Archívum

‘hegyek’ cimkével ellátott bejegyzés

Az első napjaink Vietnamban – Az erdő ahonnan a füstölők szárai valók

február 15th, 2013 6 hozzászólás

Vietnam sokkol minket

Őszinte leszek. Vietnamban az első élményeink negatívak voltak. A barátságos, csendes Laosz után egy zsúfolt, hangos, koszos faluba érkeztünk meg Vietnamba, ahol már nem szábájdizott ránk senki, ellenben „Helló”-ztak, és ezt nagyon furcsán tették. Először is mindenki kiáltozott, nem csak úgy köszöntek nekünk és nem csak akkor, amikor mi köszöntünk nekik, hanem kb. majdnem mindig, amikor észrevett minket valaki – és ilyen sokszor volt – eleresztett egy hangos, kérdőre vonó hangsúlyban a levegőbe kiáltott „Helló!?”-t. Mintha csak az ő bringáján ülnénk, vagy mintha csak szemrehányásképpen szólna hozzánk, hogy miért nem figyelünk rá. Ez mondanom sem kell, nem tetszett nekünk annyira, mint a laoszi köszönés, az ennél sokkal kedvesebb, halkabb és barátságosabb „szábájdi”, amit sok esetben csak akkor kaptunk, ha mi kezdtük a köszönést.

Itt Vietnamban, vagy legalábbis az első faluban, Na Meo-ban, ahová megérkeztünk és ahol megszálltunk, ez más volt. És maga a falu is más volt, „fejlettebb” volt, tele volt az utcára nyíló boltokkal és szeméttel, na meg emberekkel, akik valahogy sokkal hangosabbak voltak még nélkülünk is, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Szóval Vietnam elsőre nem tetszett, legszívesebben visszaszaladtunk volna Laoszba! :) Persze sejtettük, hogy lesz majd jobb is, és majd visszaszokunk a „nehezebb környezetbe”, de azért nem örültünk, hogy ilyenek az első benyomásaink.

Hogy valami pozitívot is írjak az első élményeinkről, a szálló, amit találtunk, lepukkant volt ugyan de az igényeinket (tető, falak, zárható ajtó) kielégítette és az alkudozás mosolyogva ment, gyorsan és hatékonyan, egészen 70 ezer dongig, ami kb. 785 forint. A vacsora már kicsit drágább volt, egy útszéli kis étkezdében ettünk sörrel, üdítővel együtt 80 dongért, igaz, bőségesen. Este pedig egy nagyot aludtunk, hogy másnap belehúzhassunk és sokat haladjunk Hanoi felé.

Vágják, hordják, szárítják és elfüstölik a bambuszt

Induláskor ért minket a második sokk: Vietnamban dudálnak. Mindenki, minden fajta okból kifolyólag. Beláthatatlan kanyar előtt, előzésnél, vagy csak úgy, ha üdvözölni akarnak… Ez már már megszokás. Lelassít mellettünk a motoros és ránk dudál! Ennél még talán az a „Helllóóó?!” is jobb lenne. Ráadásul a teherautók kürtjei brutál hangosak tudnak néha lenni, arról nem is beszélve, hogy maga a járgányok is hangosak, na meg büdösek is.

Először az útszélén halmokba lepakolta, egyenlő hosszúságúra fűrészelt bambuszdarabokra lettünk figyelmesek. Ezek vagy zöldre, vagy pirosra voltak festve a végükön, valamilyen azonosítás céljából. Aztán sajnos több ízben összetalálkoztunk az ezen halmokat összeszedő és elszállító teherautókkal is. Később hallottuk, ahogy vágják a hegyoldalban a bambuszt majd láttuk is, ahogyan leengedik a bambuszrudakat a fák között. Olvass tovább…

