Bejárat > Ázsia, Irán > Kendevan-hágó, 2656+28m-el a Kaszpi-tenger szintje felett

Kendevan-hágó, 2656+28m-el a Kaszpi-tenger szintje felett

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :)

Elkezdődnek a hegyek

Karaj után elkezdődött a buli, átkeltünk egy rövid alagúton és egy folyóvölgyben találtuk magunkat, az út enyhén emelkedett, és sziklafalak vették körbe. Mellettünk patak zubogott, és a völgy alját leszámítva minden kopár volt, de lent a völgyben, a patak környékén igazi kis zöld sáv volt, itt haladtunk mi a bringákkal az úton, végeláthatatlan autóforgatagban. 10 másodperc már soknak számított autó nélkül, folyamatosan dübörögtek mellettünk, volt, hogy néha be is állt valami miatt a sor, ilyenkor mi előztük vissza őket

Tudtam, hogy lesz majd egy szerpentines rész, és úgy voltam vele, hogy még inkább előtte álljunk meg ebédelni. A túrakerékpáros kódex ugye kimondja, hogy egyél, mielőtt megéhezel, pihenjél, mielőtt elfáradsz, verj tábort, mielőtt rád sötétedne. Mi most pihentünk és ettünk, méghozzá egy útszéli étteremben. Éppen bővítés alatt volt a hely, de mi le tudtunk ülni a fedett teraszon, ahol nagyon kellemes hűvös volt. Igazából csak egy teát akartunk kérni, és saját, hozott ételt enni (ezt itt teljesen oké és természetes, nem pofátlan dolog, főleg hozzánk hasonló földönkívüliektől nem gáz), de miután a hely tulajdonosa, egy ügyvéd figura, meghívott minket teára, és „diszkont árat” ajánlott fel nekünk a kebabra, kértünk egyet-egyet. Emberünk aztán még a telefonszámát is megadta, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy bármire szükségünk lenne Iránban, hívjuk fel! Ilyen barátból már volt ekkor egy tucat a talonban, persze azért nagyon szívesen fogadtuk a felajánlását. Ebéd után még nem rohantunk egyből tovább, mert olyan jól bevackoltuk magunkat a sarkunkba, hogy még nyújtóztunk ott kicsit, és megmasszíroztuk egymás talpát. Szeretem, hogy ilyen borzasztó egyszerű boldoggá tenni Zitát, még akkor is, ha közben tudja, hogy hamarosan izzasztó, meredek szerpentinek várnak ránk.

Jön a szerpentin

Miután tovább indultunk, valóban megpillantottuk pár kilométer múlva a hegyoldalban kanyargó utat, ami csak arra várt, hogy feltekerjünk rajta. Autósorok kígyóztak rajta, sajnos itt még durvább volt a forgalom, mint Karaj mellett. Néhányszor megálltunk a szerpentinen fényképezni és csodálni a tájat, de még emellett is meglepően gyorsan feljutottunk rajta. Fent egy kisebb lefelé után egy alagút következett, aminek a túloldalán egy hatalmas duzzasztógát köszönt ránk. Ezután elég sokáig a duzzasztott tó partján kanyarogtunk, ha épp nem rövidebb-hosszabb alagutakban gurultunk a hegy belsejében. Ezek az alagutak megérnek pár szót, mert nem olyanok, mint amilyet mi otthon Európában megszoktunk. Bent csöpög a víz a mennyezetről, és sokszor az út melletti kis csatornában is zubog. Az autósok pedig egyszerűen megvesznek az alagútban, mintha eszetlen hülyegyerekek lennének, ordibálnak, vész villognak, dudádnak, villognak, sikítoznak, mintha az alagútban kikelhetnél önmagadból, mert a hegy gyomrában nem lát allah, vagy én nem is tudom, mit gondolnak, de szinte már-már állatok módjára üvöltöznek és síkitoknak egyesek. Mindezt ugye az alagút akusztikája szépen felhangosítja, így nem elég az autók zaja, még ezt a néhány ősbarmot is el kellett viselnünk az alagúton való átkeléseknél.

