Nászút a Föld körül

Dzsippel fel a teaültetvények között

Aruppal nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Arup családja Siliguri legeslegközepén lakik, és így reggel csak le kellett mennünk az utcára, ahol Arupék fogtak nekünk egy Darjeelingbe tartó dzsipet. A táv kb. 80km, viszont van benne több, mint 1500m szintemelkedés, és a tavaly ott járt magyar bringások – Lénárt Ferenc és Matulai György – elmondása szerint az út kegyetlen kátyús. Mindemellett erősen gondolkodtunk rajta, hogy nekivágunk bringákkal, de végül erről lemondtunk. Ennek oka az volt, hogy nagyon fáradtak és kimerültek voltunk a Katmandu – Siliguri etap lenyomása után, és az indiai vízumunkból már csak néhány nap maradt hátra. Ezt a néhány napot pedig inkább pihenéssel kívántunk eltölteni, mintsem hogy újabb hegyi szakaszoknak tegyük ki magunkat, kockáztatva vele azt, hogy lejár a vízumunk, még mielőtt el tudnánk hagyni az országot.

Szóval beszálltunk egy dzsipbe, kora reggel, szemerkélő esőben, a sofőr melletti első ülésekre. Azért oda, hogy később ne kelljen nyomorognunk, ugyanis ezek a dzsipesek erősen rámennek a profitra, és képesek megtömni az autójukat soronként akár 4-5 emberrel is. Ennek nem akartuk kitenni magunkat a 3-4 órás út alatt.

Először lankás, jó minőségű aszfaltozott úton haladtunk, teaföldek között, ez még kifejezetten élvezetes is lett volna a bringákkal, de aztán hirtelen az út igen meredek, és keskeny szerpentinbe váltott, ahogy beértünk a sűrűbb, erdős részekbe. Az út olyan élesen kanyargott és olyan beláthatatlan volt, hogy az sofőrünk minden kanyar előtt hangos dudálással jelezte az esetleges szembejövő forgalomnak, hogy jön. Elképesztő meredeken emelkedett az út, de még mindig egész jó aszfalt borította, ezért megkockáztatom, hogy még a rekukkal is fel tudtunk volna itt menni, persze csakis a csomagok nélkül, csupaszon a 18kg-os gépekkel. Mindezek ellenére örültem, hogy nem a bringákkal vagyunk, mert mind a ketten kimerültek voltunk, odakint ráadásul egyre jobban szakadt az eső. Ahogy véget ért a szerpentin, úgy érkeztünk meg a szuperkeskeny nyomtávú kisvasút sínpárja mellé, és innentől sokáig e mellett haladtunk, így az út is lankásabb volt, egyben elkezdődtek a kátyúk és a dugó is. Igen, dugó volt az úton! Ezt a vasútszakaszt egyébként néhány éve a világörökség részének nyilvánították, amit nem csodálok, mert ilyen helyen, ép és működő gőzös, az tényleg nem semmi! Mindeközben néha irgalmatlanul szakadt az eső, és a kocsi a belső visszapillantó tükör illesztésénél beázott, ezért folyamatosan csöpögött a barna, koszos víz a combjainkra.

Egy lecke Kőrösi Csoma Sándortól

Kezdett egyre nehezebben elviselhető lenni ez a terepjárós utazás fel Darjeelingbe. Nagyon nyomorogtunk így elől is, összerázott minket az autó, ráadásul csöpögött ránk a barna, koszos lé a tetőről. Szenvedés helyett azonban megint csak más mellett döntöttem, előkaptam a Kindle-t, és behoztam rajta a Kőrösi Csoma Sándorról szóló wikipedia szócikket. Nézzük dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: 1784-ben született, 32 évesen már 13 nyelven írt és olvasott, majd 1819-ben, 35 évesen elindul, utazásának céljáról így ír: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Konstantinápolyt és Alexandriát pestis járvány miatt kénytelen elhagyni, útját sokan segítik, és Teheránban biztonsági okok miatt otthagyja az iratait és felveszi a Szkander Bég nevet. Háború miatt fél évet vesztegel, gyalogosan teszi meg az út nagy részét és végül találkozik egy angol kormánybiztossal, akinek biztatására elkezd foglalkozni a tibeti nyelvvel és irodalommal, annak reményében, hogy az iratok között talál valamit, ami az őseink eredetére utal. Csoma Zanglában egy 3×3 méteres kis szobában dolgozott, fűtés és tűz nélkül, mert a kéményt arrafelé akkor még nem ismerték, és különben a füst miatt nem tudott volna olvasni. Több ezer könyvet olvasott el és elkészített egy 30 ezer szóból álló szójegyzéket.

