Bejárat > Ázsia, Tádzsikisztán > Bemutatkozik a Pamír a Gunt folyó csodaszép völgyével

Bemutatkozik a Pamír a Gunt folyó csodaszép völgyével

Guruló pénztárcának néznek minket a Checkpoint-nál

Khorogból 12:45-kor indultunk el, nem terveztünk sokat haladni ezen a napon, mivel a délelőttöt már elbeszélgettük, illetve az ébredés sem sikerült túl korán. De ez nem is volt baj, mert így legalább kipihentük kicsit magunkat a 32 órás autóút után. Khorog határában néhány kaptató után félalagutak következtek, a feliratokból ítélve ezeket még az orosz időkben építették a kőomlások ellen. Az alagutak után gyorsan le is adtuk a szintet, egy kis zöld-sárga oázisba gurultunk le. Az Ősz ide is elérkezett. Házak is voltak a fák mellett, méghozzá egy őrállomás házai. Itt egy sorompó zárta el az utunkat. Hamar megjelentek a rendőrök is, akik az útleveleinket kérték. A GBOA engedélyünket ellenőrizték, mint ahogy azt már előre jól tudtuk az útikönyvből. Egyikük, akiknél az útleveleink voltak, behívott magához az őrszobára. Egy papírra rajzolva kifejtette, hogy van egy település Khorog és Murgab között, ami nem szerepel a GBAO pecsétünkön. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, és menjünk a Waghan völgyön át Murgab felé, mert szerinte csak arrafelé érvényes az engedélyünk. Én magyaráztam neki, hogy a tádzsik nagykövetségen Bécsben erre az útvonalra kértük az engedélyt, és itt Dushanbe-ben is megnézték az OVIR-ban, megmutattam nekik a térképet és azt mondták, rendben van az útvonal. Minden hiába volt, az emberünk hajthatatlan volt, nem nyitotta fel a sorompót. Azt mutatta, hogy azért lecsukhatják, ha átenged minket. Végül még egyszer behívott a szobájába, ahol 20 dollárt írt fel egy papírra. Hát erre ment ki a játék!
Mutatta, hogy fejenként 20, de én pedig mondtam a saját nyelvén, hogy nem, fejenként tíz-tíz (dáh-dáh), vagyis összesen húsz (biszt) dollár. Belement, eltette a pénz, és mutogatta, hogy ha kérdezik, ő nem látott semmit! Persze, így már egyből nem csukhatják le… Rohadék egy fickó volt. Utólag rájöttünk, hogy valószínű azért találta ki ezt a történetet a rossz engedélyünkről, mert előttünk pár órával haladtak át ugyanitt Katie-ék, akiknek valóban nem volt benne a GBAO engedélyükbe Murgab, így kénytelenek voltak lefizetni az őrt. Nem esett túl jól, hogy lehúztak minket 20 dollárra, de ugyanakkor úgy voltunk vele, hogy örültünk, hogy egyáltalán beengedtek, illetve arra is gondoltunk, hogy anno a bécsi nagykövetségen a GBAO-ért nem kellett fizetnünk, mert egyszerűen csak jófejek voltak velünk és ingyen bepecsételték az engedélyt. Hát amit ott nem, azt most itt az őrnek befizettük – így próbáltunk pozitívan gondolkodni az esetről.

Lassan kezdjük felfogni, hol is járunk – A Pamírban!

