Nászút a Föld körül

2012.05.13. – vasárnap

Pár szó az Annapurna Circuit túraútvonalról

Indulásunk napjának reggelén még fogalmunk sem volt, sikerrel járunk-e. Hogy sikerül-e minden szükséges felszerelést, és az engedélyeket beszerezni, majd ezek után eljutni Besisaharba, a trekking kezdetéhez. De mindenekelőtt essen néhány szó erről a bizonyos „trekking”, vagyis túraútvonalról. Egyesek szerint a világ 10 legszebb túraútvonalának egyike, hivatalos neve Annapurna Circuit, vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.

A reggel – Gyors, hatékony és olcsó bevásárlás

Szóval 6:45-kor keltünk. Én gyorsan benyomtam egy szelet pizzát a tegnapiból, majd indultam is lefelé, körülnézni a Lakeside főutcáján, és banánt venni Zitának a reggeli porrigde-ához. Nem csak a banánnal, hanem azzal a jóhírrel is tértem vissza hozzá, hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) Zita ezek után már felment, hogy elkezdjen bepakolni az új hárizsákjába, én pedig még bevásároltam naptejből (40 faktoros, 170ml, 265 rupiért), magashegyi betegség kezdeti, enyhe tünetei elleni gyógyszerből (diamox, Klára által javasolva, 10db-os, egy embernek 5 napig elég), és csatból, ugyanis Klára táskájának ez az egy apró hibája volt, az elülső, hasamnál lévő műanyag csat el volt törve. Ehhez vettünk egy újat, az eladó 100 rupit kért érte, és egy bontatlan zacskós hátizsákról szerelte le nekem egy késsel! Ezen pislogtam egy sort, mert nem értettem, ezek után, hogyan akarja majd azt a táskát eladni? Az én táskámat, mint azt már talán említettem, Klárától kaptuk, ahogy egy másik, kisebbet is, amiről aztán előző este kiderült, hogy nem lesz elég, ezért vettük ezt a használtat Zitának. A táskákért ezúton is ezer köszönet, és a hálánk az lesz, hogy az összes használható minőségben megmaradt túrafelszerelésünket hátra fogjuk hagyni Kláráéknál! :) Ahogy néhány pulóvert és sálat is, ugyanis ezek után kb. az Andokig nem lesz újra szükségünk meleg ruházatra. Az meg ugye talán egy évvel is odébb van még, addig pedig cipelje a franc! :) Persze ezeket a cuccokat, ahogyan a térképeinket és a nepáli útikönyvünket is, lehet, hogy egy szembejövő túrázónak, vagy bringásnak adjuk majd oda. A lényeg, hogy amire nem lesz már szükségünk, az kerüljön jó helyre, ahol hasznát is veszik.

A táskák súlya

Ahogy meg volt minden, már nem volt más hátra, mint bepakolni a táskákba, és elindulni. Ez nem ment könnyen, mert sok cuccot hagytunk magunknál és azokat kellett egy darabig logisztikázni még így, a két nagy táskával is, hogy beférjenek. Az én táskámba az összes ruhám került, a teljes konyhafelszerelés a nagy kombi főzővel (Primus Omnifuel), a lábos szettel és vízszűrővel. Valamint nálam van az egyik fényképezőgép is, a hozzá szükséges AA-s aksikkal, azok töltőjével, aztán a netbook, és annak tartozékai, hordozható külső háttértárak. Másodlagos cipőnk kettőnknek egy van, Zita sportszandálja. Ezen kívül csak a flip-flop van. Zita cipője pont ideális, könnyű túracipő, kicsit magasított szárú, masszív, vízálló darab, még jó minőségben. Ez az én cipőmről nem mondható el, mert az egy könnyű Nike futócipő, ami egyszer már meg lett varrva és azóta is továbbszakadt egy picit, de amúgy még egészen egybe van, csak már látszik, hogy használták. Ez lehet, hogy kicsit odalesz már, mire befejezzük a túrát. A túrán egyébként végig vannak falvak nagyszerű szálláslehetőségekkel, ezért nem aggódom a cipő miatt, mert az útikönyvek és leírások alapján lehet mindenütt mindent kapni, még túracuccot is, tehát ha nagy baj van, tudunk venni egy másik cipőt, de szerintem erre nem kell majd, hogy sor kerüljön. Viszont így lehetséges, hogy a sátrat, és a matracokat is hátrahagyjuk. Zita cipeli a hálózsákokat, a saját holmijait, a patikánkat, és a másodlagos fényképezőgépet, a GPS-el is felvértezett Panasonic csodagépet, a nászajándékunkat Gergőtől. Úgy döntöttünk, hogy ismét bevetjük, mert a GPS taggelt képek igen jól fognak kinézni egy Google Earth-ben az Annapurna óriási csúcsai körül. Ezért ezt a gépet Zita fogja használni, de egy nap csak néhányszor, hogy legeslegszebb pillanatokat ezzel is megörökítse. Reméljük ismét kibírja a masina a próbát, és nagyszerű képek készülnek vele.

