Nászút a Föld körül

Windmills

A cölöpös ház alatt még korábban keltünk, mint előző este, már fent voltunk a tetőteraszán az étteremnek, mikor megvirradt. Fent a konnektorokat használva Zita rántottát készített a szendvicssütőben, én pedig a vacsiról ottmaradt kis csészékben vizet forraltam a merülőforralóval a tésztaleveshez. Szóval pár fillérből reggeliztünk, meg az ajándékba kapott elektromosságból. :)

Mire összepakoltunk, előkerült a hely tulaja is a feleségével, ők már beszéltek angolul, így el tudtunk mondani a történetünket, amitől teljesen odáig voltak, így kaptunk tőlük egy nagy csomag szójatejet (ilyet se ittunk még eleddig) és szinte ők kértek elnézést, hogy „csak” ilyen elszállásolást adtak nekünk, de mi azt is elmondtuk nekik, hogy ez így volt tökéletes, és nekünk ennél jobb és több nem is kellett. Kedvesek voltak velünk nagyon.

Mikor elköszöntünk, még megemlítették, hogy ha majd felértünk az emelkedőn – ami nem lesz hosszú -, nézzünk balra, mert szélmalmokat („windmills”) fogunk látni. Erre kíváncsiak voltunk, és valóban, fent a távolban megpillantottunk néhány szélkereket, amint állnak a szélcsendben. Az emelkedő pedig tényleg nem tartott soká, hamar felértünk és aztán még néhány másik kaptatón is túltettünk magunkat, mire végül újra sík lett a terep. Jól haladtunk és még korán volt, bizakodva vágtunk bele ebbe a napba, sok kilométert remélve.

Egyszer csak a szemközti sávban valami nagyon furcsa tűnt fel előttünk. Kamionokkal valami nagyon hosszút szállítottak, három darabot, három hatalmas teherautóval. Mielőtt elárulom, mi ez, próbáljátok meg kitalálni! :)

Egy szélerőmű lapátjai voltak azok, éppen vitték őket az építkezéshez. Érdekes megfigyelni a lapát szélén azokat a recéket. Ha jól tudom, ezeket a bálnák uszonyairól „lopták”. :) Na és a méretek! Elképesztő! Azt én is tudtam, hogy nagyok ezeket a szélkerekek, de most láttuk őket először ilyen közelről, igaz, jó gyorsan elszáguldottak mellettünk.

Egy benzinkútnál megálltunk technikai szünetet tartani, majd kicsivel később egy thai tésztalevesre. A nénit nagyon nehezen tudtuk meggyőzni arról, mit is szeretnénk enni, aztán pedig a szél támadt fel és fújta az út porát a levesünkbe, de mindezek ellenére is jó volt ez a pihenő, ránk fért már, mert már 10 óra volt, a lábainkban meg 40km. Induláskor kiszúrtunk egy útmenti grillest, ahol egy két egymásba rakott, félbevágott fém hordóban izzott a parázs, ezen volt egy rács amin sültek a két pálcika közé szorított csirkecombok. Bevásároltunk belőlük és a hozzájuk elmaradhatatlan sticky rice-ból, majd indultunk tovább – teli hassal, étellel felpakolva.

Pickup őrület – avagy egy beteg társasjáték?

Ezen a napon rengeteg érdekes járgányt láttunk. Az első ilyen az oldalkocsis motorkerékpár riksa volt. Ennek még felfüggesztése is van a harmadik kerekén, ami fölött általában egy egész komoly felépítmény volt. A legjellemzőbb egy a menetiránnyal párhuzamos üléssor, ahol ketten-hárman elférnek, plusz még a motoros oldalán is akár ugyanennyien. A másik jellemző felhasználási módja ennek a fajta tákolmánynak az utazó kisbolt, amikor csak a váza van meg az oldalkocsinak, és az tele van aggatva termékekkel teli nejlonzacskókkal, hűtőtáskával, és ki tudja még mi mindennel. Ennek az oldalkocsis motorriksának egyébként a legtöbbször még egy teteje is van.

Itt valahol ezen a délelőttön láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy kukást. Egy embert, aki a kukákban turkált, de úgy, hogy közben egy ilyen oldalkocsis motorkerékpáron ült. Egy-két országot ugrottunk, és mekkora különbségeket látunk a két társadalom között. Bangladesben ha valakinek már motorkerékpárja van, akkor egy „sikeres”, „befutott” ember. Ott van aki egész életében arról álmodik, hogy majd egyszer lesz egy motorkerékpárja, és sokuknak soha nem sikerül, csak álom marad. Ott photoshoppolt plakátokat láttunk, ahogyan a srácok a motorkerékpárok mellett feszítenek. Nem egy sportmotort kell elképzelni, hanem egy olyan helyi „Simsont”. Itt Thaiföldön meg még az is összeszed valahogy egy motort magának, aki a kukákból él… És közben talán szegénynek és nyomorultnak gondolja magát, a társadalom aljának, miközben ha ugyanennyit birtokolna két országgal odébb, azzal már nagymenő lehetne. Pláne, hogy Bangladesben nem láttak még ilyen oldalkocsis riksát! :)

