Bejárat > Ázsia, Nepál > Annapurna kör, 26-27. nap – 18,3+25,5km – Tatopani – Ghorepani (Poon Hill, 3210m) – Nayapul – Pokhara

Annapurna kör, 26-27. nap – 18,3+25,5km – Tatopani – Ghorepani (Poon Hill, 3210m) – Nayapul – Pokhara

1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

  1. Reku Papa
    július 6th, 2012 15:17-nél | #1

    Ez a Poon Hill gyönyörű!
    Majd ha nagyon gazdag (és elfoglalt) leszek, felbérelek valakit hogy nézze meg, és csak nekem mesélje el hogy milyen volt. :))

  2. Arpi
    július 6th, 2012 15:50-nél | #2

    @Reku Papa
    Épp most szerkesztem a táblázatot, amiből kiderül, hogy se különösen gazdagnak, se elfoglaltnak nem kell lenned, hogy láthasd a saját szemeddel! :) Amúgy az ötlet tetszik, ha úgy döntenél, hogy felbérelsz valakit, ránk számíthaszt! :D

    Szóval készül a költségtáblázat és grafikon, amiből kiderül majd, hogy ha eladsz egy-kettőt a jobban sikerült rekuidból, meg tudod lépni Te is otthonról, repülővel ezt a kört, sőt ha nagyon jó áron el tudod sózni azokat a rekukat, talán még az asszonypajtást is magaddal tudod vinni! ;)

  3. július 6th, 2012 21:56-nél | #3

    Nagyon írígyellek titeket, hogy ilyen csodákat láttatok! Majd ha kissé öregebb leszek és egyúttal esetleg bejönnek az indiaiakkal és a ladakiakkal kötendő tervezett zöld-energiás üzleteim; tehát ha némi kis szabadon elkölthető pénzzel rendelkezem; akkor én is meg szeretném majd tenni ezt az Annapurna-kört. (lehet hogy nem gyalog, hanem mountenbike-kal. :-)))

  4. KopA
    július 7th, 2012 09:24-nél | #4

    A felháborodásból a lefelé vezető út melletti kajálda-viszonyok miatt látszik, hogy alapjaiban átéltétek az ázsiai értékrendet. :) Mit mondjak?! Nehéz lesz visszaszokni Európába.

  5. július 9th, 2012 01:43-nél | #5

    Árpi!
    Tapasztaltad-e most is a – novemberben már átélt – nagy magasságból adódó utólagos energia többletet, amikor lejöttetek 1600-2000 méterre?

  1. Még nincsenek visszakövetések