Bejárat > Ázsia > Bromo #2 – Ezerkétszáz méter mászás Ngadasig

Bromo #2 – Ezerkétszáz méter mászás Ngadasig



Kezdődik a meredek

Ahogy elindultunk, rögtön megértettük, hogyan lehet az, hogy tegnap már megérkeztünk ugyan este Wringinanomba, de az előzőleg gpseis.com-on mért és aznapra tervezett magasságot nem értük el, noha a tervezet távolságot egy-két kilométer híján megtettük. Nem tévedett se a térkép, se a mérésem, mindez azért volt, mert az 1200 méteres magassághoz szükséges maradék 300 méter szintet még a falun belül vagyis a következő néhány kilométeren felvettük. Így utólag már nem is értem, hogy a jó viharba voltunk képesek ilyen meredeken feltekerni.

Bár az is lehet, hogy ezt most csak azért érzem, mert írtó izomláz van a combjaimban a tegnapi tájfutóverseny miatt így még képzelni sem akarok egy felmálházott fekvőkerékpárokkal történő hegymenetre. :) Elindítottam ma hajnalban is egy timelapse-et, ami nagyon ígéretesnek tűnik: vannak felhők az égen (és mozognak!), jók a fények és a felvétel elején beúszott az öbölbe egy hatalmas óceánjáró luxushajó. Sajnos az operaház megint nem fért rá a képre, de a híd és a városközpont igen. A kamerát otthagytam és visszajöttem, most múlt hat óra szegény Zitát felébresztettem. Amíg pörög a film, én írok, mert hát nem akármilyen élmények következnek. Vissza a Bromóra! :)

A falu egyébként, azon túl, hogy rohadás meredek volt, szép volt. Persze mert már ébren voltak a lakói, hiába indultunk el korán reggel , itt Ázsiában már cigányhajnalban kelnek a népek, vagy még annál is előbb, olyan korán, amit mi a lusta fejünkkel elképzelni sem bírunk. :) Ahogy ők se azt, hogy mi a fenét csinál ez a két hülye ezen a két furcsa alakú gépen. Komolyan gondolták, hogy felbicikliznek erre a vulkánra, hát nem látják, milyen meredek? Sose fognak felérni… :)

Nem tudom, miről beszélt tegnap előtt az az utazási irodás fickó, akivel próbáltuk felhozatni a cuccainkat, mert az út, amit ő úgy írt le, hogy nincs aszfalt, itt makulátlan minőségű kis út volt, középen még felfestés is volt, igaz a sávok szélessége így már a két métert sem érhette el, mert igen keskeny volt ez az út, de viszont így legalább annál pofásabb. Nem szeretjük a széles utakat, mert a túlfelük már olyan messze van, hogy azon a felén már nem is érezzük a természet közelségét. Úgy érezzük, valami mesterséges izén hajtunk, aminek csak az egyik oldalán van élvezhető közelségben a táj, a természet és benne az emberek. Na, hát erről most nem volt itt szó, itt minden közel volt és az úton a forgalom elenyésző volt, így abszolút nem zavart minket, hogy keskeny, szerettük, azt leszámítva, hogy piszkosul meredek volt. :)

A faluban, mint már írtam, zajlott az élet, az emberek kint voltak az utcán, kíváncsian megbámultak minket, köszöntünk egymásnak, és néha fényképeztünk. Takaros kis cseréptetős házak tarkították az út mentét, mindegyiknek volt egy kis terasza, ami a völgy felé sokszor már több méter magas volt, míg a hegy felé legtöbbször csak egyetlen lépcsőfok vagy egy kisebb rámpa vezetett fel rá. Szülők ültek kint a gyerekkükkel a ház előtt, ki tudja, mire várva, talán semmire, csak élvezték a létet. Az idősek a keskeny út mellé száradni kiterített magokat őrizték, vagy talán valami dzsipre vártak, vagy ők is csak úgy ültek és nézték az égi tévét meg az utca valóságshowját, ezt már nem tudjuk meg, de az is biztos, hogy a reggeli műsorban most valami nagyon újat láttak a személyünkben. :) A szokásos reggeli műsort ma két hülye tarkította, akik persze nem kis vidámságot okoztak nekik. És ez a vidámságot most még nem vettük rossz néven, valahogy tudtuk, hogy meg kell tartanunk a jó morálunkat, mert szükség lesz még rá a mai napon. Izzadtunk tehát, de nem szenvedtünk különösebben, persze rohadt kemény volt, de mentünk és csináltuk és közben nem felejtettem el nézelődni és fényképezni, ahogy szoktam, hiszen volt mit.