Camping Rendőrbódé***

Viszont az alagutakból kiérve valami elképesztő látvány tárult elénk. A táj javarészt kopár volt, de már a kisebb völgyekben is nőttek bokrok, fák, na és persze a mi nagy völgyünk szépen zölddelt, a patak mentét fás részek szegélyezték. Megálltunk egy boltnál némi csokoládét, és vacsorára tojást venni, aztán pedig elindultunk sátorhelyet keresni az éjszakára. Hamarosan egy rendőrautó állított meg minket, nagy örömünkre beszéltek angolul, és nagy gondunkat viselték, mert a következő 5 kilométert mögöttünk araszolva és villogva tették még, amíg meg nem érkeztünk egy rendőrbodéhoz, aminek a háta mögött egy sátrazásra tökéletesen alkalmas terület volt. Itt találtunk egy étkezőhelyet, ami a gyakorlatban egy térdmagasságú, lapos betontömb volt egy kopott szőnyeggel leterítve. Ezt pont akkora volt, mint a sátrunk hálófülkéje, ezért miután engedélyt kaptunk rá, ide állítottuk fel a 4 kilós otthonunkat. Jó volt újra sátrazni, noha nagyon élveztük a helyiekkel töltött estéken, most jó volt kettesben, a természetben, még akkor is, ha pár méterre tőlünk, a szűk völgy túloldaláról az autók egész estén át tartó folyamatos moraja elért a sátrunkig is.

Álmunkat, mint reggel kiderült, nem is egy rendőr, hanem egy közkatona, Erfan őrizte. Mackóalkatához társult egy kis angoltudás is és persze az irániakra jellemző végtelen kedvesség és segíteni akarás. Tőle hallottuk először, hogy „This is my duty”, vagyis, hogy az irániak küldetésüknek érzik, hogy segítsék azt a kevés turistát, akik meglátogatják országukat. Ezt nem csak mondják, hanem tényleg teszik is, és láthatóan nagyon boldogok, hogy úgy érzik, hogy tényleg segítettek vagy a kedvedbe jártak, de azt hiszem ezt már párszor emlegettem, mióta Iránban vagyunk.

Piknik iráni módra, a szeméthalmok között

A táj második nap sem volt kevésbé varázslatos, gyönyörű hegyek között kerekeztünk a szák kis völgyünk zöld sávja mellett, a szokásos sűrű autóforgalomban. Sok helyen emberek kempingeztek az út mentén. Ezt egyrészt tök jó dolognak tartottuk, mert valóban nagyon sokan kijárnak itt Iránban a szabadba, leterítenek egy pokrócot és kint ülnek, esznek, beszélgetnek. Másrészt viszont valahol szörnyű az egész, mert az irániak egy része olyan helyekre képes kiülni így, aminek én legszívesebben a közelébe se mennék. Gyakorlatilag a saját mocskukban piknikeznek, eldobált szemét és műanyagpalack halmok között, arról már nem is beszélve, hogy én a rekuban ülve is csak maszkban vagyok képes elviselni azt a szmogot, amiben ők a földön ülve piknikeznek, önszántukból, és még élvezik is. Valószínű, ezeknek az embereknek nincsen fogalma a természetről és a környezetről, vagy ami van, az is hibás, és beleértik a maguk körül összegyűlt szemetet is, mert szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja őket, ha egy méterre szeméthalmok vannak mellettük, miközben piknikeznek. Ez már abból is látszik, hogy képesek az autójuktól fél méterre leteríteni a terítőt, és még az se kell, hogy zöld legyen, elég, ha csak a szabadban vannak, lehet az egy járda is a városszéli főút mentén.

Amikor Neda-t kérdeztem arról, hogy mit gondolnak az irániak a fenntarthatóságról, azt válaszolta, hogy a többség még nem tart ott a Maslow-piramis megmászásában, hogy ilyesmi egyáltalán felmerüljön benne, mint gondolat. Ez most tisztán látszott ebben a völgyben, a piknikező tömegeken.

