Nászút a Föld körül

2012. június 03., 04, – vasárnap, hétfő

Kietlen kősivatag a folyómeder

Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk. Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.

Ahogy átkeltünk a folyó másik oldalára a buszállomáson elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor mennek és mennyibe kerülnek a buszok. Elég vad árakat és időket hallottam, ráadásul nincs is közvetlen járat Pokharába, csak többszöri átszállással lehet visszajutni. Szóval egyelőre napoltuk a busz gondolatát, noha ekkor, ebben az állapotban nekem kedvem lett volna azonnal abbahagyni a túrát, úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt.

Azonban azt is tudtam, hogy következő nap egy éves házassági évfordulónk van, és hogy ezt a hegyek között terveztük ünnepelni, vagy legalábbis semmiképpen nem egy egész napos, rázkolódos buszutazás keretében. És azt is tudtam, hogy a felhők felett mindig kék az ég, ezért aztán próbáltam megemberelni magam. A reptér közelében találtunk egy ACAP Checkpointot, itt amíg pecsételtek az engedélyünkbe, addig Zita elrohant az ATM-hez, én pedig próbáltam lenyugodni, és kitalálni, hogy mi legyen. Közben eleredt az eső… De viszont Zita tudott felvenni pénzt! Ez alapjában határozta meg a továbbiakat, nem gondolkoztunk tovább a buszozásban, hiszen újra volt elegendő pénzünk akár több hét túrázásra is. Ha az ATM nem működött volna itt Jomsonban, már csak egy-két napra elegendő pénzünk maradt volna, és ezért kényszerből vissza kellett volna utaznunk Pokharába. Ezt ekkor annyira nem bántam volna, bár be kell valljam, a legendásan rémes, hosszú buszutazásra sem vágytam. Így viszont, a pénzzel a zsebünkben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, gyalog, saját erőnkből, a hátizsákokkal a hátunkon. A mai napra Marphát néztünk ki, a következő falut. Jókat írt róla az útikönyv, és már csak azért is tovább szerettünk volna menni Jomsonból, mert itt drágaság volt, és amúgy sem vágytunk egy ekkora településen maradni. Jomson a környéken a legnagyobb város, még reptere is van, persze aprócska, de akkor is, légikikötő! :) Vicces volt látni a repülőtér bejáratát teleaggatva az imazászlókkal, a háttérben pedig látni a tőlünk alig néhány méterre lévő irányítótornyot és a kifutópályát, ami majdnem olyan hosszú, mint az egész település maga.

A 10km-es délelőtti szakasz után már éhesek voltunk, ezért beültünk egy kis vendéglőbe, ahol ugyan relatív olcsóságot találtunk, de az étel nem volt egy nagy durranás, a chowmein-t instant tésztából készítették, és a „Big Pot” tea arányaiban drágább volt, mintha csak kis csészékkel vettünk volna. Ezt megreklamálva kaptunk még egy kancsóval, így már pont kijött az ár. Az apró ostyaszelet, a „ChokoFun/ChokoKid” nevű, egyetlen helyi, és nem import csokoládé ára itt végre újra elérte a 10 rupis normál árát, így ebből is bevásároltunk, mielőtt továbbindultunk volna.