A falu tetején elértük az 1200 méteres magasságot és megálltunk. Itt ért véget a szép kis aszfaltos utunk és váltott át egy hol betonlapokból, hol kövekből lerakott történetté, ami azért helyenként még folytonos aszfaltot is tartalmazott, de csak valami régebbi, sok helyen már összetöredezett kiadást. Ezen a helyen volt egy kisebb katonai kiképzőközpont vagy gyülekezőhely vagy tudomisén, egy nagy placc, ahol néhány katona dirigált egy picit több másikat és ez az egész számunkra valami elképesztő patetikus volt. Persze látványosan nem mulattunk rajtuk, hiszen az bunkóság lett volna, de most hagy meséljem el, mit láttunk: A katonák sorakoznak, nagyjából fegyelmezetten és mozdulatlanul, de mégis, mivel ázsiaiak és itt minden lazább, náluk a (feltételezett) „Vigyázz!” utáni haptákba vágás is úgy nézett ki, mint amit szerintem a nyugati díszőrségeknél egy „Pihenj!” után sem engedhetnek meg a katonák. És ez az egész így számunkra azért volt vicces, mert nem szólt másról, mint díszelgésről.

Nézzétek, milyen szépen tudunk sorban állni, egyenesen menni, egyenletesen lépni, vezényszóra mozdulni, egyszerre mozdulni, egyesével kiállni és ott haptákba vágni magunkat. Miközben számunkra, vagy legalábbis az én szememnek azok alapján amit eddig tévében láttam a katonaságról meg az ilyen díszmenetekről, az egész írtó laza és fegyelmezetlen volt, így az egész csak valami írtó gyenge utánzatnak tűnt, ráadásul egy olyan dolog utánzatának, ami szerintem már amúgy is, önmagában is kissé színházias és értelmetlen számomra… Az egész katonaságdi úgy alcuzamenn, és ez a díszmenetezsdi is. De ez még mind hagyján, ezeknek a szerencséseknek még egy kartonpapírból készült névtáblát is kellett hordaniuk a nyakukban. Olvassátok el a balról második fickó nevét! „Zombi” – Csak remélem, kívánom neki, hogy mikor gyerek volt, még nem létezett az országában a nyugati filmekben mostanában (legalábbis remélem, hogy lassan vége) tetőző zombikultusz és így nem is ismerték ezt a szót.

Na mindegy, ezt csak elmeséltem, mert mi jót mulattunk rajtuk, az egész olyan valószínűtlen volt, hogy feljöttünk ide és itt ilyeneket látunk. Persze az egészet azért néztük ennyit, mert bár még reggel volt, de máris pihenőre volt szükségünk és erre ez egy remek hely volt, mert a közeli útszéli árusoktól tudtunk vásárolni finom kávét, üdítőt és süteményeket.



Fölfelé a meredek zöldben, a magashegyi baksóig

A folytatás meredekségben nem sokat változott, ám a táj kizöldült, szépen lassan eltűntek mellőlünk a mezők és erdőbe értünk. Az út csak annyiban változott, hogy néhol nem csak nyílegyenesen toronyiránt fölfelé haladt, hanem egy két helyen volt benne egy lankásabb rész, ne adj Isten egy rövidebb lefelé. Hát az biztos, hogy nem cifrázták túl az útépítést az indonézek, 12-15%-os emelkedő? Mit számít, spórolj az aszfalttal Józsi, nehogy kanyarokat tegyél bele! Szerpentin? Ki hallott már olyat, az csak a nyugatiak úri huncutsága, építsd nyílegyenesen hegynek fölfelé az utat, úgy kevesebb anyagból meglesz, és úgyis felmegy rajta majd, aki igazán fel szeretne jutni! A rohadt életbe, de pusztulás meredek volt ez az út… Szerintem azért nem múlik az izomlázam, mert valahogy az elmém visszahívta még a combjaimba is az emlékeket és újra tejsav képződik bennük pedig csak ülök egy asztalnál Csibiék pincéjében miközben ezt írom. De ne izguljatok, azért mosolygok erősen.