Ahogy elindultunk, rögtön szembesültünk a táskák irtózatos súlyával, amelyek aztán egyre csak húzták a vállunkat és nyomták a derekunkat. 2,6km-t kellett sétálni Pokhara turista negyedén keresztül az engedélyes irodáig, és ezek után bizony nagyon jólesett ledobni a táskákat. Olyannyira, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy hogyan lesz ez így jó. Hálisten aztán amikor 20 perccel később visszavettem a táskám, mindjárt más volt az érzés, mindjárt könnyebb volt. Csak egy kis pihenőre volt szükségem, és máris nem tűnt olyan vészesen súlyosnak a táska. Ez bíztató, pláne ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az idejét nem tudom, mikor túráztam rendesen megpakolt hátizsákkal, tehát elszoktam már ettől. De vannak emlékeim, amikből tudom, hogy lehet haladni és lehet élvezni a túrát igen súlyos hátizsákkal is. Mentem már súlyosabb zsákkal is sok-sok kilométert a Kis-Fátrában anno, és bár emlékszem, hogy rettentő nehéz volt a táska, de ha visszagondolok, a szép élmények mégis megnyerő túlsúlyban vannak. :) Szóval a kezdeti ijedtség után mégis bizakodó vagyok a táska súlyát illetően, szerintem ügyesen pakoltunk, hisz van nálunk majdnem egy egész liter kerozin is, amivel nagyon sokat tudunk majd odafent főzni, és ezzel rengeteg pénzt meg fogunk spórolni. Ugyanígy a vízszűrővel is, mert odafent képesek akár 200 rupit is elkérni egy liter „ásványvízért”, amikor az a hegyről is folyik, és a bátrak még szűrés nélkül is ihatnák, mi persze nem fogunk kockáztatni soha.

A spórolásra egyébként szükségünk is lesz, mert csak 33000 rupival indultunk el, amiből 13 ezret el is költöttünk ezen a napon, tehát marad 20, ami csak szűkösen lesz elég, ha napi 1000-el számolunk, ami megint csak szűkös. A túrát 2-3 hét alatt javasolja megtenni az útikönyv, de egyesek szerint 10 nap alatt is megjárható. Mi persze nem akarunk rohanni, és reméljük erre nem is lesz szükség az anyagiak miatt. Majd meglátjuk, még az is lehet, hogy holnap sikerül felvennünk pénzt Besisaharban, akkor nem leszünk annyira megszorulva. Egyébként nem rossz dolog az, ha ki van számolva a pénzünk, így még izgalmasabb, még több a kihívás.

