :) Khudiig egy gyönyörű folyó völgyében haladtunk, a nap még mindig gyönyörűen tűzött, és mi nagyon élveztük a menetet. Csak egyszer álltunk meg egy 20 percre, különben csak fényképezni, vagy a vízlelőhelyeknél, hogy bevizezzük a fejkendőnket. Útközben összetalálkoztunk egy ausztrál sráccal, aki egy a miénknél jóval kisebb hátizsákkal, és tornacipőben nyomta. Volt szerencsém vele kicsit dumálni, ő is júniusban indult, csak éppen a világ másik sarkából, és nyugat felé tart, bejárta már DK-Ázsiát, és Nepál után Iránon és Törökországon át fog továbbutazni Európa felé. Eddig végig szárazföldön nyomta, de ezzel fel kell majd hagynia, mert Pakisztánba nem kap vízumot. Mondtuk neki, hogy eddig nekünk Pakisztán volt a kedvenc országunk, ezért legalább próbálja majd meg azt a vízumot, hátha összejön.



Függőhidak, gyerekek, vízesés, és tejeskávé

Khudiban csináltunk egy apró levágást. Egy mellékvölgy folyóján kellett átkelnünk, és mi nem a hosszabb főutat választottuk egy autók számára is járható híddal, hanem egy közelebbi, fadeszkákból és drótkötelekből összeeszkábált gyalogos függőhidat. Hát, azt kell mondjam, egy kicsit para volt, ahogy recsegtek alattam a deszkák és ahogy mozgott velem az egész híd. A túloldalt egy gyönyörű kis udvarra jutottunk, kőházakkal, kúttal, helyiekkel. Szépen nézett ki az egész, mintha csak egy prospektusból vágták volna ki, az egész hely nyugalmat árasztott.

Úgy értünk át a két kilométerre lévő Bhulbhulébe, hogy észre sem vettük. Egy helyen, ahol a buszok parkoltak – mindegyiknek a hátoldalán „Adidas” felirat! – egy újabb Checkpointot találtunk, itt az ACAP kártyánkba kaptunk pecsétet. A falon a már tegnap látott szintmetszetet láthattuk, és statisztikákat arról, hogy melyik hónapban, vagy évben, melyik irányból hányan jártak, illetve egy 2011-es statisztikát arról, hogy milyen nemzetek fiai és lányai látogatták a túraútvonalat és milyen arányban. Fej-fej mellett vezetnek a franciák és az izraelik, utánuk mindenféle nyugat-európai nemzet, és az amerikaiak. A főszezon az október-november, de van egy másik „peak” időszak is, a március-április. Ennek vagyunk mi most a végén, de még így is sok százan járják az utat. És azt is érdekes volt látni, hogy míg főszezonban 6 ezren is megfordulnak erre egy hónapban, ez csak az egyik irányra igaz.

Szemből kevesen jönnek, mert ha az óramutató járásával egyező irányban sétálod a kört, nincs módod rendesen akklimatizálódni.

Ahogy kiléptünk az irodából, reflexből a nagy úton indultunk volna tovább, de utánunk fügyültek, hogy nem arra, hanem jobbra a kis gyalogösvényen. Aha, tehát innen van az a pont, ahonnan nem fogunk több autót látni. Innen most kb. a következő 100km-en keresztül csak gyalogösvény van. Nincs több büdös, poroló, hangos teherautó vagy busz, ilyesmit csak a hágón túl fogunk látni legközelebb, és az bizony lesz vagy egy hét még, mire odaérünk, ha nem több! :) Ezt a gondolatot nem kis derűvel üdvözöltük. Átkeltünk az előzőnél sokkal masszívabb, modern, fém függőhídon.