Mert hiába volt meredek ez az út, de egyben nagyon szép is volt! :) Minden gyönyörű zöld volt, és helyenként ki lehetett látni a mellettünk jobbra elterülő völgyre, aminek az alján patak zubogott, és amit két oldalról vastag erdőtakaró borított. Hát vagy mindig nyugatról fújt a szél és ezt az oldalt egy ideje ezért már nem borította se láva, se hamu, vagy alacsonyan vagyunk még, nem tudom mi van, de nem így képzeltem el egy még aktív vulkánt, hanem ennél vulkánabbnak. :) Ami persze nem volt baj, tudtuk, sejtettük hogy lesz ez még vulkánusabb is (a fene egye meg ezt a Wordöt, hogy nem szereti a nyelvújításomat, mindent aláhuzigál a maradija).

Egy kisebb szerpentin következett, néhány kanyar alatt az út talán száz métert is feljebb vitt minket és perceken belül felülről szemléltük azt a szakaszát, ahol az előbb még lent izzadtunk. Körülöttünk gyönyörű erdő volt két oldalról, és innen az erdőből egyszercsak előkerült egy furcsa szakadt alak, aki egyenesen felénk tartott. Bolond volt szegény, nem beszélt még indonézül sem, csak mutogatott, hogy éhes, de annyit nem bírt kibökni, hogy „mákán” (enni). Lábfején óriási kelés tátongott, szegény nem nézett ki túl jól és ismerve az ázsiai körülményeket, csoda hogy még élt. Megszántuk ezt az embert és megálltunk neki, Zita mondta nekem, hogy adjunk párat a nálunk lévő péksüteményekből. Ezt elkezdtem leszerelni a csomagtartómról, a gumipók alatt volt egy fehér nejlonzacskóban minden. Itt hibát követtem el, mert emberünk türelmetlen volt és akaratos, kikapta az egész zacskót a kezemből és elrohant vele, odébb leült és elkezdte majszolni az egészet, úgy ahogy volt. Ezzel nem is lett volna bajunk, ám miközben ez történt, Zitának leesett, hogy az egyetlen fej fokhagymánk is a szatyorban volt. Szegény bolond nem örült, amikor mentünk a szatyrunk után és persze esze ágában sem volt visszaadni belőle, megértetni vele pedig nem volt könnyű, hogy csak a fokhagymát szeretnénk. Azért akartuk azt vissza, mert nekünk ez a kis „multivitaminunk”, amit betegség ellen szedünk. Persze ez elég reménytelen vállalkozás volt, megértetni egy fogyatékos, valószínűleg farkaséhes, ázsiai bolonddal, hogy adja vissza a neki adott szatyornyi ételből az egy fej fokhagymánkat… Ez kb. olyan lett volna, mint egy csorda farkast meggyőzni arról, hogy ne ruhástul tépjenek szét, mert van nálam egy alma. Végül nagy nehezen visszaszereztük a fokhagymánkat, ezzel nem volt gond, inkább a Zitát és a kialakult kis viszályt sajnáltam. Mert én már kezdettől fogva úgy véltem, hogy hagyni kéne azt a fokhagymát, de Zita utána ment, és én nem ugrottam erre azonnal, hanem egy pillanatra egyedül hagytam őt a bolonddal. Ez belátom hiba volt, vagy hangosabban kellett volna kérni Zitát, hogy hagyja a fokhagymát és a bolondunkat, vagy azonnal pattannom kellett volna nekem is. Persze ebből nem csináltunk nagy drámát, mert aztán lett nagyobb „bajunk”, vagyis inkább nehézségünk, ami teljesen elterelte erről a figyelmünket. Na mindegy, ezt sem tudom, miért meséltem el. Ja igen, mert ez történt velünk. :)