A táj valami elképesztően gyönyörű volt, noha az időjárás nem volt tökéletes, borult egünk volt. Viszont a hegyek tetejét hó sipka fedte, lent pedig a völgyben a falvak környékén mindenütt őszi színekben pompáztak a fák. Az út csak néha emelkedett meredeken, legtöbbször kényelmes, könnyű emelkedőkön haladtunk. Sokszor vissza is gurultunk 20-30m szintet. Az útminőségről rosszakat hallottunk, de ez ránk, bringásokra nem volt igaz. Ugyan nem volt makulátlan az út, de az a kevés kátyú, ami az amúgy jó minőségű aszfalton volt, minket egyáltalán nem zavart, gond nélkül ki tudtuk őket kerülgetni.
Azon beszélgettünk Zitával, hogy micsoda út vezetett el minket idáig, hogy most egyenesen biciklizünk befelé a Pamír belsejébe, fel a fennsíkra, 4000m fölé, 7000-es hegyek közé, ezen a hihetetlen szép úton. Ilyesmiről még mi sem mertünk álmodozni. Eredetileg nem terveztük erre az utat, hanem északról ki akartuk kerülni a Pamírt, mondván, hogy ezek a hágók túl magasak nekünk, ráadásul októberben 4000m felett bringázni, az túl sok lenne. Bár nagyot álmodtunk ezzel az úttal, de ilyesmit otthon, az indulás előtt nem mertünk betervezni. Most mégis itt voltunk, és ennek nagyon örültünk. Ha valaki pár évvel ezelőtt a „Pamír”-t emlegette volna nekem, csak természetfilmekre asszociáltam volna, de soha-soha nem gondoltam volna, hogy mi egyszer az életben eljutunk erre a varázslatos helyre. Bár csak sejtettük, de elképzelni nem tudtuk, mi vár ránk az elkövetkezendő napokban, mégis szinte eufórikus hangulatban voltunk. Fantasztikus érzés volt elindulni a Pamírba!
Csak a turistáknak lezárt határátkelő miatt jöttünk végül erre, de ezt egyáltalán nem bántuk. Pedig anno, amikor megtudtuk, hogy nem mehetünk arra, nem egy borús hangulatú esténk volt emiatt. De ekkor itt a Gunt folyó völgyében nagyon örültünk neki, hogy végül mégis erre vezetett minket a sors. Zita szerint minden jó és minden rossz dolog is okkal történik az emberrel. Hát mi pár napja még igen rossz hírnek éltük meg a lezárt határátkelőt, de mostanra inkább örültünk neki.

Egy kitámasztóval könnyebb lesz a bicikli

A jókedvünkre jött egy kis ború, ugyanis amikor egy öltözködési szünethez megálltunk, és letámasztottam a bringámat, az egy nagy reccsenést hallatva rám dőlt. Oda lett a kitámasztóm, megadta magát. Ezen sokat nem csodálkoztam, mert rendesen kapott már, nem egy közép-ázsiai okostojás ráült már a bringára mindenféle előzetes kérdezés nélkül, úgy hogy az közben a sztenderen állt. Szóval igazából csodáltam, hogy egyáltalán idáig bírta, mert még egy sztenderem se bírt soha 7000km-t egy málhás kerékpáron. És talán még jókor is tört el – bár pár száz kilométert még bírhatta volna… -, mert tudomásunk szerint Kashgarban van egy Giant kerékpárbolt, ahol jó eséllyel fogunk kapni másik kitámasztót.
A Gunt folyó völgye egyébként nem volt olyan kihalt, mint amilyenre számítottunk, sőt épp ellenkezőleg, itt ezen a lenti szakaszon még egymást érték a falvak, és pezsgett bennünk az élet, tehenek legeltek az út mentén, emberek sétáltak hazafelé, gyerekek játszottak a kertekben. És ezek a pamíri népek végre kellően szolidak voltak, nem dudáltak ránk, nem fütyültek, nem kiabáltak utánunk, csupán békésen integettek vagy mosolyogtak, ha rájuk köszöntünk egy „Szalam Aleikum”-ot, és ez pont nagyon jó volt így nekünk is.
Az utat nem csak az emberek és az őszi színek, hanem piros-fehér-zöldre festett buszmegállók,

 

a Gunt folyó feletti néhány acélhuzalból és apró faágakból, deszkákból összeeszkábált függőhidak is színesítették.

 


Egy tó mellett is elhaladtunk, aminek valószínűtlenül türkizkék volt a színe, és egy töltés vezetett keresztül rajta, hogy a tó főúttal átellenes oldalán lévő házakhoz így oda lehessen hajtani autóval is.

Vendégségben egy tradicionális pamíri otthonban

A 40km-hez közeledve elkezdtünk figyelni a szálláslehetőségekre. Mivel csak nyári hálózsákunk van, és a sátrunk sem az az expedíciós fajta, nagyon szóba se került a sátrazás, inkább egy házba terveztük bekérni magunkat. Ugyan nagy hideg még nem volt, mert csak 2500m környékén jártunk, de tartottunk tőle, hogy az éjjel a hőmérséklet nagyot fog esni. Az egyik faluban, egy kapualjban egy 4 éves forma kislányt állt, és amikor elhaladtunk mellette, „How are you?”-t kiáltott felénk. Megszoktuk már, hogy itt a Pamírban a Khorogban található egyetemnek köszönhetően sokkal többen beszélnek angolul, mint Irán óta eddig bárhol, de azért egy ilyen kislánytól meglepő volt hallani ezt. Gondoltunk egyet Zitával és visszafordultunk a kislányhoz, hátha előkerülnek a szülei vagy egy nagyobb testvére, akivel aztán meg tudjuk beszélni az éjszakai maradásunkat.

