Nászút a Föld körül

2012.05.23. – szerda

Kívánj és fújd el a gyertyát, ma van a szülinapod!

Ngawalban már fél 7-kor felkeltünk, és a reggeli Veg. Fried Noodles olyan bőséges volt, hogy most sem kellett elővennünk a főzőt, hogy kiegészítsük azt az egy tányér ételt, amit ketten kaptunk. Merthogy csak ennyit rendeltünk, hogy a kecske is jól lakjon (a szállásadóink jól járjanak anyagilag) és a káposzta is megmaradjon (a pénzünk). Ugyanis, mint azt talán már írtam, errefelé komoly kedvezményeket kaphatunk a szobák árából, ha megígérjük, hogy a vendéglőben vacsorázunk és reggelizünk. Nem egyszer akár még „ingyen” is meg lehet így kapni a szobát.

Ezt a reggelit egyébként nem a tágas étkezőben fogyasztottuk el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szemközti hegyekre, hanem a szűk, füstös, sötét konyhában. Ez utóbbi mégis sokkal barátságosabb volt, mivel itt velünk ültek a szállásadóink, Ambar Chetri és a felesége, egy nagyon kedves házaspár, akikkel már tegnap este összebarátkoztunk. Még egy fontos érv volt a konyha mellett, mégpedig, hogy a tűzhely által fűtve volt, így a tűz mellett sokkal kellemesebb volt elfogyasztani a hatalmas tál zöldséges tésztát. Miután végeztünk, Zita megkért, hogy csukjam be a szemem. Mikor kinyithattam, egy gyertyával a kezében mosolygott rám, és kezdve az éneket: Boldog Szülinapooot… :) Ma vagyok 29 éves! Zitának igazán sikerült a meglepetésszerzés, mert eddig a pillanatig ez eszembe se jutott, az előző napokon ugyan eszemben volt, hogy hamarosan eljön a május 23-a, de ezen a reggelen ez még nem jutott eszembe, hogy szülinapom van, mindaddig, amíg Zita el nem kezdte énekelni. :) A gyertya alatt volt egy kis csomag, egy zacskó Kurkure (helyi) chips, és egy Snickers szelet. Ezek pontosan olyan dolgok, amiket nagyon szeretek, ám mégis ritkán engedem meg magamnak ezen az úton, hiszen az áruk nincs jó arányban a kalória és tápanyag értékükkel. Bár a Snickers azért nem olyan rossz ilyen szempontból, de mivel itt elég drága, csak az ilyen különleges alkalmakra jut, na meg talán a Thorung La hágóra menet is kijár majd. :) Szóval a reggeli után megültük a szülinapomat, és ez így 3600m felett mélyen a Himalája hatalmas hegyei között, a kedves vendéglátóink társaságában elég egyedi volt. 29 évesen már házas is vagyok, van egy gyönyörű feleségem, aki benne van az ilyen őrültségekben, mint ez a nászút, úgyhogy egy szavam sem lehet. :)

Viszont ez a tudat még nem változtatott azon, hogy a nagy magasság, a tegnapi kemény menet, és az alig 6 óra alvás után kicsit fáradt és nyomott voltam. Az éjjel már mindketten éreztük a magasság miatti kevesebb oxigént. Nem volt különösebben kellemetlen, de észrevettük, hogy nyugalmi helyzetben is egy kicsit nagyobb, hosszabb levegőket kellett vennünk, mint máskor. Talán ez is megmutatkozott a reggeli fáradtságomban.