1470 méter magasan megérkeztünk a nemzeti park bejáratához, vagy legalábbis egy kapuhoz és egy kis épülethez. Itt volt egy kisebb placc is, ahol egy mobilbaksós árulta a leveseit, az ott pihenőt tartó indonéz társaság nem kis örömére. A mobilbaksó nem más mint egy mobil baksó árus, amit úgy kell elképzelni, hogy a fickó a robogója hátuljára szerelte a nagymama üvegvitrines szekrényét és még tüzet is rakott benne! :) Na jó, a nagymama szekrénye vicc, mert ezeket biztos erre a célra gyártották, hiszen pontosan ráilleszkedik az egész a motorra. Így a moci van szűk másfél méter széles és számunkra igen viccesen néz ki ezzel az üveglapos, babakék faszekrénnyel a hátulján, arról nem is beszélve, hogy az egész úgy ahogy van, számunkra teljesen abszurd. :) Hogyan jut eszébe valakinek egy ekkora, feltehetően súlyos, gázpalackkal és gázmelegítővel is szerelt szekrényt felszerelni egy ekkorka kis motor hátuljára? És felmenni vele egy baromi meredek vulkánra? Mert ez az emberünk csak megállt itt, vele még fogunk találkozni, esszük mi még az ő baksóját! :)

Mondanom sem kell, ez a pihenő ismét nagyon jólesett, ez a sok szint nagyon kivett belőlünk, jó volt kicsit megállni és főleg jó volt meleg ételt enni! :)

Ha tudtuk volna… Hogy csak most jön majd a másik leves, az a bizonyos feketeleves! Most jött még csak a java! Ahogy tovább indultunk, úgy szálltunk le szinte azonnal a bringákról. A terep olyan meredekre váltott, hogy azon már nem voltunk többé képesek tekerni. Nem, nem arról van szó, hogy kíméltük magukat és a láncot meg a fogaskerekeket. Nem, egyszerűen fizikai képtelenség lett volna ezen az őrült meredeken feltekerni.



Tovább fel, a végtelenségig… Csigalassan

Toltuk hát. Ez se volt finom, sőt, egyáltalán nem volt könnyű. Fizikailag könnyebb volt az előző biciklizett szakasznál, de közben a tudat, hogy csak toljuk ezeket a nyavalyás gépeket és hogy így csak csigalassan haladunk, nem csak a kilométerekkel, hanem a szintemelkedéssel… Na ez kemény volt. Nem emlékszem már pontosan, de talán másfél óra alatt sikerült megtenni 200 métert fölfelé. De nem vesztettük el a kedvünket, szenvedtünk mint a kutya, de azért magunk alatt nem voltunk. Inkább röhögtünk magunkon, hogy mekkora nagy marhák vagyunk. Kezdetben még bosszankodtam kicsit, hogy miért nem mentünk Fikri nagymamájához, ott biztos meg tudtuk volna kérni az egyik dzsipest, akit Fikri is megbízhatónak tartott volna, így legalább a perem előtti utolsó, felső faluig fel tudtuk volna vitetni a cuccunk nagy részét. Na nem mintha félig üres bringákkal itt fel lehetne tekerni, de legalább könnyebb és gyorsabb lenne tolni.

Kezdetben még reménykedtem, hogy hátha ez csak valami idéglenes meredély aztán majd jobb lesz, de be kellett látni, hogy ezt naivság volt gondolni, most már nincs más végig előre, csak a gyermekrajz szerű vulkánmetszetből a legutolsó, meredek rész. Mert kilométerben már nem volt sok hátra, nem is tudom, talán 10km-re se voltunk a peremtől, de közben persze nekünk még végeláthatatlanul hosszú útnak tűnt és ahogy felnéztünk, még valóban távol is volt a vulkán pereme.

Az út itt betondarabokból volt kirakva és ezek felülete, nyilván hogy ne csússzon, recés volt. Ez tovább nehezítette a haladásunkat, de szerencsére aztán elkezdődött egy keskeny, folyamatosan betonozott sáv az út bal szélén, talán csatornát fektethettek alatta, nem tudjuk, de nekünk egy kicsit jobb volt rajta tolni a bringákat, mint bárhol máshol.

Teljes erőnkből neki kellett feszülnünk, hogy egyáltalán meg tudjuk mozdítani őket, és aztán csak tolni, tolni és hagyni, hogy csorogjon rólunk a víz és aztán kicsit feljebb, ahol kifulladtunk és ahol valahogy le tudtuk tenni a sztenderre egy talpalatnyi laposabb részen a bringákat, ott kifújhattuk magunkat. Pontosabban én ahogy haladtuk előre, egyre kevesebbet fújtam, mert arra gondoltam, hogy ha én így szenvedek, akkor hogy kilehet Zita, és ezt a gondolatomat tett is követte, fent hagyva a bringámat leszaladtam Zita bringájáért, és aztán együtt toltuk fel azt.