A másik dolog, ami Zitának jutott eszébe erről, az pedig az, hogy itt mekkora lazaság van. Itt piknikezhetsz az utcán, tábort verhetsz a körfogalom közepén, a gyepen, eldobálhatod a szemeted, senki rád sem hederít érte, mint ahogy azért sem szólnak, ha út szélén szembe haladsz a forgalommal a bringáddal vagy motorkerékpároddal. Itt olyan lazák a szabályok, hogy ez mind-mind belefér és természetesek számít. Vajon hogyan érezheti magát egy iráni, ha mondjuk elmegy, nem is egész Nyugat-Európáig, csak mondjuk Magyarországig?! Mi sírunk itt Iránban állandóan a szabályok miatt, hogy szegény Zitának hordania kell a kendőt és a hosszúnadrágot, de ha egy iráni megy Európába, neki sokkal több olyan szabályt kell betartania ott, amihez itthon nem szokott hozzá, nem mehet szembe a forgalommal, meg fogják vetni és talán még büntetni is, ha nekiáll teát főzni a kis szamovárjával a Clark Ádám tér közepén a virágágyás mellett… :)

A legdrágább kebabot igazi parázson sütik

Ezen a napon is várt ránk szerpentin, és most is úgy láttam jónak, ha előtte szusszanunk egyet, miközben megtömjük a bendőnket. Erre a célra a szokásos kebabot rizzsel menüt gondoltam megvásárolni, de először nem találtunk erre megfelelően olcsó helyet, 50 meg 40 ezer riálért vesztegették az ételt, amit soknak találtam, hisz van, hogy otthon se adok ki 1000 forintot egy ebédért. Végül találtunk egy kellően apró és lepukkant helyet, ahol a bácsika a szabadban sütötte a kebabot eg darab félig parázsló fadarab felett, és azt mondta nekünk, hogy 20 ezer darabja. Kértünk rögtön kettőt, és neki is állt sütni az öreg. Próbáltam lefényképezni, miközben legyezi a parazsat, de ahányszor meglátta nálam a kamerát, elkezdett táncolni legyezés közben, és erre már nem tudtam mit lépni, mert az öreg Canon fényképezőgépünkön már csak ünnepnapokon hajlandó működni a vaku. A kebab viszont finom volt, és a hely is tetszett nekünk, annak ellenére, hogy csak fél kézzel tudtunk enni, mert a másikkal a legyeket kellett hessegetnünk. A fizetéskor jött a sokk, emberünk 120 ezer riált kért az ételért, amit kicsit sokaltam, hiszen érkezésünkkor egy 20 ezrest mutatott, amikor a kebab árát kérdeztem.

Nem áltam vele le vitázni, mert ezer dolgok kitalálhatott volna, kettőt kértünk, de valójában két pár grillezett fasírtot kaptunk, és mellé rizst és lavast, amit lehet, hogy ő nem értett bele az árba, holott eddig mindenütt beleértették. Szóval jól átvert minket az öreg, ilyen drágán még sehol nem ettünk Iránban, pedig egyben a leglepukkantabb helyért járó pálmát is ennek a krapeknak a vendéglője vitte. Ennek ellenére nem álltunk le vele vitázni, úgy voltunk vele, hogy pukkadjon meg a pénzétől, mi inkább megyünk tovább, máshol, mások nem lesznek velünk kapzsik, hanem épp ellenkezőleg, a legtöbb iráni nem attól boldog, ha elvehet tőlünk, hanem attól, ha adhat nekünk, ők majd kompenzálják azt, amit ez a fickó elvett tőlünk. Egyszer fent, egyszer lent. A tanúlságot is levontuk, legközelebb előre fizetünk az ételért, így a legrosszabb, amit történhet, hogy egy kisebb adagot hoz ki, mint vártuk, de legalább nem fogunk érte többet otthagyni, mint szerettük volna.