Ma nekem nehéz

Miután összepakoltunk és készítettünk egy közös fényképet a vendéglátóinkkal, elindultunk a súlyos hátizsákokkal. Tudtuk, hogy ez a nap könnyű lesz, mert Ngawaltól Manangig alig 10km a táv, és ahogy mesélték, az elején lejt az út, aztán sík. Na, hát most még ez a lefelé sem esett olyan könnyen, éreztük a combjainkat a tegnapi menet után. Persze hamar leértünk és onnan már könnyebb volt. Lent a folyó jobb partján haladtunk egy kis ösvényen, fenyőligetek és dombok között. Jobbra tőlünk nem sokat láttunk, csak az erdőt, néhány mezőt, és a hegy lábát képező, néha igen érdekes kinézetű sziklafalakat. Viszont balra annál érdekesebb volt a látvány. Amíg még magasabban voltunk, gyönyörűen ráláttunk a völgyre, lent a folyóra, a szemközt haladó, a miénknél szélesebb útra. Épp csak a manangi repülőtér kifutópályája nem illett bele a képbe. Igaz, hogy valószínű csak döngölt földből volt a kifutópálya, de még így is megszakította egy kicsit a táj gyönyörű folytonosságát. Ahogy elnéztem a völgy túloldalán a zöld mezőt, a fenyőligeteket, és mindezek felett a hatalmas hegyeket, az egész beleillet volna valami régi-régi westernfilmbe is. Biztos vagyok benne, hogy a Himalája sok filmforgatásnak ad otthont, mert itt olyan a táj, amilyen akár sok száz évvel ezelőtt is lehetett. Leszámítva ezt a repteret, nincs itt semmilyen motorizált jármű, az emberek a földjeiket is a két kezükkel és kéziszerszámokkal művelik meg. Ha sietnek, akkor szamár, vagy lóhátra ülnek, különben gyalogolnak. Ennek megfelelően néz ki a táj is: aszfaltot már több mint egy hete, Besisahar óta nem láttunk. Ez egyébként nagyon tetszik nekünk, szép itt az élet, és látszik az embereken is, hogy nincs meg bennük az a rohanás és törtetés, ami a világ sok más, „fejlettebb” vidékén már elérkezett hozzánk. Persze tudom, hogy kicsit túlromantizálom ezt az egészet és a dolgok másik oldalát, azt a rengeteg nehézséget és „hátrányt”, ami az itteni élettel jár, nem látom, vagy nem tudom elég mélyen elképzelni. De amit látok, az nagyon tetszik.

Miután leértünk a Marsyagdi folyó mellé megálltunk levetkőzni és naptejjel bekenni magunkat, mivel reggel kicsit túlöltöztünk. Ezt a pihenőt még több is követte, hol inni, hol egy-egy kekszet bevágni, hol a sarkamra Leukoplasztot ragasztani álltunk meg néhány percre, és ezalatt a pihenők alatt sikerült valahogy magamhoz térni, és felébredni. Innentől aztán még inkább élveztem a sétát, ami persze eddig sem volt egy kínkeserves menet, de azt azért kicsit megértettem, mit érezhetett Zita előző nap, amikor nagyon nem ízlett neki az a hosszú, monoton fölfelé. Amikor fáradt és nyűgös az ember, akkor lehet akárhol, lehet akármilyen gyönyörű szemközt az Annapurna II, ha egyszer nem vagyok „százas”, akkor nem élvezem 100%-osan a tájat és a túrát. De amikor én meg odáig vagyok a tájtól, és nem fáj még a meredek fölfelé menet sem, akkor nehezen tudom beleélni magam a másik helyzetébe, aki épp szenved. Na de ezt is tanuljuk! :)

Újra a Marsyagdi folyó mellett

Itt a gyönyörű fenyőligetek között az ösvényen egyébként végig egy kisebb buddhista szerzetescsoportot kerülgettünk: hol ők előztek ki, mikor mi álltunk meg, hol mi őket, amikor ők pihentek meg pár percre. Az egyik ilyen találkozásnál mosolyogva „Happy Birthday”-t kívántak nekem, amin én nagyon meglepődtem. Egy pár másodpercre még a „Dere-dere Dennebád” (Nagyon szépen köszönöm) és belém ragadt, mert sejtésem sem volt, honnan a viharból tudnak az én szülinapomról. Aztán persze hamar kiderült a turpisság: amikor reggel a vendégházunk ebédlőjében Zita a gyertyás ajándékcsomagot készítette elő, a szerzetesek épp ott voltak, és hogy nehogy lebuktassák a szülinapi meglepetést, Zita felvázolta nekik a helyzetet. :)