A Kali Gandaki folyó – Öregebb, mint a Himalája

Az ég borús volt, és az eső szemerkélt, ahogy elhagytuk Jomsont, én mégis jobban éreztem magam, mint délelőtt, abban a szélben. Jomson határában megálltunk a „Mustang Eco-Museum”-ot megnézni. Sok érdekeset láttunk itt, de ami a legjobban megmaradt bennem, az a Kali Gandaki folyó története. A folyóról azt mondják, öregebb, mint a Himalája. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Kali Gandaki az egyetlen folyó, amely keresztül szeli a hegységet. Az Annapurnától 80km-re északra ered, és lent a hegységtől délre belefolyik a Gangeszba. A Himalája fiatal hegység, a mai India földterülete egykor Afrika keleti partjairól vált le, és 70 millió évvel ezelőtt ütközött neki Eurázsiának, felgyűrve ezzel a világ legmagasabb hegységrendszerét, a Himaláját. Ezen a hegységen folyik keresztül a Kali Gandaki, amelynek völgyét a világ legmélyebb völgyének is mondják, mivel az őt körülvevő csúcsok és a folyó magassága között itt a legnagyobb a magasságkülönbség. Ez a környék a geológusok álma, mert itt akár 3000m felett is találni olyan ősmaradványokat, amelyek egykor – több tíz millió évvel ezelőtt! – a tenger fenekén voltak. Ez tényleg így van, mert mi magunk is láttunk rengeteg utcai árust, akik fekete köveket árultak. Amikor közelebb mentünk, szétnyitották két darabba a köveket, és megmutatták a belsejükben lévő csiga alakú formát. Számomra ez kicsit vad jelenet volt, mert el tudom képzelni, hogy a Föld más tájain, a geológiai kutatás szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken hónapokig, vagy évekig kutatnak egy-egy ilyen maradványért, míg itt a helyiek árulják őket kilószámra a turistáknak néhány száz rupiért. :)

Mi persze nem vettünk ilyesmit, csak akkor örültünk volna egy ilyen kőnek, ha mi magunk találtuk volna, mondjuk jövet a folyómederben, nem pedig egy árus asztalán.

Szivárvány Marphában

A múzeumtól ismét esőben indultunk tovább, de tudtuk, hogy csak 6km-t kell megtennünk, és úgy voltunk vele, hogy ez akár egy óra alatt is meglehet. Szóval nem csüggedtünk, hanem inkább nekiindultunk! Én nem voltam oda ettől a naptól, de valahogy éreztem, hogy még szebb is vár ránk. A dzsip útról gyorsan letértünk, mert az fent kanyargott a sziklás oldalban, mi pedig inkább a folyómeder szélén szerettünk volna haladni, minél kevesebb szintet fölvéve és minél gyorsabban. Ezt a levágást a GPS térképe is jelölte, így aztán magabiztosak voltunk. Csak néhány a Kali Gandakiba a mellékvölgyekből betorkolló patak okozhatott volna gondot, de hála az égnek, mindenütt volt egy kis híd vagy egy gázló, amin át tudtunk kelni anélkül, hogy bele kellett volna lépnünk a vízbe. Közben az eső már csak szemerkélt, és mire Marpha határába értünk, el is állt.

Marpha egy olyan falu, amely a főút mellett fekszik, de nem a főút mentén. A falu központjába egy, csak gyalogszerrel járható út vezet be. Az egész település egy félkör alakban helyezkedik el a völgy egyik kanyarulatának oldalában. Ahogy letértünk a főútról és ezen az ösvényen találtuk magunkat, egyből barátságosabb lett minden. A faluba egy kapun át vezetett ez a kis út, és a kapun túl egyből megváltozott az utca kinézete. A szűk járda alatt egyik oldalt a csatorna folyt, de ezt lapos, széles kövek fedték, csak onnan tudtuk, hogy nem föld van alattuk, mert néhol leláttunk a követ közötti résen. A járdát amúgy is teljes széltében faltól falig ilyen kövek fedték.

A szálláshelyünket hamar megtaláltuk, a Daulagiri Guesthouse egy nagyon takaros kis vendégház, virágos belső udvarral, és tetőterasszal. Amikor felmásztunk először ide a tetőre a vendégház tulajával, aki egyben a főszakács is, elállt a lélegzetünk. Először is kisütött a nap és egy az alsó ívén teljes, dupla szivárványt láttunk a völgynek azon a részén, ahonnan érkeztünk, másodszor pedig ráláttunk az egész falura, méghozzá felülről, a háztetőkre. Errefelé a házak mind lapos tetősek, és ennek a tetőnek a peremére, mintegy kerítésszerűen felpakolják körbe száradni a tűzifát. Mikor kérdeztük, hogy nem gond-e, hogy megázik, az emberünk elmondta, hogy nem, mert akkor, amikor szükség van a fára télen a fűtéshez, előtte hónapokig nem igen esik semmi. Ez lehet az az időszak, amikor a környék dugig van turistákkal a főszezonban, október és november környékén.