A túloldalt az iskolából hazafelé tartó, vidám, nyakkendős egyenruhás kisgyerekekkel futottunk össze. Ez a találkozás végre élmény teli volt. Nem kiáltoztak utánunk mint akik megvesztek, mert nem volt alattunk a furcsa kerékpár, és nem kergettek meg minket, sőt, együtt nevettünk. Örültek, hogy fotózzuk őket, kulturáltan megkérdezték, hogy van a csáklet, és nem keseredtek el nagyon, amikor mondtuk, hogy nincs csoki nálunk. Azért a fényképeket megmutattuk nekik, és még néhányszor lefényképeztük őket, ezekre már egy-két grimasz volt a válasz, természetesen a kamerának, és nem nekünk. Aztán épp amilyen vidáman és nevetgélve jöttek, úgy távoztak a függőhídon át. Egy élmény volt a velük való találkozás.

Innen a híd lábától néhány meredek kőlépcsőn kellett felkaptatnunk Bhulbule kellemesen csendes főutcájára, ami ki volt kövezve ugyan, de egyetlen gépesített járgány sem volt rajta, csak gyalogosok, és persze két oldalt szállók, éttermek és boltok. Az egész összkép nagyon kellemes és csendes volt. Ahogy túlértünk Bhulbulén, ez a kép csak még idillibb lett. Az út gyakorlatilag egy füves, sziklás sáv volt a kukoricaföldek között, ahol a helyiek éppúgy jöttek mentek, mint mi turisták, csak épp sokkal nagyobb számban, és nem modern hátizsákokkal, hanem kosarakkal, vagy egyszerű zsákokkal a hátukon. Ezeket nem a vállukon és a derekukon tartva cipelték, hanem a fejükön, egy, a homlokuknál és a csomag alján átkötött anyaggal. Egyszercsak egy kis patak után végetértek egy szakaszra a kukorica ültetvények, és mi egy banánfa mögött egy kis tisztást pillantottunk meg, rajta egy „Waterfall” étteremmel és szállóval. Az egész udvar nagyon pofásan nézett ki, a kis nádtetős kiülő alatt asszonyok tettek-vettek, és egy csecsemő kúszott a fűben. Épp csak a vízesést nem értettem, de aztán ahogy közelebb értünk, a zubogó hangra jobbra néztünk, és máris megpillantottuk, a hatalmas, kb. 100 méteres vízesést. Az alja melletti sziklákon kecskék legeltek, a két oldalán pedig valamilyen futónövény nőtte be a sziklafalat. Ez elképesztően jól nézett ki. Ez a hely annyira megtetszett nekünk, hogy az „organic home made café” felhívásra egy „how much?” kérdéssel reagáltunk, aminek a vége az lett, hogy beneveztünk egy 70 rupis tejes kávéra. Ez főleg Zita lelkét simogatta, ami egy ilyen eszményi helyen különösen jól esik. A kávé tényleg finom volt, ám én mégis jobban élveztem az előttünk elterülő, magas hegyek hófödte csúcsainak látványát.


Hilton Hotel

Innen már csak néhány kilométer volt hátra az estére kinézett helyig, Ngadi-ig. A táska persze még mindig keservesen húzta a vállam, de erre próbáltam nem figyelni. Ha nyom, hát nyom, amennyire tudtam a derekamra terheltem a súlyt, de még így is nagyon húzott a fenti pánt. Akarva akaratlanul is szembe jutott, hogy itt már a magyar hegymászó csapat is hátizsákkal nyomta – ők Bhulbuléig buszoztak ahogy Lajos mesélte – tehát néhány héttel előttünk ők is ugyanitt végigmentek. Igen, Horváth Tibi is, aki ekkor még velük volt, ezek után még számos levelet hazaküldött, rejtvényt adott fel a blogolvasóknak. Aztán eltűnt, betemette egy jéglavina. Az ő vállát sajnos már nem húzza többé a súlyos hátizsák. :( Noha személyesen nem ismertem, a halálát még mindig nem sikerült teljesen felfognom, de azt igen, hogy én élek. Azt hiszem Zita szűrte le egyszer a Camino kapcsán, hogy a fájdalom tulajdonképpen jó, mert azt jelenti, hogy élünk. Én is örültem, hogy élek, és próbáltam feldolgozni, hogy Tibi már nem jön le a hegyről. Eszembe jutott ilyesmi, hogy mi van, ha mégis megjelenik majd Letében, mikor odaérünk, csapzottan, fáradtan, szakadtan, de valahogy élve előkerül. Persze közben tudtam, hogy ez sajnos nem történhet meg.