Ez kezdetben csak mint kedveskedés és segítségnyújtás ment, aztán elérkeztünk egy a még ennél is meredekebb részhez, ahol már muszájból kellett így tennünk és nem csak nekem, hanem Zitának is. Olyan meredek volt néhol az út, hogy már egyszerűen nem bírtuk, én sem bírtam egyedül feltolni a biciklimet. Ha valaha az életben ide jöttök és fel akartok tekerni erre az átkozott vulkánra biciklivel, egy sokfokozatú, málha nélküli mountain bike-kal csináljátok, de semmiképpen sem egy tökig málházott fekvőkerékpárral. Ez az egyik legnagyobb mazochista vállalkozásunk volt az egész eddigi út alatt, úgy ki voltunk, hogy arra már nincsenek szavak. Annyira fárasztó volt ez a menet, hogy már csak azért is csináltuk. Nem lett volna se értelme, se célja kiborulni és kifakadni azon, hogy jajj de nehéz, meg hogy mi a francért jöttünk ide és miért nem erőltettem lent Malangban jobban a csomagok felhozatalát a dzsippekkel, ezen már mind kár lett volna rágódni, így nem is nagyon tettük, csak előre, vagyis inkább csak fölfelé néztünk. Urrá lett rajtunk egy furcsa eufória, valahogy így vérteztük fel talán félig tudat alatt a lelkünket erre az óriási terhelésre. Sejtettük előre, hogy nem lesz könnyű, de azt azért nem gondoltuk, hogy ilyen kegyetlen lesz. Talán eszetekbe jut az ötlet, hogy miért nem hagytuk akkor hát lent a cuccainkat Malangban? Azért, mert ez nem egy csillagtúra volt, ez csak a vulkán egyik oldala, a másikon majd le fogunk gurulni kelet felé és megyünk tovább Jáva keleti csücskébe, majd Balira, így ahogy vagyunk. Tehát a teljes menetfelszerelésünket húztuk-toltuk felfelére erre az őrült nagy vulkánra, és hiába szenvedtünk közben kutyául, azért valahol mélyen élveztük ezt, élveztük hogy már megint hülyék vagyunk és valami totál őrültséget csinálunk, valami különleges történik velünk ezen az úton, ami már amúgy is nagyon különleges úgy egészében, de most megint „High Time” van, mint mondjuk a Pamírban vagy Pakisztánban volt. Szóval annak ellenére, hogy piszkosul szenvedtünk, én örültem, hogy ott vagyunk, és most már Zita is örül. :) Ő azt hiszem, ha én nem vinném bele, sose menne bele ilyen hegymászós őrületekbe, és bizony elmondja ilyenkor néha, hogy mennyire utál (persze nem komolyan!), de amikor fent vagyunk, akkor már magát a pillanatot is nagyon szereti és persze a lefeléket imádja, de a fölfelékkel ezzel együtt is fenntartásai vannak, legyen szó bringás vagy gyalogos menetről. Ezekkel együtt is még mindig, újra és újra rávehető ilyen hegyi kalandokra, pedig most is, mint már a Pamírban és Himalájában százszor, elmondta, hogy soha többé nem jön fel velem a hegyeimre. :) Csak halkan elárulom, hogy ez nem az utolsó vulkán volt, amit ezen az utazáson Indonéziában megmásztunk. :) Csodálom és tisztelem ezért Zitát, mert annak ellenére, hogy a fölfeléket nálam sokkal rosszabbul viseli, sose rogy alattuk össze. Kitartó és szívós, és ha felértünk, talán még nálam is jobban élvezi a jutalmát, később pedig olyan szenvedéllyel mesél a beszámolóinkról a hegyi kalandjainkról, hogy tudom, ő is nagyon élvezte és örült, hogy ott jártunk, még akkor is, ha erről ezen a kegyetlen fölfelé meneten éppen teljesen ellenkezőleg vélekedett. :)