A Kendevan-hágóalagút, 2565m

És következett a szerpentin, pont, mint tegnap, csak most még magasabban voltunk, és még nagyobb magasságot vettünk fel két hajtűkanyar között. Az autóforgalom nem csillapodott, autósok tömege előzött le minket, aztán amikor beállt a sor, mi előztük meg őket, közbe persze folyamatosan szívtuk a bűzüket. Sokszor lelassítottak mellettünk és kikiabáltak valamit farsi-ul, amit nem értettünk, de a válaszunkra, a „Mádzsárisztán”-ra mindig bólogattak, ezért feltételeztük, hogy azt kérdezték, honnan vagyunk. Ennyi párbeszédet még valahogy csak-csak el tudtunk volna viselni, de amikor ezután is folytatták, és mellettünk araszolva kérdezgettek tőlünk számunkra teljesen érthetetlen nyelven, az már sok volt. Hiába integettem, mondtam én is a saját nyelvemen, magyarul, hogy nem értem ember, amit beszélsz, de menjél már innen, mert nagyon büdös az autód és feltartod a sort, amitől épp fulladozunk, ők sem értették, amit én beszélek, és csak mondták tovább a magukét. Értem én, hogy kíváncsiak, meg talán ők is csak segíteni szerettek volna, de miért nem tudták felfogni, hogy nem beszélünk farsit, és nem örülünk annak, hogy mellettünk araszol és kiabál és fényképez és dudál, amikor mi fölfelé izzadunk a szmogban, ami miattuk van. Kb. minden tízedik autó lelassított mellettünk és valamilyen interakcióba lépett velünk, mintha csak egy útszéli látnivaló lettünk volna. Szóval eléggé szétpattant bennünk az ideg az autósok miatt, örültünk volna, ha egyszerűen csak békén hagynak minket, de ők örültek és dudáltak és kiabáltak nekünk, amitől több órányi mászás után már nagyon nem voltunk boldogok. Eleinte még oké volt, reggel még nem volt meredek az út, még visszaintegettünk nekik, és még talán tetszett is a dolog, de a végére már nagyon elegünk lett.

Épp mikor már felrobbantam volna, egy poros útszakaszon haladtunk át, ahol néhány ember diót és gyümölcsöket árult. Persze ők is veszettül integettek nekünk, de az autósok miatt mi éppen minden embert utáltunk magunk körül, ezért nem álltunk meg nekik, de utánunk szaladtak, és már emiatt is épp kezdtem volna szintén mérges lenni, amikor megláttam a visszapillantóban, hogy két naranccsal szaladnak utánunk, amit próbálnak nekünk adni.

Megálltunk, leszálltunk, és vettünk egy nagy (jó büdös) levegőt, hogy megnyugodjunk kicsit. Zita elővett egy-egy cukorkát, és átnyújtotta a gyerekeknek. Nem túl jó, amit kihozott belőlünk ez a nagy forgalom és az emberek túlontúl nagy érdeklődése, és ezt mi is éreztük, ugyanakkor nem nagyon tudtunk mit tenni elenne, mert szétvetett minket az ideg. Nem sokkal később felértünk az alagúthoz, ami a hágót képezte. Itt még nem volt vége a fölfelének, mert még az alagútban is folytatódott, egészen 2565m-ig másztunk, az alagút utolsó pár száz méterén aztán megszűnt a kaptató, és kigurultunk a túloldalt a nagy szürke semmibe.

A hegy zöld oldala

A hegy északi oldala ködben állt és az eső is szemerkélt. A tenger felől érkező nedves levegő úgy látszik nem tudott áttörni a hegyen, viszont itt erőteljesen megragadt. Ez a növényzeten is látszott, mert ezen az oldalon már nem csak a völgyekben zöldellt a növényzet, hanem ahol csak meg tudott kapaszkodni és ki tudott nőni a sziklából, ott mindenütt fák és bokrok voltak. A hőmérséklet is jóval alacsonyabb volt, mint a napos déli oldalon, ahol ugyan eleredt néha az eső a délelőtt folyamán, de 3 perc után mindig abbahagyta. Itt viszont nem úgy tűnt, mintha el akarna állni, ezért jobbnak láttunk rögtön felöltözni.

Mintha csak meg akarná bosszulni az összes túloldali zsörtölődésünket a fenntarthatatlan és iszonyat büdös autókonvoj miatt, egy nagy markoló okádott elképesztő fekete füstöt az égbe, és természetesen a pofánkba is. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy csak arra használták a markolót, hogy a magasba emeljenek egy kőművest, aki egy fészer oldalán dolgozott a magasban. Erre persze egy létra is tökéletesen alkalmas lett volna és talán valamivel környezetbarátabb is, de hát ha egyszer csak a jó öreg markoló volt kéznél, mi mást csináljon az egyszeri iráni kőműves? Fullasszon meg minket… Zanjan óta folyamatosan hordjuk a maszkokat a bringákon, beleértve Teheránt és ezt a hegyi utat is.