Szóval az utolsó kilométereket már mind a ketten egy kicsit elgyötörten és fáradtan tettük meg, de épp csak annyira, hogy még tudtuk élvezni a tájat, és hogy haladunk. Körülöttünk minden élt, 360fokban a természet vett körül minket és a helyiek is jöttek-mentek. Most a folyó bal oldalán haladtunk, néhol csak néhány sziklányira, máskor meg egész kukoricaföldek választottak el tőle. Egyszer csak takaros kis szállók tűntek fel előttünk, aranyos udvarral, kúszó-mászó kisbabákkal, beinvitáló nőkkel. Az első helyen megtaláltuk az ausztrál srácot, és a tiszta kis szobákat a bádogházban jónak találtuk, és még a 100 (!) rupis szállásdíjat is elengedték nekünk, ha náluk fogyasztunk vacsorát/reggelit, ám végül mégis tovább álltunk mert az étlapon kicsit sokalltuk az árakat, és nem tetszett, hogy drogokkal is kínáltak. Nem sokkal később megtaláltuk a Hilton Hotelt, ami szintén egy hasonló, nagyon takaros kis udvarral megáldott hely. Ennek tulaja pár kilométerrel korábban szembejött velünk és nagyon szimpatikusnak tűnt, így végül itt szálltunk meg. Már letusoltunk, Zita vizet szűrt, megfőzött, én pedig már be is fejeztem a mai útinaplót, pedig alig egy órája érkeztünk csak meg! :)

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon jó érzés. Úgyhogy most ennek örömére gyorsan be is vágom a tésztalevest, aztán nekiállok az elmaradt beszámolóknak. Azokkal még mindig nagyon cefetül állok, még mindig Delhiben vagyunk, és most fogunk elindulni a bringákkal, miközben ma meg kellett volna hogy jelenjen arról a napról az útinapló. Talán holnapra meglesz, és fel is tudom tölteni, ugyanis itt van térerő! :) …és közben eleredt az eső… Pont mint tegnap, egész nap gyönyörű idő, aztán késő délután elkezd dörögni, majd esni.

A reggeli torokfájás és betegség előérzetem teljesen eltűnt, és végül egy gyönyörű, pozitív napot zártunk, úgyhogy bizakodóak vagyunk a következő napokat illetően! :)


Rupus élete első e-mailje

Még folytatom, mert történt egy-két érdekes dolog a mai napon. Kértünk vacsorára dálbátot, és amíg Zitát ideengedtem a géphez, én kiültem a kertbe, a házigazdánk, Rupus társaságába. Már amikor először összetalálkoztunk, akkor csillogott valami a szemében, és tényleg, ahogy beszélgettünk és egy kicsit megismertem, kiderült, hogy egy csupa szív emberke. Szó szerint emberke, mert magasságra nem lehet több 160cm-nél. Ötször járt fent a Thorung La (5412m) hágóban, mint porter (hordár) vagy mint guide (hegyivezető). A kis „szállodájában” 8 főnek van ágy 3 szobában, ő épített mindent az elmúlt két és fél évben. A völgy oldalában, a takaros kis kert körül kukoricaföldek vannak. Pontosabban csak ilyenkor tavasszal. A kukoricát márciusban vetik, június környékén aratják, hogy aztán a monszun idejére rizst ültessenek ugyanoda, ami legkésőbb októberben beérik, attól függően, hogy milyen fajta. Novembertől februárig pihen a föld. A dálbát, amit kaptunk tőlük – a nepáliak nemzeti eledele – nagyon finom volt, és Rupus elmondta, hogy ez az utolsó adag saját termesztésű rizsből készült, abból, amit tavaly ültettek. Ha idáig kihúzta, az elég jó, mert ugye hamarosan arathatják a kukoricát. És ebből természetesen a családnak is jutott, mert a bátyja családja is itt él. A bátyja tanár Khude-ben, minden reggel 8-kor indul, és 10-re ér oda, természetesen gyalog – hogyan máshogy!? :)