Na, és akkor essen szó arról a 20 percről is, amikor nem volt rajtam a hátizsák. Két engedélyt kellett kiváltani ahhoz, hogy belépjünk az Annapurna Conservation Area-ba, és ott fizetett, képzett Guide nélkül túrázhassunk. Az egyik az ACAP volt, 2000 rupiért fejenként, a másik a TIMS, 20 dollárnak megfelelő rupiért, a mi esetünkben 1720 rupi volt. Ezekhez ki kellett még töltenünk egy-egy form-ot és leadni 2-2 igazolványfényképet. A 20 perc alatt több, mint 20 ezer forinttal könnyebbek lettünk, de ezen nem bosszankodtunk, mert tudtuk, hogy nincs más választásunk, követnünk kell a szabályokat, ha be akarunk lépni a területre, ahol állítólag a világ egyik legszebb, de mindenképpen az egyik legmagasabb túraútvonala halad. Az irodában egyébként nem lehet panasz a hatékonyságra, és a két kis fényképes engedély mellé még prospektusokat is kaphattunk. Ezek egyike tényleg hasznos, apró színes papírdarab, amin van egy szintmetszeti ábra, időbeli, és térbeli távolságokkal a helyek között, valamint az adott helyeken lévő szolgáltatások ikonos listájával. A túloldalt pedig a magashegyi betegség három fokozatával, és azok tüneteivel, illetve a szükséges teendőkkel, lépésekkel, a kellemetlenségek, illetve a tragédiák elkerülése végett. Ugyanis a másik két betegség (agy- és tüdőödéma) akár halálos is lehet, ha nem figyelünk a testünk jeleire, és nem ereszkedünk le alacsonyabb magasságra időben. Mi természetesen oda fogunk figyelni, magunkra és egymásra is.

A nap szörnyű része, a rémálom a buszokon

Az irodától Besisaharig három busszal jutottunk el. Az első csak egy városi járat volt, ami a központi Phitvi Chowk-ig dobott el el minket, ez még nem volt vészes, hiszen csak pár percet töltöttünk rajta. Aztán ahogy erről leszálltunk, máris indult a következő buszunk, ami a Kathmandu felé tartó főúton dobott el minket az átszállásig. Ez már egy két órás rájd volt, de itt sem volt még különösebb kellemetlenségünk, mert a táskáink (az értékeink nélkül) hátul voltak, tudtunkkal zárt helyen. A kellemetlenség csak az volt, hogy a hangfalakból ordított a nepáli zene, amiben sűrűn szerepel a vékony, magas női hang, aminek az elviseléséhez ilyen hangerőn nem tudom, hogy valaha képes leszek-e hozzászokni. És ezzel Zita is pont ugyanígy van, ellenben a helyiek megkockáztatom, hogy még élvezik is, hiszen különben talán nem ordíttatnák a buszosok ilyen őrült hangerőn. Ezen kívül már csak az volt nehéz, hogy amikor megálltunk egy-két helyen utasokat vadászni, megállt a levegő is a buszban, rólunk pedig elkezdett folyni a víz.

Ahogy leszálltunk erről a buszról, úgy termett ott mellettünk egy fickó, aki már mondta is, hogy Besisahar-Besisahar, és vezetett oda egy buszhoz… Aztán még egyhez, mondván az előző lehet, hogy nem indul el ma. Ez már gyanús kellett volna hogy legyen, hisz ezek szerint ez a fickó nem tartozott egy konkrét buszhoz sem. Előre mentünk egy buszhoz, ahol azt az utasítást kaptuk, hogy dobjuk fel a szűkös fedélzetre a hatalmas táskáinkat. Igen ám, de nekünk már tele voltak a hólyagjaink, és mondtuk, hogy nem megyünk, amíg nem pisilhetünk. Mondták, hogy oké, rendben, menjünk, megvár a busz. Ez a megvárás úgy történt, hogy közben egy-két száz métert araszolt egy sáros, zsúfolt utcán a busz, így amikor Zita végzett, a busz már jóval odébb volt, én meg a csomagjaink mellett izgultam, hogy Zita megtalálja-e. A fickónk, aki a buszt mutatta, segített neki, így ezzel nem volt gond, ám nekem még el kellett rohannom, és ehhez már úgy kellett visszaszaladnom száz métert, aztán mire dolgomat végeztem, előre kétszázat. A busz azért araszolt így végig a fél városon, mert így szedte fel az utasokat. Közben a buszszemélyzet, vagy én nem is tudom, hogy kicsodák, folyamatosan verték a busz oldalát, kiáltoztak és szaladtak oda emberekhez, és beszélték rá őket, hogy szálljanak fel. Közben az emberünk odajött hozzánk a fedélzeten, hogy fizessük neki ki a jegyeinket, 350 rupi lesz fejenként. Mi van? Először is az előbb még csak 370 volt, de már az is nonszensz drága volt, most meg hirtelen lejjebb ugrott az ár, ami még így is nagyon magas, hisz kilométerben kevesebbet fogunk haladni, mint legutóbb amikor csak 150-et fizettünk. Most mindössze 65km a táv, ez sem kéne, hogy több legyen 150-nél. El is hajtjuk a csávónkat, mert kezd gyanús lenni, hogy csak így ugrál az árral. Mert aztán lement 250-ig is, feltűnően gyorsan, ezért is látszott, hogy a valódi ár jóval alacsonyabb. Megkérdeztünk egy utast, aki tudott angolul, és elmondta, hogy a jegy Besisaharig 150 rupi. Ebből nem akartunk engedni, de tudtuk, hogy egy kis extrát fizetnünk kell majd, mert a csomagjainkra úgyis ráfogják majd, hogy azért kell még pluszba fizetni. (persze valójában arról van szó, hogy jól lehúzzák a „gazdag” nyugatit – igen, ez még mindig nagyon fáj nekem, akkor is, ha hozzájuk képest valóban több a pénzünk)

