Nászút a Föld körül

Sikerekben, élményekben nagyon gazdag, boldog új esztendőt kívánunk Nektek! Ugye már ébren vagytok, reggel 8 óra van, és hétköznap, itt az ideje egy új bejegyzésnek! :)

Nappal 100km bringa, este tanulás

Bizonyára feltűnt Nektek, hogy az előző bejegyzés elején 688km-t és 8 napot említettem, a végén pedig a naplóírás helyett tanulást. Na, hát a két dolog összefügg, és most azt is elárulom, hogy miért! :) Nos, ez a 8 nap bringázás valójában csak hét nap bringázás volt, mert egy napot valahol pihenéssel töltöttünk. Tehát ez azt jelenti, hogy 7 nap alatt 688km-t tekertünk, ami majdnem napi 100km-es átlagot jelent. Ilyen „eszeveszett” tempót utoljára a Karakum sivatagban nyomtunk, amikor 5 napunk volt abszolválni az 500km-es szakaszt Türkmenisztán területén, a tranzit vízum 5 napos időtartama miatt. Na, hát most is valami hasonló volt a helyzet, ám ennél azért még egy kicsit komplikáltabb.

Utolsó este Bangkokban még nem tudtuk, hogy az az utolsó esténk a városban. Lóránd volt olyan rendes és késő este telefonon keresztül még tartott nekem egy személyes konzultációt a thai vízumról, aminek keretében megtudtuk, hogy ugyan könnyen, gyorsan és ingyen adják a reptéren nekünk magyaroknak a 30 napos vízumot, de aki ezen túl szeretne maradni, azt vagy megbüntetik, vagy végig kell járnia a bürokrácia útvesztőit a vízumhosszabbításhoz, ami megint csak időbe és sok pénzbe fáj. Amikor ezt megtudtuk, már csak 9 napunk volt hátra a 30-ból, de ez még nem lett volna ok önmagában a gyors indulásra. Már nagyon mehetnékünk volt Bangkokból, ám én még nem tettem le azt a két Cisco-s vizsgát, amit megígértem az otthoni kollégáknak. Szeptemberben, amikor először beszéltünk ezekről a viszgákról, a határidő még a „ráér” volt, viszont ezen az estén jött egy e-mail, amiben a „ráér” november 20-ára konkretizálódott. Fontolgattuk, hogy mi legyen, mert vizsgaközpont csak itt Bangkokban, és legközelebb Vientiane-ban van. Az első verzió az volt, hogy maradunk még Bangkokban, vízumot hosszabbítunk, és én villámgyorsan elkezdek a vizsgákra tanulni, hogy mielőbb letehessem őket, hogy aztán mehessünk végre a városból.

Ez nem tetszett annyira egyikünknek sem, mert már nagyon leléptünk volna a szmogból, ki a szabadba. Így aztán kiötlöttük a másik verziót, ami mellett végül döntöttünk: repülő rajtot veszünk, hogy még a vízumunk lejárta előtt el tudjuk hagyni Thaiföldet. A Khao Yai Nemzeti Parkot elhalasztottuk későbbre, mert Kambodzsa felől Bangkokba visszafelé jövet is útba fog esni, és akkor több időnk lesz, mert a következő alkalommal még Vietnamból megigényelünk majd egy 2 hónapos thai vízumot. Erre már csak azért is szükség van, mert ha szárazföldön lépünk be Thaiföldre, akkor csak 15 napos vízumot kapunk, ami végképp nem elég. Szóval úgy döntöttünk, hogy irány Laosz és Vientiane, ahová muszáj lesz odaérnünk november 16-ig, vagyis 8 nap alatt, mert én aznapra kértem a srácokat, hogy addig szervezzék le a vizsgára való jelentkezésemet Vientiane-ba. Addig pedig, mi tekerünk, közeledünk a cél felé, miközben én esténként még is felkészülök út közben. Ezért tanultam előző este a buddhista kolostorban a netbookon (és ezért nem haladt a napló… :( ) és ezért indultunk el Bangkokból úgy, hogy kihagytuk a nemzeti parkot. Nappal 100km bringázás, este tanulás – ez lett tehát a program számomra az elkövetkezendő napokra. Sajnos a repülőrajt annyira nagyon nem sikerült jól, hisz az első két nap csak 72 és 64km-t haladtunk, de ezek inkább még csak félnapok voltak, hiszen közben megnéztük Ayuthaya-t is. Na de eztán aztán belehúztunk, de rendesen, és ez nem is volt baj, mert a táj amúgy nem tartogatott túl sok érdekes dolgot számunkra.