Rupus nemrég kapott egy levelet egy régi-régi barátjától, egy bosztoni sráctól, akivel először ment fel a hágóba. A kézzel írott levél tartalmazott egy csomó fényképet, és egy e-mail címet, amit a bosztoni barát, Erik készített neki. Mivel Rupusnak nem volt lehetősége mostanában lelátogatni Besisaharba, hogy internezni tudjon, felajánlottuk, hogy megnézheti ezt az e-mailjét a mi netbookunkról a mi mobilnetünket használva. Rupus még soha életében nem használt eleddig e-mailt, én gépeltem be neki élete legeslegelső e-mailjét, amit Eriknek küldtünk. A „Send” gombot természetesen ő nyomta le, és látnotok kellett volna, milyen meghatottan diktálta a levelet, teljesen odavolt, hogy üzenhet a barátjának. Olyan kedves, meleg hangvételű levelet írt, amilyet mi, nyugati emberek a szüleinknek, vagy a gyermekeinknek sem írunk soha, vagy legalábbis nem jellemző. Ezt nagyon jó volt látni, ahogy Rupus végtelen örömét is. Megint csak azt tapasztaltuk meg, hogy bár itt az embereknek nincs autója, és nincs nagy háza (a mi szobánknak a falai is bádogból vannak és a szomszéd szobát csak egy vékony farostlemez választja el), és a mi szemünkkel nézve igen földhözragadtak a vágyaik, de ezek helyett van nekik más, ami viszont nálunk van eltűnő félben. Az emberi kapcsolatokból lehet, hogy darabra(!) kevesebb jutott az ittenieknek, de azokat bizony értékelik, és azokat az embereket valóban, mélyen a szívükbe zárják. Rupus a könnyeivel küszködött, olyan boldog volt, hogy levelet küldhet a barátjának. Mi is örültünk, hogy segíthettünk neki. :)

  1. Katona Péter
    június 6th, 2012 08:51-nél | #1

    Sziasztok! Imádom olvasni a történeteteket anno én is így csavarogtam a világban és már nagyon hiányzik, álmaimban még mindig ott vagyok és egy teljes életre megváltoztatott. Nekem Ázsia az örök szerelmem marad ott szeretnék majd egyszer megöregedni.Nagyon jó nektek most sose legyen vége ennek az álom utazásotoknak a szívetekben!
    További jó utat kívánok és jó egészséget! A szén tabletta nálam mindig fontos uti csomag volt.
    Péter

  2. BAnita
    június 6th, 2012 18:46-nél | #2

    Kedves Zita és Árpi!
    Függő lettem :-) 2012. május 8-án egy a magyar hegymászócsapat tragédiájáról szóló cikk kapcsán “találkoztam veletek”. Azóta éjt nappallá téve olvastam a bejegyzéseiteket (hozzászólásokat), néztem végig a videókat és fényképeket, átéreztem a betegségeiteket, örömeiteket, bánataitokat. Fantasztikus virtuális utazást tettem/teszek veletek – köszönöm! Majd beértelek benneteket és pont a június 4-i bejegyzésetek napján, amikor is az Annapurnán történt tragédiával kapcsolatban írtál. Olyan érzésem volt, mintha egy regényt olvastam volna … szomorú végszóval…… de sajnos nem így van. Zitának igaza van: amíg fáj addig jó! Élünk!
    További jó utat kívánok és ígérjétek meg, hogy esztek rendesen! Ehhez küldtem nektek egy kis “hazai pótlást”! Sziasztok, Anita

  3. június 11th, 2012 12:01-nél | #3

    Árpi!
    Nagyon jó, hogy leírtad még a Rupus első emailjének történetét, és az ezzel kapcsolatos gondolataidat!
    Írjatok majd könyvet az utazásotokból! A blogból össze lehet hozni.
    További szép élményeket!
    Mariann

  1. Még nincsenek visszakövetések