Később az angolok kémnek nézik, és kötelezik az önéletrajza megírására. A történetét megtudva már hasznosnak ítélik a tevékenységét és kicsit támogatják is. Később Kalkuttába kerül, ahol 1834-ben elkészíti a világ első(!) tibeti-angol szótárát!

Eredeti célját nem feledve, 1842-ben Lhászába indult, de útközben maláriát kapott, Darjeelingbe már betegen érkezett meg, rohamok és láz kínozták, így ért véget április 11-én, délután öt órakor Kőrösi Csoma Sándor földi élete. Másnap a derjeelingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája és a világ harmadik legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga (8586m) árnyékában.

1933-ban Kőrösi Csoma Sándor lett az első európai, akit Japánban bódhiszattvának (buddhista szentnek) nyilvánítottak. Sírja buddhista zarándokhely lett. A tokiói Taisho egyetemen kiállították Csorba Géza szobrászművész alkotását, Csomát bódhiszattvaként ábrázoló művét.

Miközben tovább zötykölődtünk az esőben, átadtam a könyvolvasót Zitának, hogy ő is olvassa el újra Csoma élettörténetét, én pedig gondolkodni kezdtem. Ez a fickó közel 200 éve, hogy gyalog nekivágott ennek az útnak, az akkori világban, és eljutott idáig, mindeközben a világ számára valami örökre maradandót alkotott. Micsoda céltudatosság, akarat és kitartás kellett ehhez! Ha nem ilyen ügyes, és nincs ilyen szerencséje, már sokkal előbb is odaveszhetett volna, pestisben vagy háborúban, meg még ki tudja, mi mindenben… Akkor most mennyivel szegényebb lenne a világ, most valószínű nem ismernénk Kőrösi Csoma Sándor nevét. Vajon ma nincsenek köztünk Kőrösi Csoma Sándorok? Elhiszem én, hogy kivételes figura volt ő, de azt nem hiszem el, hogy ma ne lennének ilyen arcok köztünk. De hol vannak és miért nem hallunk felőlünk? Hol vannak a mai kor Kőrösi Csoma Sándorai? Most, amikor már nem kell félnünk pestistől, se maláriától – hisz itt van velünk a Malarone tabletta és minden városban van komoly kórház!
Így gondolkodtam, és közben arra jutottam, hogy a mai korban van egy a maláriánál és a pestisnél sokkal pusztítóbb és veszedelmesebb dolog, ami még gyorsabban és hatékonyabban “öl”, igaz nem olyan látványosan. Ez pedig a TV, a fogyasztói társadalom, az értelmetlenül eltöltött évek, a társadalmunk mai elvárásai. A mai kultúra szerint akkor vagy sikeres, ha sok pénzt keresel, szép karriert építesz, és a legtöbben ezt követjük vakon, már ha nem zavarodunk teljesen össze a rengeteg kínált termék és szolgáltatás forgatagában. Materialisták lettünk, tárgyakat gyűjtünk, melyekért képesek vagyunk hónapokat, vagy akár éveket dolgozni. Elfeledtük, vagy fel sem fedeztük saját vágyainkat és céljainkat, mert mások által belénkplántált vágyak után rohanunk, úgy, hogy közben meg sem állunk gondolkodni, körbenézni, figyelni, és új, jobb irányt venni. A bennünk lévő potenciált nem hogy kiaknáznánk, hanem még csak tudatában sem vagyunk annak mértékével, mert a gyermekkorunkat értelmetlen, a figyelmet lekötő, addiktív számítógépes játékokkal töltjük egy képernyő előtt, aztán felnőttként olyan munkákat végzünk, amivel legtöbbször nem tudunk teljesen azonosulni, és így nem tudjuk kellő odaadással végezni azt, ráadásul a legtöbbször az egésznek igazából sok értelme nincs is. Hol tarthatna ma – és hová juthat holnap! – a világ, ha a végtelenített (többet, nagyobbat, gyorsabban) vágyaink hajhászása helyett arra törekednénk a villanásnyi kis életünkben, hogy az alatt az idő alatt, ami megadatik, azt csináljuk, amit igazán szeretünk, amiben igazán jók vagyunk és ami igazán jó a világnak? Így képesek lennénk elképesztő teljesítményt kihozni magunkból, és igazi értéket teremteni, valami igazán jót, szépet és maradandót alkotni, amitől aztán a gyermekeink és unokáink egy jobb világban nőnek majd fel!