Aztán egy másik nagyon érdekes dolog volt, megfigyelni a járművek eloszlását. Miből, mennyi van az utakon. Itt Thaiföldön ekkor tűnt fel igazán a pickup őrület. De ezek már nem azok a kopott, régi platós autók, amelyeket Mianmarban kiszuperáltak egy tetővel és néhány paddal hátul, hogy azzal fuvarozzák a népet. Ilyen is van a városokban, de már azok is vadi új járgányok. A forma megmaradt, ebből látszik hogy Thaiföld is ott tartott pár évtizede, ahol most a szomszédai, de azóta továbbfejlődött. Ez látszik a négykerekűek fajtájából is. Ami nem busz és nem teherautó és négy kereke van, azok a járgányok rendre pickup-ok, szerintem legalább a felük pickup. Egy ilyen nagy darab járgány nem lehet olcsó, ráadásul feleslegesen nagy darab, mert általában semmit nem szállítanak a platóján. Városokban is rengeteg pickup-ot láttunk, pedig ott aztán tényleg nem lenne létjogosultságuk. Ez csak amolyan divatirányzat, ez itt a menő. Ugyanígy közel az autók harmada SUV, vagyis „városi terepjáró”, vagy hogy a fenébe is kéne hívni őket. Tudom, ítélkezem, de az ők bűzét mi is szívjuk, miközben ők elférnének egy motorkerékpáron is, vagy ne adj Isten egy vagy két kerékpáron. De nem, meg kell mutatni mindenkinek, milyen okosak és ügyesek vagyunk, és mennyi pénzt összeszedtünk és abból milyen szép nagy dög autót tudtunk venni. Ezért akár éveket is dolgozunk az életünkből, aztán meg vesszük bele a négyszer-ötször annyi benyát, mint egy motorkerékpárba, pedig azon is elférnénk, hiszen a csóró szomszédék is elférnek rajta két gyerekkel – szegény szerencsétlenek, milyen jó, hogy nekünk van már ez a nagy kényelmes autónk.

Az autók eloszlásából nagyon jól látszik, mennyire beteg már itt is a társadalom, mennyire nem a lényegre figyelnek. Mert oké, mondjuk, hogy eggyel toleránsabb sebességbe kapcsolok, és elfogadom, hogy kell az az autó, öregek vagyunk, fáradtak vagyunk, esik az eső, éveket gürcöltünk ezért, hát megvesszük, kell egy doboz, amibe belebújunk, ami a miénk, amivel elzárjuk magunkat a valóságtól, mert az kemény dolog ám, nehéz, fájó, nedves, forró vagy hideg, büdös vagy szeles. Jobb nekünk odabent az autóban, ám legyen, elfogadom, kell az autó, mondjuk, hogy ez rendben van. De a pickup-ok hatalmas platói mind mind tök üresek! És az utakat mind aszfalt borítja, itt Thaiföldön még az apró mellékutakat is, tehát azok a rohadt nagy kerekek meg a négykerékhajtás is felesleges! Az esetek túlnyomó többségében mind csak divatból használnak ekkora böszme nagy dög autókat, mert itt ez lett a menő, kell a státuszszimbólum, kell, hogy részt vegyek ebben a szánalmas társasjátékban. Az, hogy nem logikus, nem fenntartható, az le van szarva, ilyesmire szerintem nem is gondolnak. A szomszédnak is ilyen van, ezt nyomják a tévében is, én nem akarok különbözni, különbözni gáz. Bocsánat, de ez szerintem szánalmas, ennél százszor, ezerszer érdekesebb és érdemesebb életutakat tudok elképzelni azoknak a pickupokban ülő szegény embereknek. Bárcsak el tudnám nekik mondani, meg tudnám velük értetni! Lehet, hogy most megint megkapom, hogy ítélkezem és lehet, hogy elvesztünk néhány olvasót ezzel, de ez akkor is kikívánkozott belőlem.

Na, de most már ezzel leállok, elnézést. Láttunk vidámabb járgányokat is, nyitott első résszel rendelkező teherautókat, más néven „csettegőket” (?). Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy itt már ezeket a több célra felhasználható gépeket is áramvonalas design-al látták el: a piros tank elején egy domború lámpatest figyelt.

Az út szélén pedig is egyre jobban feltűnt egy ismétlődő jelenség. Legtöbbször üresen, használaton kívül álltak ezek a még lábbal is ellátott tárolók, amelyeknek a lába, a teste, de még a fedele is teherautógumi részekből volt összeillesztve. Legalábbis mi arra gondolunk, mert annyi helyen láttunk, rengeteg egyforma ilyen „gumiedényt”, hogy csak arra tudunk gondolni, hogy valamilyen újrahasznosítási project keretében készültek.

Újra kolostorban – Kinyomtatjuk a tananyagot

Ezen a napon nagyon jól haladtunk, miután északnak fordultunk, igazán meglódultunk, és végül 121 km után a napot egy Chaiyaphum nevű városban zártuk, ahol találtunk egy buddhista kolostort az ezt jelölő táblákat követve. Ez sokkal díszesebb volt, mint a tegnap előtti, és itt már pár percig kellett mutogatnunk, mire rájöttek, mit szeretnénk. Ezután hátravezettek minket a templom mögé, ahol mutattak nekünk egy emeleti szobát. Kérdeztük mennyi, de csak intettek, hogy semmi, nem kell fizetnünk. Ez most egy teljesen üres szoba volt, még az ajtót sem lehetett becsukni, de legalább konnektor az volt. Én így rögvest nekiálltam tanulni a netbookon, aztán Zita után én is lezuhanyoztam. Este kimentünk a városba, megvacsoráztunk, majd kitaláltuk hogy nem lesz nekem jó ez a „nappal tekerünk – este tanulok” történet így tovább ezért megkérdeztük egy netcafé-ban, hogy tudnak-e nyomtatni. Tudtak, így aztán ráköltöttünk egy kis pénzt, és kinyomtattuk a tananyagot. Azt remélve, hogy holnap a bringán Zita előtt vagy mögött haladva a leállósávban is tudok majd tanulni így tekerés közben, este csak eldőltem a matracon és elájultam a hosszú nap után. Már 4 napja úton voltunk ekkor, az utolsó két nap pedig 100km felett bringáztunk és aztán én még rátettem a késő estig tartó tanulással, szóval kissé kimerültem, nem kellett altatni.