Ezt a látványt a szivárvánnyal és a háztetőkkel még tetézte a szomszédos buddhista kolostor nagy épülete, és a szemközti sziklába épített és festett sztupa, chorten – vagy a jóég tudja, mi! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy éves házasok vagyunk! :)

Szóval egyből beleszerettünk ebbe a helybe, és miután körbenéztem a faluban, és nem találtam semmit, ami a nyomába érhetne, elhatároztuk, hogy itt maradunk, és ezen a tetőn fogjuk elkölteni az egyéves házassági évfordulónk napján a reggelinket.

Az évfordulót kicsit úgy ünnepeltük, mint a Karácsonyt. Elengedtük magunkat, egy napot pihentünk, amikor nem mentünk sehová, csak a faluban mászkáltunk és a kolostorhoz mentünk csak fel. Ezt leszámítva otthon voltunk, finomakat ettünk, és az ágyban dögölve filmeket néztünk, amikhez olyan édességeket és rágcsálnivalókat vásároltunk, pontosabban ajándékoztunk egymásnak, amelyeket amúgy nem engedünk meg magunknak – se a másiknak. :) Nyugati csokoládét ettünk, és chipset, de még üdítőnk is volt, sőt este a kártyapartihoz megengedtem magamnak egy sört. Az étteremben ettünk, ami nem volt vészesen drága, sőt az otthoni árakhoz képest igen olcsó volt, csak a mi szűk pénztárcánkhoz mérten volt kicsit sok, de ezt a mai napon elfelejtettük, és megengedtünk magunknak mindent – ez amúgy is jólesett volna, évforduló nélkül. Ezeket az apróságokat pont úgy vásároltuk meg, mint a karácsonyi ajándékokat anno Iszlámábádban: együtt járva a „várost”, de külön-külön „titokban” beszaladva egy-egy boltba. Ez itt, egy ilyen kis egyutcás hegyi faluban nehezebben ment, mint Karácsonykor, mert most tényleg csak néhány bolt volt azon az egy kis utcán, azokat is végig tudtuk járni 10 perc alatt. Először természetes együtt, hogy lássuk, mik azok a termékek, amelyeken a másiknak vágyakozóan megakad a szeme.

Természetesen nagyon jól estek ezek a finomságok, de közben volt már bennem egy apró rosszérzés is. A szemeteszsákunk mérete most a többszöröse volt, mint máskor, és egy-két napi büdzsénket elköltöttük olyan termékekre, amelyek éppen csak pillanatnyi örömöt nyújtottak a fogyasztásuk közben, de emellett nem mondható el róluk, hogy túl egészségesek vagy fenntarthatóak lettek volna. Ez kicsit furcsa érzés volt, mert egyben önellentmondás is volt, hisz hiába próbáltuk volna tagadni, vágytunk a csokira, a chipsre és az üdítőre. Mindegy, kár ezen már rágódni, igazából jó volt, csak egy kis bűntudatunk lett, nem csak az elköltött pénz, és az így termelt szemét miatt, hanem azért is, mert ezzel az egésszel pontosan megfeleltünk a nyugati emberről felállított sztereotípiának. Zita emlegette, hogy kicsit rosszul érezte magát, amikor egy nepáli kisfiú végignézte, ahogyan chipset és kólát vásárolt. Hát milyen példát mutatunk Nekik? :( Már régebben elhatároztam, hogy folyamatosan lemondok, vagyis inkább elfelejtem az ilyen dolgokat, és helyettük inkább a róluk való lemondásban találom meg az örömöt, és megtalálom azokat a dolgokat, amelyek természetesebbek, fenntarthatóbbak, – jó eséllyel még olcsóbbak is – és ugyanilyen boldogságot ad a fogyasztásuk. És ezután a következő ilyen ünneplésnél majd kiötlünk valami okosabb dolgot, főzünk egymásra, vagy nem is tudom, most téma lezárva, térjünk vissza Marphára, és az évfordulónkra!