McLeod Ganj #2 – Kirándulás a hegyekben

február 15th, 2012 16 hozzászólás

Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Olvass tovább…

Bemutatkozik a Pamír a Gunt folyó csodaszép völgyével

november 4th, 2011 4 hozzászólás

Guruló pénztárcának néznek minket a Checkpoint-nál

Khorogból 12:45-kor indultunk el, nem terveztünk sokat haladni ezen a napon, mivel a délelőttöt már elbeszélgettük, illetve az ébredés sem sikerült túl korán. De ez nem is volt baj, mert így legalább kipihentük kicsit magunkat a 32 órás autóút után. Khorog határában néhány kaptató után félalagutak következtek, a feliratokból ítélve ezeket még az orosz időkben építették a kőomlások ellen. Az alagutak után gyorsan le is adtuk a szintet, egy kis zöld-sárga oázisba gurultunk le. Az Ősz ide is elérkezett. Házak is voltak a fák mellett, méghozzá egy őrállomás házai. Itt egy sorompó zárta el az utunkat. Hamar megjelentek a rendőrök is, akik az útleveleinket kérték. A GBOA engedélyünket ellenőrizték, mint ahogy azt már előre jól tudtuk az útikönyvből. Egyikük, akiknél az útleveleink voltak, behívott magához az őrszobára. Egy papírra rajzolva kifejtette, hogy van egy település Khorog és Murgab között, ami nem szerepel a GBAO pecsétünkön. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, és menjünk a Waghan völgyön át Murgab felé, mert szerinte csak arrafelé érvényes az engedélyünk. Én magyaráztam neki, hogy a tádzsik nagykövetségen Bécsben erre az útvonalra kértük az engedélyt, és itt Dushanbe-ben is megnézték az OVIR-ban, megmutattam nekik a térképet és azt mondták, rendben van az útvonal. Minden hiába volt, az emberünk hajthatatlan volt, nem nyitotta fel a sorompót. Azt mutatta, hogy azért lecsukhatják, ha átenged minket. Végül még egyszer behívott a szobájába, ahol 20 dollárt írt fel egy papírra. Hát erre ment ki a játék!
Mutatta, hogy fejenként 20, de én pedig mondtam a saját nyelvén, hogy nem, fejenként tíz-tíz (dáh-dáh), vagyis összesen húsz (biszt) dollár. Belement, eltette a pénz, és mutogatta, hogy ha kérdezik, ő nem látott semmit! Persze, így már egyből nem csukhatják le… Rohadék egy fickó volt. Utólag rájöttünk, hogy valószínű azért találta ki ezt a történetet a rossz engedélyünkről, mert előttünk pár órával haladtak át ugyanitt Katie-ék, akiknek valóban nem volt benne a GBAO engedélyükbe Murgab, így kénytelenek voltak lefizetni az őrt. Nem esett túl jól, hogy lehúztak minket 20 dollárra, de ugyanakkor úgy voltunk vele, hogy örültünk, hogy egyáltalán beengedtek, illetve arra is gondoltunk, hogy anno a bécsi nagykövetségen a GBAO-ért nem kellett fizetnünk, mert egyszerűen csak jófejek voltak velünk és ingyen bepecsételték az engedélyt. Hát amit ott nem, azt most itt az őrnek befizettük – így próbáltunk pozitívan gondolkodni az esetről.

Lassan kezdjük felfogni, hol is járunk – A Pamírban!

A táj valami elképesztően gyönyörű volt, noha az időjárás nem volt tökéletes, borult egünk volt. Viszont a hegyek tetejét hó sipka fedte, lent pedig a völgyben a falvak környékén mindenütt őszi színekben pompáztak a fák. Az út csak néha emelkedett meredeken, legtöbbször kényelmes, könnyű emelkedőkön haladtunk. Sokszor vissza is gurultunk 20-30m szintet. Az útminőségről rosszakat hallottunk, de ez ránk, bringásokra nem volt igaz. Ugyan nem volt makulátlan az út, de az a kevés kátyú, ami az amúgy jó minőségű aszfalton volt, minket egyáltalán nem zavart, gond nélkül ki tudtuk őket kerülgetni.
Azon beszélgettünk Zitával, hogy micsoda út vezetett el minket idáig, hogy most egyenesen biciklizünk befelé a Pamír belsejébe, fel a fennsíkra, 4000m fölé, 7000-es hegyek közé, ezen a hihetetlen szép úton. Ilyesmiről még mi sem mertünk álmodozni. Eredetileg nem terveztük erre az utat, hanem északról ki akartuk kerülni a Pamírt, mondván, hogy ezek a hágók túl magasak nekünk, ráadásul októberben 4000m felett bringázni, az túl sok lenne. Bár nagyot álmodtunk ezzel az úttal, de ilyesmit otthon, az indulás előtt nem mertünk betervezni. Most mégis itt voltunk, és ennek nagyon örültünk. Olvass tovább…

Kendevan-hágó, 2656+28m-el a Kaszpi-tenger szintje felett

október 7th, 2011 1 hozzászólás

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :) Olvass tovább…