A pattogó kerék rejtélye és megoldása

A kolostorban valamikor 6 előtt keltünk és valamivel a napfelkelte után már kint álltak a bringák az ajtónk előtt felmálházva, tele belül hagymás, kívül barnára sült tojásos szendvicsekkel, amelyeket Zita már előző éjjel elkészített, miközben én tanultam. Még az udvarban kiegészítettük ezt néhány cukros-tojásos paratával amit a kolostor udvarában sütött ki nekünk egy néni a kis tolható, kétkerekű üzletének pultján. A napot egy rövid emelkedővel kezdtük, aminek a tetején egy cementgyár mellett húztunk el, majd kiértünk egy főútra, amin észak felé kanyarodtunk. Két viszonylag forgalmas sáv mellett a leállósáv volt a miénk. Az út nyílegyenes volt, és ezen is meg kellett másznunk néhány dombot, mire kiértünk a sík részre. Ennek a dombnak a túloldalán a lefelében észrevettem, hogy ugrál a bringa orra. Nem ijedtem meg, mert sejtettem, miről van szó, és amint megálltunk, erről meg is bizonyosodtam. Az első kerék gumiköpenye egy helyen nem ült fel rendesen a felnire, amikor a bangkoki repülőtéren felpumpáltam a kereket. Ezt eddig azért nem vettem észre, mert se ilyen sima úton, se ilyen gyorsan nem haladtunk azóta mint ebben a lefelében. Az ugrálást persze innentől kezdve már mindig éreztem, és most már zavart is. Megálltunk egy benzinkútnál, de csak az időnket vesztegettük, hiába kentem be a nálunk lévő zsíros krémmel a gumi peremét, az csak nem akart felülni rendesen a felnire pedig még egy nagyobb pumpát is kaptam a benzinkutastól, de hiába. Fél órát elrontottunk így, ráadásul én jó ideges lettem, és a dolog nem hagyott nyugodni, később, amikor megéheztünk, megint megálltunk egy kútnál, és itt már a szappanos vízzel végre sikert értünk el, nagyon boldog voltam, amikor sok-sok bárt belepumpálva a kis kézi pumpával a kerékbe, annak gumiköpenye végre kiugrott a helyére. Ezt a látványt, ezt a pillanatot vártam amióta észrevettem, hogy ugrál a kerék.

Boldogan tekerünk tovább, és most, hogy az én bringám eleje már nem ugrált, észrevettem, hogy Zita hátsókereke sincs rendben hasonló okokból kifolyólag. Később ezt is megjavítottam, de ez se ment elsőre, ehhez már egy kompresszort is kellett kerítenem, és amikor már szépen másodjára is végigszappanoztam a gumiköpeny szélét, 5 bár nyomás alatt végre ez is kiugrott! :)

A király boldog új évet kíván!

És hogy ne csak a saját bajainkra koncentráljunk, hanem a külső világra is, elmesélem, micsoda gyöngyszemet láttunk az egyik kúton, miközben a kerékkel kínlódtunk. Egy plakátot, amely egy 2009. 12. 27-én, 15:25-kor készült fényképet ábrázolt a thai királyról, amint éppen egy kertben ül, két hűséges kutyája pedig két lábon állva pitizik neki. Ezzel a képpel kívánva boldog 2010-es esztendőt a népének. Hát nem tudom, nálam az a két engedelmesen pitiző kutya negatív hatást érne el, ha én lennék a nép – így meg csak megmosolyogtat a dolog. :) Szerintem egyébként az egy jó dolog, ha egy országban van egy ember, akire felnéznek és akit tisztelnek, és ha itt csak ennyiről van szó, akkor ez önmagában még teljesen rendben is lehet. Később még rengeteg a királyt és családját ábrázoló díszes képet láttunk az utak mentén, sőt, a városok elején gyakori volt az út felett is átívelő „királyi kapu”, amiről megint csak a király nézett le ránk. Szóval a király mindenütt ott van Thaiföldön! :)

Szedd magad hamburger, fékkarra akasztott zacskós shake, és 11 ezer kilométer

Később, ahol letértünk az útról, hogy kelet felé kanyarodjunk egy alsóbbrendű úton, megálltunk egy 7Eleven-nél. Erre nem vagyunk büszkék de hát itt vásároltunk, mert mást nem találtunk, és mert kínálnak 24 bath-ért, vagyis kb. 175 forintért hamburgert, amihez a személyzet adja a zsömlét és a húspogácsát melegen, aztán pedig mi magunknak annyi hagymát, salátát, uborkát, paradicsomot, kechupot, majonézt és mustárt pakolhatunk bele egy jég fölé rakott pultról, amennyit csak akarunk. Persze mi nem szégyenlősködtünk, alaposan megpakoltuk a szendvicset, hogy a zsömle és a hús már kis sem látszott a sok zöldség közül. :)

Az ebéd után egy tavon keltünk át, de nem hídon, hanem egy töltésen. Itt végre ismét láttunk egy-két hegyet a távolban, és éreztük, hogy végre mérséklődött a forgalom. Egy útszéli shake árusnál megálltunk a délután legforróbb órája közben, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban, miközben a jeges, édes löttyöt iszogattuk. Ezt is zacskóba kaptuk, én valami kávés történetet, Zita pedig valami gyümölcsöset. Ezeket nem is bírtuk meginni ott, várni pedig ezért nem akartunk, ezért Zita ötletére felakasztottuk a zacskókat a fékkarra, és tovább suhantunk.