Sajnos én sem vagyok kivétel, sőt… 15 éves koromig csak a számítógépet püföltem, aztán felnőve olyan munkát végeztem, amit csak néhány évig tudtam igazán élvezni, és voltam benne igazán lelkes és jó. Amikor főiskolára mentem, nem tudtam, mi akarok lenni, fogalmam nem volt róla, mit akarok kezdeni az életemmel. Amikor állásbörzére mentem, azért mentem, mert a bátyám mondta, hogy menjek, aztán amikor állásinterjú mentem, azért mentem, mert nem is láttam más alternatívát. Persze tudom, ezeknek a dolgoknak köszönhetem, hogy most itt vagyok ebben a rázkódó dzsipben, a Himalájában, egy nagy magyar sírja felé törekedve, hogy tiszteletünket tegyük nála, és hogy rádöbbenjek minderre, amit most próbálok leírni.

Szerintem a mai kesze-kusza őrült világban százával, ezrével vesznek oda a Kőrösi Csoma Sándor kaliberű emberek, generációról generációra hatványozottan egyre többen és többen… :( És ahelyett, hogy valami a világ és az emberiség számára maradandót alkotnánk, vagy tennénk, végigéljük úgy az életünket, hogy közben nem hogy kihasználnánk azt, amire képesek lennénk, hanem még csak tudatában sem vagyunk.

Az ember egy csodálatos, intelligens, kreatív, teremtő lény, messze egyedülállóan ügyes és okos ezen a bolygón a többi faj között, és ahelyett, hogy ezt egy jó(!!!) irányban hasznosítanánk, végigéljük az életünket kvázi tudatlanul, olyan vágyak és életcélok felé törekedve, amelyeknek igazából sok értelme nincs… Ha csak a TV előtt eltöltött gyermekéveimet nézem, mennyi mindent hasznosat és érdekeset tanulhattam és figyelhettem volna meg a világból, már csak akkor is, ha mindazt az időt „csak” pusztán a természetben töltöttem volna, a szoba és a képernyő helyett. (Szüleimnek üzemen: Nem haragszom azért Rátok, mert nem hajítottátok ki a TV-t anno az ablakon, így is nagyon jó “munkát” végeztetek a nevelésünket illetően, és minden pont úgy van jól, ahogy történt és ahogy most van! – Különben nem lehetnénk most itt, és az nagy kár lenne! :D) Rohadt messze szakadtunk a valóságtól, egy olyan világot teremtettünk, ahol nehezen bontakoznak ki a Kőrösi Csoma Sándorok. Pedig többen vagyunk azóta, több milliárdan, és azt mondjuk, „okosabbak” is lettünk.

Szóval tanultam valamit Kőrösi Csoma Sándortól ezen a dzsip úton, és ezt most próbálom betűkbe vetni, de nehezen megy. Lehet, hogy most ez kicsit lehangolóra sikerült, de engem igazából ezek a gondolatok erősen motiváltak. Szóval szerintem mindannyiunkban ott lakozik egy Kőrösi Csoma Sándor, de „öntudatunkra kell, hogy ébredjünk”, fel kell fedeznünk saját képességeinket, és nem szabad hagynunk, hogy mások életét éljük, hanem félre kell tolni minden zavaró tényezőt és a saját utunkat kell járni. Tudnunk kell, hová tartunk (ahogy Csoma is megírta a célját, már a legelején!), és apró lépésekben (Csoma se rohant, gyalog, hajóval, karavánnal ment, és ha kellett, kivárt) el kell indulnunk felé, hogy napról napra közelebb jussunk (Csoma is évekig utazott!) hozzá. Oké, elismerem, hogy ez ma sem könnyű feladat, mert a világ keszekuszább és összetettebb lett, de ebben nem az akadályt, hanem a lehetőségeket kell meglátnunk.