Ereszkedés fogcsikorgatva

Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz, de a lefelé még sokkal keményebb volt, mint a fölfelé. 2656-ról ereszkedtünk le -28 méterre. A Kaszpi-tenger felszíne ugyanis ennyivel a tengerszint alatt van, mivel nincs összeköttetésben más tengerekkel (nyilvánvaló, hiszen akkor azok elöntenék, és 0 méteren lenne a Kaszpi-tenger is… :D), és sótartalma is sokkal alacsonyabb azokénál, ezért szokták Kaszpi-tónak is hívni, azonban tónak azért túl nagy, és túl sós… :) Szóval ott tartottam, hogy kemény volt a lefelé. Szerpentinen haladtunk, de csak lassan tudtunk ereszkedni, mivel erős volt az autóforgalom, ami általában araszolva haladt. Ha meg tudtunk kicsit indulni, akkor meg az volt a baj, hogy az autósok jöttek túl közel hozzánk. Egy kék furgonos szinte hozzáért Zita bal hátsó táskájához, de szerencséjére pár száz méterrel később utolértük, amikor beállt a sor, és úgy leordítottuk mind a ketten a fejét, hogy csak pislogott… Reméljük megértette, hogy túl közel jött hozzánk és többé nagy ívben kerül ki minden bringást. Nem tehetünk róla, hogy ez történt, én egy szelíd embernek tudom magamat, de ott egyszerűen már annyira bennünk volt az ideg, hogy a fickóra rázúdítottunk mindent.

Persze ez a többi autósra sajnos nem volt hatással, mi viszont életveszélyesnek éreztük, ahogy megelőznek minket, arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges is volt, mert aztán mindig, ahányszor csak újra beállt a sor, több száz autóstársával egyetemben visszaelőztük azokat, akik leelőztek minket. Mindez persze 30-as, 40-es tábláknál és záróvonalas szerpentinen történt, esőben, vizes, nedves úton, miközben sokszor mi is átléptük a bringákkal a megengedett sebességet, amikor tudtunk haladni. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy nem játszuk tovább ezt az életveszélyes játékot az út szélén, és behúzódtunk a sávunk közepébe. Így már nem tudtak megelőzni az autók, és végre nem is próbálták meg. Nem bosszúállásról vagy haragról volt szó, hanem egyszerűen életveszélyesnek éreztük, ahogy a keskeny úton előzgetnek minket, nem egyszer lelöktek az aszfaltról, mert ha ott maradtam volna, valószínű hozzáérnek a baloldali táskáinkhoz. Amikor aztán kiszélesedett az út, persze lehúzódtunk, és még intettünk is nekik, amikor beláttuk a kanyart, hogy menjenek, előzzenek, ha akarnak.

Eszetlen kedves autósok

De talán még ennél is rosszabb volt az autósok másik teljesen gáz viselkedése, mégpedig, hogy ugyanúgy folytatták a köszöngetést, kérdezgetést és fényképezgetést, mint a fölfelében, csak most épp nem 5-10km/h-ra lassítottak le mellénk, hanem 30-40-re, és ezt mi már nem éreztük annyira biztonságosnak a vizes szerpentinen. Persze ők ebből mit sem értettek, ültek a kényelmes, légkondicionált autójukban, bent a fémdobozban egy másik dimenzióban, szárazban, ahol kellemes zene szól… „de né’ már Géza, milyen bringások vannak az út szélén, várjá’, lassítsá’ le, kiszólok nekik! Mosolyogjatok, fényképezeeek!” – Közben nem számít ám, hogy minekünk a tarkónkig folyik a szemünk az esőben és ha megcsúszunk, akkor az autójuk alatt is kiköthetünk, jönnek mellettünk fél méterre se, kérdeznek farsiul, mosolyognak kifelé az esőbe a két ufóra, és csak nagyon nehezen esik le nekik, hogy azért integetünk, hogy menjenek már távolabb tőlünk, mert rohadt veszélyes, amit csinálnak. Szóval így, fogcsikorgatva jöttünk lefelé a több ezer méterről, és ez nagyon nem volt kellemes. Ismét haragudtunk a világra és az összes hülye autósra, miért ilyen elővigyázatlanok és érthetetlenek… Persze közben magamban tudtam a választ, mint már írtam is, ők egy másik dimenzióban élnek a négykerekű fémdobozaikban, és onnan eszükbe se jut, hogy számunkra kellemetlen, sőt életveszélyes, amit művelnek. De ezt akkor ott, nagyon nehéz volt megértenünk, és nem haragudni rájuk.