Mivel már valamikor a tegnapi nap folyamán átléptük a 11000km-t a Hősök terétől számolva, ezért ideje volt ezt megünnepelni valahogy, és legalább egy fényképet készíteni, ahogy azt szoktuk minden ezer kilométer után. Erre a célra most egy buddhista kolostor udvarát néztük ki, természetesen Buddha szoborral és thai zászlókkal. Csak később esett le nekünk, hogy a 11000km-ben csak három nulla van, ezért aztán az egyik bicikli hátsókerekét később levágtuk a képről! :) Ez a fotó is, a csapatunk kreatív felelősének, Zitának az ötlete volt. :) Ez nem lett olyan jó, mint a bangladesi, de most nem is volt olyasmire lehetőségünk Thaiföld, mint ahogy a legtöbb országa a világnak, egy kihalt, ritkán lakott országnak tűnik Banglades után. Nem volt a környékünkön egy lélek se, a fényképezőgépet is úgy kellett lerakni valahová időzített kioldóval.

Másfél órával a naplemente előtt megálltunk egy ebédlőnél, és kikértünk két zöldséges tésztalevest. Mire kihozták, leszakadt az ég, ömlött az eső. Még akkor sem állt el, amikor már befejeztük a levest, a néni pedig marasztalt minket. Itt is kedvesen és érdeklődően fogadtak minket, de mi még menni akartunk, mert erre a napra több, mint 100km volt előirányozva, és ekkor még csak 84km-nél jártunk. Az eső aztán alábbhagyott, pont, amikor már tetőtől talpig beöltöztünk esőruhába és rászántuk magunkat az elázásra, teljesen elállt. Levezkőztünk és nekivágtunk újra a kilométereknek, most már egy sokkal hűvösebb, kellemesebb idő fogadott minket, csak úgy szeltük az utat és a friss eső utáni levegőt.

Otthonunk a cölöpös ház… alatt! :)

Egy városban megálltunk, hogy bevásároljunk élelemből, de kenyeret sehol sem találtunk, sőt még azt se tudtuk nagyon megértetni velük, hogy mit is akarunk. A kulcsszó aztán a „szendvics” (az angol „sandwich”) lett, ebből megértették már mit is akarunk, de ettől még nem termett kenyér egyetlen boltban sem, pedig néhányat körbe jártunk. Kínunkban vettünk még több tojást és néhány zacskó instant tésztalevest. Utóbbi itt nagyon népszerű, tonnaszámra lehet kapni mindenütt, és ha nem figyel az ember, néha még éttermekben is felszolgálhatják neki.

Ebből a városból már csak néhány kilométert haladtunk tovább, mert hamar teljesen ránk sötétedett és fölfelét is kaptunk, ezért aztán úgy döntöttünk, mára elég lesz ebből. Találtunk egy étterem-hotel együttest az út mentén, gyönyörű nagy kerttel. Itt gondban voltuk, mert a rendes szoba itt nagyon drága volt, viszont sátrunk az nem volt. Épphogy hátra hagytuk, máris szükségünk lett volna rá. De nem tágítottunk, mert az embereinken látszott, hogy jóféle, segítőkész fajtából vannak, és segíteni is akarnak rajtunk, csak még azt nem tudják, hogyan. Végül előkerült egy feldobható „2 másodperces sátor”, amit megkaptunk, és először a kertben, majd az esőtől tartva az egyik cölöpös ház alá felállítottuk. Itt aztán rendeltünk a legolcsóbb ételből egy adagot, és lefürödtünk a hideg vizes fürdőszobában. Így teli hassal, tisztán, lefürödve egyből könnyen ment a tanulás az étterem tetőterén talált konnektor mellett. Még egy kis naplót is írtam, mikor kimerültem az olvasásban, majd valamikor 11 környékén eloltottam magam után a villanyokat és bemásztam Zita mellé a sátorba, hogy reggel korán tudjunk kelni, még a nap előtt.

Ezen a napon, 2012. november 11-én 103km-t haladtunk.