Az európai temetőben, Csoma sírjánál

Na, és akkor térjünk vissza a materiális világunkba, és szálljunk ki szépen a dzsipből, 4 órányi rázkódás és ázás után, ki a szépen szakadó esőbe! :) Hát nem voltunk vidámak, amikor megérkeztünk Darjeelingbe. Kiderült, hogy a lehető legrosszabb napot néztük ki az idelátogatásra, ugyanis ezen a napon a gorkák valami politikai gyűlést vagy mit szerveztek itt fent. Ezért volt dugó, ezért volt a rengeteg autó és zsivaj, és ezért volt a sok Gorkaland-es zászló mindenütt. A Gorkák szeretnének maguknak egy független államat Indiában, West Bengal-tól leszakadva. Ez állítólag már egy régi történet. Mi ez elől próbáltunk menekülni, kinéztünk egy éttermet az útikönyvben, amit nagy nehezen megtaláltunk, majd ott összerogytunk és megebédeltünk. Délutánra magunkhoz tértünk, és elindultunk az európai temető felé. Az eső közben elállt, és szemközt egy kicsit a hegyoldal is kilátszott a felhők közül. Csak egy fél órára hagyta alább az eső, pont arra az időre, amíg a sírnál voltunk. Mivel anno Goán kaptunk egy kis kokárdát Esztertől, kokárdatöbbletünk lett, ezért Zita ötletére ezt a kokárdát tettük ki a sok magyar szalag mellé a sírra, a következő felirattal: „Zita és Árpi – Miattad is büszke magyarok”.

FTGFOP1 – A tea Darjeelingben, amiből egy csepp sem löttyent ki!

Még egy kicsit biztosan ott lettünk volna a sírnál, de a közelben egy betonkeverő morajlott és ez a zaj az újrakezdődő esővel együtt arra késztetett minket, hogy inkább induljunk. Nem volt több konkrét célunk Darjeelingbe, és a temető után bizony majdnem felszálltunk egy lefelé tartó autóra, de végül erőt vettünk magunkon, és még maradtunk egy kicsit.

Darjeeling nekünk magyaroknak elsősorban egyértelműen Kőrösi Csoma Sándorról híres, de rögtön Csoma után a második dolog talán a tea. Az angol Dr. Campbell 1841-ben hozta át a teát Kínából, és kezdte el az ültetvényeket létrehozni. Mára a darjeeling tea világhíres lett és a környező domboldalakban mást nagyon nem is látni, csak teaültetvényeket. Mindezt azért tudjuk, mert felsétáltunk a főtérre, és benéztünk az üresen tátongó teamúzeumba. Itt megismerkedhettünk a teakészítés különböző fázisaival, és Zita felpróbált egy, a tealevél szedő asszonyok által használt kosarat. A múzeum után pedig be is ültünk szemközt egy-egy teára, FTGFOP1-et, vagyis”Fine Tippy Golden Flowery Orange Pekoe 1st Flush” teát rendeltünk, és közben felelevenítettem egy zebegényi áltanos iskolás kirándulás alkalmával megtörtént esetet. A kisvasúttal utazva meglátogattuk a hajómúzeumot, ahol a kedves hölgy körbevezette a kis osztályunkat, és amikor egy nagy hajó makett előtt mesélte, hogy „Ezzel a hajóval szállították a teát Indiából Angliába…” – akkor az egyik osztálytársam, Ferike jelentkezett és kérdezett: „És egy csepp sem löttyent ki?” :)

Lefelé az út 5 óráig tartott, mivel szinte végig dugóban araszoltunk. A sofőrünk Gorka volt, ahogy az utasok nagy része is. Beszéltek egy kicsit angolul, így sikerült elmondani a történetünket, és egy kicsit Csomáét is. Későn és fáradtan dőltünk ágynak, egész nap fáradtak és ezért kicsit nyűgösek voltunk mind a ketten, de mégis csodaszép nap volt.

Beszélgetés Arup-al egy könyvről és az utunkról

Siliguriban Arupéknál még két napot maradtunk, ezt főleg pihenéssel, és naplóírással töltöttük, de azért maradt idő Aruppal is beszélgetni. Arup igazán csodálatos vendéglátónk volt, ők egy nagy labirintusszerű lakásban élnek együtt, több család egy fedél alatt, Arup, a felesége, az anyukája, és néhányan a testvérei és az ő családjuk. Amíg ott voltunk, nem is nagyon sikerült teljesen felfedezni az egész házat és a családot, de amit láttunk belőle, és akikkel találkoztunk, az mind nagyszerű volt. És nem mellesleg hatalmasakat és nagyon finomakat ettünk. Arup nagy dolognak tartja, azt, amit csinálunk, és bíztatott minket egy könyv megírására! Jó volt ez hallani és egy kicsit egy külső szemlélő szemszögéből látni az utunkat, mert néha kellenek az ilyen reflektálások, hiszen mi benne vagyunk, mi már egy éve úton, nekünk már ez a természetes, de ugyanakkor nem szabad, hogy belefásuljunk az utazásba, mert még sok minden jó vár ránk ezen az úton. Persze ma már nem úgy éljük meg az élményeket, mint egy évvel ezelőtt, de attól még tudunk örülni minden dolognak, legyen az egy nagy találkozás, vagy egészen apró történetek. És amíg ez így marad, addig győzelem van, addig tudjuk élvezni az utat és addig érdemes menni. Ha azt vesszük észre, hogy már egyáltalán nem nyűgöznek le az amúgy csodálatos dolgok, akkor baj van, akkor meg kell állni, vagy be kell fejezni, akkor nincs értelme tovább. De ez egyelőre nem áll fenn, és ez azt hiszem, annak köszönhető, hogy nem rohanunk túlságosan és nem hajtjuk túlságosan szét magunkat, hanem próbálunk minél nyitottabbak maradni.