A kislány megszeppent és elbújt a házban, ahonnan aztán se ő, se a családtagjai nem kerültek elő. Valószínű nem számított ilyen reakcióra a pici leány, és megijedt a tettének következményeitől. :) Szóval ezt a kislányt és az ő családját már nem sikerült közelebbről megismernünk, ellenben két nő, akik egy tehenet tereltek, integetett nekünk, hogy kövessük őket. Egy jó kilométert sétáltunk, mire megérkeztünk a házukhoz. Mutatták, hogy tegyük be egy helyiségbe a bringákat, mire mi így is tettünk, és ebből már sejtettük is, hogy ha a bringákat betetetik velünk a házba, akkor valószínű nekünk is lesz hely. Ez persze így is lett, előtte azonban néhány nagyon kellemes órát töltöttünk el egy pamíri családdal, a tradicionális pamíri házukban.
Ruchshana-ék fogadtak be minket magukhoz. Ruchshana az anyukájával és a nővérével élt egy házban, a nővérének van két tündéri 3 éves gyermeke, egy fiú – Lotfasan, és egy lány, Robia. Ahogy beléptünk a házba, olyan látvány fogadott minket, amitől csak ámultunk. Középen egy kályha mellett ült ez a két kis csöppség, mellettük a nagymama dolgozott épp a vacsorán, a szobában pedig teljes körben oldalt emelvény (étkező, hálószoba – mikor miként funkcionál) volt, aminek a négy sarkában oszlop, illetve a bejárat oldalán még egy, ötödik oszlop. A kályha felett a mennyezeten kis ablak, ami felett koncentrikusan, négy négyzet alapú, 45 fokban egymástól elforgatott, fölfelé egyre kisebb keretek voltak az ablak felé.

 

Ez az építkezési stílus állítólag 2500 éves, az 5 oszlopba már sok mindent belemagyaráztak, a legújabb magyarázat az iszlám (mert itt is az Iszlámnak az egyik formáját vallják az emberek) 5 alappillére. A négy négyzet pedig állítólag a négy elemet, a tűzet, a vizet, a földet és a levegőt jelképezi. Nagyon nagy élmény volt látni egy ilyen igazi pamíri otthont, amiben ráadásul rendesen folyt is az élet, nem csak egy kirakat volt a turistáknak, hanem a valóság. Szóval nagyon-nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy Ruchshana-ékkal lehettünk. A családban Ruchshana beszélt egyedül angolul, a korogh-i egyetemen tanulta a nyelvet, igaz már évekkel ezelőtt, ezért azóta elég sokat felejtett, de azért még elég jól meg tudtuk egymást érteni, és egy-két pamíri kifejezést is megtanított nekünk.

 

 