Ahogy közeledtünk Mananghoz, úgy lett egyre jobb kilátásunk egy, a Marsyagdi völgyébe szemközt betorkolló hatalmas katlanra. Engem ennek a szép völgynek a látványa nagyon lenyűgözött, ezért sokszor lemaradtam Zitától, hogy fényképeket készítsek a festői völgyről. Ekkor már óvatosabban bántam a panorámaképek készítésével, mert tisztában voltam vele, mekkora nagy meló lesz még a képek elrendezésével és összeillesztésével.
Mungii-nak nevezik azt a települést, ahol a mi ösvényünk betorkollott a nagy szamárútba, ami ugyanezen a ponton áttért a Marsyagdi folyó jobb oldalára. Itt egy nagy legelő mellett találtunk egy kis vendéglőt, ahol végre újra olcsóbb árakkal találkoztunk. A tejes tea itt már újra csak 40 rupi volt, ezért aztán újra megengedtünk magunknak ezt a tartalmas kis finomságot. Itt újra találkoztunk azzal a két orosz sráccal, akik kb. egy órával ezelőtt előztek le minket. Beszélgettünk velük a terveikről, és ezt, mint utólag kiderült, nagyon jól tettük, mert ők azt gondolták, hogy találnak vendéglőt az Annapurna I északi alaptáborában. Persze biztos később is rájöttek volna, még idejében, hogy ez nem így van, mert onnan pár hete mindent lepakoltak, és talán a magyar csapat volt az utolsó, akik ebben a hegymászószezonban elhagyták a tábort. Különben sem volt ott soha szálloda, se vendéglő, most meg aztán már végképp csak egy üres mező van ott, na meg ahogy olvastuk a magyarjaink beszámolóit, az odamenet sem éppen veszélytelen. Amúgy nagyon jót beszélgettünk a két sráccal, és bár ezt feléjük nem mutattuk, de miközben elmondták, hogy milyen tempóban haladnak, és hogy miért, nagyon értékeltük, hogy nekünk ennyi időnk van. Nincsen hazafelé szóló repülőjegyünk, így nincs megszabva az időnk, két dolog határol csak be minket, a nepáli és az indiai vízumunk, és utóbbi is csak akkor, ha vissza kívánunk még menni Indiába.

A két orosszal egyébként láttunk szemben a mezőn két kis kecskét, akik nagyon tündériek voltak, és persze Zita ismét jól megszeretgette ezeket a kisállatokat is.

Tetőt cipelni mezítláb

Mungii után már tényleg nem volt sok hátra. Az út még egy utolsó, nagyon enyhe emelkedőt tett, aztán már szinte síkban haladtunk egész Manangig. Ennek a kis emelkedőnek a tetején találtunk egy gompát (buddhista „kápolna”, vagyis azzal hasonlatos, általában imazászlókkal teleaggatott kis építmény), ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Alattunk a folyó éppen egy vargabetűt írt le, és ez már önmagában szép látvány volt, hát még a felette elterülő hegyekkel… Meg is álltam, és itt készült egy újabb panoráma:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Manang előtt még volt egy kisebb település, ez volt Bryaga (Braka), az úttól jobbra, egy kis katlanban. Ide felmásztuk azt a pár métert, és igazán érdemes volt, mert nem akármilyen látvány tárult elénk. Braka a hegyoldalba épült, a házak szinte egymáson vannak, és felettük már csak meredek sziklafal van. Ennek előterében egy szép zöld mezőről csodáltuk a látványt, körülöttünk tehenek és lovak legeltek, valamint egy-két helyen láttunk a fűbe felállított alig egy négyzetméteres területet körülölelő kerítéssel körbekerített növényeket. Valószínűleg valami nagyon fontos, értékes, vagy ritka növény lehet, hogy így körbekerítették az állatok elől. Brakának egyébként van egy kevésbé romantikusabb része is, a vendéglősor a szamárút két oldalán. Ez pont olyan, mint bárhol máshol errefelé: takaros vendéglők, teraszokkal, étteremmel, boltokkal. Minden, ami a turistának kelhet, és érdemes ide felcipelni.

Nem tudom, milyen tömegek lehetnek itt a főszezonban, de elnézve a boltok mennyiségét, és azok választékát, nem is akarom megtudni. :) Most a másodlagos szezon végén, így május közepén a két kezemen meg tudom számolni, hány hozzánk hasonló turistával találkozunk egy nap alatt – és ez így pont nagyon jó, mert velük így viszont garantáltan leállunk beszélgetni, és tekintve, hogy a szállók nagyjából szinte mind üresek, mindig van hely, és a szobaárak sem magasak.