Az egyik pihenőnknél egy motoros társaság mellett álltunk meg, számunkra kicsit idétlenül vihogtak össze-vissza és az sem tetszett, hogy többször meg kellett kérni őket, hogy ne fényképezzen minket, amikor meg sem kérdeztek róla, hogy szabad-e. Ők hamar elhúztak, de egy motor még ott maradt. Ennek gazdája az előző társaságnak épp az ellenkezője volt, a srác egy nála kétszer nagyobb összekötegelt zöld levélhalommal a hátán jött ki a dzsungelből és kötötte azt mosolyogva a robogója hátuljára. Ő mindjárt sokkal rokonszenvesebb volt velünk, szóba elegyedtünk vele, így aztán még szélesebb lett a mosoly az arcán. Jó volt látni, hogy miközben a másikak szórakoztak és feltehetően épp vakáción, kiránduláson voltak a Bromóra, addig ő is épp olyan vidám és boldog, pedig közben munkát végez, takarmányt szed az állatoknak. Ez az az életöröm, amit még mindig, két év után is csodálok az ázsiaiakban. (iaia, milyen szép szó, mint egy szürke szamár) Mindegy, milyen rossz az ő sorsuk a mi szemünkben és mi mindenben szenvednek hiányt, ami nekünk megadathat, ők egyszerűen csak örülnek a létnek és boldogok, és tudomást sem vesznek arról, ami nincs nekik, mert legbelül gazdagok ők, és ezt tudják, ezt megörökölték és ezért egyáltalán nem azok a nyomorultak, aminek mi néha nagyon tévesen elképzeljük őket. Sőt, bizonyos tekintetben gazdagabbak sok autóval járó, nagy házban élő, nagy tévét néző nyugati társunknál. :) Szóval ez a srác, jött a hátán a félmázsányi zölddel, felpakolta a motorra mindezt és beleállította a kis sarlóját a tömbbe, és közben végig mosolygott, ezzel talán tudtán kívül, de nagy erőt adott nekünk, jó volt vele találkozni és e találkozás örömére és emlékére meg is kérdeztem, hogy szabad-e őt lefényképeznünk, és persze szabadott. :) „Háti-háti di Jalan!” barátom, vagyis vigyázz magadra az úton!

Közben azt is sikerült azért észrevennünk, hogy bár meredek és verejtékes az út, de egyben gyönyörű is. Balról a völgyben sűrű zöld erdő volt alattunk, jobbról meg élénkzöld páfrányfal. A felhők egyre inkább beszöktek az erdő fái közé, ezzel egy kicsit varázslatos hellyé változtatva körülöttünk a világot. Sokat haladtunk még így lassan fölfelé, mire egy ponton végre észrevettünk valami változást. Többen lettek a gyalogos helyiek, akik egy vállukra tett rúd két végére akasztott zsákokban cipeltek dolgokat, és később az is feltűnt, hogy már nem erdő van körülöttünk, hanem köd, és a köd mögött a szemközti meredek hegygerinc oldalában földek! Közel lehetünk már.



Ngadas, 2160m

Valóban nem voltunk messze Ngadastól, aminek az elején egy „bejárat”, egy kapu várt minket. Persze a fölfelé itt még nem ért véget és az út, amin toltuk fölfelé a bringákat a falu jobb szélén haladt, a házak pedig messze felettünk a magasban voltak. Megálltunk egy díszes tetős, teraszos háznál, mert elkezdett szemerkélni az eső. Nem esett sokat és az se volt komoly eső. Hamar újra a bringákat tolva találtuk magunkat. Néha-néha felszálltunk, de az kb. sosem tartott 50-100 méternél tovább. Fent a falu túlsó, felső végében egy útelágazáshoz érkeztünk, ahol volt végre valamiféle élet. Két öreg ült egy padon, persze úgy mosolyogtak, mikor megláttak minket, hogy muszáj volt őket lefényképeznem. Ugyanitt találtunk egy apró warung-ot, vagyis útszéli vendéglőt, ahol tudtunk rendelni egy-egy teát és volt az asztal közepén lefedve valamilyen jó zsíros, puha sütemény, én ebből betoltam vagy hármat.