Az ajándékokat nem csak egyszerűen megvettük és átadtuk egymásnak, hanem én a sok apróságot a szoba különböző sarkaiban elrejtettem, és hagytam, hogy Zita sorra megtalálja őket, ezzel egy kis kincskereső játék örömét megteremtve. Az ajándékok nagy része ehető, vagy iható dolog volt, de azért ügyeltünk arra, hogy valami maradandót is adjunk egymásnak, ami mindig emlékeztet minket az első házassági évfordulónkra, ami történetesen a Himalája hegyei között ért minket ezen a csodálatos gyalogtúrán – még a nászutunkon, amit világkörülire álmodtunk! :) Ezek természetesen apró dolgok voltak, hiszen a pénztárcánk és a bringás táskáink szűkösek, hosszan akarunk még utazni a pénzünkből, és közben nem akarunk nagy tárgyakat cipelni. Zitának nagyon megtetszett még Muktinathban egy utcán árult kis fülbevaló, ami egy apró kék imamalom volt, benne a mantrával „Om Mani Padme Hum”, és még forgatható is volt. Sajnos elsőre az eladónő sehogy sem akart bemenni 800 rupi alá, így otthagytuk az apróságot, pedig láttam Zitán, hogy nagyon tetszik neki, de 2000 forintot nem akartunk kiadni egy ilyen apró tárgyért, bármennyire is tetszetős volt. Aztán az indulásunk reggelén megkértem Jan-t, hogy foglalja le Zitát, én pedig leszaladtam a szobából, azzal, hogy fizetek a vendéglátóinknak. De nem csak ez történt, hanem rohantam ki az utcára nagy titokban, hogy megleljem a fülbevalót, és szerencsémre még megtaláltam, újra alkudni kezdtem rá, és gyorsan megállapodtunk, én pedig boldogan rohantam vissza a zsebemben az értékes zsákmánnyal. Ez igazán egyedi ajándék, és igazán jellemző erre a vidékre, ahol vagyunk! Imamalom fülbevaló, micsoda ötlet! Sikerült biztonságos helyre elrejtenem, ahol két napig Zita nem lelt rá, sőt nem is sejtett semmit az egészből. Azt bevallotta, hogy remélte, hogy megszerzem a fülbevalót neki, de a meglepetés így is teljes volt, mert nem tudta, hogy végül meg is tettem.
Én két pakli kártyát kaptam, de nem ám akármilyet, hanem a Nepál leghíresebb, és a világ 14 legmagasabb, 8000m feletti hegyével díszítetteket. Ezzel a két paklival már rengeteg vidám rabló römi partit játszottunk különböző társaságokban, úgyhogy ez az ajándék is telibe talált, mert ez se túl nagy, se nem túl nehéz, viszont már sokszor használtuk, és sok szép percet szerzett nekünk, arról nem is beszélve, hogy ez is egyedi, a helyre jellemző ajándék.

Szóval jól telt az évfordulónk, és közben sikerült pihennünk és feltöltődnünk, ezért eldöntöttük, hogy a következő napokban nem csak az egy napra lévő Letéig – addig a faluig, ahonnan a magyar hegymászók indultak az alaptáborba -, hanem két hosszú nap alatt Tatopani-ig is továbbmegyünk gyalogosan, hogy a túra végét az ott található forró termálvizes strandon ünnepelve zárjuk.