Megpróbálunk gyermeket gyógyítani

A figyelem középpontját legtöbbször a két csöppség jelentette, sokat játszottunk velük, amitől aztán gyorsan feloldódtak, és ennek a vége sok nevetés és rötyögés lett. A fiúnál, Lotfasan-nál észrevettük, hogy be van dagadva az arca, és nagyon taknyos is volt a kissrác. Beszélgettünk az anyukájával, és Ruchshana-val erről, és elmondták, hogy sokat beteg a gyerek, sokszor van hőemelkedése, de nem igazán tudnak mit tenni ellene, orvos csak messze van. Zita Megmérte a gyermek hőmérsékletét, de csak 37 fokos volt, ami normálisnak mondható egy 3 évesnél. Átkutattuk a gyógyszeres dobozainkat, de csak Aspirin-t találtunk, ami jó lett volna a kissrácnak, viszont azt nem tudtuk, hogy mennyit vehet be egy nap. Gyors sms váltások következtek édesanyámmal, és a vacsora után már adtuk is be a fél adag gyógyszert a gyereknek. 10 napra elegendő adagot náluk is hagytunk, reméljük ezzel segítettünk valamit. Mivel a gyerek nagyon taknyos volt, és ez már a szeme alatt is látszott az arcán, ezért próbáltuk kifújatni vele az orrát, de sajnos nem bírtuk rávenni a srácot, hogy fújjon, hiába próbáltuk neki mondani az anyukáján keresztül, vagy mutatni, hogy hogyan kell, csak nem fújt. Az igazat megvallva erre az orrfújásra a felnőttek is csak pislogtak, errefelé úgy látszik egyáltalán nem ismerik a takony orrból való eltávolításának ezt a fajta megoldását. Pedig ez most a kissrácon sokat segített volna.
Éjszakára nagyon invitáltak minket a nagy helyiségbe a kályha mellé Ruchshana-ék, de nem akartunk tolakodóak, lenni, és a családdal egy légtérben aludni, ezért végül csak a bringák mellett, a kamrában ágyaztak meg nekünk. Rengeteg pokrócot kaptunk, így nem fáztunk az éjjel. Másnap reggelit is kaptunk, és a búcsúzkodáskor nagy zavarban voltunk, mert a Zitával abban maradtunk, hogy szeretnénk valami kis pénzt adni a családnak azért, mert ilyen önzetlenül befogadtak minket, és azért, mert szeretnénk egy kicsit segíteni nekik. Viszont nem tudtuk, hogy ezt hogyan és milyen formában közöljük velük, mert véletlenül sem akartuk megsérteni őket azzal, hogy egy ilyen szép együtt töltött este után rákérdezünk, hogy na, akkor mennyit adhatunk a szállásért cserébe. Végül Ruchshana kimentett a zavarunkból, és sikerült úgy egy kis pénzt adni a családnak, hogy abból nem lett sértődés.
A színes matricákkal, mint a gyerekeknek adandó ajándékkal sajnos itt nem találtunk célba, mert errefelé azt se tudják a gyerekek, hogy mi az, így eszükbe se jut felragasztani őket sehová, ha pedig mi ragasztjuk fel nekik valahová, azt sem értik igazán. A színes ceruzák jobb ötletnek bizonyultak volna, de erre már csak utólag jöttünk rá. Nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy egy estét egy pamíri családdal tölthettünk, nagyon közvetlenek és befogadóak voltak velünk, gyakorlatilag meg sem kellett soha szólalnunk, ők csak intettek, hogy kövessük őket, hogy tegyük be a bringát a házba, hogy menjünk be, üljünk le, igyunk teát velük, aludjunk náluk… Elképesztő ez a vendégszeretet, ami itt fogadott minket.

  1. november 4th, 2011 09:02-nél | #1

    Sziasztok!
    Légyszi írjatok majd a magashegyi betegségről! Volt vagy nem, ha igen mit tettetek ellene?
    Szorítok, hogy minden rendben legyen a továbbiakban is.
    Üdv,

  2. november 4th, 2011 11:33-nél | #2

    Kitartás!Nagyon jó a beszámoló!Az oldaltámaszt szomorúan hallom, de ahogy nézem a képeket ezt a súlyt csak idő kérdése volt, hogy meddig bírja sőt ha jól láttam ültek gyerekek a megpakolt bringán oldaltámaszon ami főleg a gép súlyát hivatott megtartani! :( Várható volt!Szerezzünk egyet nektek?Elküldjük Tibetbe? :) Szóljatok ha bármire szükségetek van! gyönyörű utat néktek!
    Üdv!Krisztián

  3. györgy54
    november 6th, 2011 18:36-nél | #3

    szasztok fiatalok. Nagyon jól haladtok. A beszámolók nagyon érdekesek. drukkolok nektek. A telet hol töltitek? György54

  4. Arpi
    november 13th, 2011 11:38-nél | #4

    @Evobike
    Krisz, ezt én is megírtam :)
    “Oda lett a kitámasztóm, megadta magát. Ezen sokat nem csodálkoztam, mert rendesen kapott már, nem egy közép-ázsiai okostojás ráült már a bringára mindenféle előzetes kérdezés nélkül, úgy hogy az közben a sztenderen állt. Szóval igazából csodáltam, hogy egyáltalán idáig bírta, mert még egy sztenderem se bírt soha 7000km-t egy málhás kerékpáron. És talán még jókor is tört el – bár pár száz kilométert még bírhatta volna… -, mert tudomásunk szerint Kashgarban van egy Giant kerékpárbolt, ahol jó eséllyel fogunk kapni másik kitámasztót.”
    Reméljük, itt Kashgarban kapunk másikat.

    Gyuri, a telet Dél-Indiában szeretnénk tölteni… Csak még azt nem találtuk ki, hogy jutunk oda?! :)

  1. Még nincsenek visszakövetések