Végre felérkeztünk! Legalábbis a faluig. Ekkor már mindketten tudtuk, hogy innen ma nem megyünk tovább, már csak pár óra maradt naplementéig és a perem még további 2-300 méterre volt, ezért nem lett volna értelme a továbbmenetelnek. Egyrészt nem értünk volna át a kráter túloldalán lévő településre, ahol Ngadas után a legközelebbi szálláslehetőség van, másrészt pedig ködben állt az egész táj, nem így akartunk leereszkedni a kráterbe, ez volt a másik ok, amikor a kivárás és pihenés mellett döntöttünk. Tudtuk, hogy reggel, ahogy elmúlt napokban is, valószínű másnap is gyönyörű idő lesz.

Már csak szállás után kellett néznünk, de ezt nem kapkodtuk el. Először is találkoztunk egy idős magyar párossal, akik itt álltak meg a bérelt dzsipjükkel és az idegenvezetőjükkel. Ekkor esett csak le nekünk, hogy egy checkpoint mellett álltunk meg, itt osztják a jegyeket a nemzeti parkhoz a szomszéd házikónál. Bent hátul egy fickó rádiózott, elől ketten nevettek és középen, az épületen belül egy fickó apró tűz felett melegedett. Ez így együtt elég vicces látvány volt, különösen a szoba közepén található kis tűz miatt. A belépő egyébként 10000 rúpia volt fejenként, vagyis 230 forint, de tőlünk valamiért nem kérték, igaz nem is mentünk túl a sorompón ezen a napon. Aztán megérkezett a baksos barátunk is akivel a lenti bejáratnál találkoztunk először. Ennek örömére én ismét befizettem egy adag húsgombócos-tésztás-zöldséges levesre. Mire ezzel végeztem, megérkezett mégegy szekrénnyel szerelt motoros. Őnála furcsa színes, kókuszgolyó állagú sütemények voltak a vitrinben. Vettünk nála egy adaggal a csokisból, vagyis a csokis színűből. :) Nem is volt olyan rossz, mint amire számítottunk.

Visszafordultunk hogy a másik úton egyenest a faluba ereszkedjünk le. Találtunk egy viszonylag értelmes, angolul valamit beszélő férfit, aki megértette, hogy egy éjszakára szeretnénk valahol szállást a közelben. Vagyis nem értett meg pont minden részletet, mert hívta a barátját, aki jött egy robogóval és egy kis utcán elkezdett minket lefelé vezetni a faluból, vissza a főútra, már ha lehet főútnak nevezni azt a keskeny aszfaltsávot. Erre intettünk neki, hogy nem-nem barátunk, mi oda nem megyünk le többé, nem azért toltuk fel a bringákat, hogy aztán leguruljunk. Pici falu ez a Ngadas, de elég nagy szintkülönbségek vannak benne, és mi ekkor már sok mászáson túl voltunk, fáradtak voltunk, nem akartuk leadni a szintet, amit ennyi verejtékkel felmásztunk.

Érdekes volt megfigyelni, hogy itt fent, mivel közel voltunk már a peremhez és a látnivalókhoz, máshogy viszonyultak hozzánk a helyiek. Itt már nem működött az, ami odalent, nem volt igazi vendégszeretet, egyértelmű volt, hogy pénzt várnak tőlünk az elszállásolásért és ráadásul nem is keveset. Itt 2160 méteren Ngadasban több helyen megkérdeztük a szállást, de 150-200 rúpiákat kaptunk válaszul, míg odalent 910 méteren tegnap este a család nem fogadott el pénzt, pedig igen egyértelműen felkínáltuk kétszer is.