Pár perccel később ugyanez a fickó egy másik kiséretében odajött az ablakunkhoz, és a másik megkérdezte, hogy fizettünk-e már. Mondtuk, hogy nem, mert sokalljuk a 250-et is, és 150-nél nem vagyunk hajlandóak többet fizetni. Erre föl elkezdtek szabadkozni és végül előkerült a jolly jokerük, a táskáink, ahogy gondoltam. 200-ban tudtunk megállapodni, de csak miután már látványosan fogtuk a táskákat, hogy akkor bizony szállunk le, és keresünk egy másik buszt, esetleg „travel tomorrow”. Odaadtuk a 400 rupit, hogy pukkadjanak meg vele. Pár percre rá egy nagyon rossz érzés fogott el minket, mert az a nagydarab ember, aki a kezdettől fogva istápolt minket, teljesen eltűnt. Attól féltünk, hogy valami kamuemberek voltak, akiknek nincs is köze a buszhoz, és csak lenyúlták a hülye turistát 400 rupira, aztán majd jön a conductor, ha már elindult a busz, és kéri a jegyárat. Persze egyből kérdezősködni kezdtem a szemtanúktól, és mindenki „há-há”-zott, hogy rendben van a dolog, ne izguljak. Mi persze izgultunk még egy kicsit, mígnem az elől ülő buszszemélyzet is megnyugtatott, hogy rendben van a dolog. Egyikükben később felismertük a „másikat”, és összeállt a kép: a dagadt egy hiéna volt, aki rászállt a tudatlan turistákra, és megpróbált egy maximális árat kihúzni belőlük a buszútért, hogy aztán azon osztozzanak a buszosokkal. Nálunk ezzel plusz száz rupira sikerült lehúzni minket. A tanulság: ne hagyd, hogy bárki is odakísérjen a buszhoz, tájékozódj előre az útikönyvekből, megbízható forrásokból (utazási irodák, barátok, hotel személyzet) a buszjegy áráról, és fizess úgy, ahogy a többi utas: akkor amikor jönnek és kérik, már menet közben. Vagy használd a turistáknak fenntartott buszokat, valamivel magasabb áron, és remélhetőleg magasabb komfort érzettel. Valószínű ott nem ordít úgy a bimbizene, mert bizony ezen a buszon is őrült mód üvöltették a nepáli énekeket, ami a végére már igen idegtépő volt számomra, főleg, hogy volt más bajunk is közben.