Manangig már csak két kilométer volt hátra Braka után, és ezen a két kilométeren kiszélesedett alattunk a völgy. A szinte már csak patak méretű Marsyagdi folyó túloldalán nagy mezők terültek el. Ekkor utolértünk két teherhordót, akik feltekert hullámos alumínium lapokat cipeltek a hátukon. Az így cipelve nagy csőnek látszó dolog valójában aztán tetőként fog szolgálni a házakon, tehát gyakorlatilag építőanyagot cipeltek. Ezt azért kell, hogy ember cipelje, mert a szamár nem tudna vele se befordulni, se egyensúlyozni, szétvágni pedig nem érdemes, mert akkor funkcióját veszti, hisz apró darabokból sokkal nehezebb lenne tetőt építeni. Ahogy közelebb értünk a két emberhez, észrevettem, hogy az egyiknek nincs semmi a lábán. Egyrészt megsajnáltam, gondolván, hogy nem telik rá neki, azért jár mezítláb az olyan apró köves úton, amin én 10 lépés után megőrülnék. Aztán gondolkodtam kicsit, és rájöttem, hogy ő valószínűleg nem is akar semmit a lábára, mert a társai is legtöbbször csak elnyűtt műanyagpapucsokban nyomják, tehát ezeknek az embereknek talán nincs is igényük a cipőre, mert a lábuk hozzá van szokva a cipő, vagy a bakancs nélküli léthez. Persze ezt végiggondolva azért újra megsajnáltam őket, mert láttam, hogy 20 méterenként megálltak pihenni a nagy súly alatt. Ilyenkor megállították a hosszú cső alakú terhet a földön, és a hátukkal megtámasztották, míg a fejükről levették azt a pántot, amivel amúgy tartják a ki tudja hány kilós csomagot. Cipővel, vagy anélkül, de kegyetlen kemény meló lehet ez a cipekedés.

Újra Dean-el és Thijs-el, szülinap Manangban: magashegyi moziélmény, Everest sör, és a Jeti Csókja