Félre ne értsetek, mi nem várjuk el, hogy napról napra ingyen elszállásoljanak minket a minálunk szegényebb ázsiai családok, itt most csak arra akartam kitérni, hogy milyen érdekes, hogy ahol jelen van a turizmus, ott hirtelen már nem emberek, hanem turisták vagyunk először. Ez az érzés ekkor különösen rosszul esett, hiszen igen nagyon megszenvedtünk, hogy feljöjjünk ide, és úgy tettük ezt, ahogy mások nem sokan. Cserébe azt kaptuk, hogy itt az átlag jávai egy éjszaka árának másfél kétszeresét kínálták nekünk. Így ez a falut ekkor nem is éreztük először olyan barátságosnak. Persze ezen kénytelenek voltunk gyorsan felülkerekedni, visszamentünk az angolul kicsit beszélő emberünkhöz, nagy nehezen megtaláltuk és vázoltuk neki a szitut. Két házzal feljebb kerített egy idősebb asszonyt, aki befogadott minket 100 rúpiáért. A sárgára festett háza előtt volt egy kis boltja, itt árult napközben, este pedig a házban tett-vett. Összebarátkoztunk vele és a fiával, nem számított, hogy most hivatalosan, és pénzért lakunk náluk, ugyanúgy előkerültek a kisfüzetek Magyarországról, a családi fotók és a világtérkép, mint mindenki másnál. Cserébe mi is kaptunk, lefényképeztem a fiút, ahogy rövidnadrágban, mezítláb a kispapucsában, polóban melegszik a tévé előtt egy bödön parázs felett. :) Azért tudnak ezek az ázsiaik, pulóver nincs, de a parázs az kell melegedni a nappali közepébe. :) Persze lehet, hogy csak így szokta meg a parazsat az esti Barátok Közt mellé, mit tudhatjuk mi… Vagy az is lehet, hogy kivételesen hideg volt ez az este ezen a helyen és egyszerűen nincs is melegruhájuk. :) Később a fiú előkapott egy gitárt és olyan játékot lenyomott rajta, amit pár perccel ezelőtt elnézve a parázsos jelenetét, nem néztem volna ki belőle. Aranyosak voltak ketten az anyukájával.

Most hogy volt már hol laknunk, mindjárt barátságosabbnak tűnt az egész falu. Kimentünk még este kicsit sétálni, csodaszép fények voltak a naplementekor és szép volt a falu egyetlen kis utcája. Még egy-két arcot is fotóztunk, persze csak miután megkérdeztük őket. Ezzel csak az a baj, hogy ha megkérdezem, ugyan illedelmes vagyok és megteszem azt, amit mi is elvárunk tőlük, csak ilyenkor abbahagyják a mosolygást és próbálnak valami komoly képet vágni a kamerának, ami nem igazán valóságos, mert ők leginkább csak nevetnek és mosolyognak, akkor meg pláne, amikor külföldit látnak.

Este még elmentünk reggelit és útravalót venni holnapra aztán lefürödtünk a hideg vizes mándiban, ami egybenyílt a ház hátuljában lévő konyhával. Ez amolyan igazi megfizethetetlen ázsiai élmény volt, ahogy a villany lekapcsolása is a szobánkban. Két összeérintett drótot kellett szétválasztanunk. A hajnali túlélőverseny első feladata: találd meg ugyanezt még sötétben és akaszt össze őket úgy, hogy ne csapjon agyon az áram! :)

Ez a nap 2013. június 23. volt, és ezen a napon mindössze 14,9km-t bicikliztünk illetve toltuk a bringákat. (Szerintem a tolás ebből volt simán 10km és 1000m szint.)

  1. Timi
    október 25th, 2013 11:08-nél | #1

    Megint csoda szép helyen jártatok, ámulatba ejtőek a képek.
    Azt is öröm volt olvasni, hogy az írásban új lendületet kaptál, nagyon lelkesítőleg hatott csak így a monitoron keresztül is! :)
    Így olvasva is átjött, hogy az élmények mellett sikerült fel is töltődnöd.

    További jó kalandozást!

  2. Halmos Ferenc
    október 25th, 2013 19:45-nél | #2

    Árpi !
    Ha verseny/erősebb futóedzés után nem akarsz izomlázat kapni ,próbáld meg masszírozással kilazítani a lábizmokat ! ( Hosszanti húzó mozdulatokkal,10-20 percig ) Nekem bevált.
    Kösz a cikk megosztását ! Nagyon szuper helyeken jártatok.
    Üdv

  3. Z atya
    október 26th, 2013 07:49-nél | #3

    Nagyon jó szemed van Árpi. A sok motoros közül kiszúrtad, akire egyedül érdemes figyelni. És jó természeted is (ahogy nyugtatod Zitát), mert érzi, hogy olyan élménybe akarod vinni, ami ugyan terhes és nehéz, de megéri.

  4. Z atya
    október 26th, 2013 07:58-nél | #4

    És persze csöndben azt is elmondtad mindenkinek, hogy kicsoda az, aki mindezt Veled jó szívvel végigcsinálja.

  5. november 8th, 2013 20:41-nél | #5

    A srác gitárjátékát nem sikerült meghallgatni, azt írja, hogy “privát videó”.

  1. Még nincsenek visszakövetések