Arup szerint ez az út és a történeteink abszolút megérdemelnének egy könyvet, és annak a könyvnek angolul kell megjelennie, hogy széles publikumhoz el tudjon jutni. És nem árt benne mindenkit megemlíteni, akivel találkoztunk és aki nyomot hagyott bennünk, hiszen így az adott illető jó eséllyel meg fogja venni a könyvet, sőt esetleg a családjának, barátainak is vesz belőle néhány példányt. Az ötlet jó, de még nem érzem, mennyire kivitelezhető. A magyar könyvpiacról már van némi képünk, és tudjuk, hogy legalább 1000 könyvet el kell adnunk, hogy egyáltalán anyagilag ne legyen veszteséges a történet, és ez már önmagában nehéz feladat. A könyv megírása pedig biztos, hogy „nulláról” kell, hogy történjen, hiszen amit itt a blogon összeírogatok, abból több kötetes lexikon méretű könyvsorozat lehetne csak, ráadásul ez a fajta iromány inkább egy online, friss, aktuális blogba való, mintsem egy könyvbe. Akárhogy is lesz, az még a távoli jövő zenéje, most még úton vagyunk, felfedezzük az országokat, kultúrákat, és igen, barátokat szerzünk szerte a világban, és bár nem azzal a céllal, hogy aztán majd könyveket adjunk el nekik, de gondosan elmentjük mindenkinek az elérhetőségét. Ezen felül még mindenkit meg is hívunk magunkhoz Magyarországra, hogy ha egyszer majd hazaérünk, ne érjen véget azzal az utazás, és valahogy viszonozni tudjuk azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kapunk. Épp csak annyit kérünk még, hogy mindenki legyen türelemmel még kb. két évig, amíg haza nem érünk. :)

A laptop bazárban 2GB RAM-ra is alkudunk!

Második nap a városba is kiszabadultunk kicsit és a Laptop Bazaar nevű helyen vettünk a netbookomba egy 2GB-os ramot, mert az 1GB-vel már nagyon lassan ciripelt szegényke, volt, hogy szinte meg is állt benne a bit, amikor egyszerre videót rendereltem, képeket rendeztem, panorámát illesztettem össze… Mindez egy Windows 7-en, amit gyárilag adtak hozzá! Először arra gondoltam, hogy downgrade-elem XP-re (azért nem másra, mert egy csomó spéci alkalmazást használok, ami csak windows-on fut), de ez sok munkával járt volna, és egy külső CD olvasó bérlése is pénzbe került volna, ezért aztán maradt a 2 giga ram! Ahogy a papucsunkat levéve beléptünk az üzletbe, az alkalmazottak egyből betereltek minket a hátsó helységben üldögélő főnökhöz. Itt rögvest előadtuk tömören a történetünket, majd a lényegre tértünk: 2 giga ramot szeretnénk ebbe a nótásba, csókolom! Erre a főnök, aki egy pompás Dell masina mögött ült, rögtön hívta az egyik alkalmazotják, aki pár perc múlva már elő is állt a darab chippel, amit a főnök azonnal fel is tépett a tokjából, és már rakta is volna bele a netbookunk hasába. Állj, állj, állj, hát még meg sem állapodtunk az árban! – Állítottam le. Ja, 1200 rupi lesz! Nem érdekelt, hogy egy számtech boltban vagyunk, ez India, a bazár az bazár, elkezdtem alkudni, persze most azért csak szépen, okosan. Végül 1000-ért megkaptuk a ramot, vagyis 4700 Forintért. Azt hittem sokkal több lesz, ámbár már réges rég nem vagyok tisztában ezen dolgok árával, tehát az is lehet, hogy még olcsóbban is megkaphattuk volna. Mindegy, a lényeg, hogy most már sokkal gyorsabb a gép, a nem használt programokat és ikonokat is kipucoltam róla, így most jóval gyorsabban végzek itt a dolgaimmal.

A két nap pihenő után újra útra keltünk, Siliguritól már csak 80km-re volt a bangladesi határ! :)