Manang innen az útról nem tűnt valami bizalomgerjesztő helynek, mert igazából sokat nem láttunk a településből, csak egy-két élénk kék háztetőt. Persze ahogy közelebb értünk, kiderült miért: a falu egy földletöréssel feljebb fekszik a völgy aljától, ahol mi eddig sétáltunk. Innen szinte semmit nem látni belőle. Ahogy felkapaszkodtunk erre a peremre, kitárult előttünk a falu. A „főutcát” éppen feltúrták, mert csatornát építenek, de ennek ellenére nagyon kellemes volt a látvány. Ennek az utcának az eleje, a központi teret képező gompáig olyan széles, hogy az egyik oldalán a házak és a „járda” között még egy kb. 10 méteres veteményes is helyett kapott. Ez az egész helynek már jó hangulatot ad, és ehhez még hozzáadnak az előző falvakból már megszokott, lapos tetős, imazászlós kőházak. Itt ezen az utcán szembejött velünk Thijs és Dean, „régi jó barátaink” tegnapelőttről. Tegnap érkeztek meg délután egykor, azóta pár kisebb sétát tettek Manang körül. Megnéztük a szállodájukat, amit szívvel ajánlottak, és meg is egyeztünk a tulajjal egy 100 rupis árban éjszakánként, ha „valamit” fogyasztunk majd az étteremben is. A hely megtetszett nekünk, és már majdnem lepakoltunk, de aztán konnektort se a szobában, se az étterem asztalai körül nem találtunk, ezért a körbenézés mellett döntöttünk. Ezúttal együtt néztünk szét Zitával, mivel a srácok elvállalták, hogy addig vigyáznak mindkettőnk táskájára. Végül maradtunk ezen a helyen, mert nem találtunk jobbat, a konnektor errefelé egy új, nemrég felszerelt találmány lehet a vendégházakban is, mert nem találtunk sehol olyan szobát, vagy a szállóval egybeépített éttermet, ahol lett volna konnektor. Mindenütt csak a konyhában voltak konnektorok, és volt olyan hely, ahol a használatukért még külön fel is számoltak 50 vagy 100 rupit. Mindezek ellenére azért jó volt körbenézni, láttunk érdekes helyeket, voltak nagyon profi szállók, amelyeknek a tiszta fából épített éttermi része már-már az osztrák síterepek hüttéire emlékeztettek, de volt olyan hely is, amit egy helyi kőházból alakítottak át, és a tulajdonos néni ott lakott volna mellettünk, a szobákba pedig meredek lépcsők vezettek fel, pont ahogy sok helyen a házakhoz is. A mi szállásunk valahol a kettő között van, és nagyon, de nagyon finoman főznek. 180-ért olyan finom „Veg. Macaroni”-t ettünk, hogy azóta még többet is, ráadásul fejenként, hisz szülinapom van, ha valamikor, akkor ezen a napon kirúghatunk a hámból, nem? :) Ez egyébként sikerült is, elvertünk ezen a napon majd 6 ezer forintot. Kaptam egy „Everest” sört (mert nem volt Gorkha, ami az igazán helyi!), és elmentünk négyesben moziba! Bizony, jól olvastátok, itt Manangban, a Himalája közepén, 3500m felett, még ilyen is van. Na nem ám egy multiplexet kell elképzelni, hanem annál sokkal-sokkal jobbat! Szinte csak helyi vonatkozású filmeket adnak, így sikerült beülni a 7 év Tibetben-re. A mozi belső tere nagyon is ideillő, a székek fadeszkák jakszőrrel letakarva. Középen egy kis emelvényen van a projector, a vaskályha mellett. :) A vászon egy jobbféle fehér lepedő, és a hangosítás is valami házi megoldás. A film közepén hátul felkapcsoltak egy kis lámpát és egy ember pattogatott kukoricát és teát osztott ki mindenkinek. A film bizonyára DVD-ről, vagy DivX-ről ment, de csak kétszer akadt meg néhány másodpercre. Persze ez mit sem rontott az élvezeten. Dean zsebéből még egy-egy csoki is előkerült a Lhasa-ba való bejutáskor… Aki nem látta még ezt a filmet, annak mindenképpen ajánljuk! A film nálunk is megvan valamelyik adathordozón, és már kétszer láttam, de így, egy ilyen helyen egy ilyen „moziban”, ilyen jó társaságban harmadszorra is nagy élmény volt, pedig igaz jó régen, de még a könyvet is olvastam valamikor gyerekkoromban. Miután kimásztunk a teremből a szürkületbe, a 200 rupis jegyárat (570 forint, a popcornnal és a teával!) egy olyan ember kérte el tőlünk, aki akár szerepelhetett volna a filmben is, mint ahogy az egész falu is, úgy hogy van. Épp csak az épülő csatorna árkát kellett volna betemetni, és a szállók plakátjait leszerelni a forgatás idejére. Thijs először látta a filmet, és nagyon tetszett neki is, sokkal jobban, mint az Into Thin Air, amire tegnap ültek be. Ez utóbbi film egy az Everesten (azt hiszem ’96-ban) történt tömeges tragédiáról és annak körülményeiről szól, lehet, hogy egyik nap mi is beülünk rá, mert kíváncsi vagyok rá.

A mozizás után a szállónk éttermében ültünk le, és előkerült egy pakli kártya. A kártyázás csak a keret volt egy nagyon jó hangulatban, beszélgetéssel eltöltött estéhez. Dean és Thijs igazán jó társaság voltak, mutattak néhány igazán leleményes kártyatrükköt, és egy nagyon egyszerű játékot játszottunk, amiben a győzelemhez egy kis taktikán túl rengeteg szerencse kellett. :) Az estét egy kör piával is feldobtuk. A nyugati tömények felese sok száz rupinál kezdődik, ezért ilyesmi eszébe se jutott senkinek, helyette a Raksi-nak nevezett helyi, rizsből készült, és vízzel felhígított borzalmat kóstoltuk meg. A házigazdánk teáskannából töltötte ki nekünk, és az íze… Ilyen szörnyűt még egyikünk sem ivott soha! Zita elnevezte a jeti csókjának az italt, de én a másnap reggeli másnaposság után inkább hívnám a jeti harapásának. :) Pedig csak egyet-egyet ittunk és az éjszaka alatt ráittunk 3 liter vizet ketten a dehidratációt elkerülendő, de még így is lett egy kis fejfájásom – ez valószínű a nagy magasságnak is köszönhető, a szállásunk ugyanis 3548m-en van. Ez a kis másnaposság délutánra elmúlt, így ma is egy szép, eseménydús napot zárhattunk, na de erről majd legközelebb. Most kész a tonhalas rizs, amit Zita készített, úgyhogy megyek enni. Örülök, hogy vacsora előtt befejeztem a tegnapi nap történetét. Egy ilyen hosszú nap végén értelemszerűen nem álltam neki „bejetizve” megírni azt… :)