Azt azért tudni kell, hogy errefelé a választóvonal semmit nem jelent, csak egy fehér sáv az út közepén, de szabályt, azt már nem társítanak hozzá a sofőrök, ugyanígy a sebességkorlát, és követési távolság is teljesen ismeretlen fogalmak, és egészen a sötétedés befejeztéig a lámpáikat is csak villogásra használják, de a láthatóság növelésére semmiképpen sem.

Hotel Dzsámi

Végül aztán csak leértünk a szerpentin aljára, ahol megérkeztünk a patak mellé. Innentől már valamivel konszolidáltabb volt a helyzet, gyönyörű, az út fölé nyúló sziklafalak alatt hajtottunk át, persze még mindig a sávunk közepén, mert az út még továbbra is olyan meredek volt, hogy megtehettük ezt anélkül, hogy különösebben feltartottuk volna az autóforgalmat. Sokszor azon kaptam magam, hogy bár úgy éreztem, hogy egy autós már megint 2 méterre mögöttem követ, de amikor hátranéztem, láttam, hogy üres az út mögöttem, talán már csak a fejem zúg, nem is a forgalom, azt lehagytuk.

A hosszú és kemény napot végül Marzan Abadban zártuk. A pékségnél sorbanállva ugyan kaptunk meghívást egy nagyon kedves családhoz, de 5km-t kellett volna visszatekernünk hozzájuk a meredek úton, és az legalább egy óra kőkemény kaptató lett volna, így megköszöntük, de nem vállaltuk be a dolgot. Helyette egy dzsámi mellett találtunk szállást, az imám ajánlotta fel a már nem használt cipőtároló helyiséget a bejárat mellett. Szépen el tudtuk takarni magunkat a sátorponyvával, a bringáink mellettünk pihentek az éjszakára, így szép kis kuckónk lett. Másnap legurultunk Chalus-ba, a tengerpartra, ahol ismét találkoztunk nagyon kedves emberekkel, akik vendégszeretetében pár nap alatt újra megtanultuk szeretni Iránt és az irániakat, de ezekről a napokról majd írok még később részletesebben.

Ez az átkelés nagyon kemény volt, de valószínű ugyanez lett volna a másik úton is, ha nem rosszabb. Az első napot még igazából nagyon élveztük, elejétől a végéig. A másodikat, talán átjött, hogy annyira már nem… :) Mint utólag megtudtuk, Irán legzsúfoltabb útján hajtottunk végig, ami nem is csoda, hiszen a 20 milliós főváros és a tengerpart között húzódik. Ráadásul az iskolakezdés előtti utolsó hétvége előtt, ami miatt állítólag még az átlagosnál is több autós volt az úton. A táj viszont – mint ahogy az a képeken talán látszik – elképesztően gyönyörű volt, még nem láttunk ehhez fogtatót, és ezt még az autóstömegben is tudtuk élvezni, mégha ez nem is biztos, hogy átjött teljesen a sorok között. Az élmények mindenképpen megérték ezeket a nehézségeket, ugyanakkor ilyen forgalomban eszünk ágába nem jutna mégegyszer nekivágni. Szóval ha a Kendevan hágóút meghódítását tervezed, mindenképpen a téli hónapokat válaszd, távol a pénteki naptól, és így a nagy autóforgalomtól is.

  1. október 8th, 2011 22:36-nél | #1
  1. Még nincsenek visszakövetések