A táskákat föltetették velünk a tetőre, és amikor kérdeztem, hogy odakötözik-e, az ezért felelős, fiatal suhanc srác „Angry Bird”-ös polóban csak annyit mondott, hogy oké-oké, I’ll tight. Aztán amikor egy-két megállóval később felnéztem és láttam, hogy a táskák még ugyanúgy nincsenek felkötözve, csak hátrébb csúsztak pár méterrel, csak ugyanezt ismételte, mire én mondtam, hogy nem, nem, most kötözze fel, ha már lehúztak érte plusz pénzért. A táskák lekötözése nem történt meg és amikor egy órával később, már az igen borús ég alatt megkérdeztem, hogy mi lesz esőben a táskákkal, azt mondta, hogy „I’ll cover”, de én ekkor már nem hittem neki. Többször rászóltam, hogy akkor tegye is, ne csak mondja, de csak ismételte önmagát. Ő volt olyan bátor (vagyis inkább hülye!), hogy menet közben az életét kockáztatva kimásszon a tetőre és ott elidőzzön, de ahhoz lusta volt, hogy bármit is tegyen a táskáinkkal. Aztán amikor esni kezdett, akkor az ordítozásig kellett, hogy fajuljon részemről a dolog, hogy megállítsa a buszt, felmásszon, és ledobálja nekem a már kicsit nedves táskákat. Esőben bezzeg már nem volt bátor kimászkálni a mozgó busz oldalán keresztül a tetőre. És még nekem mondták, hogy „Be Cool”, majd leszek nekik akkor cool, ha ők meg betartják a szavukat, nem pedig „don’t give a shit” van. Persze ezek után próbáltam visszakérni a 100 rupit is a táskákért, de ez tudtam, hogy reménytelen, csak dühös voltam rájuk.

Este Besisaharban

Innentől már csak ki kellett várni, hogy leszálljunk. Feltettük az esővédőket a táskákra, és vártuk, hogy végre megálljunk Besisaharban. Persze ekkor kezdett a legjobban esni, de mi gyorsan beálltunk valahová. Felvettem én is az esődzsekit, kivártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, majd elindultunk szálloda után. Most itt vagyunk egy helyen kétszázért, ettünk vacsorát 260-ért: dál báttot (a nagy klasszik nepáli kaja, rizs híg lencsefőzelékkel, néha krumpli és egyéb csípős borzalmak is járnak hozzá), dáhit (curd – valamiféle joghurt, vagy aludt tej?), és zöldséglevest. Ezek olcsó áraknak számítanak, de ez azért van, mert utánamentünk és megnéztük több helyen, hol, mi olcsó, na és mert még alacsonyan vagyunk, a túrának csak a kezdőpontján.

Most Zita már itt alszik mellettem. Holnap csak délután indulunk, ránk fog férni egy pihenő ezek után, de emiatt még nem várnánk. Amiért várunk, az a magyar idő szerinti reggel – ami nálunk dél – amikor megérkezik Zita számlájára a pénz, amit pénteken átutaltam. Az egyetlen, még működő bankkártyánk az ő számlájához van rendelve. Ezt a hétfő delet azért nem várhattuk ki Pokharában, mert holnap esélyes, hogy újra sztrájk lesz, ami alatt a buszok sem járnak, így lehetetlenség lett volna ide eljutnunk. Ha holnap sikerül felvennünk 10-15 ezer rupit, akkor nem leszünk annyira kiszámolva a pénzzel. Ha nem, akkor bizony spórolósra kell venni a figurát, mert a rupikon kívül már csak 76 vész-vész tartalék amerikai dollárunk van, ami nem olyan sok, és ezután már tényleg nincs más. Ha sikerül felvenni a pénzt, néha talán egy 2-300 rupis (540-810 forint) pizzát is megengedhetünk magunknak a nehéz napok végén. Mert állítólag még ilyet is kapni fent a hegyen! :O Bár én azt hiszem, maradok majd a Chowmein-nél, az valamennyire helyi étel, ezért nem tudják annyira elrontani, és így az ára is mérsékeltebb.

Holnap újra írok. Ezt az útinaplót a történések napján, este írtam le, lyukason hagyva magam mögött egy csomó napot, amiről még nincs meg az úti napló. Ezeket is igyekszem majd pótolni, de most elsődleges lesz a friss napló, mivel reményeim szerint különleges napoknak nézünk elébe. Nagyon remélem, hogy a jó időből is ki fog jutni, így a várható nehézségek mellett bőven részesülünk majd szép élményekben is. Majd meglátjuk, ez javarészt rajtunk is múlik, azon, hogy mennyire megyünk okosan és mennyire fogjuk fel jól a velünk történteket.

A címekben mindig az aznap megtett táv, és az a magasság fog szerepelni, ahol az adott nap éjszakáját töltöttük.